Hódoltság

„...utazók feljegyzései szerint a török asszonyok szülés közben Szent Ignác közbenjárását kérték...”

Fotó: MH/Purger Tamás

Noha a török hódoltság kora az emlékezetben úgy él, mint Magyarország történetének egyik legszomorúbb fejezete,
a hódoltság korának politika- és hadtörténetéből kissé más kép rajzolódik ki, mint a kultúrtörténeti és szellemtörténeti kutatásokból. Utóbbiak alapján megrajzolható egy olyan hódoltsági Magyarország képe is, ahol a vakufok (alapítványok) a pezsgő szellemi-kulturális élet központjai voltak, egyes budai fürdők híre Európába is elért, a piacokon pedig India legszebb szöveteit árulták a keleti csemegék mellett. Vagyis miközben a három részre szakadt ország az újraegyesítésért és a túlélésért küzdött politikai értelemben, Gül baba Budája spiri­tuális központ, Idrisz baba és a Jakováli Hasszán Pécse Irem kertje, vagyis maga a földi Paradicsom volt.

*
Amikor a történelmi Magyarország egy része török uralom alá került Mohács után, és kiépült a török közigazgatás, az itt lakóknak – mármint azoknak, akik nem menekültek át a nyugati országrészbe, és akiket nem koncoltak fel a hódítók – nemcsak azzal kellett szembesülniük, hogy immár nem a magyar korona, hanem a szultán alattvalói, de azzal is, hogy a török államszervezet logikája teljesen más, mint a keresztény királyságoké.

A török jogrend nem ismerte például a városi önállóságot: a városok jogállását az határozta meg, hogy milyen módon kapcsolódtak a török államhatalomhoz, működött-e a területükön bég vagy pasa (kormányzó) és kádi (bíró). Néhol emellett meghagyták a városi magisztrátust is és a keresztény bírói testületet, amelynek azonban természetesen nem volt egyenlő jogköre a török hatósággal.

Megváltozott egyben a városok közigazgatása is, egy-egy elfoglalt települést a törökök mahallékra, azaz kerületekre osztottak, egy-egy mahalle központja a legtöbbször a benne álló templom vagy mecset volt, és nevét is arról kapta. Ily módon a megszállt városokban kialakultak külön török és keresztény negyedek. A városokat megkülönböztették aszerint is, hogy mennyire voltak fontosak hadászati szempontból, vagy hogy megmaradt-e a keresztény lakosságuknak legalább egy része. A déli területeken, például a Temesközben teljes lakosságcsere zajlott le, és balkáni városmodell alakult ki, míg az Alföldön  – például Kecskeméten – a magyar önkormányzat mindent a kezében tartott a büntető és örökösödési ügyeken kívül, igaz, ezekben a városokban a megszálló katonákon kívül nem telepedett meg török vagy muszlim hitre tért délszláv lakosság,

A harmadik kategóriába tartozó hódoltsági városokba jelentős muszlim lakosság települt be, akik általában a városfallal körülvett belső területekre költöztek be, míg a városfalon kívül élt a keresztény közösség. Ez azonban korántsem jelentett párhuzamos társadalmakat, ami nem is lett volna életszerű. A hivatalos szultáni parancs szerint a „hitetlenek” minden szempontból alacsonyabb rendűek voltak, és hivatalosan nem igazán számított az életük. A meghódított terület lakosságát a kalifának joga volt kivégezni vagy eladni rabszolgának, ami viszont pénzzel megváltható volt. Házaikat csak a legvégső esetben javíthatták, kötelesek voltak felállni, ha a helyiségbe, ahol tartózkodtak, egy  muszlim lépett be, tilos volt nyerges lovon ülniük, kardot horda­niuk, hajuk nem lehetett hosszú, csak halkan énekelhettek, turbánt, sárga papucsot, sárga csizmát nem viselhettek, és házaikat csak sötétbarnára vagy feketére festhették.

*

Fotó: MH/Purger Tamás

Az élet azonban felülírta a szigorú szabályokat: azokban a városokban, ahol kénytelen volt együtt élni a civil lakosság, a török és a keresztény, magyar kultúra, szokásrend (ha a vallás nem is) bizonyos mértékig összekeveredett, amire jó példa, hogy utazók feljegyzései szerint a török asszonyok szülés közben Szent Ignác közbenjárását kérték.

Máskor a magyarok közt kitört katolikus (jezsuita)–református (unitárius) vallási villongásokban épp a törökök képviselték a józanságot. A déli országrészben nemegyszer köszönhette az életét egy-egy jezsui­ta szerzetes a kanizsai török katonáknak, akik közbeléptek a felkoncoltatásuk előtt. Az együttélés valósult meg Pécs mellett
Szegeden, Szolnokon, Fehérvárott, Gyulán és Budán.

Azokban a városokban, ahol a katonaságon kívül muszlim civil lakosság is megtelepedett, nemcsak a mindennapi élethez szükséges épületek – például fürdők vagy fedett bazár, esetleg úgynevezett bedesztán, áruház, kutak (csezme), kútházak (szebil), szökőkutak (sárdiván) – épültek, de olyan komplex vallási centrumok is, amelyekben mecset, mektebe (általános iskola) medresze (középiskola) és kolostor is helyet kapott.

Ezeket az alapító nevéről elnevezett úgynevezett küllijékbe szervezték.

A leghíresebb magyarországi küllijék közt, amelyeknek nyomai ma is fellelhetők, ott van a pécsi Memi-pasa komplexum, de ilyen vallási centrum része volt a Széchenyi téren álló Gázi Kászim-dzsámi és a kisebb, a városfalon kívül helyet kapott Jakováli Hasszán-dzsámi és minaret is. Hogy a Jakováli Hasszán nevéhez köthető építkezések miért a városfalon kívül valósultak meg, arra nézvést a korszak legismertebb, az utóbbi időben revelatív könyveket és tanulmányokat közlő kutatója, Sudár Balázs történész igazít el, aki kimutatta, hogy Memi pasa és Jakováli Hasszán szoros rokoni kapcsolatban voltak, és a két küllije építésekor az volt a legfontosabb szempont, hogy egyben tartsák a családi alapítványokat.

Ahogy Sudár Balázs az Ágoston Gáborral közösen jegyzett Gül Baba-monográ­fiájában megjegyzi, a budai pasák is kitettek magukért: Rüsztem pasa a tizenhatodik században Esztergomban mecsetet, iskolát és fürdőt építtetett, fürdőépítkezései közül azonban nem ez az egyetlen, Pesten, Székesfehérvárott és Lippán is csináltatott egyet-egyet.

Murteza pasa pedig épületek egész sorát javíttatta ki budai kormányzóságának ideje alatt, a tizenhetedik században a saját pénzén.

Ahogy pedig fentebb is említettük, Magyarországon  megmaradt néhány dzsámi a hódoltság korából. A legismertebb pécsin kívül Esztergomban az Özicseli Hadzsi Ibrahim-dzsámi, Siklóson Malkocs bég dzsámija, Szigetváron Szulejmán dzsámija és az Ali pasa-dzsámi, a mai Szent Rókus-templom – ám kissé összemosódik a mecset és a dzsámi fogalma.

A török hódoltságban a dzsámi cím a templomok közül azoknak járt, amelyekben el lehetett mondani a pénteki és az ünnepi prédikációt, a hutbét. A hutbe megtartására csak a hatibnak volt joga. Egy mecsetet – imahelyet – csak a szultán emelhetett dzsámivá. A dzsámikat, csakúgy, mint a mecseteket, mindig Mekka felé, délkeletnek tájolták, ami nem egy magyar város középkori telekszerkezetét módosította.

Érdekes példája az európai-antik és a török-muszlim kultúra keveredésének az a legenda, amely szerint Memi pasa pécsi dzsámijában ott van Eflátún (Platón török neve; az ő hagyományukban a görög gondolkodót elsősorban orvosként és asztrológusként tisztelik) remetecellája.

Sőt Evlija Cselebi török utazó egyenesen azt írja, a várost Nagy Sándor idején Platón alapította, aki itt is van eltemetve egy rózsakertben, és egy felirata megmaradt a város egyik kapuján!

Amint említettük, az egyes küllijéket – de akár az azok mellett épített fürdőket vagy kutakat is – nem a török állam, hanem magánemberek, jótékony pasák vagy bégek alapítványai, az úgynevezett vakufok működtették.

A vakuf létéhez szükséges összeget malombérletből eredő haszonból, esetleg a szultántól kezelésbe kapott föld hasznából biztosították, de például a fürdők esetében az alacsony belépti díj fedezte a fürdőszolgák és egyéb személyzet bérét. (A fürdőkről később.)

Fotó: MH/Purger Tamás

*
Noha Gül baba türbéje Buda egyik legismertebb műemléke, a pécsi idegenforgalmi kiadványokban pedig minden alkalommal megemlítik Idrisz baba türbéjét is, viszonylag kevéssé ismert dolog, hogy kik voltak ezek a „babák”.
Mint ahogy az sem köztudott, hogy a hódoltság kori Magyarország egyes városaiban virágzott a muszlim hitélet, jelen volt több dervisrend, a csodatévő szentek – pél­dául a fent említett Gül baba – sírjához pedig messziről is elzarándokoltak a hívők.

De milyen is volt, és miként rétegződött a szellemi élet a megszállt területeken?

A szultán birodalmában az oktatás és a hitélet nem vált ketté, szerves egységben létezett, s noha az iszlám nem ismer olyasféle főhatóságot, mint a katolikus vallásban az egyház feje, a pápa, kijelenthető, hogy az állam és a vallási élet eléggé összefonódott.

Egyedül a szúfi szerzetesrendek élveztek valamiféle önállóságot, amelyek a hódoltságban is jelen voltak.

Az alapiskolába, az úgynevezett mektebbe öt-hat évesen kerültek be a gyerekek, akik elsősorban Korán-olvasást tanultak. A szülők „húsa a tied, csontja az enyém” mondattal adták be a tanulókat.

A medreszékbe tizenkét-tizenöt éves korukban kerültek a gyerekek. Szállást, ellátást, napi kettő-öt akcse ösztöndíjat kaptak. (Összehasonlításként: egy fürdőbelépő is egy-két akcse volt.) Könyveiket maguk vették. Oktatásukat a dzsámi Korán-magyarázója, a müderrisz vagy annak helyettese, a muíd végezte.

A dzsámik és mecsetek működéséről már szó esett. A vallási komplexumok egy részében azonban, ahogy említettük, kolostor is helyet kapott.

A magyar területeken a szúfizmus összes ágának szerzetesei, azaz mind a bekasi, mind a halveti, mind a mevlevi rend jelen volt.

A misztikus gyakorlói úton járó szúfik végső célja az istennel való egyesülés, ily módon ez az irányzat bizonyos elemeiben meglehetősen hasonlít a hindu vagy szikh vallásgyakorlói útra (a párhuzamokat pedig rendre ki is emelik a vallástörténészek). Egyes irányzatai még a török sámánhitből és a buddhizmusból származó elemeket is beolvasztottak.
A szúfi szerzetes célja az istennel, a tökéletességgel való összeolvadás. Nevüket az igénytelen ruhájukról (szúf –  gyapjú) kapták.

A bektasik névadója, Hadzsi Bektas Veli az 1200-as években működött. Életéről egy 14. századi legendárium, a Vilájetnáme számol be. 1271-ben halt meg, és noha hivatalosan nem alapított rendet, tanítványai továbbvitték tanításait, így rájuk már „bektasi babákként” emlékeztek a későbbiekben.

A bektasik folyamatos jótékonykodásuk miatt kifejezetten népszerűek voltak a hódoltságban, gyakran tartottak fenn ingyenkonyhát.

Ilyen bektasi szerzetes volt a budai Gül baba és a pécsi Idrisz baba is, mindkettőjüket már életükben szentnek tartották, olyasvalakiknek, akik még haláluk után is csodákat cselekszenek.

Feljegyezték, hogy Gül baba sírjához rendszeresen vittek beteg, főleg migrénes embereket abban a reményben, hogy meggyógyítja őket, máskor éjjelre a síron hagytak egy kanna vizet, bízva abban, hogy a szent ereje áthatja, és gyógyító vízzé válik.

Pécsett egy bektasiról tudunk, Idriszről, azonban nem maradt feljegyzés róla, hogy társai lettek volna. Róla viszont van forrásunk: a török történetírók szerint Idrisz  megvilágosodott szent (azíz) volt, aki természetfeletti képességekkel bírt. Egy legenda szerint előfordult, hogy a szemtanúk beszámolói szerint egyszerre tartózkodott két helyen, Pécsett és a jenihsztáni csatamezőn. Míg Pécsett ünnepi édességet készített, ugyanabban az időpontban feltűnt a csatában is, ahol a törököket biztatta.

A bektasik szerint személy csak egy közösségben szabadulhat fel, de ahhoz, hogy bárki is a paradicsomba kerüljön, elsősorban az iszlám öt oszlopát kell betartani.

Ezek: a napi öt ima, a hit megvallása, az alamizsnálkodás, a mekkai zarándoklat és a böjt.

Ahogy említettük, a bektasi hitvilágban keverednek a török sámánhit elemei, a buddhizmus, a Zoroaszter-vallás, a Máni-vallás, az iszlám misztika és a kereszténység elemei.

Istent a bektasik nem kint, hanem magukban keresik. Indiai hatást sejtet, hogy azt vallják: az álarcok sokasága fátylat alkot, amely akadályoz igazi lényünk megpillantásában.

A bektasik hisznek a lélekvándorlásban is, szerintük az ember feladata, hogy sok életnyi vándorlás után visszataláljon Istenhez.

A bektasi rend életében kiemelt szerepe volt a rózsakultusznak. A gül, a rózsa a szúfizmusban amúgy az istentől szerzett misztikus tudás jelképe, de jelentheti magát az istenkereső dervist is (vö.: Gül baba).

A másik jelentős magyarországi rend a halvetik. A halvetijje a birodalom legerősebb dervisrendje volt, fénykorát épp a hódoltság korában élte. Alapítója, Szirádzsuddín Ebbu Abdullah a 14. században élt.

A rend legfontosabb gyakorlata a magányos elvonulás. A rend tagjai egyben harcos katonák voltak, részt vettek például Eger ostromában. Egyik magyarországi központjuk a pécsi Ferhád alapítványa volt.

A lakosság körében azonban inkább a mevlevik voltak népszerűek, akik látványos táncukkal mindig tömegeket vonzottak. Mevlevi kolostor volt Pécsett a fent említett Jakováli Hasszán alapítványának területén. Evlija Cselebi török utazónak köszönhetően elég sokat tudunk róluk.  

Rumi kolostora – írja –, egy Irem kertjéhez (azaz a  paradicsomhoz) hasonlatos rózsakertben fekszik. A kertben lakó fülemülék, ha meghallják a dervisfuvolát, szintén elkezdik „fülemile-nyögdécselésüket”. Táncteréről, Mesznevi olvasó helyéről, szószékéről, mihrábjairól is megemlékezik, hozzátéve, hogy a kolostorban hetente kétszer van dervistánc. Külső háremjében hetven-nyolcvan szobácska van, konyha, éléskamra. Megjegyzi, hogy az itt lakók mind olvasnak perzsául, s az úton járókat megetetik, csakúgy, mint a szegényeket. A hódoltság területén egyébként ez volt az egyetlen mevlevi kolostor, ami azt jelenti, hogy Pécs a misztikus költészetnek és a perzsa műveltségnek a központja volt ebben a korban!

A rend Dzsalál al-Dín Rúmi (1207–1273) tanain alapszik. Főműve a Mesznevi című 26 ezer rímpárból álló költemény, amely a rendnél a Korán utáni legfontosabb irat.

Mivel a muszlim tudósok szerint a világon minden mozog, kering, a bolygóktól az atomokig, a mevlevik úgy vélik, a kerengő tánccal az univerzummal kerülnek harmóniába. A tánc alatt a tengelyük körül is forognak, és körbejárják a táncteret is.
A jobb tenyerüket az ég felé fordítják, a balt a földnek, így hidat képeznek ég és föld közt.
A forgás háromszor kezdődik újra, majd imával ér véget.

*
Az iszlám előírja, hogy a jó hívőnek szolgálnia kell a muszlim közösséget. Így a dzsámik, mecsetek, iskolák és kolostorok mellett a hódoltság területén számos fürdő is épült a különféle hatalmasságoknak köszönhetően. Persze a központosított és szigorúan igazgatott oszmán birodalomban a fürdőalapítás is szultáni engedélyt igényelt.

A fürdők típusuk szerint lehettek gőz- (hammám) vagy termálfürdők. Mindkét típus központi termekből és esetleg kisebb helyiségekből állt, s mindkettőre igaz, hogy nők és férfiak nem látogathatták egyszerre a létesítményt. Volt, ahol épp ezért kifejezetten eleve ikerfürdőket építettek, máshol a férfiak nappal, a nők este használhatták a fürdőt, amelyet az utolsó vendégek távozása után leeresztettek és kitakarítottak.

A legismertebbek a budai török fürdők, amelyek közül a Király fürdő és a Rudas – korabeli nevén Musztafa pasa fürdője vagy Zöldoszlopos hévíz – még ma is üzemel. Fehérváron, Szegeden, Pécsen és Siklóson is volt állami hammam. Sőt, az 1660-ban dicstelenül elvesztett Nagyváradon 1665-ben már hét fürdő üzemelt, legalábbis Evlia Cselebi szerint.
A korabeli források szerint a Rudas fürdő egykor ólommal volt fedve, csakúgy, mint a mai Komjádi uszoda közelében lévő Veli bej fürdője, mindkettő természetes hőforrásra épült. Volt olyan utazó, aki megjegyezte, hogy Buda nem minden forrása alkalmas fürdőnek, hiszen van, amely olyan forrón tör elő a földből, hogy ha beledobnak egy tojást, az megfő benne.
A leírások szerint a fürdők központi termének nagymedencéjében nyakig ér a víz, de a medence fokozatosan mélyül. A peremén lépcsők vannak, ezeken üldögélnek a törökök.

Az egyik utazó azt írja, a török fürdők falába külön kutakat is építettek, amelyek közül az egyikből meleg, a másikból hideg víz folyik, a fürdők világítását pedig úgy oldották meg, hogy a tetőket áttörték, és így
a fény felülről hatolt be a térbe.

A legrajongottabb fürdő, amelynek Euró­pában is híre ment, Veli bej fürdője volt, amely szintén természetes forrásra épült. A nagymedence körül tizenhat fülke állt, amelyekben kisebb medencék kaptak helyet, vize állítólag gyógyhatású volt. Noha alapítója egy emléktábla szerint Szokollu Musztafa pasa, ahogy Sudár felhívja rá a figyelmet, mégis Veli bég fürdőjének nevezik. Szerinte ennek magyarázata az, hogy Veli bég török harcos sírkápolnája közel volt, s a fürdő népszerűségéhez hozzájárult, hogy Gül baba sírja is a közelben volt.  De Cselebi szívesen emlékezik a Tabánra is, ahol, ahogy írja, három forró vizes termálfürdő is van: a Tabán hévize, a Zöldoszlopos termálfürdő (a Rudas) és egy nyitott tetejű  hévíz. Utóbbiról megjegyzi, hogy ezüst gyűrűje a vízben „tiszta arany színűre változott”.

Cselebi leírásaiban többször visszatér, hogy a török fürdőkben használt törülközők kékek. A törökök üzleti érzékére vall, hogy a fürdőben lehetett törülközőt bérelni, sőt fürdőkesztyűt és szappant is, mindössze egy akcséért.

Cselebi leírása szerint nemcsak a budai, de a pécsi fürdők egyike is rendkívüli volt, mégpedig Gázi Kászimé. A fő terem közepén márványból készült medence állt, ennek közepén a szökőkút, amelynek kelyhe sárgarézből volt. Tizenkét sárkány torkából ömlött a víz az alsó medencébe. Ez három ökörfejen áll, amely három bronz teknős hátán ült. Ezen kívül Memi fürdője is „kellemes” hely, különösen, mert fürdőszolgája egy „Nap karma, hold fényességű ifjú”. Hozzáteszi azt is, hogy Pécs minden szép ifjúja itt mutatja meg testét kék törülközőben, „mint a megtört héjú mandula”, miközben hajukat fehér testükre eresztik.

A korabeli visszaemlékezések – szép számmal akadnak – áttanulmányozása után mindenesetre úgy tűnik: a török kori városi kultúra a hódoltság nem egy településén magas színvonalon állt, az itt élőknek mind szellemi értelemben, mind a városi infrastruktúrát illetően számos lehetőségük volt a minőségi életre. „Irem magyarországi kertjének” ez az olvasata azonban ma már inkább csak a törökök emlékeiben él.

*
Irem kertje. Ezzel a kifejezéssel jelölik a Paradicsom földi mását. A legenda szerint Irem kertje a Földön, Arábia déli részén van. Alapítója Ád fia, Seddád, aki összeveszett Húddal, és elhatározta, hogy egy csodakertet és várost épít, olyat, amely a paradicsomhoz hasonlatos. Noha ezer évig élt, a csodavárost nem láthatta meg, mert az odavezető úton meghalt.

Egy másik legenda szerint az agg Seddád Irem megépítésével lekicsinyelte az isteni hatalmat, s az új város királyi palotájának erkélyén érte a halál, elpusztult vele együtt a város is. Iremet utána többen látták, például Abdallah ibn Kulába, aki egy elkóborolt tevéjét keresve bukkant rá, ám amikor meséje nyomán expedíciót indítottak a városba, nem volt semmi a sivatagban a megjelölt helyen. Mégis azokból a gyémántokból élt élete végéig, amelyeket onnan hozott. Irem így lett a mennyország, a szívet vidító kert vagy az Istennel való találkozás helye az oszmán szövegekben.