Berzenkedés

„Volt öreganyámnak egy márványlapos éjjeliszekrénye, azon törtem a festéket, összekevertem lenolajjal, és azzal festettem”

Fotó: MH/Bodnár Patrícia

Tökéletes az, aminek valamilyen hibája van, csakhogy ez a hiba titok – vallja Bertalan Tivadar, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja. A Kossuth-díjas festő, grafikus, író és látványtervező Erdőkertes, Újpest és Budapest díszpolgára. Tizennégy évesen festette meg első képét olyan festékekkel, amelyeket egy oroszok által szétdúlt grófi kastélyban talált. Egyik korai munkája volt a máig népszerű kalandsorozat, a Tenkes kapitánya látványterve. Mintegy kétszáz filmben dolgozott, a Francia Filmakadémia egykori elnöke, Jean Delannoy a világ egyik legjobb art directorának nevezte. Bár életművében sokkoló hatásokat, erőteljes üzeneteket is felfedezhetünk, személyiségét áthatja a játékosság és az életkedv. A 90. születésnapját ünneplő művésszel újpesti műtermében beszélgettünk.

– Az Utolsó vacsora című festményén egy női kéz látható, ahogy egy gombafelhő fölött összetöri a Földet, mintha egy tojás volna. A kézre azt írta: „menü: gomba tojással”. Az alkotásaiba érzékelhetően beleépítette a huszadik század nagy traumáit. A személyes tapasztalatairól, szenvedéséről is árulkodnak a képek?

– Átéltem a háborút, a rettenetes Rákosi-korszakot, a forradalmat, éltem a Kádár-féle társadalomban, úgyhogy volt miért berzenkednem. A képeim is részben ennek a berzenkedésnek a megnyilvánulásai.

– Mikor mutatkozott meg először a tehetsége?

– Nagyapám hegyőr volt Erdővárosban, amit ma Erdőkertesnek hívnak. Kilencéves koromig ott éltünk a családommal, és akkor is sokszor visszalátogattunk oda, amikor már Újpesten laktunk. A közelben állt a Brencsán–O’Donell-kastély, ahol egy grófi család élt. A kastélyt a ruszkik negyvennégyben szétdúlták, a szalont istállónak használták, a lovak az ősök képein tapostak, nagy volt a pusztítás. A grófi család valamelyik tagja festegethetett, mert egyszer kihalásztam a lócitromból egy használható ecsetet és néhány tubus festéket. Ezekkel készítettem el életem első olajképét, és így lett belőlem festő. Akkoriban a látvány még erősen befolyásolt, úgyhogy odavonultam az egyik putri elé, és egyszerűen lefestettem, amit láttam. A családomban nem volt művész, eleinte el se akarták hinni, hogy én csináltam. A bombázások elől is Erdővárosba menekültünk, felszaladtunk a dombra, és onnan néztük a lángoló eget. Ez az élmény a későbbi munkáimban, például a Kuructánc látványtervében is megjelenik. A háború alatt Budapest romhalmazzá vált. Abból állt az élet, hogy hosszú sorokban álltunk, hogy éhen ne haljunk, aztán rohantunk a pincébe, amikor megszólalt a sziréna. A hidak leomlottak, minden második ház romos volt. Úgy gondolom, az, hogy ilyen szépen újjáépítették Budapestet, egy igazi magyar csoda. Amikor lebombázták a várost még csak gyerek voltam, bizakodtam az életben. Ott volt velem az apám, anyám, bátyám, együtt volt a család, és ez megnyugtató volt számomra.

Fotó: MH/Bodnár Patrícia

– Végig meg tudták őrizni a családi egységet ezekben a nehéz időkben?

– Amikor jött a szovjet bevonulás, nem kímélték a lakosságot. Anyám meghúzta magát, három fahasábsor mögött bujkált több hónapig, úgy adtuk be neki az ennivalót. Apám kilenc hónapot töltött a Kistarcsai Központi Internálótáborban. Sokáig nem is tudtunk róla, hiszen senki nem értesítette a családot. Aztán egy nap fogott egy darab papírt, ráírta hogy „Jóember, ha ezt megtalálod, értesítsd a családomat!”, rátekerte egy kőre, és átdobta a kerítésen. Szerencsére egy jó ember találta meg, aki értesítette édesanyámat, így tudtuk meg, hogy ott van.

– Miért vitték el?

– Apám szabó volt, egy ruhagyárban dolgozott, és kapott egy élmunkás jelvényt, amit a munkaasztala fölé akasztott. Ezt
a jelvényt egy napon valaki a szemétkosárból emelte ki. Rejtély, hogyan került oda, valószínűleg az tehette bele, aki később „megtalálta”. „Így becsüli meg Bertalan elvtárs a népköztársaságunk kitüntetését?” – kérdezték, majd elhurcolták, de ezt is csak utólag tudtuk meg. Miután kiengedték, már nem ugyanaz az ember volt. Egészségesen ment be a táborba, de onnan már betegen jött ki. Soha nem heverte ki igazán, ami ott történt.

– Volt idő, amikor eljátszott a gondolattal, hogy elszökik a rémuralom elől Ausztráliá­ba. El is kezdte végrehajtani a nagy tervet, de aztán meggondolta magát. Miért?

– Hetedikes gimnazisták voltunk ezerkilencszáznegyvenkilencben, amikor négyen összedugtuk a fejünket, és arra jutottunk, hogy ezt a helyzetet már nem lehet kibírni. Nekiindultunk a nagyvilágnak. Ausztráliába készültünk, mert minél messzebb akartunk kerülni Magyarországtól. Hogy félrevezessük a rendőrséget, nem a határ felé mentünk, hanem Pécsre tartottunk, és a Mecsekben szálltunk meg. Ketten lementek a városba, a Czinderi utcába, mert kíváncsiak voltak az ország utolsó működő kuplerájára, de elkapták őket. Csörgött a telefon a panzióban, a gyáros barátom vette fel. A rendőrség kérdezte, hogy nem lakik-e a szálláson két ifjú? Mondta a haver, hogy nem, de rögtön tudtuk, hogy el kell tűnnünk onnan. Magunkhoz ragadtuk a koffereket, amelyekben csokoládét, kekszet, pálinkát vittünk, fogtunk egy taxit, mert a gyáros barátomnak sok pénze volt, és irány a határ. Vaskeresztesin bementünk a templomba a főbejáraton, és amikor a sekrestyén át kijöttünk, már Ausztriában voltunk. Igen ám, de még ötven kilométer volt Lafnitzig, és ez a terület még szovjet érdekeltségű zóna volt, ezért végig bujkálnunk kellett. Akkor fedeztek fel minket a ruszkik, amikor a folyóhoz értünk. Január volt, még bőrözött a jégtől a víz, de bele kellett mennünk. Lőttek ránk, a kofferemet is kilyuggatták, csurgott rám a pálinka. Az angolok visszalőttek, kihúztak minket a túloldalon, ott aztán meleg csokoládét, orvosi ellátást kaptunk. Utána a fürstenfeldi lágerben kellett várakozni, ott dönthettünk arról, hová akarunk menni. Ausztráliában gumi- és gyapotültetvényekre kerestek munkaerőt, amihez nem igazán fűlött a fogunk. Mondtam a gyáros barátomnak, hogy visszamegyek a srácokért, mert már tudom az utat, majd én segítem őket, de valójában azért fordultam vissza, mert nagyon hiányzott a családom. Visszautamat megint csak gyáros barátom finanszírozta.

Bertalan Tivadar: Festeni úgy lehet, hogy előre-hátra járkál az ember, mint akinek gilisztája van. Írni lehet ülve és fekve is…

Fotó: MH/Bodnár Patrícia

– Visszaszökni könnyebb volt?

– Szentgotthárdnál, amikor elindult a vonat, még föl lehetett ugrani rá, így jutottam haza. Igen ám, de ifjú hevemben elmondtam a történetemet itthon, és amikor folytatni akartam hetedikben a tanulmányaimat, akkor az osztályfőnököm azt mondta: „Mars ki, hazaáruló! Nincs helyed e falak között!”. Beírta az ellenőrzőkönyvembe, hogy az ország összes középiskolájából kizárnak. Végigjártam az összes létező gimnáziumot, hogy folytathassam a tanulmányaimat, de mindenhonnan elhajtottak. Utolsó reményem a Madách Imre Gimnázium volt. Szerencsém volt, mert még nem rúgták ki az igazgatót, nem találtak új elvtársat a helyére. Megkérdezte, hogy miért tiltottak ki az iskolából, én pedig elmeséltem neki mindent részletesen. Azt mondta, hogy szedjem össze a cuccomat, és másnap foglaljam el a padomat. Így jutottam be a város legelitebb gimnáziumába, ahová olyan jeles emberek jártak, mint például Szinetár Miklós filmrendező, Szakonyi Károly író és Bónis Ferenc zenetörténész.

– Az Iparművészeti Főiskola szcenika tanszakára ezerkilencszázötvenben vették fel. Filmes, színházi díszlet- és jelmeztervező-képzés folyt az intézményben, a legkiválóbb mesterekkel. Könnyen bejutott?

– Közel háromezer jelentkezőből összesen tizenötöt vettek fel a három szakra. Egy évig tartott a felvételi folyamat, s bár ott voltam a legjobb öt között, a főiskolán töltött évek alatt többször kirúgattam magam…

– Hogyan?

– Például amikor egyszer megszálltunk egy helyi iskolában a pécsi művésztelep közelében, éjjel arra ébredtem, hogy belenyírtak a hajamba, mert a dús haj akkoriban politikai állásfoglalásnak minősült. Ezt nem tűrte a párt ifjúsági szervezete, a Dolgozó Ifjúság Szövetsége, ezért támadtak meg éjszaka. Természetesen elküldtem a DISZ-t
a jó édesanyjába. „Mit mondott Bertalan elvtárs a párt ifjúsági szervezetéről?!” – szegezték nekem a kérdést. Hiába mondtam, hogy rám támadtak álmomban, kirúgtak.

– Miképpen került vissza a főiskolára?

– Mivel a tanári kar a „régi garnitúrából” maradt ott, mindig kiálltak mellettem. Láthattak bennem valamit, ezért visszavettek fél év próbaidőre. A főiskolát elvégezhettem, de diplomát nem akartak adni. Nagyon begurultam, és dupla erővel dolgoztam a diplomámon. Elképzelhető, hogyha nincs ez a malőr, akkor nem készülök ilyen nagy hévvel a védésre. Mindenki kapott diplomafeladatot, csak én nem, ezért úgy döntöttem, hogy megírom filmre Budai Nagy Antal történetét, és képekben is megtervezem.

– Milyen technikával csinálta a terveket?

– Óriási rajzlapokra dolgoztam, a festéket is magam csináltam. Volt öreganyámnak egy márványlapos éjjeliszekrénye, azon törtem a festéket, összekevertem lenolajjal, és azzal festettem. Eljött a diplomavédés napja. Akkoriban ezek az események nyilvánosak voltak. Jöhettek újságírók, rokonok, barátok, iskolatársak, a vezetőség, mindenki ott volt. Megbeszéltem a társaimmal, hogy illegálisan felviszik a színpadra a munkáimat. Erre a tanulmányi osztály, ami az ÁVH kirendeltsége volt, kikelt magából: „Bertalan, maga nem diplomázik, mit akar ottan?” Mondtam, hogy tudom, de én készültem, és semmi mást nem kívánok, csak azt, hogy meghallgassanak. Lehurrogták a tanulmányi osztály munkatársát, így tarthattam egy egyórás disszertációt. Később odajött hozzám Révész Miklós, a Budapest Filmstúdió akkori igazgatója, és azt mondta: „Idefigyeljen fiatalember, engem nem érdekel a maga diplomája, keressen fel az irodámban, alkalmazom főtervezőnek”. A zabszem nem fért belém, de valóban beváltotta a szavát, és így kerültem a filmes szakmába. A többiek két év asszisztenskedéssel kezdték a pályafutásukat, én pedig főtervezőként. Két hét múlva hozta a posta a diplomámat. Elrestellhették magukat, gondolom, ezért küldték el.

– A Várkonyi Zoltánnal készített közös filmek nagyot lendítettek a karrierjén. Jól kijöttek egymással? Azt beszélik, hogy a rendezőzseni nem volt egyszerű természet…

– Nem volt simuló természet, az igaz, de én ezt annak tulajdonítom, hogy folyton túlvállalta magát. Amikor a Csutak és
a szürke ló című filmet csináltuk, megkérdeztem, hogy mikorra kellenek a díszlettervek? „Tegnapra” – felelte. Mivel a leggyorsabb technika a grafit, megcsináltam azzal a tervet, és minden kép fölé tettem egy hártyapapírt, hogy ne maszatolódjon. Az volt a módi, hogy a rendező aláírta a tervet, ez jelentette azt, hogy mehet az építés. Várkonyi rá se nézett a tervekre, úgy írta alá a legfelső hártyapapírt. Erre azt mondtam: „Jól van, felépítem neked!”. Eljött a díszlet­átadás ideje, kiüríttettem, kisikáltattam a műtermet, visszhangoztak a falak. Ott volt az átvételi bizottság, a rendező, az első asszisztens, a berendező, a kellékes, mindenki a világon. „Hol a díszlet?” – üvöltötte Várkonyi. „Itt a terv, amit aláírtál, tessék, felépítettem neked!” – feleltem. Rohant a minisztériumba, én pedig szóltam az építő brigádnak, hogy gyorsan hordják be az elemeket a díszlet-előkészítőből, és álljanak neki az építésnek. Jött vissza a bizottság a minisztérium kirendeltjeivel együtt, benéztek a műterembe és azt mondták: „Ez a Várkonyi hülye, hát itt a díszlet!”. A csapat sunyítva elvonult. Várkonyi becsületére legyen mondva, hogy onnantól kezdve előfordult, hogy előre köszönt. Tulajdonképpen megbékéltünk.

– Kétszáz filmet csinált, ennyi alkotásból nem könnyű kiemelni a legizgalmasabbakat. Ugyanakkor biztosan vannak olyan filmek, amelyek valamilyen személyes okból különösen fontosak az ön számára.

– A Luther Márton például nagyon izgalmas volt, mert az a film adta az egyik leggazdagabb feladatot. Egész városrészeket kellett felépíteni. Szerettem Az operaház fantomját és az Anna Kareninát is, amelyből kettőt is kellett csinálni, egyet az angoloknak, egyet pedig az amerikaiaknak. Ezek jogdíjas alkotások, még csak hasonlítaniuk sem szabad egymásra, ezért a világ legnehezebb feladata kétszer ugyanazt a témát megcsinálni. Szerencsére sikerült. A Charlemagne-t (Le jeune homme et le lion, 1976 – a szerk.) is nagyon szerettem. Jean Delannoy rendezte, aki a Francia Film­akadémia akkori elnöke volt.

– „Az elmélet és a gyakorlati kivitelezés mestere, Bertalan Tivadar egyike a világ legjobb art directorainak” – így nyilatkozott önről a francia filmes zseni ezerkilencszáznyolcvannégyben.

– Négy filmet is csináltam vele, nagy képi lehetőséget adtak ezek a forgatókönyvek arra, hogy gyakoroljam a szakmámat, például a Charlemagne. Ma teljesen más technikával dolgoznak. Akkoriban képet kellett alkotni, felbontani műszaki rajzra, azt elemrajzokra, és gyakran kellett makettmegoldásokkal előállni, városokat elhelyezni távoli szigetekre. Ezt úgy oldottam meg, hogy egy plánparalel üvegre festettem, amit az objektív elé helyeztünk két méterrel, az hátra vetítette a látványt a szigetre, ahol így egy egész város keletkezett. Ilyen trükköket kellett csinálni. Ebben jó pajtásom volt Bodrossy Félix rendező-operatőr, aki a mai technikai újítások előfutára volt.

– Az irodalmat is magas szinten műveli. Nyomtatásban megjelenő regényeit, elbeszéléseit, novelláit saját maga illusztrálja, így válik teljességgel egyszemélyes szerzővé. A festészetben érvényesül az impulzív énje, az írásaira pedig inkább a megfontoltság jellemző?

– Festeni úgy lehet, hogy előre-hátra járkál az ember, mint akinek gilisztája van. Írni lehet ülve és fekve is, elég egy papírlapot és egy írószerszámot ragadni hozzá. Ha jön egy olyan gondolat, amely az írásbeli kifejezést követeli meg, akkor le kell írni! Ha olyan gondolat jön, amit a festőállványon kell megvalósítani, akkor jön az előre-hátra járkálás. A gondolat olyan, mint a szúnyog, ha megcsíp, vagy lecsapod, vagy elszáll, de a nyoma viszketni fog.

– Öt évvel ezelőtt megrendezett életmű-kiállításának az volt a címe, hogy Képszavak és Szóképek. Minden alkotásában van valami művészi játék a formákkal, a színekkel, a szavakkal. Tekinthetjük a munkáit egyfajta megfejtendő rejtvénynek?

– Ösztönösen próbálok mindig valami jelentést belevarázsolni a képeimbe. Többféle műfajt művelek, mert már fiatalkoromban úgy gondoltam, hogy minden gondolat megköveteli a maga műfaját. Ha az ember ismeri a kifejezés eszközeit, akkor vissza tudja adni a gondolatot. Azért is lettem filmes, mert ott minden sűrítve van. Különböző korszakaim voltak, sok munkám szétszóródott a világban, a külföldi kollégák sok mindent elkunyeráltak, de mivel sokat dolgoztam, az élet hordalékából valami nálam is megmaradt. Tökéletest akartam alkotni, és szerintem tökéletes az, aminek valamilyen hibája van, csakhogy ez a hiba titok. Ha már nem titok, akkor a hiba fel van fedve. Ha azonban nem sikerül felfedni a hibát, akkor azt nevezhetem akár tökéletesnek is.

– Mit jelent az ön számára a Magyar Művészeti Akadémia művészközössége?

– Az Akadémia színházművészeti szekciójához tartozom, aminek nagyon örülök, mert bár többféle szakosztályhoz tartozhatnék, a film és a színház a művészetek összességét képviseli. Egyetértek azzal a szándékkal, amely igyekszik összefogni a tehetséges alkotókat, egy színes és nívós közösséget formálva a művészekből.