Angyalvölgy

„A Teremtő megajándékozott azzal, hogy az emberi szívet operálhattam, és sok ezer ember szívét tarthattam a kezemben”

Papp Lajos: A tengerparti homokban kicsi nyomokat szeretnék hagyni. Tudván azt, hogy ezeket a nyomokat a hullámok eltüntetik. De mégis…

Fotó: MH/Hegedüs Róbert

Verőcét elhagyva, Magyarkút irányában, de nem oda tartva, hanem letérve jobb kéz felé, csodálatos táj tűnik elő. Erdő, csend és lovak szabdalják a teret, és a természet ölén érzed magad; s ami a legfontosabb: rejtetten a világ elől. Itt él egy tanyán a szív – a „szentek szentje” (ő nevezi így) orvosa –, a betegek gyámolítója, pásztora, oltalmazója, Papp Lajos, lecsupaszítva mindenféle rangtól, szép jelzőtől és kitüntetéstől (Széchenyi-díjas, Prima Primissima díjas stb. stb. stb.), megmaradva egyetlen címnél, hogy az Akadémia doktora. A sorompója nyitva, itt köszönök rá lovak, kutyák és egyéb állatok társaságában, ahogy az ember a tanyát elképzeli. A karja tárva, a szíve nyitva, a béke szigetére érkezik a vendég.

– Mióta él itt a tanyán?

– Öt és fél éve. Amikor kétezer-nyolcban otthagytam a pécsi klinikát, mert nem voltam hajlandó a gazdasági főigazgató követelését végrehajtani, hogy bocsássam el a diplomások és a nővérek egy jelentős hányadát, orvosi pályám csúcsán, hatvanéves koromban nyugdíjba mentem. Megszüntettem az állammal minden kapcsolatot, sőt a recept­írásról is lemondtam. Ebben az átmeneti helyzetben létrehoztam Budapesten egy tanácsadói irodát, amely abban különbözik
a rendelőtől, hogy a beteg megvizsgálása után a kezelőorvos kap tőlem a gyógyítás mikéntjéről egy javaslatot, és ő dönti el, hogy elfogadja vagy sem. Öt és fél évvel ezelőtt, az ötödik infarktusom a Puskin utcai irodában ért. Pontosan tudtam, hogy a koszorúerek közül melyik záródott el; egyértelmű volt, hogy talán két órát még töltök az életben. És feladtam. Ültem a székben, és kértem a Jóistent, fogadjon magához. Igen ám, de közben gondolkodtam. Ha tudom, hogy mit kellene tennem, de nem teszem meg, akkor ez öngyilkosság. És ebben a pillanatban kimondtam és megvalósítottam azt, ami mindannyiunk rendeltetése: „Uram, legyen meg a te akaratod! Ha te öt infarktus után visszapofozol a földre, akkor én is teszek valamit, hogy téged szolgáljalak; a családomat, a nemzetemet, az embert.” Ekkor határoztam el, hogy megváltoztatom az életemet.

– A nyugdíjba vonulás nem visszavonulás valamitől, hanem visszavonulás valamihez.

– Így igaz. Én Budapesten nem tudok élni. Soha nem is tudtam. Dolgozni tudtam, de élni nem. Van nekünk harminc éve a nagycsarnoknál, az egykori Korányi-házban egy ötvenkét négyzetméteres lakásunk, ott éltem a feleségemmel. Hiába volt két szobánk, nem lehetett úgy izolálni őket, hogy a hangok ne vándoroljanak át egymáshoz. Azt mondtam: elvonulok a világtól, és ekkor határoztam el, hogy egy százötven éves faépületet rendbe hozok, amely a vereckei-hágótól érkezett, és elkezdem építeni a tanyát, részben azzal a céllal, hogy országunk elszakított részeiről szegény sorsú gyerekeket fogadhassak nyaraltatásra és tanításra. Az elmúlt öt és fél évben hatszáznegyven gyerek volt itt, átlagosan tíz napig. Két évig segített a lányom, de férjhez ment, és két gyermeket szült.

– Miért hívják a vidéket Angyalvölgynek?

– Én kereszteltem el így. Ezerkilencszázharminchétig egy zsidó férfi bérelte az egész földet. Mindenütt alma-, körte- és cseresznyefákat telepített. De okos ember lévén látta, hogyan alakulnak a dolgok a világban, és elhagyta Magyarországot. Ahogy ilyenkor lenni szokott, a nép birtokba vette a területet, de nem ápolta. Kezdett elvadulni. Amikor bejöttek a szovjetek, ide, az erdőbe telepítették Magyarország egyetlen városi, harcászati gyakorló területét, és az egész völgyet elaknásították. Amikor elmentek, az aknákat elég tisztességesen felszedték. Ötven-hatvan évig ember nem tette be ide a lábát. Nagy erőgéppel és lánctalpassal dolgoztunk négy-öt hónapig, amíg a dzsumbujt kitakarítottuk, és visszaadtuk a területet a természetnek. Ezzel angyal szállt le a völgybe…

– Az időnek itt a tanyán egészen más dimenziója van, mint a városban. A filozófusok megmagyarázták a teret, de nem magyarázták meg az időt, pedig az idő a nyersanyaga minden létezőnek. Segítségével minden lehetséges; nélküle semmi. Az idő ezen a tájon, úgy érzem, ellophatatlan.

– Teljes huszonnégy órában az enyém. Ez a legértékesebb tulajdonom. Állandó időzavarban voltam, ezért harmincöt év óta másfél óránál többet nem alszom. A munkamenetem itt a tanyán is úgy alakult, hogy a tanyai munkákat végzem nappal – napjában egyszer étkezem: este –, és a sötétedés beálltával, majd éjszaka dolgozom. Kettő és négy között ismétlik a műsorokat a rádióban, majd meghallgatom a híreket, és utána szépirodalmat olvasok. Úgyhogy télen-nyáron fél ötkor kelek, és végzem a dolgomat. Két és fél-három óra körül kezdem el a szakaszos alvást. Az emberi agyról elvezethető hullámok négy csoportba oszthatók: alfa, béta, théta és delta fázis. Én leszoktam a legterhelőbbről, a thétáról, ami az álom­fázis. Nagyon ritkán kezdek el álmodni. Negyedórás, húszperces alvásaim vannak, és ez tölti ki a másfél órámat. A mélyalvás a delta fázisban következik be.

– Amikor operált, akkor is hasonló volt a munkabeosztása?

– Mi voltunk az a korosztály, amely az új kor hajnalán az új technikákkal gyógyított, az idősebb generáció tagjai ezeket a technikákat már nem tudták megtanulni. Tehát én reggel fél nyolctól általában délután ötig-hatig a műtőben voltam. Ügyeletben természetesen nem feküdtem le. Ha nem ügyeltem, bent maradtam, és tudományos munkával töltöttem az éjszakát. A delta fázisban töltött órák hihetetlen intenzív pihenést adtak, mert egész életemet állva töltöttem a műtőben.

– Nemrég megjelent Szívünk titkai című könyvében azt írta: „Egész életemben lázadtam: lázadtam tanítóim, tanáraim, professzoraim, szüleim, apám, anyám ellen, lázadtam a világgal.” Nem lehet az, hogy ez is oka volt az öt szívinfarktusnak?

– Biztosan. A feszültség, a túlhajszoltság, az örökös harc óhatatlanul ide vezetett.

– Azt is írja, hogy: „Soha ilyen boldog, nyugodt nem voltam.” Ez sokatmondó vallomás a hetedik X-et elhagyva.

– Valóban, én soha olyan boldog nem voltam, mint most. Az igazgatás is teher volt számomra. Emberekért felelni, irányítani borzasztóan nehéz dolog. Egy kis túlzással azt is mondhatom, hogy egészséges se voltam: a Jóisten által teremtett koszorúér nem működik a szívemen, de van egy nagyon fontos tanítás, ami azt mondja, hogy bármelyik szervünket használjuk, pontosabban jól használjuk, az „életre kel”. Ezt úgy kell elképzelni, hogy a szívnek autópályái vannak – nekem már nincsenek. Az autópályákból ágazódnak el a főútvonalak – abból is csak egy-kettő van. De ha te mindennap az erdei ösvényt taposod, meghálálja a tested. Ha három évig nem taposod, benövi a bozót. Tudtam, hogy mit kellene tennem, de korábban nem tettem meg, a tanyán pedig naponta végzem a feladatomat. Nekem ez a nyugalom, ez a békesség, a könyvtár közelsége, tizenegyezer kötet rejtélye – és akkor még nem beszéltem kétezer-ötszáz kötetről, amely helyhiány miatt Pécsett maradt – kell ahhoz, hogy alkotni, írni tudjak. Tizenöt éve írok könyveket. Nagyon igényes voltam mindig, de egyetlen szót sem szükséges megmásítani bennük, mert az a koncepció vezérelt, hogy én a Jóistennek akarok megfelelni.

– Ide kívánkozik Reményik Sándor Békesség Istentől című versének néhány sora. Így hangzik: „Nincs nyugalom, nincs nyugalom, – a szív / Amíg ver, mindörökre nyugtalan. / De mindörökké nyughatatlanul, / Istentől mégis Békessége van. / Nyugalma nincs, de Békessége van.”

– Ezt találtam meg az Angyalvölgyben.

– Azok közé az orvosok közé tartozik, akik szeretik leírni a gondolataikat. Miért fontos az ön számára az írás?

– Mert a tengerparti homokban kicsi nyomokat szeretnék hagyni. Tudván azt, hogy ezeket a nyomokat a hullámok eltüntetik. De mégis: amit át tudok adni, az élesztője lehet a gondolkodásnak, tehát nem vész el, csak átalakul. Mindig az a lényeg, hogy kaptál valamit a Teremtőtől, s ha meg tudod fogalmazni, add is tovább. De ennél több nem jár nekem.

– Érzelmileg jelent valamit az írás?

– Nekem szenvedés az írás. Petőfit és Aranyt szoktam felhozni példának. Petőfi úgy írt, mint a villám, alig javított. Arany tele van javítással, mert a tökéletességre törekedett. Tehát éppen emiatt, akármelyik könyvemet előveszem, nem kell bennük javítani. De még egyszer: a szenvedés elkerülhetetlen.

– Nagy horderejű a szívműködés és a vérkeringés új elmélete, amely az ön nevéhez fűződik, és világszerte komoly visszhangot váltott ki.

– Ötven éve, másodikos orvostanhallgató koromtól kezdve, amikor a szívműködést és a keringést tanultam, állítottam, hogy a szív nem működhet úgy, ahogy korábban tanították. A későbbi évtizedeket a szív titkainak a kutatására fordítottam. A fő iránytól néha elkanyarodtam, de mindig ez állt a kutatásom középpontjában. Az, amit én tudományosan letettem az asztalra, hihetem, hogy olyan horderejű, mint a középkorban a Nap és a Föld viszonyának a helyes magyarázata, vagy a penicillin és a röntgen felfedezése. A Teremtő megajándékozott azzal, hogy az emberi szívet operálhattam, és sok ezer ember szívét tarthattam a kezemben. De egyetlenegy beteget sem gyógyítottam meg! Ha jól operáltam, akkor segítettem a természet rendjének a helyreállításában. Ha rosszul operáltam, akkor bajt okoztam, amely adott esetben halállal végződött. Amióta letettem a szikét, halált már nem okozok, és tanácsot sem adok, csak annak, aki hozzám fordul.

– De nyilván mindent elkövetett, hogy meggyógyítsa a beteget.

– Ez védekezés. Nem akadt olyan műtét, még a legsikeresebbek sem, amelyek során, visszagondolva, nem követtem volna el hibákat. Épp ez a lényeg. Ha tudom, hogy hibáztam, akkor legközelebb ki kell javítanom. A Jóisten megadta azt a lehetőséget, hogy az operációnak több esetben nem volt halálos a vége. Tehát nincs menekvés. Az egyszerű ember azt mondja: Papp Lajos olyan sok ember életét mentette meg, de ismétlem: én egyetlenegy ember életét sem mentettem meg, csak segítettem a természet rendjének a helyreállításában.

– A szívműködés és a vérkeringés új elméletének mi a lényege?

– Az én életem küzdelem volt az emberi butaság és a megrögzött sztereotípiák ellen, és mindig csak a józan észre hivatkoztam. A szívműködés esetében is. Tudniillik a szív nem úgy működik, ahogy eddig tanították, tanítottuk. Az egyetemes orvostudomány évszázadok óta a vérkeringés központi szervének a szívet tartja, a keringés egyedüli energiaforrásaként a szívfunkciót jelöli meg, kiemelten kezelve a szívbillentyűk szerepét. A jelenleg általánosan elfogadott paradigma: a keringési rendszerben az áramlást fenntartó erő a működő szív által létrehozott nyomásgrádiens. Súlyos, kombinált szívbillentyű-betegségekben a billentyűfunkciók gyakorlatilag megszűnnek. A szív űrterei­ben és a nagy erekben mért nyomásértékek alapján a vérkeringésnek az ellentétes irányba – a magasabb nyomású hely felől az alacsonyabb nyomású felé kellene irányulnia. Tény, hogy a véráramlás ilyen esetekben sem a főartériák felől a vénás rendszer felé irányul: billentyűfunkciók nélkül – és látszólag a fizika alaptörvényeivel szemben – megtartja eredeti irányát, amiből joggal feltételezhetjük, hogy nem a szívizomzat munkája adja a vérkeringés energiaforrását. A szívnek a vérkeringés fenntartásában elengedhetetlen funkciója van; pulzust generál. A szív tehát elsődlegesem pulzusgenerátor, és nem nyomásgenerátor!

– Megvallotta, hogy Juhász-Nagy Sándor professzor, a városmajori Kísérleti Laboratórium egykori vezetője állt legközelebb a szívéhez. Akinek lehetősége volt vele együtt dolgozni, vagy csak gondolatait, előadásait hallgatni, soha nem felejti el. Illik a Mesterre – ön nevezte így; és önre is! – Kányádi Sándor körömverse: „Szívvel-lélekkel / Tűzzel-vassal – s majd újra / szívvel-lélekkel.”

– Nekem volt nemzőapám, szülőanyám, vannak testvéreim – bátyám egy zseni, aki már négyéves korában írt és olvasott;
ő volt Ábel, én pedig olyan gyerek, akiről már négyéves korában sem értették, hogy miért olyan innovatív –, de a Mester különleges ember volt. Az egyetlen az életemben, akitől úgy kaptam mindig, hogy soha nem kívánt viszonzást. Adott és adott, tudást, erkölcsi tanítást, de leginkább példát mutatott. Édesapja ezerkilencszáztizenkilenc január végétől Berinkey Dénes kormányának igazságügy-minisztere volt, negyvennégy-negyvenötben pedig az ideiglenes nemzetgyűlés alelnöke. Rákosiék őt akarták megválasztani köztársasági elnöknek, de ezerkilencszáznegyvenhat májusában meghalt. Az ifjú, az én atyai Mesterem kisgyermek korában Farkas Mihály, a későbbi honvédelmi miniszter térdén lovagolt… A Mester akkor jött haza Amerikából, amikor legfiatalabbként, ezerkilencszázhetvenhétben a városmajori intézetbe kerültem. Korábban Pécsett az aggyal foglalkoztam. Szabó Zoltán kórházigazgató rendkívül érzékeny volt a munkatársak kiválasztásakor, ő küldött Juhász-Nagy Sándorhoz. A Mesternek köszönhetem, hogy ezerkilencszáznyolcvanban a világon először Magyarországon vezették be az általam kidolgozott kardio-teletermográfiát, amely alapvetően kijelölte a fővonalat a szív kutatásával kapcsolatban. Olyan titkokat tudtunk feltárni, amit korábban sehol a világon. De mivel én nem tudós voltam, hanem gyógyító, az foglalkoztatott, hogy ez a technika mennyire lehet segítségünkre a gyógyításban.

– Az eredmények önmagukért beszélnek…

– Valóban, mert 1980-ban húsz százalékról három százalékra csökkent a halálozás. A Mester feltette a lécet kétszáznegyvenre, és nekem azt kellett átugranom. Nemzeti-liberális eszméket vallott, és Kossuth híve volt, amit én, aki Széchenyi elméletével értettem egyet, soha nem tudtam elfogadni. De ez nem okozott konfliktust közöttünk. Tudomásom szerint én vagyok az egyedüli, aki nyolcvanban az akadémiai doktorátusát a kandidatúra kihagyásával százszázalékos értékeléssel védte meg. Nyolcvannégy-nyolcvanötben Bostonban,
a Harvard Egyetemen találtam magam.

– Hatalmas energiával vetette bele magát az orvoslásba, a kutatásba. A munkamennyiség, ami ön mögött áll, szinte követhetetlen. Honnan volt ennyi energiája?

– Tizenkét éves korom óta önellátó vagyok. Már tizenhárom évesen, a nyár folyamán, tizenkét órát zsákoltam, és egész életemben munkával teremtettem meg az anyagi feltételeket. Ha van motiváció és isteni segítség, akkor az ember hihetetlen teljesítményekre képes. Soha nem éreztem úgy, hogy eleget dolgoztam. Nem vagyok munkamániás. Tettem és teszem a dolgomat. A munkamániás az, aki magáért a munkáért dolgozik. Nekem határozott célom van, hogy a tudásomat gyarapítva minél többet tudjak az embereknek átadni abból a tálentumból, amit a Jóistentől kaptam. Amióta ember van a földön, és amíg ember lesz a földön, a technika segít, de az orvost nem lehet pótolni. A személyes találkozást nem pótolják a mechanikus gyógymódok, a matematikai modellek. A betegtől nyert kommunikáció fél diagnózis. Az a húsz százalék, ami az emberi elméhez kötött, csak empatikus képességek segítségével hívható elő.

– Valamelyik filmben hangzott el, a szív a legerősebb izom, de a legsebezhetőbb is.

– Abszolút nem fogadom el. A legellenállóbb, a legtöbbet elviselő izom a szívizom. Évente ötvenmilliószor húzódik össze. Számolja ki, hogy abban a korban, amiben ön jár, hányszor kell a szívnek precízen működnie. A fogantatás után a harmadik héten kialakul az elemi szívcső, és pulzálnia kell életünk végéig. Annyi veszély leselkedik rá, csoda, hogy a szív nem hal meg sokkal korábban. De védelmi rendszerek is a segítségére vannak. Egyebek mellett az is csoda, hogy milyen rend uralkodik a szívben. (Egy közbevetett mondat: csak az ember képes az entrópia, a rendetlenség felé hajtani a világot.) A természetben mindenütt isteni rendnek kell lenni. Ha nincs rend, ez a pusztulást vonja maga után. Azért van rend a szívben, mert minden egyes sejt képes arra, hogy biztosítsa a szívműködést. Ezért mondom, hogy a védelmi rendszerek fontos szerepet töltenek be, és nem engedik, hogy a motor leálljon. Ugyanakkor a szív mindenre reagál, ami a környezetében történik. Befolyásoló tényező például az elfogyasztott táplálék és a folyadék is. És így tovább. Hihetetlen bonyolult rendszerről beszélünk, és van ott egy csoda golyó, amely szinte mindent kibír.

– Az agykutató Freund Tamás azt nyilatkozta, hogy minél többet tud meg az emberi agyról, annál jobban megerősödik benne, hogy ez csak a Teremtő műve lehet.

– A csoda mindig az, amit nem értünk, és Isten nyelvére szeretnénk lefordítani. Megjegyzem, Freund Tamás megválasztása akadémiai elnöknek a legjobb döntés volt száz év óta. Elsőrendű és -rangú ember, ő is ott volt Juhász-Nagy Sándor halálának tizedik évfordulóján a megemlékezéskor, ahol én indítottam egy előadással, hogy miért nem működhet a régi koncepció alapján a szív. És ő volt az egyetlen, aki minden szavamat megértette. Kétezer-nyolcban a NASA felkérésére megírtam egy tanulmányt, amelyben egyebek mellett az állt, hogy nagy bajban lesznek az űrhajósok, akiket a Marsra szeretnének küldeni, ha nem a szívműködés és vérkeringés új elméletének tudatában képezik ki az űrhajósokat. Állítom, hogy a világon kevesen tudnak annyit a vérkeringésről, mint én. De ha úgy teszi fel a kérdést: mennyit tudok a vérkeringésről, akkor azt felelem, hogy szinte semmit.

– Milyen kapcsolat van az agy és a szív között? Külön utakon járnak?

– Nem. Az ember szervrendszerekben gondolkodik, ezekben állapítja meg a betegségek körét és a gyógyítás módját. A szervek működése egyenként fontos, de az ember egyetlen organikus egység, ahol a szervrendszerek összekapcsolódnak. Minden mindennel kapcsolatban áll. Ez a titka annak, hogy négy-öt dolog kivételével szinte semmit nem tudunk, mert a finom kapcsolatokat nem vagyunk képesek megérteni. Ezért van jelentősége a sok ezer éves tapasztalatnak. Az ilyen úton megszerzett információ az a kincs, amitől a modern ember egyre jobban eltávolodik, és kütyükre, ketyerékre költi a pénzét; szerveket vagy sejteket vizsgál.

– A szív és az agy közös pályán jár?

– Minden közös. Nem lehet elválasztani őket. Ha izgalmas dolgokra gondolunk, az agy működéséhez másfél liter vér kell, és ezt a mennyiséget a szívnek kell az agy felé terelnie. Ha gondolkodsz, ha az agyadat használod, a szívműködés megment.

– Ha átvitt értelemben használom az agy és a szív kapcsolatát, és azt a mondást idézem, hogy a legnehezebb a szívet meg az észt rábírni arra, hogy ugyanazt akarják, akkor mit mond?

– Értem, csak nem akarom érteni, amit mond, mert félrevezet. Csak egy-ség-ben szabad gondolkodni.

– Egyik recenzense breviáriumnak, füveskönyvnek nevezte tömören megfogalmazott gondolatait, bölcsességeit. A könyvei arról is árulkodnak, hogy szeret aforizmákat írni. Itt van például egy: „A jó szó, a szép beszéd és a meleg tekintet gyógyszer a szív számára.”

– Mindig hangoztattam, hogy legnagyobb kincsem a magyar nyelv, mert a magyar képes egyszerre analógiásan és digitálisan is gondolkodni. Ebben a mondatban minden benne van. Hadd hozzak fel egy példát. Azután, hogy Magyarország minden egyeteméről eltanácsoltak, föld alatti csillésként a pécsi uránbányában dolgoztam. (Ehhez egy rövid magyarázat: harmadikos gimnazistaként az országos biológiaversenyen tizedik lettem, és ezzel kivívtam magamnak, hogy arra az egyetemre, ahol a biológia felvételi tárgy, felvételi nélkül felvesznek. Én azonban ennek tudatában, negyedikben, az oroszvizsgára nem mentem el, ezért kizárással büntettek.) Amíg a követ nem vizes fejtéssel állították elő, addig az uránból fölszálló por két-három év alatt tüdőrákot, majd halált okozott. Ezért aztán égbe szöktek a fizetések. Nekem hatszor annyi volt a pénzem, mint hat év múlva a kezdő orvosi fizetésem. Igen ám, de a szovjet testvérek rájöttek, hogy így nem éri meg a fejtés, és kialakították a vizes fejtést. A szívsebészetben a fő ütőér meszes elváltozása szövődményként szív- vagy agyembóliát okoz. Én az uránbányából a vizes fejtést bevittem a szívsebészetbe, és nullára csökkentettük a halálozást! Ez nevezem analógiás gondolkodásnak.

– Az aforizmák „gyártásához” nagyon fontos az irodalmi tájékozottság.

– Nem voltam még tízéves, amikor már tizenötezer oldalt olvastam. Ahhoz, hogy a tudományos szintet tartani tudjam, muszáj volt elsajátítanom a gyorsolvasást is. Hetente kétezer–kétezer-ötszáz angol nyelvű tudományos cikket kellett átnéznem. Ez nem olvasás, ez fényképezés volt. Mellesleg a legkedvesebb aforizmám, amely több könyvemben is megjelent, Szent Ágoston nevéhez fűződik. Így szól: „Semmi sem győz meg, csak az igazság; semmi sem ment meg, csak a szeretet.”

– Van az életben valami, amit megbánt?

– Semmit nem bántam meg, mert minden, ami rossz történt velem, annak a megtapasztalása és kijavítása volt a célom,
és úgy fogtam fel, hogy az épülésemre szolgál. Rengeteg hibát követtem el, de soha embernek rosszat nem kívántam, soha senkit tudatosan nem bántottam meg. Márai írja a füveskönyvében, hogy nem lehet az ember egyszerre kiváló tudós, apa, testvér, férj és így tovább. Csak egy dologban lehet kiváló. Talán nem lett volna szabad megházasodnom, gyerekeket nemzenem. Van egy mondás, mely szerint minden sikeres ember mögött ott van egy nő. Én ezt a mondást megváltoztattam, és így hangzik: Minden sikeres férfi mögött ott van egy szenvedő nő.

– Márait megkérdezték, mi a véleménye a házasságról. Azt válaszolta: „A házasság se nem jó, se nem rossz, házasság.”

– Tökéletes. Egyfajta önzés volt, hogy megházasodtam. Az örömszerzés egyik formája, mert csodálatos gyerekeim vannak, és csodálatos feleségem. Nagyon sok örömet szereztek nekem, és én nagyon sok fájdalmat okoztam nekik.

– Itt a tanyán, ahol beszélgetünk, a szoba egyik sarkában imazsámoly áll. Mit jelent önnek az ima?

– Az Istennel való beszélgetést. Az imádság nemcsak az Úristennel való kapcsolattartás azon része, amikor köszönetet mondunk neki, hanem az is, amikor követelünk. Én a Teremtőtől követelem, hogy adja meg az irányt, hogy merre kell mennem. Kérem, könyörgök, követelem, hogy jelöld ki Uram számomra az utat. Amikor elmentem egy zarándokútra, ötszázhatvan kilométert kenyéren és vízen tettem meg. A tizennyolc nap alatt két kiló negyven deka kenyeret fogyasztottam, és tíz kiló zsírtól szabadultam meg. Az első napokban még foglalkoztunk azzal, hogy mi van a világban, a családdal, de a hetedik-nyolcadik naptól beszűkült a tudatom, és megszakadt minden kapcsolatom a földi világgal. Hosszú kilométereket tettem meg anélkül, hogy emlékeztem volna arra, mi történt velem. Ostoba professzorként indultam el, mert azt hittem, a zarándokútra fel lehet készülni. Ezért aztán a hátizsákom húszkilós volt, elöl volt még tizenöt kiló. Amikor az első lépéseket tettem meg, alig tudtam felmenni az esztergomi bazilika lépcsőjén, és azt éreztem, nem bírom tovább. Naponta átlagosan harminchat-harmincnyolc kilométert tettünk meg.

– Miért kellett a zarándokútra elmennie?

– Istenhez akartam közelebb kerülni. Nagyon fontos volt számomra az út, mert tudtam, hogy minden vallás alapítói, teljes táplálékmegvonással, negyven napot töltöttek a pusztában. Krisztus is. Negyven nap alatt tisztul ki a test, és ilyenkor egy másik világba való áttérés sokkal könnyebb. A zarándokút vége felé egyre több időt töltöttem Istennel. Itt kaptam meg egy olyan erősítést tőle, amely nem mondható el szavakkal.

– Van-e olyan kérdés, amit fiatalon tett fel magának, és nem kapott rá feleletet?

– Ahogy mondtam, a szív titkaira voltam kíváncsi, ez volt életem célja, de csak részben kaptam rá feleletet. És amire nem kapunk feleletet, arra az emberi dimenzióban nincs is felelet. Isten törvényeit, úgy ahogy vannak, elfogadtam, és nem akarok mindent megmagyarázni.

– A humanista, az együtt érző és a fájdalmat magára vevő ember miképpen vélekedik a világban zajló eseményekről: a lázongásokról, a rombolásokról, a brutalitásokról, a gyilkolásokról, amelyekről naponta hallunk. Milyen végállomásba torkollik ez?

– Az emberiség nehéz helyzetben van. A Sátán hatalmas erővel támad. Minden szenvedő embertársamnak azt mondom: tedd fel a kérdést, hogy te mit tudsz tenni a békességért. A többit bízd rá a Jóistenre. Beszéltünk arról, hogy csak az ember képes a rendetlenség felé hajtani a világot. De mint csúcsragadozó, ha nem tér észre, akkor elpusztul. Én hiszem a Jóisten teremtő kegyelmét, hogy megóv bennünket ettől.

– Adódtak az életében olyan események, amelyek a misztikum határát súrolták, és megmagyarázhatatlanok voltak?

– Egyet említek. Nyolc-kilenc éve történt… Pécsi házamban egy rózsamotívummal bíbelődtem. Korábban, hogy ne szedje szét a fagy, húszkilós kövekkel rögzítettem. Nagypénteken bontottam le, de ahogy a magasból lenéztem, egy kis fenyőfára esett volna a kő, ezért rossz mozdulatot tettem, és öt méter magasból lezuhantam úgy, hogy fejjel-lábbal érkeztem az éles kövezetre. Először két és fél métert estem, majd utána buktam le a lépcső kövezetére. Kezem-lábam súlyos zúzódást szenvedett, a térdkalácsom eltört, megsérült a fejem, vérbe-fagyba, mozdulatlanul feküdtem fél óráig, amikor rám talált a feleségem. Az eset nagypénteken, pontosan délután három órakor történt, amikor Krisztust megfeszítették. Kibírhatatlan fájdalmaim voltak, de soha nem veszek be fájdalomcsillapítót. Megköszöntem az Úrnak, hogy átérezhettem szenvedésének egy szegmensét… Harmadnap, húsvét vasárnap, Krisztus feltámadásakor, egyik pillanatról a másikra, megszűnt minden fájdalmam! A csontok pedig szép lassan összeforrtak.

– Ötven-száz év múlva mi marad meg abból, amit orvosként alkotott?

– Ez engem a legkisebb mértékben nem foglalkoztat. Nekem az a dolgom – mondtam már előzőleg –, hogy ami tálentumot kaptam a Teremtő akaratából, azt átadjam.

– Mit üzen azoknak a fiataloknak, akik orvosnak készülnek?

– János evangéliumában ez áll: „Új parancsolatot adok nektek, hogy szeressétek egymást: ahogyan én szerettelek titeket, ti is úgy szeressétek egymást!”