Hétvégi melléklet

2020. október 3.

1003

Tekéntet

Vers

Vörösmarty Mihály: Pázmán

Pázmán, tiszta valóságnak hallója egekben,
     Megtért térítő állok az isten előtt,
S hirdetek új tudományt, oh halld, s vedd szívre magyar nép:
     „Legszentebb vallás a haza s emberiség.”
 

(1830 vége)

Kettős szabadságvágy

Pázmány 450

„A tehetséges főpap több mint két évtizeden át kormányozta esztergomi érsekként és prímásként a magyar egyházat”

Vitéz Anita
Pázmány Péter élete végéig kereste mindazok szövetségét, akik hajlandók voltak a katolikus hit, a rendi szabadság és a töröktől megszabadított Magyarország ügyét előremozdítani
Pázmány Péter élete végéig kereste mindazok szövetségét, akik hajlandók voltak a katolikus hit, a rendi szabadság és a töröktől megszabadított Magyarország ügyét előremozdítani
Fotó: Wikipedia/Ismeretlen festő mű

Négyszázötven éve ezekben a napokban Massai Margit – a tiszántúli református nemes, Massai Imre lánya – Nagyváradon várandóssága utolsó napjait élte. Ma úgy mondanánk, „mindenórás” volt férje, Pázmány Miklós bihari alispán gyermekével a szíve alatt – ám ő valószínűleg nem ismerte ezt a kifejezést. Pedig találó lett volna: nemcsak az asszony állapota, hanem az ország helyzete miatt is.

Magyarország ekkor már nagyvonalú számítások szerint is legalább negyedik évtizede kényszerült együtt élni az oszmán-török megszállással, a kettős közigazgatással, Erdély fokozatos távolodásával, az ország szívében húzódó végvárvonalakkal és a felekezetekre bomlott nyugati kereszténységgel. A helyzet kialakulásakor ezek a tényezők sajátos közösségi identitást formáltak meg a magyar társadalom eszkatológiára fogékony rétegeiben. Protestáns irodalomból bőséggel (sőt katolikus alkotások között is szép számban) ismerünk példát arra, miként tekintették eleink a vég­idők jelének a kereszténység egységének fölbomlását, valamint az idegen hitű oszmán megszállást.

A 16. század közepére – különösen a harcokat közelről ismerő végvári katonaság körében – természetessé vált az elképzelés, hogy a világnak hamarosan vége, kezdődik a Jelenések könyvében írt, utolsó nagy csata, minden bizonnyal a törökök ellen, és lassan véget ér a történelem. Ha úgy tetszik: a történelem is „mindenórás” volt. Pázmány Péter születésének idejére ez a szemlélet lassanként nyugvópontra tért: 1570-re az egykori Magyarország lakosságának nagy része protestánssá vált, a katolikus egyházi struktúra fölbomlott, a régi szerzetesrendek kivonultak az országból, csupán a legszívósabbak, a ferencesek és a pálosok maradtak meg. Négy évvel korábban Szigetvár alatt meghalt a század legnagyobb oszmán uralkodója, Szulejmán szultán is, a kortársak ezért mindhárom országrészben okkal bízhattak egy tartós fegyvernyugvásban.

*
Az elszakadás állandósult ugyan, de az ország újraegyesítése nem került le a napirendről. Ennek feltételeit sajátos módon az oszmán hatalom is törekedett megteremteni – természetesen a maga malmára hajtva a vizet – azzal, hogy komolyabb magyarországi nagybirtokos nemeseket időről időre megkínált egy „saját” állammal, amelynek létrehozása természetesen török segítséggel, portai szövetséggel történt volna.

A gyakorlat nem ismeretlen: ez a „szulejmáni ajánlat” továbbélése, amely eddigre az Erdélyi Fejedelemséget is létrehozta. Nádasdy Ferenc dunántúli, ecsedi Báthory István tiszántúli és Dobó Ferenc felvidéki nagybirtokos 1593-ban kapott egy-egy levelet Szinán nagyvezírtől és Haszán temesvári pasától azzal a tartalommal, hogy hódoljon meg a Portának, és akkor egy va­zallus terület önálló – értsd: a Habsburgoktól független, de a Portának adózó – ura lehet. A koncepcióban kiemelt helyet foglalt el Felső-Magyarország, amelyet Szinán nagyvezír „kassai vajdaságként” emleget.

A megkörnyékezett urak mindannyian nemet mondtak.

A területen azonban mintha rajta ragadt volna ez az ajánlat. A következő évtizedekben több alkalommal valóban létrejött itt egy államkezdemény: először Bocskai Istvánnal, majd Bethlen Gáborral, utána Thököly Imrével, végül II. Rákóczi Ferenccel. A történelem tragikuma, hogy aligha lehet elvitatni tőlük, hogy magyar érdekekért, magyar szabadságért fogtak fegyvert, az azonban, hogy mindez a törvényes – jóllehet idegen – uralkodó ellenében történt, mégiscsak a megosztottságot növelte.
Az eltérő nézőpontot eltérő geopolitikai attitűd okozta, amelynek értelmében a magyar függetlenségről két különböző fogalom élt, leegyszerűsítve egy „keleti” és egy „nyugati” típusú. A keleti, sok elemében a protestantizmussal összefonódó szabadságfogalom inkább tekintette elfogadhatónak a törökökkel kötött szövetséget azért, hogy a magyar nemesi joggyakorlás kereteit szűkítő Habsburgokkal szembehelyezkedjen; míg a nyugati elképzelés pont fordítva: hajlandó volt együttműködni Béccsel annak érdekében, hogy az országból végre kitakarítsa a megszálló, pogány törököket.

A két eltérő nézőpontnak volt ugyan egyfajta felekezeti színezete, de nem minden esetben: Bocskai és Bethlen protestáns volt, a Wesselényi-szervezkedés főszereplői azonban éppúgy katolikusok, mint II. Rákóczi Ferenc. (Figyelemre méltó, hogy a reformkor két kulcsfigurája, Kossuth Lajos és Széchenyi István vitáiban is megtalálhatók az eltérő szabadságfogalom nyomai: Kossuth felső-magyarországi származású, Széchenyi pedig nyugati, sőt bécsi születésű.)

*
Ez a kettős szabadságvágy határozta meg Pázmány Péter idejét és életét is. Nagy­váradi születésével, protestáns felmenőivel a „keleti” típusú hazaszeretetbe nőtt bele, ő maga azonban amint katolizált, a nyugati országrészbe költözött, és élete végéig kereste mindazok szövetségét, akik hajlandók voltak a katolikus hit, a rendi szabadság és a töröktől megszabadított Magyarország ügyét előremozdítani.

„Én is szinte oly magyarnak tartom magamat, mint bárki más. Hazámnak, nemzetemnek böcsülletét, csendességét szeretem és Istentől óhajtva kérem” – írja 1616-ban Thurzó György nádorhoz címzett levelében.

Pázmány Péter 1570. október 4-én született, a fenti levél évében már kinevezett, de még föl nem szentelt esztergomi érsek volt. Vér szerinti szülei hitétől korán, mostohaanyja és iskolái hatása alatt eltávolodott: a kolozsvári és krakkói jezsuita kollégium, végül a bécsi egyetem és Róma volt rá a legnagyobb hatással. Tizennyolc évesen lépett a Jézus Társaságba, ettől fogva egész életét rendje és a katolikus hit ügyének szolgálatára fordította.

Tanított Grazban, hitszónok volt Vágsellyén, és az 1608-as országgyűlésen berobbant az országos politikába is azzal, hogy szót emelt a bécsi béke nyolcadik – a jezsuiták birtokszerzését tiltó – pontja ellen. Érvei között szerepelt a magyar nemesi szabadság csorbíthatatlansága is, hiszen a jezsuiták (és támogatóik) között számos magyar nemesi család sarja található, mint ahogyan ő is háromszáz éves famíliából ered, e családok pedig a történelem folyamán már sok vért ontottak Magyarországért.

„Magamra nézve szabadon kijelentem, hogy erre a magyar szabadságra támaszkodom és protestálok Isten előtt, a királyi felség előtt, a dicső Magyarország előtt, az egész világ előtt, és kijelentem, hogy ebben a dologban egy hajszálnyit sem fogok engedni a nemesség jogaiból, és ha csak törvényes vád és ítélet nem lesz ellenem, élve Magyarországot el nem hagyom” – idézi Pázmányt Sík Sándor.

A nemességgel ápolt jó viszonyának eddigre számos kézzelfogható eredménye is látszott. Már a század első évtizedeiben több magyar arisztokratát térített katolikus hitre, élete végéig pedig összesen mintegy harminc főúri családot, köztük az Erdődyekkel, Draskovichokkal, Pálffyakkal, Hallerokkal, Kornisokkal, Koháryakkal. Meggyőző erejéhez hozzátartozott, hogy retorikájával sem szóban, sem írásban nem tudták fölvenni a versenyt.

Műveltsége, olvasottsága, sok szempontból ma is modernnek tekinthető gondolatmenete és érvei lehengerlő hatással voltak kortársaira. A kezéből kikerült negyven mű több mint fele a magyar nyelvű barokk irodalom gyöngyszeme, az irodalmi nyelv kialakításának úttörője, amely közvetve hozzájárult ahhoz is, hogy a protestáns felekezetek szellemi fölénye már az 1610–20-as évekre megtörjön. E szellemi-műveltségi alapú rekatolizáció másik oldalán a hazai iskoláztatás ügyének előmozdítása állt.

Már érseki kinevezése kezdetén lefektette egy bécsi magyar papnevelő intézet alapjait (1619), a róla Pázmáneumnak nevezett intézményt azonban 1623-ban újra kellett alapítania, mert az első kezdeményezést Bethlen Gábor hadjáratai elsodorták, és emellett a jezsuita rend hazai jelenlétével az általuk működtetett középfokú iskolákat is támogatta.
A katolikus oktatás kulcsszereplői ugyanis a 17. század első felében világi és egyházi téren is a jezsuiták voltak. Pázmány saját rendjének hazai bázisait nem csak rendházakkal erősítette meg, gondot viselt a nemesifjak és a szegény sorsú tanulók ellátására is, és „kőbe vésette” a gyakorlatot, amellyel Rómában alapítványi helyeken egy tucat magyar papnövendék tanulhatta a legmagasabb színvonalú teológiát. Oktatáspolitikájának csúcsa 1635-ben a nagyszombati egyetem alapítása, amely az ország első egyetemeként – számos történelmi fordulat után – ma is működik.

A középfokú jezsuita oktatás egyik fontos eleme az iskoladráma volt, amely az élményszerű ismeretátadás jegyében lett
a tananyag része a 17. századtól. A barokk korból mintegy száz magyarországi jezsui­ta drámáról tudunk, legtöbbjüket Nagyszombatban, Pozsonyban és Kassán mutatták be, tárgyukat főleg az Ó- és Újszövetség, a szentek élete, a világ- és hazai történelem szolgáltatta. Nyelvük latin volt ugyan – csak a korszak végén kezdett elmagyarosodni –, de mindez nem hátráltatta azt a célkitűzést, hogy a katolikus hit egyetemessége mellett a magyar szentek és magyar történelmi hősök tiszteletén keresztül hazaszeretetre is neveljenek.

Ugyanezt a célt szolgálták a magyar szentekről elnevezett diáktársulások vagy a jezsuita szerzők kezéből kikerült történeti témájú eposzok, amelyek többek között a hun–magyar rokonságot öntötték szépirodalmi formába. Pázmány Péter rendjének művelődéstörténeti szerepét aligha tudnánk túlértékelni.

*
A tehetséges főpap több mint két évtizeden át kormányozta esztergomi érsekként és prímásként a magyar egyházat. Karrierjének egyik fordító éve 1629 volt: ebben az évben kapott bíborosi címet VIII. Orbán pápától, Nagyszombatba összehívott zsinatán pedig kilenc püspök és mintegy nyolcvan pap jelent meg. A zsinat második statútumában rögzítette, hogy a magyar katolikus egyházfő az első zászlósúr és egyben az ország főkancellárja is, akinek feladata a királyi kettős pecsét őrzése és a pénzverdék felügyelete. Felfogása szerint a király utáni első közjogi méltóság a prímás volt és nem a nádor, ezért évekig elhúzódó konfliktusa volt Esterházy Miklós nádorral, aki érthető módon eltérő véleményt képviselt.

Pázmány Péter életműve – főpapi, politikusi és írói szerepe – annyira gazdag, hogy aligha lehetne egyetlen mozzanatot kiemelni belőle. Ha mégis meg kellene tennünk, minden bizonnyal a keresztény hitről és hazaszeretetről tanúskodó, elsöprő irodalmi értékű műveit kellene az életmű csúcsteljesítésének tekintenünk. Annál is inkább, mert kifinomult anyanyelvűségével felekezeti identitáson átívelő értéket hozott létre, amellyel mai napig a magyar irodalom és nemzettudat legnagyobb barokk kori szerzőjévé vált katolikusok és protestánsok számára egyaránt.

Kettős szabadságvágy

Forró tinta

Faggyas Sándor

„Közelebb áll hozzám, mint bármelyik más prózaírónk. Szinte naponta olvasom” – írta Pázmány Péterről Kosztolányi Dezső éppen száz éve a Nyugatban a kardinális születésének háromszázötvenedik évfordulója alkalmából.

Az egyik legnagyobb magyar nyelvzseni szemében a jezsuita teológus, esztergomi érsekként és a Magyar Királyság főkancellárjaként a 17. század egyik legkiemelkedőbb államférfiúja elsősorban író volt, akit így jellemzett: „Maga vallja, hogy »felmelegített tintával« ír. Tollán forró tinta csordogál, kalamárisában pedig tűz van, égi szikra, de a poklok kénköves lángja is. Füstölgő állapotban kotorja ki szavait, melyeken még érzik egy barbár élet nyersesége, s minden tő és gyök messze-messze időről regél. Ő a magyar próza atyja és törvényhozója, öntudatos stílművész, (…) Nincs többé lehetetlen ezen a nyelven. Még csak néhány húrja van, de azért úgy játszik rajta, mint hangszeren. Csodát művel. (…) Egyedülvaló mestere a magyar szónak, alkotó lángelme.”

A huszadik század legnagyobb magyar református prédikátora, Ravasz László hasonlóképpen azt írta 1915-ben Pázmányról, hogy alig lehet letenni írásait kezünkből, s a legcsodálatosabb a nyelve: „Ez az ősi színmagyar beszéd titokzatos, buja rengetege egy olyan kifejező és nyelvformáló erőnek, amelyhez újra meg újra vissza kellene térnünk, valahányszor meghervadoznak és elfakulnak a mi magyar beszédünk üvegházi csemetéi. Új fordulatok, tőrülmetszett magyaros szólások, közmondások, bibliai rövidségű példák, új látásokon nyugvó szemléletek, meglepetésszerű hasonlatok, egymást kergető és viharos feszültségűvé fokozott ellentétek olyan változatos és gazdag képet nyújtanak, aminőre csak a természet képes vagy az istenáldotta géniuszok.”

*
Az irodalomtörténetet Pázmány elsősorban mint nyelvi alkotó érdekli, állapította meg joggal Szerb Antal. Az egyháztörténetet mint a reformáció után újjászülető magyar katolikus egyház legfőbb szellemi vezére, szervezője és építője, az ellenreformáció legkiválóbb, leghatásosabb hitvitázója és hittérítője, tehetjük hozzá.

A művelődéstörténetet mint kivételesen művelt és termékeny enciklopédikus tudós, iskolákat, kollégiumokat és egyetemet alapító, nyomdákat és könyvtárakat létrehozó nemzetnevelő kultúrpolitikus. A politikatörténetet pedig mint „a magyar romlásnak századában” az egyik legnagyobb képességű és hatású politikai gondolkodó és cselekvő. Életében és munkásságában így hát szerves egységet alkot az író, a prédikátor, a nyelvújító, a tudós teológus, az egyetem­alapító, a főpásztor, s a királyi Magyarország – király utáni – legrangosabb és legbefolyásosabb politikusa.

Éppúgy kivételesen sokrétű, összetett személyiség volt, mint legnagyobb tanítványa és szellemi örököse, Zrínyi Miklós.
Kemény János református erdélyi politikus, Bethlen Gábor, I. és II. Rákóczi György hű főembere, egy évig maga is erdélyi
fejedelem híres Önéletírásában (1657–58) a következő megállapítást olvassuk: „Egy időben élének ez három nagy magyarok:

1. Bethlen Gábor. 2. Pázmány Péter. 3. Eszterházy Miklós, kiknek esmeretekben voltam, köztök nagy dolgokban forogván nevekedtem.”

Pázmányt és Eszterházyt is jó magyarnak tartotta, kettőjükben szerinte „csak az vala káros, hogy az evangelica religiónak (azaz a protestánsoknak – a szerz.) mindenik nagy üldözője, egyébiránt nemzeteket (nemzetüket – a szerz.) és annak szabadságit szerető hasznos emberek valának…” Kemény János értékítéletét a mérvadó történészek nagy része osztja: Pázmány, Eszterházy (és a többi katolikus nyugat-magyarországi főnemes), illetve Bethlen (és a többi református erdélyi fejedelem) egyaránt jó magyarok voltak, „csak” a hitbeli/vallási/felekezeti ellentétek miatt nem tudtak közös nevezőre jutni a magyarság sorskérdéseit, alapvető nemzeti-politikai érdekeit illetően.

*
Mindazonáltal ma már azt is látjuk, hogy nem kizárólag eltérő, sőt élesen szembenálló religiójuk miatt gondolkodtak s vélekedtek eltérően a magyarság megmaradásáról, s küzdöttek egymással ellentétes megközelítésből és megfontolásból az 1526 után két, majd 1541-ben három részre szakadó Magyar Királyság, illetve magyar nemzet (újra)egyesítéséért. A két erdélyi származású kortárs politikus – Pázmány Nagyváradon 1570-ben, Bethlen Marosillyén 1580-ban született – lényegében ugyanazt akarta, mégsem értette meg egymást, de ennek nem a hit- és felekezetbeli ellentét volt az elsődleges oka. Legfőképpen a geopolitikai helyzetük s az abból fakadó gondolkodásmódjuk és politikai stratégiájuk volt – ma már tudjuk: kibékíthetetlenül – ellentétes.

(Kevesen figyeltek fel Orbán Viktor azon kijelentésére, hogy szeretné, ha visszajönne a magyar politikai gondolkodásnak az elmúlt száz–százötven évben elenyészett geostratégiai, geopolitikai dimenziója!)

Pázmány tizennyolc évesen – miután Kolozsváron a reformátusról áttért a katolikus vallásra – végleg elhagyta Erdélyt, s külföldi (Krakkó, Bécs, Róma) jezsuita tanulmányait és munkásságát követően 1607-től haláláig Nyugat-Magyarországon élt. Bethlen viszont egész életében erdélyi politikus volt és maradt, s ahogy az erdélyi Ravasz László száz éve oly szépen írta, a sajátságos, különös, különálló, „mámorító és zamatos spiritusszá” lepárolódott erdélyi lélek történelmi formálója, „kodifikátora” Bethlen Gábor volt, a „legerdélyibb ember”.


Pázmány lélekben élete végéig kötődött ugyan Erdélyhez, érzésben visszavágyódott „édes nevelő hazájába”, de értelmét, gondolkodásmódját, reálpolitikáját jezsuita neveltetése és a katolikus Habsburg-dinasztiához való meggyőződéses hűsége mellett nyugat-magyarországi pozíciója, „üléspontja” határozta meg. Az 1616 őszén – II. Mátyás király és V. Pál pápa együttes döntésével – esztergomi érsekké kinevezett Pázmány az 1617. novemberi pozsonyi megyegyűlésen így érvelt Mátyás unokaöccse, a Pázmányhoz hasonlóan jezsuita neveltetésű, buzgó katolikus Ferdinánd főherceg magyar királlyá választása mellett: „Az magyarországi királynak olyannak kell lenni, aki az magáibul oltalmazhassa országunkat és keresztény fejedelmek atyfiúságával olly erős legyen, hogy segítséget remélhessen, ha az török reánk rohanna.”

Mivel a kis (királyi) Magyarország a német tartományokkal és a Török Birodalommal határos, „lehetetlen, hogy Magyarország erejével az két hatalmas fejedelemség között megmaradhasson, hanem avagy az Pogány torkában köll esni, avagy az szomszéd Köresztényi fejedelem szárnya alatt köll megnyugodni”. A Bethlen Gábor fejedelem táborában levő felső-magyarországi rendeknek 1626 októberében Pozsonyból küldött levelében Pázmány így érvelt a fegyvernyugvás mellett: „…mint a küszöb és ajtó között levő ujj, úgy vagyunk mi az hatalmas császárok között, és mind oltalomtul, s mind ellenségtül romlanunk kell, ha békességben nem maradunk.”

*
A „két pogány közt egy hazáért” lelkiállapotát tudatosan (szinte programszerűen) elsőként protestáns írók, köztük Alvinczi Péter kassai református lelkész, Pázmány egyik (vele egy idős) legnagyobb hitvitázó ellenfele fejezte ki. Ezt az életérzést egyébként már jóval előtte a Pesten született Bornemisza Péter evangélikus prédikátor, író (Balassi Bálint nevelője) megfogalmazta a 16. század közepén, közismert siralmas énekében: „Engömet kergetnek az kevély némötök, / Engöm környülvettek az pogán törökök. / Valljon s mikor leszön jó Budában lakásom!”

Pázmány természetesen nem „két pogányról” írt a két hatalmas császár mint „küszöb és ajtó” kapcsán, de hogy kettejük közül a németet választotta, annak kétségkívül nagyon fontos, de nem egyedüli oka volt a Habsburg-dinasztia keresztény, katolikus volta, s elkötelezett (gyakran agresszív) rekatolizációs politikája. Hisz hozzá hasonlóan a nyugat- és észak-magyarországi fő- és köznemesi rendek és városok is – földrajzi, azaz geopolitikai helyzetük miatt – gyakorlatilag egyöntetűen a Habsburg-háztól várták, hogy a keresztény hatalmakkal összefogva a törököket kiűző, országegyesítő háború élére áll. Ezért nem támogatták – nagyon kis időt leszámítva – a törökökkel szövetséges erdélyi fejedelem Habsburg-ellenes hadjáratait, meg azért sem, mert Bethlennek a magyar nemzet megtartására és az ország újraegyesítésére szőtt terveit, rejtélyes, kiszámíthatatlan, nemegyszer ellentmondásos katonai és diplomáciai akcióit nem értette senki. Ennélfogva a nyugati magyarok nem is bíztak meg a Reményik Sándor erdélyi költő által találóan „álorcás magyarnak” nevezett, Kelet és Nyugat között „véres bujócska-játékot” folytató erdélyi fejedelemben.

A Pázmányhoz hasonlóan távlatos, geopolitikai gondolkodású – de eltérő, ellentétes geopolitikai helyzetű! – Bethlennek az volt a merész (és amennyire fantasztikus, annyira szövevényes) terve, hogy a Habsburg-fennhatóság alatt álló királyi Magyarországot katonai erővel elfoglalja, és a saját koronás királyi uralma alatt egyesíti Erdéllyel. Ha ez sikerül, akkor az európai protestáns hatalmakkal összefogva – ezért lépett be 1626-ban az angol–holland–dán hágai szövetségbe – akarta legyőzni a Habsburg Birodalmat, és (Makkai Sándor erdélyi püspök szavaival) „mindezek után jött volna az ő vezérlete alatt Nyugat harca Kelettel: a török kiűzése Európából”.

Ennek a grandiózus tervnek a részeként kötötte meg Bethlen a második házasságát a református brandenburgi választófejedelem Katalin nevű húgával, akin keresztül sógorságba került és politikai, katonai szövetséget kötött II. Gusztáv Adolf svéd királlyal, „Észak oroszlánjával”, a Habsburgok egyik fő ellenségével. (Az erdélyi–svéd szövetség Bethlen és Gusztáv Adolf halálát követően a harmincéves háború végéig, 1648-ig kitartott.)

Hogy a nyugati magyarság és a bécsi udvar által törökbarátnak, sőt „törökszolgának” tartott Bethlen végcélja a török kiűzése volt, amit bármilyen eszköz szentesített volna a szemében, például az is mutatja, hogy 1623-as megözvegyülése után először II. Ferdinánd német császár, magyar király lányát kérte feleségül, s ennek érdekében még katolizálásának lehetőségét sem zárta ki. Cserébe azt kérte, hogy a Habsburg-uralkodó vejeként ő legyen Magyarország kormányzója, mert úgy kalkulált, hogy a két magyar országrész erőinek egyesítésével és a Habsburg-birodalmi segítséggel – az ő vezetésével – néhány év alatt ki tudják űzni a törököt Magyarországról, ami a tizenöt éves háborúban (1591–1606) még nem sikerült.

A bécsi udvar és maga az esztergomi érsek sem bízott azonban az „idegen”, „ördögi”, „eretnek” fejedelemben, így természetesen nem vették komolyan a házassági-szövetségi ajánlatát. Ennek ellenére a reálpolitikus Pázmány következetesen megbékélésre és megegyezésre törekedett mind Bethlennel, mind utódával, I. Rákóczi György fejedelemmel, ezt személyes levelezésük és több tanú is bizonyítja.

*
Kemény János (fentebb már említett) Önéletírásában arról számolt be, hogy amikor 1627 végén Nagyszombatban személyesen átadta az esztergomi érseknek Bethlen újévi jókívánságait, beszélgetésük során Pázmány Erdély önállóságának fontosságát hangoztatta:

„Átkozott ember volna, ki titeket arra kísztetne, hogy töröktől elszakadjatok, ellene rugoldozzatok, míg Isten az kereszténységen másképen nem könyörül; mert ti azoknak torkokban laktok…”

Talán még ennél is érdekesebb, hogy mit gondolt a feltétlen Habsburg-hűségéről ismert Pázmány az osztrákokról, illetve németekről: „…mert noha ím látod, édes öcsém, nekünk elégséges hitelünk, tekéntetünk (tekintélyünk – a szerz.) van mostan az mi kegyelmes keresztény császárunk előtt, de csak addig durál (tart – a szerz.) az az német nemzet előtt, miglen Erdélyben magyar fejedelem hallatik floreálni (virágozni – a szerz.), azontúl mindjárt con­temptusban (megvetettségben – a szerz.) jutván, gallérink alá pökik az német, akár pap, barát, vagy akárki legyen.”

Hogy ez volt-e a valódi álláspontja, vagy színlelésből mondta az esztergomi érsek az erdélyi fejedelem emberének? Erről mind a mai napig vita folyik a hazai történetírásban. E közismert és sokat vitatott mondás ugyanakkor azért is hiteles lehet, mert egybecseng Pázmánynak a Nagyszombatból 1627. december 28-án Bethlen Gábor fejedelemhez írt levele gondolataival: „Az felséged böcsülletes levelét megadá Kemény János uram, és a mellett szóval való izenetit felségednek bőségesen és értelmesen megmondá, hogy az Úr Isten a felséged szüvét a szeginy romlott Magyarságnak szánakozására és a holdoltság kinnyebbitésére vezérlé. Azért az Úr Istennek nagy hálákat adok, el is hittem, hogy ezért az Úr Isten jót ád fölségednek, és a szeginy kösség is imádkozik felségedért. Én pedig szűből kérem felségedet, meg ne vonja, sőt elő vigye és terjessze ezt az jó indulatot.”

És ehhez még figyelmeztetőül hozzáteszi: „…az Úr Isten a keresztyénségnek békesége bontogatóit mindenütt rontja, hihető, hogy az Úr Isten a keresztyénségbe egy generalis békeséget szerez. Ki ha úgy leszen, a Töröknek is megfelelhetnének az után.”

Más vélemények szerint azonban Pázmány több – köztük II. Ferdinánd királynak és Melchior Klesl bíborosnak, bécsi püspöknek írt – levele is arról tanúskodik, hogy mindvégig Magyarország veszélyes és alattomos ellenségének tartotta Bethlent, akivel szemben az ország minden erejével ellen kell állni. A jezsuita teológus, buzgó hittérítő esztergomi érsek szemében a fő ellenség természetesen a pogány török volt, de az eretnek (protestáns) magyarokat is részben szintén ellenségnek, részben meggyőzendő-megtérítendő ellenfélnek tartotta. Ezért Pázmány nem hasonlítható nagy francia kortársához, a szintén harciasan protestánsellenes Richelieu bíboros-főminiszterhez, aki állítólag azt mondta, hogy az államrezon szempontjából a francia hugenottát többre becsüli, mint a spanyol katolikust…

Mindent összevéve, ha Habsburgoknak (egészen a 17. század végéig) nem is, de a magyar hazafi Pázmánynak kétségkívül a török kiűzése és Magyarország – Erdélyt is beleértve – újraegyesítése volt a végcélja, de ezt éppen fordítva képzelte elérhetőnek, mint Bethlen. Prohászka Ottokár, a nagy katolikus író, teológus, püspök felfogása szerint két hatalom mint két világtenger csapkodta a magyarság kis szigetét, az oszmán félhold és az osztrák ház.

„E két hatalom két malomkő is lehetett volna; Pázmány kezében azonban két emeltyű lett…” Szerinte az esztergomi érsek fő érdeme az volt, hogy a Habsburg-ház és a „törökkel paktáló” Erdély között kialakított hathatós egyensúllyal megóvta az osztrák ház uralma alatt álló magyarságot.

*
Mint tudjuk, végül sem Pázmánynak – s mint később nagy tanítványának, Zrínyinek –, sem Bethlennek nem adta meg a „sors bona”, az akkori európai politikai-hatalmi érdekellentétek és erőviszonyok nem tették lehetővé, hogy a nemzet erőit összefogva egyesítsék a három részre szakadt, „két pogány közt” őrlődő, pusztuló magyarságot.

„Mi is tudtuk volna, mit kellene tennünk; de cselekedtük azt, ami lehetséges volt” – mondta egykor Bethlen János erdélyi kancellár, történetíró, s mind a három kiváló magyar államférfiúra nézve különösen igaz és fájdalmas, nekünk, mai magyarok számára is nagyon tanulságos ez a szentencia.

Krúdy Gyula: Régi pesti históriák

Színes írások (5.)

„Mindig sírni, mindig nevetni, mindig egy nevet mondogatni...”

A „nyilas ház” látogatói

A régi esztendőkben egy ódon házban laktam a Belvárosban, és gyakran arra gondoltam, hogy ebben a házban már gyilkosság történt. Tökéletesen hasonlított a ház ama régebbi regények által leírt házakhoz, ahol az átutazó kereskedőt megfojtják, nőket késszúrással a láb alól eltesznek, azután befalazzák a halottakat.

A padló girbegurba volt, és olykor percekig állottam egy sarokban: vajon melyik deszka alatt fekszik a lókupec? A ház hátsó részében laktam, ablakom a kéményekre és tetőkre nyílott, hosszú folyosón kellett végigmenni, amíg lakásomig jutottam, a kockakövek az udvaron és a gránitlépcsők néha megmozdultak lépteim alatt, mintha üreg volna odalent. Egyszer világosan hallottam, hogy hosszan és fájdalmasan sóhajtott valaki a falban, ahol valaha ajtó lehetett… Tavasz volt akkoriban, a kéményekből a fehér füstök húsvéti fodrozással lebegtek el a háztetők felett, és a Dunán oly hosszadalmasan búgott egy hajó, mintha nőstényét keresné az óbudai kikötőben. Egy nőbe voltam szerelmes, és cserepes virágot állítottam az ablakomba, amelynek gyermektenyér üdeségű szirmait céltalanul bámultam. Egyáltalában soha annyi szépet nem láttam, mint életemnek ebben a szakában. Mily szívderítő volt a lóvasút, amely Budára gurult, sósperec és friss ser illata volt a padoknak. A szerviták tornyán az óramutatók, mint egy jókedvű farsangos felragasztott bajuszai lengtek a szélben. És egy régi, zöld kapu előtt ácsorogtam, amelynek kilincsét múlt időkben egy hercegnő keze érintette.

Nemrégiben ismét e tájon mendegéltem. A belvárosi sikátor még nem változott, holott a tótok már meglóbálták a csákányt Nepomuki Szent János szobra felett, amely az egyik fülkét díszíti az udvarban, ám közbetrombitált a háború, és a tótoknak más dolguk akadt. De másfelé is látható még a régi belvárosi élet nyoma.

Az üregek a mélyben konganak lépéseim alatt, csak a képzelődésem lett fáradtabb, a halott várost nem tudom elgondolni a küszöb alatt, ahová gyilkosai rejtették. Egyáltalában minden fáradt a városnak e régi negyedében. Lassabban járnak az emberek estefelé, mert igazi belvárosi ember nem csavarog ám a Váci utcában, de a Koronaherceg utcán sem, azok ott mind idegenek, messze, tán a külvárosban laknak, és ragyogni szaladnak át, nem egyszer Budáról, a belvárosi kirakatok elé. Bizonyos, hogy a Buda Városához címzett vendéglő tulajdonosa nem volt negyven év óta a Váci utcában, pedig tíz lépésnyire lakik innen. A Károlyi-kert környékén – az igazi, régi Belváros egy darabja – legfeljebb az estilap automobiljának zúgása veri fel a csendet, ha néhanapján az öreg Polónyi Géza véleményét kérdezi meg a hírlapíró. Bizonyos, hogy itt még laknak szerelmes emberek, a setét udvarokon, nyurga bérházakban; a Szarka utcában, Galamb utcában az esőfátyolos alkonyba merengve néznek őzszemek, és egy földszinti szobában ott üldögél egy fiatalember, aki reménykedve, aggódva hallgatja az utcán elmenő lépések kopogását. – Lépéseket hallgatni! Estefelé – télen korán sötétedik – óezüst edényben fénylik a tea, mint aranyhajú nők barnább hajszálai, és valahol most indul el valaki a régi ház felé!

A várakozó hallja a rendőr unatkozó lépteit, gacsosan megy valaki, katonabakancs patkója kopog, anya és leánya sietnek egymás mellett, ahogy csak a belvárosi nők tudnak egymásba karolni, talán egy vidéki ember megy bizonytalankodva, hogy Göndöcs Benedek módjára vendéglátó házat keressen. A vén kövek, amelyeken már annyi láb ment el a messzeségbe, ismeretlen célok felé, közömbösen viszik tova a péklegényt és a szerelmi délutánra siető, remegő bokájú, lenge szoknyafodrában is megbotló, karmantyújában Mária-érmet vagy Antal-szobrocskát szorongató dámát, akinek lépteit
a hallgatózó két taktusra oszthatja: két egymás után gyorsan következő sarokkoppanás hangja kivehető a némán gyermekkori imádságot mormoló nő járásában… Mintha a hét főbűn az idők folyamán kis gödröcskéket vájt volna a régi kövekben a belvárosi utcákon, hogy a tilalmas szerelemre siető cipősarka megakadozzon e furcsa vályúkban. Nemcsak Madridban jártak a nők a jóbarátnő, a hallgató öregasszonyság, titokzatos jósnő, kancsi szabónő lakására, hogy ott esetleg egy bánatos lovagnak vigasztaló kézcsókra nyújtsák a kezüket – midőn a kesztyűcske felhajlik a csuklón, mint a viráglevél… Nemcsak Madridban tudják a szenyórák, hogy a sűrű fátyolon át hogyan lehet csókolózni és a derékfűzőben leülni… Mindezt már ismerték a régi Belvárosban is, ahol a girbegurba lépcsők varrónők címtáblái alatt kanyarodnak. Hajdanában a Belváros volt az ifjú Budapest szerelmi találkozóhelye. A kémények fodrozó füstjében elégetett szerelmes levelek egykor megbízható, később hűtelenné válott szavai és mondatai, mint Andersen cigarettapapirosból vágott táncosnői lebegtek a Szarka utca felett.

Itt szerettek azok a pesti dámák, akik szerelem – izgalmas, fájdalmas, álmatlan éjszakát szerző szerelem – nélkül egy hétig sem tudtak élni. Mindig sírni, mindig nevetni, mindig egy nevet mondogatni, és a boldogságtól megörülni a kis szamárnak, amely régebben egy kertész virágos cserepeit fuvarozta…

Itt esküdtek meg életre-halálra, sírig tartó szerelemre – hogy ráncolták homlokukat a bolthajtásos szobák falai, midőn százötven esztendő múltával ugyanazt hallották a női ajkakról.

Némelyik régi házon nem volt számjegy sem. Csak arról lehetett megismerni, hogy a század eleji árvizet jelentette egy kőbe vésett nyíl. A „nyilas házba” hányan jártak a nagymamák közül, akik mostanában hófehér hajjal hagyják el
a templom hajóját a ferenci barátoknál, áhítatos vasárnap délelőtt.

Amíg elgondolkozva járok a régi Belvárosban, felvetődik a kérdés: hová lett innen a szerelem? A házak vénültek meg, vagy az emberek? Hová lett a tót házmester, aki a kulcsokat kezelte, a gázláng, amely szabadon remegett drótkosarában a kapu alatt? A bársonykabátoknak, prémeknek, fátyoloknak illata, amely a régi belvárosi sikátorokat betöltötte a menekülő nők után; a boldog és megelégedett szerelem mélázó, enyhén ringó járása a szélben zörgő borbélytányér alatt; és a csudálkozás a Duna-parton, a Gellérthegy oldalán pislogó lámpásokon… „Vajon ki lakik ott? szeretik egymást az emberek?”
…a virágkereskedés párás ablaka mögött vér piroslik, és az ékszerésznél a rubint vakít; amidőn régi időben szokás volt a Váci és Koronaherceg utcán szerelmi délután végeztével sétálgatni. „Jó estét!” – mondta a vörösszakállú Tiller, amikor a Váci utcába befordult, és az első háznak, az első nőnek megemelte kalapját, köszönt az egész gyönyörű gyülekezetnek e rőtszakállú, híres pesti férfiú.

Ma is arra járnak a város szépei, de a mellékutcákban a kikoptatott kövezeten a hét bűnök gödröcskéiben összegyűlik az esővíz. A szerelem is a nagy körutakra költözött.

(1916)

Vége