−Előd
Elmulni ily pillangó lét után!
Eltünni és nem tudni, hogy hova?
Megsemmisülni, mindörökre tán;
Nem látni többé a napot soha!
Ember, mulandó, koldus vagy király,
Emeld föl és hordd magasan fejed!
Hős vagy, fenséges, mind, ki a halál
Gondolatát agyadban viseled! ––
1891
„Én pedig melly szerentsésnek tartom magamat, hogy Kegyelmes Uram az utolsó fiára forditatott gondját felosztani méltóztattya...”
A Nagycenki Múzeum levéltára sok becses dokumentumot őriz. Egyebek mellett itt található Széchenyi István nevelőjének, későbbi jószágkormányzójának, Liebenberg-Lunkányi Jánosnak 1848-as Nemzeti Kalendárioma (az u helyett még o betűvel áll a nyomtatásban). A 16x20 centiméteres könyvecske apró bejegyzéseket is tartalmaz, de elsősorban forrásértéke miatt kelti fel a 21. századi ember figyelmét.
Darvas István idézi a Nagycenki füzetek 1956/3. számában megjelent tanulmányában a Pesti Napló egykori szerkesztőjét, Török Jánost, aki Liebenberg-Lunkányi János halálának évében, 1853 szeptemberében így emlékezett meg róla: „Ha más érdeme nem lett volna a jeles egyéniségnek, mint hogy Széchenyi Istvánt nevelte, tehát azon nagy tetteknek alapját megvetette, melyek annak emlékéhez kötve vannak, már ez egymaga megérdemli, hogy hamvait áldjuk
s arcképét nemzeti képcsarnokunkban bírni óhajtsuk.”
Csorba László Széchenyiről írott könyvében (2001) Wesselényi szavait citálja, amikor a nevelőt hozza szóba: „púderes fejű, veres orrú, harcsaszájú, karikalábú, félpuja emberecske”.
A fenti sorok elegendők ahhoz, hogy ha kezünkbe vesszük Lunkányi János 1848-as kalendáriomát, meghatottságot érezzünk.
Széchényi Ferenc, a „legnagyobb magyar” édesapja Tóth Farkashoz, a soproni gimnázium igazgatójához fordult segítségért, hogy fia számára megfelelő nevelőt találjon. Az igazgató rögvest Lunkányit ajánlotta.
A Nemzeti Múzeum őrzi annak a kézírásos levélnek az utolsó sorait, amelyet Lunkányi Széchényi Ferenchez írt. Megszólták, hogy nem tud magyarul. A levél az ellenkezőjét bizonyítja. Ráadásul szépen rajzolt betűkben is gyönyörködhetünk.
A levélrészlet: „Én pedig melly szerentsésnek tartom magamat, hogy Kegyelmes Uram az utolsó fiára forditatott gondját felosztani méltóztattya és annak részét reám bízni. Szerentsésnek mondom magamat, mert fáradozni Excellentziád szemei elött a’ ki maga mindég példát mutat mindenben, a’ munkát olly igazán becsüli, alatta valóihoz olly kegyes és hogy engem boldoggá tegyen. Jövendő sorsomúl olly nagy szivességgel gondoskodsz, – fáradozni mondám Excellentziád szemei előtt egy olly Drága Urfi mellett, kiben a’ kegyes természet minden adományát bő kézzel öntötte és a’ ki a’ leg nagyobb Várakozásokra is bizodalmat reménységet nyujt bizonyára Szerentse, és ezért fog mindétig én még élek, a’ hálaadatosságnak tiszta lángja szivemben lobogni.
Excellentziád Pesten 27 Dec. 1803. hív álázatos Szolgája Liebenberg János”
Váteszi sorok!
Mit tudunk magáról a nevelőről? A család német eredetű, eredetileg Liebenberg volt, a hivatalos okirat szerint Liebenberger, de Széchenyi javaslatára – a sok Liebenberg miatt – 1829-ben Lunkányira magyarosított. Kecskemétről, „a tisztes egyszerűségű szűcsmesteri otthonból elindulva”, tudományos pályára készült, és ha Széchényi Ferenc nem hívja meg Cenkre, talán többet foglalkoznánk ma vele. Bölcsészeti doktorátust, orvosi szakismereteket szerzett, kiváló fizikus és csillagász volt, a klasszikus és az európai nyelvekben járatos, érzékeny a művészetek, a zene iránt, egyszóval: polihisztor. Tanársegédi kinevezése Pasquich János professzor, bölcseleti doktor, római katolikus pap, csillagász, a Budai Csillagvizsgáló igazgatója mellé folyamatban volt az egyetemen. Ebben a reményteljes stádiumban érte a megtiszteltetés, hogy a legkisebbik Széchenyi fiú nevelőjének szemeljék ki. Ma már nyilvánvaló, hogy mit jelentett Széchenyi Istvánnak Lunkányi személye: bizalmasa lett, tanácsadója, barátja, ha kellett bírája, vagyonának kezelője és őrzője. Darvas István ítélete szerint: „Tudós és ugyanakkor bölcs idealizmussal telt ember, aki mind a gazdálkodás, mind az országos politika, s az élet minden irányú kérdésében határozott egyéniségével a legtermékenyebb s legjobb hatással volt egykori neveltjére.”
Lunkányi 1798-tól tizenegy évig volt Széchenyi István nevelője, s amikor a gróf 1809 áprilisában katonának állt, a tudós ember Széchényi Ferenc titkára lett. Az apa 1814 őszén felosztotta vagyonát fiai között. István kapta egyebek mellett a csokonyai birtokot, amelynek felügyeletével Lunkányit bízta meg. Széchenyi 1826-ban kilépett
a katonai szolgálatból, és ettől kezdve összes birtokai teljhatalmú jószágkormányzójává nevezte ki egykori nevelőjét.
*
Álljon itt egy kisebb csokor Széchenyi Lunkányinak küldött leveleiből. A megszólítás a tárgytól függően, a hivatalos levelekben akár el is marad, de leggyakrabban szívélyes: „Édes Director Úr!”, „Kedves Lunkányi!” „Kedves Barátom!”, „Barátom!”
Ezek a formák váltakoznak. A birtokok hivatalos ügyeinek intézésén túl a levelekben Széchenyi életének fontos állomásait is nyomon követhetjük, sőt egészségi állapotával kapcsolatos aggodalmait is megosztja Lunkányival.
(1839. február 5. Pest) „Barátom, megint igen közel voltam a koporsóhoz nem is 4 napig. Májgyulladásomban igen sok kinokat állottam ki! Most 10 napja, hogy nem mozdulok szobámbul, de most igen kellemesen és jól, csak gyengén érzem magamat. Fene dolog! De mit tegyek? Türni mint lehet, ’s pótolni Vallással, Philosophiával. – megint [Almási] Balogh [Pál, a gróf háziorvosa – K. A.] – a homeopatha – vagy a természet rántott ki.”
De ugorjunk korábbra, 1815. november 8.: „Oly határtalanul rabszolgája vagyok a kényelmességemnek, hogy gyakorta töprengek most már azon, hogyan lehetne Cenken kellemesebbé tenni a téli tartózkodást – és kivált, mert egészen bizonyos vagyok abban, hogy nem sokan fognak jönni hozzám, legalább egy szobát kívánnék, amely létrehívna valamiféle társaságot – erre nézetem szerint az a bizonyos ebédlő az üvegház mellett [a déli oldalon] kiválóan alkalmas volna… (…) Nos, mi a véleménye…”
„Lunkányi Jánosnak Pest, 1833. július 7. Barátom! Füleim tele vannak a sok mendemondátul: »Széc[henyi] Ist[ván] Csokonyát eladja, teli van adóssággal etc.« Mások így: »írni tud a jobbágy mellett, most nyúzza, tisztjei mindent előre eladnak, erdőket kivágják etc. etc. etc.« Ez mindannyi pletyka, tudom, de éppenannyi ráintő, rábeszélő, adnánk el.”
(1848. augusztus 7., Pest) „Régi jó és hív barátom! Kérem, tartsa azt köztünk, mit mondandó leszek. Itt a dolgok nagyon bonyolódnak. Meglehet, hogy a minisztériumban valami változás fog történni, és én kilépek. Ez esetben nem tudom, mit leszek teendő. – Tán egész családommal Cenkre megyek, és ott bevárom a dolgok folyamát.”
Néhány nappal Döblingbe kerülése előtt, 1848. augusztus 26-án Széchenyi a következőket írta Lunkányinak: „…S most tartsa Isten! Meglátjuk-e még egymást? Én remélem, sőt hiszem! De ha nem? Lelkesedéssel és háládattal szorítom Önnek kezét kezemhez! Was wir gewollt, für was wir gewirckt, war edel; es kann demnach nie ganz verloren gehen!” [Amit elérni szándékoztunk, amit akartunk, nemes gondolat volt, ezek után nem mehet veszendőbe!]
*
A szóban forgó korban, a legnagyobb példányszámban a kalendáriumok keltek el, amelyekben a sokféle közhasznú és felesleges tudnivaló, gyakorlati tanács és irodalmi fércmű mellett neves írók, költők írásai is helyet kaphattak. Parasztok, nemesek és iparosok is kedvvel vásárolták őket, s így szép hasznot hajtottak kiadóiknak. (Házibarát, Honi Vezér, Mezei Naptár, Filléres Kalendárium stb.), de mind közül a Komáromi Kalendárium volt a legsikeresebb: több mint százezer darabot adtak el belőle évente a különféle országos vásárokon. Lunkányi János a Nemzeti Kalendáriomot járatta. Lássuk, mit olvashatunk ki a csodával határos módon megmaradt 1848-as példányból. A ceruzával írott bejegyzések egy-egy mondatra korlátozódnak. Szemezgessünk belőlük.
Február 28.: „Feleségem meghalt… 1845[ben], 55. évében.” Feleségét Eberl Aloysia Annának hívták, 1789. július 25-én született Sopronban. Házasságot 1812-ben kötöttek. Két gyermekük született: Károly (1814) és Mária Róza (1815). Tehát Lunkányi 1848-ban már özvegyember, és felesége hiányát jelzi, hogy emlékezik rá. Április 15.: „Mari [egy kereszt jele] 11 ½ [olvashatatlan] 1848. 33 év” Mária lánya ezen a napon hunyt el 33 évesen. Férje, Darás Sándor ügyvéd egy ideig Széchenyi István uradalmi ügyésze volt. Június 14.: „Vasúti közgyűlés.” 24.: „Követválasztás.” 26.: „Névnapom.” Azaz János nap. Július 14.: „Születésnapom.”
A névnap és a születésnap megjelölése is bizonyítja, hogy a kalendáriom a jószágkormányzóé volt.
„7 Sept Grof Döblingbe.” Tudjuk, hogy Széchenyi 1848. szeptember 5-én Almási Balogh Pál kíséretében hagyta el Pestet, és 7-én délben szállították a döblingi elmegyógyintézetbe. Útközben Pilisvörösváron kiugrott a hintóból, s gyalog akart visszaindulni Pestre. Az esztergomi hídról a Dunába vetette magát, majd Győrben találkozott a feleségével.
Szeptember 20.: „Karol születésnapja.”
A fiáé. Október 18.: „Sándor születésnapja.” Vejéé, Darás Sándoré, akivel Széchenyi abban az időben nagyon elégedetlen volt. November 24.: „Sopron – Közgyűl[és] – törvényk.” December 18.: „Mari születésnapja.” Meghalt lányára emlékezik. „Kémények tisztogatása. Soproni ház 6 f[orint], lózsi házak 4 f.”
*
A pesti Trattner nyomda első, szakmai gonddal készített kalendáriuma 1787-ben jelent meg. Többször változott az évek során a családon belül a tulajdonos személye, és ugyanígy a naptár tartalma, illetve neve. Közhasznú bejegyzések és mulattató anekdoták azonban sohasem hiányoztak belőlük. A külső borítón szereplő Trattner név nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a vásárlóközönség kitartott a naptár mellett. Évi 37 ezer kalendáriumot adtak ki 1813-tól.
Így fordult a kiadó az olvasókhoz 1848-ban: „Nemzeti Kalendáriomunknak 34dik évi folyamatját adjuk ezennel, mellyet eddig is a’ tisztelt Olvasó Közönség örömest fogadott vala. Közhasználatra szánt tartalma ’s pontos szerkezete által – hizelkedünk magunknak – jövendőre is fentartandja Olvasóinknak sikeres állandó pártolását. […] Kalendáriomunkat időrül időre javítani fogjuk, figyelmeztetést ’s helyes igazitást másoktól is szives-örömest elfogadunk – ’s a’ jó tanácscsal élni is fogunk. A’ netalán hibás Vásárok’ napjainak kiigazitására különösen figyelmeztetjük vevőinket. Trattner és Károlyi cs. kir. priv. Könyvnyomtatók, Uri utsza [sic!] 453.”
Trattner Mátyás 1828-ban bekövetkezett halála után veje, Károlyi István, királyi és táblai ügyvéd örökölte és vitte tovább az officinát és a nyomdát. Ettől kezdve volt olvasható a kalendáriomban a Károlyi név.
A borító külső és belső oldalain könyvhirdetések találhatók, továbbá a különböző településeken a „könyváros és könyvkötő urak” nevei. Ahol Lunkányi vásárolhatta: „Soprony: Jencs. Proszwimmer és Prinz.”
A naptár részbe befűzött lapok a tulajdonos napi bejegyzéseire szolgáltak. Ide írta be a jószágkormányzó is fentebb idézett sorait.
Néhány könyvcím az ajánlott olvasmányok közül, amelyeket a Trattner és Károlyi Könyvnyomó Intézetben lehetett megvásárolni. Marc. Aurel. Antonius Elmékedései XII könyvben. Görögből fordította Perlaky Sándor – 1 forint. Zrínyi Miklós munkái 2 for. 20 kr. Deák–Magyar Szókönyv 2 for. Fényes Elek Magyarország Geographiája (Földleírása) 6 kötet, egy-egy kötet 2 for. Napoleon francia császár élete, egy-egy füzet 30 kr. Virág Benedek poetai munkáji 1 for. 12 kr. Fáy András Nőnevelés és leánynevelő intézetekről 30 kr. Kölcsey Ferencz élet-rajza 30 kr. Kis János versei 3 darab, kiadta Kazinczy Ferencz 1 for. 36 kr. Knigge Adolf (báró) Az emberekkel való társalkodásról v. miképpen kellessék minden rendblei Emberekhez magunkat úgy alkalmaztatnunk, hogy a’ világban szerencsésen előmehessünk 50 kr. A tapasztalt Dinnyetermesztő, írta Vörös József 20 kr. Az eleven eltemettetésnek borzasztó példái – öszveszedte Retteg Ferenc, Pest megye néhai főorvosa 10 kr.
Az 1848-as kalendáriom visszatekint 1847. január 13-ra, József nádor halálára. Részletesen és hosszan idézi fel a temetési szertartást. A sorokból kiviláglik a nádor iránti tisztelet és szeretet. Ismeretes, hogy József nádor sokat tett az ország gazdasági és kulturális felemelkedéséért, Pest-Buda fejlesztéséért. „Január 15-kén ment véghez a’ bebalzamozás a’ trónteremben – olvashatjuk –, mellynek bevégeztével a’ magas tetem négy udvari tiszt által a’ halotti szobába viszszavitetett, hol is magyar tábornoki díszruhába öltöztetett, ’s koporsóba tétetett. Mindkét oldalról hat égő gyertya állítatott, ’s lábhoz a’ feszület; balról tétetett a’ szivet tartalmazó ezüst medencze, jobbról a’ belrészeket rejtő ércz edény; mindkét edény fekete selyemmel boríttatván. […] Kitétel napjain január 16- és 17-kén reggeli 8 órától esti 5 óráig szabad bemenete volt mindenkinek; e’ bemenet a’ kitétel harmad napján jan. 18-kán csak déli 12 óráig engedtetett meg.
A’ magas halott a’ templom hajójában ugy helyeztetett, hogy arcza a’ főoltár felé volt fordítva. A’ belső koporsó tölgyfából készült, külseje vörös bársonynyal bevonva; a’ tetem szagos füvekkel töltött matráczon ’s két vánkoson pihent. […] Jan. 19-kén d. e. 10 órakor tartatott a’ gyászmise a’ budai vártemplomban, ’s bezárá a’ gyászszertartásokat.”
*
A kalendáriom ismerteti a kormányszékeket – az uralkodónak alárendelt kormányszerveket – a kamarilla és a helytartótanács összetételét. A kamarilla – államkonferencia –1835-től a legfőbb tanácsadó szerv a Habsburg Birodalomban, amely a Metternich herceg és Kollowrat gróf közötti versengés színterévé vált.
A helytartótanács működése átfogta a pénzügyek és az igazságügy kivételével az egész belső igazgatást és kormányzást.
Tanácsosai sorában felfedezzük Széchenyi István nevét összes érdemjelével és rangjával, sőt megtudjuk, hogy a Feldunasoron (ma a róla elnevezett téren), az Ullmann-házban lakik. Egyébként a naptárban feltüntetett személyek neve mellett – még ha királyi fők is – megtalálható a lakcímük! Bemutatja a kalendáriom „Fenséges” István „magyarországi királyi helytartó” egész családját, és közli születésük pontos dátumát. István titulusai és rendjelei hosszú sorokat tesznek ki.
Felsorolja a könyvecske az európai uralkodókat. Ami bennünket 1848-ban érdekelhet: „Orosz Birodalom: I. Miklós (Paulovics) orosz császár [cár], lengyel kir. Szül. 7. júl. 1796; eljegyezte Alexandrát (Saroltát), III. Fridrik Wilhelm Burkus király leányát júl. 13-án, 1817; [Burkos ország: balti nép, poroszok; ma Kalinyingrád környéke.] Uralkod. December 26-tól 1825.”
„Eljött számunkra a cselekvés ideje – hangoztatta I. Miklós, amikor 1849. május 9-én, és közölte a világgal, hogy Ausztria oldalán hadat indít Magyarország ellen. – Nemcsak a segítség Ausztriának, hanem az Istentől rám bízott Oroszország békéje is ezt kívánja, mert a magyar forradalomban összeesküvést látok minden ellen, ami szent és főleg Oroszország ellen, mert élén esküdt ellenségeink, a lengyelek állnak.”
Megismerjük a császári és királyi követeket, akik idegen országokban képviselik a Monarchiát. Az Orosz Birodalomban például: gróf Colloredo Wallace Ferenc, Belgiumban pedig az a Moritz Woyna gróf, akinek a társaságában 1815. szeptember 28-án Széchenyi először indult postakocsival majd hajóval Londonba.
Sorra veszi az 1848-as kiadás a magyarországi egyházi méltóságokat valamennyi rangjukkal együtt: az érsekeket, a megyés püspököket, a fölszentelt és választott püspököket, az apát urakat és a káptalanok nagyprépostjait. Az esztergomi érsek
és az ország prímása: herceg Kopácsy József. Egri érsek: Felső-Eőri Pyrker László. (1847-ben mindketten elhunytak, és 1849-től Scitovszky János lett a hercegprímás.) Kalocsai érsek: Nádasdy Paulai Ferenc. Szembesülünk „a királyi magyar Universitás” pesti direktoraival, dékánjaival és professzoraival. Az orvosi kar professzorai között Bugát Pál neve mellett áll meg a szem.
Megtudjuk, hogy a Magyar Tudós Társaság rendes tagja a Városház piacon, a Wurm-házban lakik. Vele kapcsolatban meg kell említeni, hogy az első volt, aki az egyetemen magyarul kezdett tanítani. Megírta közel két évtizedes nyelvészeti munkájának gyümölcsét, a Természettudományi Szóhalmazt, amely negyvenezer szót tartalmaz. Könyvét V. Ferdinándnak ajánlotta, akitől elismerésként gyémántgyűrűt kapott. Az 1848-as forradalom idején minden fontosabb eseménynél jelen volt, a Honvédelmi Bizottmány Magyarország főorvosává nevezte ki, 1849-ben pedig követte a kormányt Debrecenbe, és részt vett annak munkájában. Világos után megfosztották állásától: bujdosásra kényszerült. Gyöngyösön a ferences rendfőnök rejtegette szobájában. Később ugyan amnesztiában részesült, de egyetemi katedrára többé nem állhatott.
A kalendáriomban Balassa János neve is feltűnik, aki 1848-ban „a’sebészi gyakorlat Prof[esszora]” és a Nákó-házban lakik. Egyébként a Magyar Tudós Társaság tiszteletbeli tagja. 1848–49-ben az orvosi kar igazgatójaként és a magyar közoktatásügyi minisztériumban tanácsosként működik. A szabadságharc alatt a honvédkórház igazgatója, Kossuthhoz és Deákhoz egyaránt kapcsolatok fűzik. Amikor elérkezik a nagy nap: 1848. március 15-e – Petőfi szavalata éppen Balassa előadását szakítja félbe – nem Deák mellé áll, hanem Kossuth híve. Világos után természetesen ő sem kerüli el a Kossuth-hívek sorsát és a katonai törvényszék ítélete alapján tanszékétől megfosztják, és az Újépület börtönébe zárják. Emlékére 1906-ban a Magyar Sebésztársaság emlékérmet alapít, amelyet a mai napig kitüntetésként adnak át.
*
A kalendáriom közli, hogy „Magyarországban Fő Pósta hivatalok vagynak: Budán, Posonban, Kassán, Temesvárott, Varasdon, Eszéken. A Pesti Posta, és a’ Fiók-Gyors-Kocsi hivatal, a’ Trattner–Károlyi házban van.”
Pontos tájékoztatást kapnak az olvasók arról, hogy a különböző településekre mely napokon és mikor érkezik, illetve mikor indul onnan a posta. Történetesen Bécsbe, Győrbe, Esztergomba stb. „Megérkezik a’ Posta 1848: Mindennap reggeli 6 ½ órakor a’ Külföldről… „’s a levelek 8 órakor kiadatnak.” „Elindúl a’ Posta: Mindennap délutáni 2 órakor, ’s ez ideig akár Recepisse [recepisz = ajánlott küldemények feladóvevénye] mellett, akár bérmentve, akár fizetetlen levelét kiki feladhatja a’ Postára.”
És sorra veszi a naptár a napokat, a helységeket. „Fiók-Gyors-Kocsi (Diligence) Pesten 1848. E’ Hivatal, melly a küldendő pénzeket, holmikat, ’s portékákat itt helyben fogadja el, nyitva áll mindennap reggeli 8 órától délután 4-ig.” „Gyors-Szekér (Gilwagen) Budán. Mindennap épen délutáni 4 óra ütéskor indúl a gyorsszekér Budáról Bécsbe, a’ hova a következő napon estvéli tíz órára felérkezik; Budáról Bécsig egy személy fizet 15 fr. 14. kr.” Ezután megírja a kalendáriom – a tarifák feltüntetésével – annak a 45 gőzhajónak a nevét, amely az adott időben a Dunán közlekedik.
„Gyors-kocsik Pesten, 1848. Debreczenbe, Nagy-váradra. Kolozsvárra:
Szélutcza Tigris vendégfogadóban Lobmayernél.”
(A lipótvárosi lakosság kérésére, Pest és a magyarság nagy pártfogójáról, József nádorról nevezték el az utcát a nádor halálát, 1847-et követően.) Indul minden Vasárnap reggel. Egy-egy személy fizet 18 pengő forintot.” (…) „Aradra: Váczi utcában, Walthier házban Koszgleba László és Fibynél. Indul hétfőn reggel, fizet 10 pengő ft.” (Érdekesség, hogy Semmelweis Ignác, az anyák megmentője és felesége, valamint gyermekeik 1860-ban költöztek be a ház második emeletére.) (…) „Eperjesre: Gyöngyös, Eger, Miskolcz, Kassa, Eperjesig Vadász-kürt fogadónál.
(A kétemeletes belvárosi szálló a Türr István utca és az Aranykéz utca sarkán állt. A hatvanszobás épület az 1810-es évek végén nyílt meg. Vendéglője az egyik legdrágább volt Pesten. Sok híres vendége, lakója volt: Vörösmarty itt írta a Zalán futását, lakott itt Wesselényi Miklós, Jósika Miklós, Kemény Zsigmond és mások.)
„Indul mindennap. Hétfőt kivéve, egy személy fizet 10 ft. 48 kr. pengő p.” (…) „Pestről Bécsbe: Parasztposta, nyerges-ujfalusi lovak kaphatók Budán a’ Farkas vendégfogadóban vagy Pesten az angol királynénál.” (Az Angol Királynő Szálló Pest, illetve Budapest egyik híres szállodája és étterme volt a 19. században, amely arról lett nevezetes, hogy tizenöt évig itt lakott Deák Ferenc, a „haza bölcse”.) Gyorskocsi indul még Lőcsére, Temesvárra, Szegedre és Újvidékre az útba eső nagyobb települések érintésével.
A delizsánsz, azaz a társas gyorskocsi egykoron nagyon népszerű jármű volt, 1750. évi forgalomba állítása még Mária Terézia nevéhez fűződik. Elsődlegesen utasokat, másodsorban leveleket, csomagokat és pénzt szállított – az útonállók nagy örömére. A kocsis nem a bakról, hanem az egyik lovon ülve irányította a járművet. A delizsánszokon a hajtón kívül még egy posta alkalmazott is teljesített szolgálatot, a kalauz, aki a kocsi bakján foglalt helyet. Ő törődött az utasokkal, és felelt a küldemények biztonságáért, az értékesebbeket fegyverrel őrizte.
Ötvenkét „Tekintetes Nemes Vármegye” főispánjai, alispánjai, főjegyzői, fizetéses táblabírái, főpénztárnokai stb. köszönnek vissza a múltból, értesülünk a hazai és a külföldi vásárok időpontjáról, a cselédek béréről, attól függően, hogy hány napig alkalmazzák őket; olvasunk a „csillagvizsgálói észrevételekről”, a népszokásokról
és az elhunytakról.
*
Még „talányos kérdéseket” is találunk.
„Hány feje van a magyarnak? – olvassuk. A válasz: – Öt; egy a’ nyakán, két keze feje ’s aztán két lába feje.” Kérdés: „Hány tojást ehetett meg a’ nagy Góliát éhgyomorra?” Válasz: „Egyet, mert már a’ többit nem éhgyomorra ette.”
„A királyi magyar nemes testőrző seregről” is kell szólnunk, mert az 1848-as kalendáriomban, a másod strázsamesterek sorában ott találjuk a néhány hónappal későbbi honvédtábornok, Klapka György nevét, aki 1848-ban 28 éves. A Bécsben töltött évek meghatározói voltak katonai karrierjének. Olyan tanárai, kiképzői voltak, mint a „testőrző sereg” akkori kapitánya, Hajnácskeői gróf Vécsey Ágoston, a vértanú Vécsey Károly édesapja.
Nemeskürty István írja Kik érted haltak szent világszabadság című, 1977-ben megjelent könyvében, hogy „a magyar nemesi testőrség 1848 augusztusában testületileg jelentkezett a honvédségbe. A forradalom katonája volt például báró hivvári Meszéna István őrmester-főhadnagy, honvéd ezredes; Krivátsy József gárdista hadnagy, honvéd tüzérezredes. Világos után halálra ítélték, majd kegyelemből várfogságot kapott, 1857-ben szabadult…”
Mindkettőjük nevét feltünteti a kalendáriom is. Egyébként, mint ismeretes, Vécsey Károly cs. kir. kamarás, dúsgazdag magyar főnemes volt az, akit utoljára végeztek ki Aradon, de előtte még megcsókolta haragosa, egy halott szerb katona, Damjanich János kezét. Vécseyt a családja se siratta. Apja, Vécsey Ágoston azt üzente: örül, hogy
fiát kivégzik, megérdemli, miért lázadt fel a császár ellen…
Visszatérve az 1848-as kalendáriomra: Károlyi adta ki a Trattner-féle naptárak közül a másik értékes, 1849-ben készült példányt is, amelynek külső borítóján ez a büszke sor díszelgett: „A sajtószabadság második évében.”
*
Végezetül: „Magyarország lakosainak öszszes száma 1848.
1. Törzsökös tiszta Magyarok7,800,000
az az hét millió, nyolczszázezer
2. Fél Magyarok (az az elmagyarosodott Németek, Szlávok, Ráczok, Oláhok, Horvátok)1,200,000
3. Német polgárok és parasztok800,000
4. Tótok, Rusznyákok, Vendusok 1,760,000
5. Oláhok1,040,000
6. Horvátok, Szerbek1,100,000
Erdélyben laknak öszvesen2,000,000
A’ katonai vidékekben és Dalmátiában 1,200,000
Öszvesen16,900,000
Az az: Tizenhat millió, kilencszáz ezer lélek.
Pest sz. kir. város lakosai száma 1848-ban 100,500 lélek”
„Én pártolom a művészetet, kedves mester, de a pénzemet nem loptam”
Egy művész életéből
Zemplényi Tivadar, akinek gyűjteményes kiállítása holnap megnyílik a Szépművészeti Múzeumban, kopasz, csendes, takarékos férfiú volt, amíg élt, gyalog járt Pestről Budára, a kávéházban teát vacsorázott, megforgatta a krajcárkákat, s így bizonyos polgári jólétben sikerült meghalnia.Amíg élt: egy kötelességet ismert, a festegetést. Évtizedeken át komolyan, rendszeresen, szent áhítattal dolgozott, mert belső meggyőződése volt, hogy azért kapott helyet a földön, Budán, a Fehérvári úton, hogy mindent jól megnézzen, ami útjába akad, s aztán lepingálja. Festett besnyői búcsúsokat, balatoni parasztokat, csavargókat, tájképeket, szenyórákat, budai úrnőket. Szolid, komoly, tanáros férfiú volt, nem panaszkodott se a mellőzésről, nem emlegette váratlan sikereit, nem kártyázott, nem ivott, de lumpoló kedvében uzsonnázni betért a New York kávéházba, ahol őszinte csodálkozással nézegette a foglalkozás nélküli színésznők kalandozását; nagyot szippantott a budai levegőből, amikor hazaérkezett. Természetesen házasember volt, gyermekei születtek, mert erre mindenképpen érdemes volt. Adóját mindig pontosan megfizette, fillérnyi adósság nem maradt utána, esztendőkig hordott egy ruhát, vigyázott a kalapjára, egy szivart szívott naponta, és ha elszívta, nem füstölte be a műtermet. Miért élt? – kérdeztem tőle néha, midőn már az állami aranyérmet is megnyerte, tanári állást kapott, túlesett a mindennap sovány gondjain, száz és száz méter vásznat befestett. Miért?
– Hogy képet adjak el – felelt egyszerűen, keresetlenül, csendesen.
Zemplényi Tivadar, az európai hírű művész a képeladást tartotta a földkerekségen a legnehezebb és legkomolyabb tennivalónak. Jó vagy legjobb vásznat festeni: az semmi, minden piktorember tudhatja. De a kép eladása, a befestett vászon adásvétele: az a rejtelmes mesterség, amelyhez minden idegszálra, ravaszságra, okoskodásra és szerencsére szükség van.
Z. még abból a korszakból jött át napjainkba, midőn a kövér, pénzes embert úgy megbámulták a szegény művészek, mint valami földöntúli lényt. Szép nő, kívánatos modell, üreszsebű rajongó akadt mindennap a műterembe. De a mecénás, a vevő, a készpénzzel
fizető, az olyan ritkaság volt, hogy a gyerekek az utcasarkon lesték, mint a pénzeslevélhordót. A képvásárló közeledéséről tudott az egész környék, mert hosszadalmas, ügyeskedő, atyafiságot megmozgató eljárás előzte meg, amíg a képvásárlót a műterembe lehetett csalni. A pénzes ember kézzel-lábbal védekezett, vonakodott, kijelentette, hogy esze ágában sincs vásárolni, komolyabb dolgokra kell a pénze... Hátulról tolták, elölről vonták, jobbról-balról támogatták a mecénást a műtermek lépcsőjén, ahonnan manapság le szokták gurítani őket, ha a szájukat is kinyitják alkudozásra. De Zemplényi és korának művésztársai idejében még szabad volt a képvásárlónak panaszkodni elmúlt rossz éjszakájára, a műterem magosan fekvésére, családi bajaira, a fogorvosra, az omnibuszra, a havanna szivarra, a százforintos télikabátra, a kétforintos szállodai menüre, a rabló gyermekbölcső kereskedőre és az uzsorás temetési vállalkozóra... Bármit mondott a képvásárló, a művészek beleegyezőleg bólongattak. Volt házipatikájuk a nátha ellen, cukorkájuk a nyálkaoldás céljából, kényelmes karosszékük, ahová akár aludni járhatott a vevő, mielőtt elhatározta magát a legnagyobbra, az alkudozásra.
Nem festettek a világon olyan képet, amely a vevőnek tetszett volna. Mindegyiknek volt valami hibája. Egyiktől megijednek a gyerekek, a másik nem való hálószobába, a harmadikra megjegyzést tesznek az asszony barátnői, a negyedik szép, csak sokkal nagyobb, mintsem a lakásban elférjen, az ötödiken nem étvágygerjesztő a dinnye, a hatodikon tátott szájjal énekel a búcsújáró, a gyerekek majd eltanulják ezt a rossz szokást... A szegény művésznek mindenre volt mentsége, mint a fogorvosnak a fájdalom ellen.
A képekről letörölték a port, kellő világításba helyezték a vásznat, ígértek megfelelő rámát, fogadalmat tettek, hogy eljönnek a kép felfüggesztéséhez, sétálni viszik a gyerekeket, s rajzolni tanítják a ház kisasszonyát. Míg végre a vevő kijelentette, hogy elmegy s meggondolja magát.
Hány délutánja, napja veszett kárba a magyar művésznek, amelyet a vevők megmunkálásával töltött! Oly ügyesen kellett forgatni a szavaikat, mint egy hittudományi vitatkozásban. Meg kellett ragadni a kellő pillanatot, midőn a vásárló gombolgatni kezdi a kabátját. Tudni kellett a legutolsó fillérig az árat, amennyit a vevőtől kérni lehet. „Csak egy kis krisztkindliről van szó.” „Csak egy kis emléket óhajtanék.” „Volna egy üres fal a lakásomban, amelyre szívesen függesztenék egy jó képet, ha olcsón megvehetném.” „Megvenném, de aztán mit csináljak vele?” „Kikapok a feleségemtől.” „Én pártolom a művészetet, kedves mester, de a pénzemet nem loptam.” Mikszáth írt egyszer egy kaszavásárló parasztról. Hát azzal az agyafúrt paraszttal könnyebben bánt el a boltos, mint a magyar művész a helybeli mecénással.
Zemplényi Tivadar korai halálában talán az a tragikus, hogy a művész nem élhette meg furcsa napjainkat, midőn a festők bevágják a műterem ajtaját a régi alkudozók orra előtt. Elkeserítették, beteggé tették az akadékoskodó képvásárlók. Nem tudott velük vidáman cigánykodni: komolyan vette őket, mint akár a művészetét. Pontosan tudta magáról, hogy nagyot érő a tehetsége, nem mindennapi a tudása, a képei a legjobbak. És elkeseredett, ha a vevő alkudozott. Olykor a munkakedvét is elveszítette egy időre, tanárkodott, magának festegetett, mint az író, aki a fiókja számára ír.
Ha megérhette volna, hogy a régi világbeli mecénásoknak hátat fordíthat e fullasztó, bankógyáros világban! Ha látná, hogy verekednek a képekért az árveréseken!
Szerény, csöndes, nemtörődöm ember volt.
(1918)
Vége