Életjáték

„Az író ne beszéljen, ne magyarázza a művét, mert ez körülbelül olyasmi, mintha valaki viccet magyaráz”

Fotó: Petőfi Irodalmi Múzeum

Aligha van rejtélyesebb figurája a modern magyar irodalomnak, mint a harminc éve, 1990. október 9-én elhunyt Ottlik Géza. Egykönyves írónak mondják, de nehezen dönthető el, hogy az az egy könyv voltaképp maga a főműnek tekintett Iskola a határon, vagy egy szöveguniverzumról van szó. Mindeközben az Ottlik-legendák át- meg átszínezik az életművet, és néha elég nehéz szétválasztani az úriember Ottlikot, a bridzsszakíró Ottlikot és az író Ottlikot. Pedig ő maga azt mondta: „Jobb, ha az íróról csak a műveiből tud a világ.”

Negyvenhét évesen robbant be a magyar irodalomba Ottlik Géza, akkor, amikor 1959-ben megjelent az Iskola a határon. A művet a kritika is, az olvasóközönség is egyöntetű lelkesedéssel fogadta, ám a pletykák is azonnal elindultak.

Egyesek tudni vélték, hogy a regényt nem is Ottlik, hanem a kőszegi alreáliskola másik zseniális növendéke, a háborúban, fiatalon elhunyt Örley István, Ottlik barátja írta. Ez a mendemonda a mai napig tartja magát, annak ellenére is, hogy a korábbi prózaszövegeiben (Hajnali háztetők, A Drugeth-legenda) már megvannak az Iskola egyes motívumai, és látható az író felkészülése, a posztumusz megjelent Budában pedig végképp egyértelművé válik, hogy a korai novelláktól az Iskola-folytatásig egyetlen szerző keze nyomát viseli a szöveguniverzum. (Tanulmányozható Örley írásművészete is, akinek A Flocsek bukása címmel jelentek meg írásai, amelyekre nem jellemző az Iskola nyelvezete.)

Azt, hogy Ottlik esetében helyesebb egy folyamatosan íródó műről, mintsem „regényekről” beszélni, az ezredfordulón talán már belátják néhányan, különös módon azonban épp az irodalomtörténészek egy része bizonyult érzéketlennek a matematikus-bridzsjátékos aggyal megalkotott regénytenger ilyesféle megközelítésére.

*
Nem csoda: amit Ottlik Géza művelt, az ugyanis nemcsak irodalmi, hanem ismeretelméleti-filozófiai kísérlet is. Olyan „regényírói” teljesítmény, amely radikálisan változtatja meg nemcsak a regény fogalmát, a regények egymáshoz való lehetséges viszonyát, de az író szerepét is.  Definiálja – csodálatos matematikai képletben, a Buda egyik fejezetében – az író esélyeit arra, hogy megbirkózzon a kimondani szánt valósággal, miközben a filozófiában is jártas gondolkodóként felveti azt is: mi a valóság?

Biztos, hogy amit elmesél a narrátor, az úgy volt? Vajon egy másik szemszögből vagy az öregedéssel megváltoznak az emlékek és „tények”? Azzal, hogy az Iskola történetét két hangon meséli el – Both Benedek és Medve Gábor hangján –, és a két visszaemlékező néhol ellentmond egymásnak, majd egy harmadik szemszöget, az idős festőét is behoz a folytatásban, a Budában voltaképp arra tesz kísérletet, hogy ugyanazt a dolgot – szűkebben a katonaiskolát, tágabban véve egy ember által egy élet alatt megtapasztalható valóságot, amelynek szimbóluma és kerete a regényekben az alreál és a fő­reál – az emberi észlelés és a múló idő alkotta, folyamatosan változó koordináta-rendszerben láttassa. Ez a kísérlet pedig jobban emlékeztet az ezredforduló utáni amerikai vagy spanyol nyelvű próza (Auster: 4321, Bolano) jelenlegi irányaira, mint a maga korabeli magyar irodalomra!

Csakhogy a maga korában vagy az életmű lezárulása után nem sokkal legfeljebb Szegedy-Maszák Mihály Ottlik-monográfiájában és Grendel Lajos A modern magyar irodalom története című 2010-es kötetében találunk arra utalást, hogy az Ottlik-életműben valószínűleg vannak olyan rétegek, amelyek majd később jönnek elő.

Ahogy Grendel fogalmaz a Buda kapcsán: „Vannak regények, amelyek jelentősége későbbi korszakokban lesz láthatóvá.”
Az Ottlik-paradoxon része, hogy noha az Iskola a határon jelentőségét senki sem vitatta soha, a többi szövegét folyamatosan vitatják. A harmincadik évforduló jó alkalom rá, hogy láthatóvá váljék az Iskola mögötti Ottlik-univerzum.

*
Ottlik Géza, aki nem volt könnyű interjúalany, 1978–79-ben adott hosszú interjút Hornyik Miklósnak. A beszélgetés a Próza című kötetben (Magvető, 1980) jelent meg, és azóta is sarokpontja minden Ottlik-kutatásnak, lévén Ottlik, akiről számtalan legenda kering Örley Istvánnal való barátságáról, arról, hogy mekkora léhűtő volt fiatalkorában, amikor kizárólag a bridzsezésnek és az éjszakázásnak élt, miután otthagyta az egyetemet, arról, hogy hogyan bújtatta Vas Istvánt a háború alatt, s hogyan menekített másokat hamis papírokkal, legendásan rossz interjúalany volt.

Ebben a beszélgetésben elmeséli, hogy családja az Árpádok alatt kapott nemességet, s a kezdetektől protestánsok – utóbbi azért fontos, mert mint ahogy arra Szegedy-Maszák rámutatott, a protestáns, tágabban véve a keresztény hagyomány nélkül az Iskola is érthetetlen.

Büszkén említi, hogy ősei közt ott van egy  Kosztolányi-ős – közismert Ottlik Kosztolányi iránti rajongása, és az, hogy magát és szűkebb irodalmi körét kifejezetten a Nyugat szellemi örököseiként definiálta –, de rokona volt Kazinczynak és Benyovszky Móricnak, Madagaszkár királyának is.

Fontosnak tartja elmondani, hogy mivel édesapja hamar meghalt, apa nélkül, nők közt nőtt fel, és hogy nagyon korán, nyolc­évesen elhatározta, hogy író lesz.

„Nagyon sok író azért választja ezt a pályát, mert van valami mondanivalója. (…) De van olyan is – például Kosztolányi is ilyen meg én is –, akinek esze ágában sincs semmiféle speciális mondanivaló, csak eldöntötte, hogy író lesz. Az ilyen embernek a mondanivalója az egész élet, a teljes világmindenség, a létezés egésze. Erről nehéz műveket írni” – mondta.
Hogy milyen nehéz, az hamarosan kiderült. Az irodalomtörténészek és talán az olvasók nagy része is egyetért abban, hogy az alreált és főreált megjárt, az egyetem matematika-fizika szakáról kiugró Ottlik, aki fiatalon volt újságíró, rádiós, majd bridzs­szakíró, sőt otthonának is a bridzsklubot tartotta – ami miatt szülei nem akarták hozzáadni későbbi feleségét, mondván, állástalan és megbízhatatlan – korai írásai nem egészen jók.

De nem is egészen rosszak.

Közölt a Napkeletben és a Nyugatban is, és noha a szigorúbb bírálók szerint ezeknek a rövid írásoknak a színvonala nem haladja meg a korszak kávéházi irodalmáét, figyelmesen olvasva azért felfedezhető ebben a későbbi „ottlikságból” valami. Talán az írói figyelemnek az a speciális fajtája, ami rajta kívül valóban csak Kosztolányira volt jellemző: hogy a világot egyszerre látja és láttatja nagytotálban és mikrokozmoszként.

A figyelő szeme elől nem vész el egyetlen részlet, egyetlen apró darab sem – ez az Iskolában, az érett írónál majd jócskán ki­finomodik, s nemegyszer a világ darabjai – a főallé, egy lépcsőforduló, a hó, a falra akasztott Rembrandt-nyomat, a reggelire kapott forró tej, a rajzszögek – hordoznak önmagukon túlmutató, részben szimbolikus jelentéseket. Hiszen épp ez Ottlik egyik legnagyobb mutatványa: úgy tudta a világot alkotó apró tárgyakat, jeleket és jelenségeket irodalmi témává emelni, hogy azokból „több” áll össze, mint ami elvileg lehetséges lenne, felbomlik bennük a jelölt és a jelölő hagyományos viszonya, vagyis létrejön az Ottlik-nyelv, amelyben a „hó” vagy az „elefes” egyszerre jelenti önmagát és önmagánál többet. (A hó toposzának Ottlik műveiben Balassa Péter egy egész tanulmányt szentelt, nem véletlenül.)

De ne szaladjunk előre.

*
A fiatal Ottlik Géza, akit Babits halála előtt még odahívott az asztalukhoz, és aki épp a Nyugat utolsó lapszámában publikálta három, ott megjelent írása egyikét, hamarosan szakítani kényszerült a két világháború közötti aranyifjú-élettel. A rádióban egy, a Magyar Szemlében megjelent esszéje miatt feketelistára tették, az újságíró kamarába nem vették fel, mivel nem volt hajlandó papírokkal igazolni keresztény származását: „Azt gondoltam, hogy ha a zsidókra csillagot ragasztanak, akkor én is zsidó vagyok” – mondta Hornyiknak.

Amikor elszabadult a pokol, egyértelművé lett, hogy le kell vizsgáznia emberségből. Tartós légoltalmi szolgálatra osztották be, ezt kihasználva számtalan üldözöttön segített hamis papírokkal, felesége, Debreczeni Gyöngyi javaslatára Vas Istvánt pedig Riadó utcai lakásukon bújtatták a háború végéig.

A háború után kezdetben úgy tűnt, újjá­éledhet a negyvenes években fokozatosan ellehetetlenített polgári irodalom, a nyugatos hagyomány, de hamarosan kiderült, hogy ugyanolyan sötét korszak következik. Rákosi alatt – Ottlik szavaival – megbénult a magyar irodalom. Mindenki – így ő is – fordításokból próbált élni. Noha a csodálatos Dickens- vagy Hemingway-szövegek Ottlik-féle fordításaiból ez nem tűnik ki, amikor elkezdte, egyetlen szót sem tudott angolul. Szabályosan ráerőltette a munkát Zádor Anna, a Franklin Társulat akkori igazgatója.

Nem sokkal később, 1960-ban viszont az addig szűkösen, Gödöllőn élő Ottlik már a britek vendége a jól sikerült fordításokért.

Egyértelműnek tűnik tehát, hogy az író nemcsak azért publikálta viszonylag későn a „valódi” Ottlik-szövegnek tekinthető első két művet (Elbeszélések, benne a Hajnali háztetők 1957-ben, majd szűk két év múlva az Iskola a határon, 1959-ben), mert lassan írt, és újra és újra átdolgozta a szövegeit, de azért is, mert sem publikálni, sem írni nem lehetett igazán alkalma: saját bevallása szerint kezdetben napi nyolc-tíz órai munkával fordított le napi négy oldalt.

A Hajnali háztetőkről és az Iskoláról is köztudott, hogy léteztek korábbi szövegváltozatok. A Hajnali háztetők voltaképp már 1943-ban készen volt, meg is jelent az Illyés szerkesztette Magyar Csillagban, de csonkán. Az utolsó részlet már nem jöhetett le.

Ez azt jelenti, hogy az Iskola a határon alakjai közül Both Benedek (Bébé), a festő és Halász Péter figurája már 1943-ban megvolt – igaz, a bravúr, hogy Bébé gyerekszemével, a felnőttkorban megidézett gyerekkori emlékeken át lássuk a világot, itt még nagyrészt hiányzik. Megvan viszont az ottliki problémafelvetés, az, amivel egész életében küzd majd íróként.
Amikor a főhős, az elbeszélő, aki egyébként nem is író, hanem festőművész, Szebek Miklóshoz, barátjához fordul, hogy voltaképp hogyan is kell írni, Szebek azt javasolja neki: „Csak zagyváld össze jól. Így csinálják a modern regényírók is.”
Ez, noha az irónia nyilvánvaló, az Iskola felől olvasva elgondolkodtató, hiszen Ottlik a fent idézett interjúban kifejti: „Világ egyedül nincsen, csak azzal együtt, aki szemléli.

A fizikusok ma már tudják, hogy fizika sincsen, atommag sincsen, csak a megfigyelővel együtt, egyáltalán, egy dolog nincsen, csak kettő: kettőnek a koncidenciája, metszéspontja.”

A „kettőnek a metszéspontja”, vagyis, hogy a világ mindenfajta olvasata, értelmezése, és ezáltal mindenfajta művészi megjelenítése is csak egy a lehetséges „megfejtések” közül, már a Hajnali háztetőkben is megvan.

Gondoljunk arra, milyen szemszögváltások által mutatkozik meg például a két női főszereplő, Ali és Lili két arca: kezdetben Alit, Alice-t kívánatos, művelt, gyönyörű és érzékeny nőnek látjuk, a regény végére a Halász Petárral való kapcsolat elállatiasítja – de vajon nem volt meg benne eleve a közönségesség? Lilit kezdetben közönséges prostituáltnak láttatja az író, s fokozatosan derül ki, hogy a maga módján nemes és legalábbis lelkileg „szép” nő.

*
Az Iskola a határonban aztán, ahogy arról már szó esett, mintha meglelte volna az író nem az írói nyelvet – hiszen azt addigra már kidolgozta, épp csak tökéletesre kellett csiszolnia. És nem is a témát – az, hogy úgy mondjuk, benne volt a levegőben. Hiszen nemcsak az alreálról és egy nevelődési regényről van szó, de arról is, hogy az „alreál” a maga konkrétsága mellett a korabeli „világ” szimbóluma is. Egy olyan világé, amely látszólag letűnt, valójában azonban egyszerűen egy másféle diktatúra vette át a helyét, amelyben ugyanolyan nehéz út vezet az önfelszabadításig, a megvilágosodásig, a felnőtt emberré válásig, mint a húszas évek Magyarországán.

Ezen írás keretei nem teszik lehetővé annak vizsgálatát, hogy mennyiben befolyásolta az Iskola recepcióját, hogy a könyv az 1956-os forradalom után jelent meg, és az olvasói immár nemcsak a regény nagy részének ideje, azaz Horthy-korszak, de a világháború, a vészkorszak, a Rákosi-kor és a levert forradalom tapasztalataival is gazdagabbak voltak. (Az olvasó egyébként megtalálja ezeket a korszakokat is a szövegben, hiszen 1957-ben kezdődik el, majd 1944-be ugrunk, és csak onnan az alreálba.)

Mindenesetre arra a kérdésre, hogy van-e – vagy volt-e – olyan olvasata az Iskolának, amely a mindenfajta diktatúrával szembeni helyes emberi magatartás regényét fedezte fel benne, egyértelműen igennel kell felelni.

Ottlik azonban bonyolultabb író annál, mintsem hogy megelégedne a – Kosztolányitól is ismerős – gyermekkor-tematikával vagy a Musil-féle Törlessből is ismert közép-európai felnövekedéstörténettel. (Az Iskolának a Törlessel való összevetése is divatos volt egy időben, noha Ottlik állítja, hogy a regény írása idején nem ismerte Musil szövegét, és ahogy arra Szegedy-Maszák felhívja a figyelmet, két nagyon különböző regényről van szó, amelyeknek legfeljebb a témája, a kerete ugyanaz.)

Ottliknak, ahogy azt ő maga megfogalmazta, a „világ egésze” kellett. A világ egészét akarta modellezni, természetesen az adott keretek, az alreáliskolai emberré válás keretein belül – na de ha ezt íróként meg akarja tenni az ember, elsősorban nyelvet kell hozzá találnia.

Nem „stílust” vagy „írói nyelvet”, hanem egy a nyelvre lefordítható, nyelvként alkalmazható világmodellt.
Erre a matematikus és bridzsjátékos-agyú Ottliknak pedig sokkal rafináltabb megoldása volt, mint az íróknak általában – csak épp, ahogy azt már az elején is említettük, ezzel jócskán túllépett az „irodalom” keretein.

Ő maga mondta el ezt is. Mégpedig akkor, amikor arról kérdezték, mi történt az első irodalmi kísérletek után. Ahogy mesélte, visszavonult, és filozófiával kezdett foglalkozni. „Rájöttem, hogy először a nyelvet kellene definiálnom, matematikus módjára olyan filozófiai meghatározásokat kellene kidolgoznom, amelyek használhatók
– de ez se ment.”

Akkor nem ment. Aztán az ötvenes évekre, úgy látszik, az idősödés, a háború és a kommunista diktatúra tapasztalatai, a fordítások és az angol nyelvű modern próza megismerése (Hemingway, majd később, már az Iskola után az amerikai irodalom) meghozták a tudást is a szándékhoz.

Először az Iskola a határonban nyilatkozik meg az a fajta új regénynyelvezet – ami egyben a magyar prózában egy új regény­típushoz is vezet –, amelyben az elmondhatóság mikéntje minden addiginál szorosabb kapcsolatba kerül magával az elmondottal. A nyelv elemei – gyerekszavak, az alreál szakszavai, a gyerekek közt kialakuló „saját nyelv”  – mindig túlmutatnak önmagukon, sőt néha nem önmagukat jelentik.

Az író, aki ezt, ahogy említettük, tovább bonyolítja azzal, hogy nemcsak egy mesélő van, de Medve Gábor kéziratát folyamatosan kommentálja és helyesbíti is Bébé, voltaképp arra tesz kísérletet, hogy kilépjen egy addig hagyományosnak mondott írói szerepből. Az Iskola a határon narrátorai nem „mindentudók”, mint az addigi írók narrátorai. Hanem lehetséges történeteket mesélnek, olyan történeteket, amelyekből aztán összeáll egy történet, mindez azonban még csak nem is a megszokott módon, ami itt ugyanis el van mondva, az első látásra rendkívül keszekusza módon van
elmondva.

Apró mozzanatokat nagyít ki váratlanul – egy fekete kéznyom a vécé deszkafalán, egy marék rajzszög, Schulze bajusza, alig valamit jelentő félmondatok –, miközben a „nagy” történet majdhogynem hiányzik, hiszen mi történik egy iskolában három évig? Semmi. És mégis minden: az iskola a világ.

Sokan kiemelik, hogy az Iskola a határon pozitív nevelődéstörténet: az elvesztett éden, az elvesztett gyermekkor helyett arra helyezi a hangsúlyt, hogy miként lehet eljutni a szabadság ránk kényszerített nulla fokától, az iskola megjelenítette „ketrectől” a teljes belső szabadságig azáltal, hogy lelkileg-erkölcsileg felnövünk.

Különös és Ottlikra jellemző, hogy a folyamatban az „iskola” szerepe nem egyértelmű: egyáltalán nem világos, hogy az embertelennek tűnő szabályok, az embertelen felügyelők célja voltaképp a megtörés általi felszabadítás vagy csupán maga a megtörés.

*
Az, hogy az irodalomtörténészek és az olvasók egy része nem tudta értékén kezelni a posztumusz megjelent Budát, amelyben különálló regényt, klasszikus „folytatást” vártak, meggyőződésem szerint annak köszönhető, hogy Ottlik megelőzte a saját korát.

A Buda önálló regény is meg nem is, csakúgy, mint a Hajnali háztetők.

Egyetlen szöveguniverzum részei, amelyek közül a Hajnali háztetők vagy a Továbbélők (az Iskola „hivatalos” korábbi változata) első olvasatban felkészülések a regényre, második olvasatban azonban egyszerűen összeolvashatók az Iskola szövegével, mintha annak textusa nem záródna be a regénnyel. Ugyanígy a Buda sem klasszikus „folytatás”, hanem inkább egyazon szövegtenger része, amelynek passzusai átolvashatók az Iskolával, sőt nemcsak, hogy átolvashatók, de az Iskola bizonyos részei és maga az ottliki szövegalkotás folyamata egyenesen csak a Buda felől érthető meg!

Mire gondolunk?

Ottlik – és különös, hogy ezt nem szokták észrevenni azok, akik az irodalomtörténészi megközelítésmód felől vizsgálják a szövegeket – a legutolsó művében matematikai képletbe foglalja egész regényírói kísérletét. Azt a fajta ottliki szöveg- és világmodellt, amely a korai szövegektől az utolsó műig jellemző és nyomon követhető, és amely oly fontos kiindulópont volt a hetvenes évek végén induló írónemzedéknek.

„Neked az epszilonnak elnevezett (Valami – Van) megközelítése kellene, úgy, hogy pontos is legyen és biztosan meglévő is egyszerre. Sajnálattal állapítottad meg e két kívánságod (részleges) összeférhetetlenségét. Az epszilonra áll: (...) Minél biztosabban megvan, annál pontatlanabb. Minél jobban pontosítod, annál kevésbé van meg biztosan. A legnagyobb pontossággal teljesen eltűnhet a megléte. (Érthető lesz, de nincs ilyen.) (...) Ha az epszilon pontosságát (…) pivel, a biztosan meglevése (...) értékét (...) róval jelöljük, akkor a szorzatuk (összegük, hatványuk) egy állandó mennyiségnél soha nem lehet nagyobb. Ez érzékelteti a fenti sajátos helyzetet: hogy csak egymás rovására fokozhatók:

p·r£e (…). [Mivel szavakkal, emberi nyelven próbálod kifejezni az e optimális megközelítését, konstansokkal, ezt görög betűk helyett latin kisbetűkkel szokás jelezni:]
A p felvehet különböző p1, p2, p3... pi értékeket,
a r az ezeknek megfelelő r1, r2, r3... rk értékeket.

Helyesen tehát, az e maximális megközelítése (skaláris szorzatokkal) szintén skaláris állandó: e - és: (mondjuk így:)
pi·rj£e”

Csak látszólag bonyolult. Annyit jelent, hogy amit az író el akar mondani, azt minél „pontosabban” mondja, annál torzabb lesz, és annál kevésbé fejezi ki a dolgot. És minél kevésbé „pontos”, annál jobban „működik” – de hogy miként, azt Ottlik a fenti képletben homályban hagyja, mert mit is lehetne mondani arról, mit mondhatna az író maga arról, hogy mit jelent és hogyan működtet egy egész szöveguniverzumot egy sajátos nyelv, amelyben minden szó, a diáknyelv minden béna szava, a világ minden jelensége önmagánál többet jelent, és olyan jelentésmezőket nyit meg, amelyek nincsenek ott, nincsenek odaírva, de mégis mindenki számára érthetők.

Meg: ha tudná is, mit mondana, aki annyira szemérmes, hogy úgy véli, „az író ne beszéljen, ne magyarázza a művét, mert
ez körülbelül olyasmi, mintha valaki viccet magyaráz” (Idézet a híres interjúból.)

*
A kérdéses passzust aztán így folytatja: „A modern regényíró – illetve a jó, a jobb prózaíró, a régi is – behatol a lírikusok tartományába. Egy nagy költő életműve összefüggő egész – önéletrajzi jellegű: végül is azt mondja el, mi az, amit fontosnak tartott életében, létezésében. Ezt szeretném én is mint regényíró ilyen épséggel és teljességgel és egészen elmondani: tehát szeretnék valami összefüggést a műveim között, nem szeretném, hogy egymástól független, külön konstrukciók legyenek.”

Az interjú, ahogy említettük, 1978–79-ben készült. A Buda az író halálakor, 1990-ben maradt a fiókban – különös, hogy senki nem feltételezte azok közül, akik az Iskolánál „gyengébbnek”, „töredékesnek”, „után­érzésnek” minősítették a művet, hogy szó sincs önálló értelmezhetőségről, hanem, az 1978-ban vázolt írói szándékhoz hűen, egy újfajta írói-regényírói kísérletről van szó.

Amikor az Iskola fogadtatásáról kérdezték, ő azt válaszolta, sokan félreértették a könyvet. Szerényen azt javasolta: olvassák el többször. Mint ahogy ő is elolvas kétszer, háromszor is valamit, hogy maradéktalanul megértse. „A mese ilyenkor lehullik a műről”, mondta, hozzátéve, hogy ilyenkor tud érvényesülni maga a mű, az, ami igazán ér belőle valamit, ami „sohasem tudatos szándékkal, hanem véletlenül, szerencsével – kegyelemből” került bele.

„Non est volentis” – tette hozzá. A latin sor, amely egyben az Iskola fiktív szerzőjének, Medve Gábor kéziratának jeligéje, ott áll a kőszegi iskola falán. Bibliai ige, Pál apostol a Rómabeliekhez írt levelének részében található, és teljes egészében így hangzik magyarul: „Mert Mózesnek ezt mondja: Könyörülök azon, a kin könyörülök, s kegyelmezek annak, a kinek kegyelmezek. Annakokáért tehát nem azé, a ki akarja, sem nem azé, a ki fut, hanem a könyörülő Istené.”

Szegedy-Maszák az idézett monográfiában azt írja, a regényben, noha Ottlik csak sejteti, ott van, hogy a világ zűrzavarával szemben van egy természetfeletti rend. Az, hogy az alreál tanulójaként, majd felnőtt emberként a vészkorszakban és a legsötétebb Rákosi-korban, valamint magyar íróként valaki megkapja-e azt a kegyelmet, hogy erről legalább tudomása legyen, vagy valamiképp megjelenhessen a művében ez a fajta transzcendens (elmondhatatlan, kimondhatatlan, regényben megfogalmazhatatlan) rend, összeálljon a teremtett világ és az ember „belső rendjének” leképeződésévé, az isteni kegyelem kérdése. Ottlik a maga szerény módján – na és az 1978-as viszonyoknak megfelelően – csupán az idézet töredékével utal erre a beszélgetésben.

*
Minden idők egyik legnagyobb magyar prózaírója halálának harmincadik évfordulóján voltaképp kötelességünk lenne újraolvasni az Ottlik-életművet. Bizonyos, hogy feltárulnának azok az összefüggések, amelyek 1990-ben és az ezredfordulón még rejtve voltak sokak előtt.

Ottlik és a bridzs

Ottlik Gézát a nagyvilágban – noha lefordították az Iskolát – inkább bridzsszakíróként ismerik, mint íróként. Hugh Kelsey szakíróval közösen jegyzi
az Adventures in card playt, amely 1979-ben jelent meg. A könyvet a hozzáértők
a legjobb szakkönyvek egyikének tartják. (Magyarul is megjelent 1994-ben Kalandos hajózás a bridzs ismeretlen vizein címmel, Homonnay Géza és Kelen Károly fordításában.) Az író a harmincas évek óta játszott, 1937-ben az ifjúsági válogatott tagja volt, és tudósította a londoni The Timest a budapesti világbajnokságról.
Az előző évtől már a Budapesti Hírlap bridzsrovatának szerzője volt, a publikálást a háború után sem hagyta abba: 1967-ben jelent meg először cikke egy amerikai szaklapban, amivel elnyerte a Nemzetközi Bridzs Akadémia Az év legjobb bridzsírása díját, majd közölte tízrészes cikksorozatát a játéktechnikáról. Nem sokkal ez után jelent meg Kelsey-vel írt könyv, amellyel világhírű lett.

Ottlik és a bridzs

Fotó: Petőfi Irodalmi Múzeum

Ottlik Gézát a nagyvilágban – noha lefordították az Iskolát – inkább bridzsszakíróként ismerik, mint íróként. Hugh Kelsey szakíróval közösen jegyzi az Adventures in card playt, amely 1979-ben jelent meg. A könyvet a hozzáértők a legjobb szakkönyvek egyikének tartják. (Magyarul is megjelent 1994-ben Kalandos hajózás a bridzs ismeretlen vizein címmel, Homonnay Géza és Kelen Károly fordításában.) Az író a harmincas évek óta játszott, 1937-ben az ifjúsági válogatott tagja volt, és tudósította a londoni The Timest a budapesti világbajnokságról. Az előző évtől már a Budapesti Hírlap bridzsrovatának szerzője volt, a publikálást a háború után sem hagyta abba: 1967-ben jelent meg először cikke egy amerikai szaklapban, amivel elnyerte a Nemzetközi Bridzs Akadémia Az év legjobb bridzsírása díját, majd közölte tízrészes cikksorozatát a játéktechnikáról. Nem sokkal ez után jelent meg Kelsey-vel írt könyv, amellyel világhírű lett.