Bűnbakok

„Csupán a sarat vakartam le a ruhámról. Ahhoz pedig mindenkinek joga van, hogy piszkos ruhában ne járjon”

Major Kálmán: Még a börtönben megfogadtam, hogy ha agyonvernek, akkor sem lépek a kormány szolgálatába

Fotó: Bodó Gábor felvétele

Hetven évvel ezelőtt, 1950-ben kezdték forgatni a Mikszáth Kálmán regényéből készült Különös házasság című filmet Keleti Márton rendezésében. Az időpont nem véletlen. A kommunista hatalom legsötétebb időszakában vagyunk, amikor a rettegés és a félelem évei beitták magukat a magyar történelembe. A koncepciós perek, halálos ítéletek és súlyos börtönbüntetések futószalagon követik egymást, az egyházüldözés napirenden van. Mindszenty József bíboros hercegprímást 1948. december 23-án tartóztatják le, és életfogytiglani börtönbüntetésre ítélik, Grősz József kalocsai érseket 1951. május 15-én veszik őrizetbe, és tizenöt évi fegyházbüntetést kap. A papok és a szerzetesek, akik az iskolák, kórházak és más intézmények számára évszázadok óta megbízható munkaerőt jelentettek, az ateizmus előretörésének útjában állnak, ezért először államosítással, majd letartóztatásokkal és a rendek feloszlatásával a társadalom peremére sodorják őket.

*
Olyan bírósági döntések születnek 1947-től, amelyek egy egészséges politikai légkörben magától értetődően nyilvánosak lennének; de nincs demokratikus parlament, nincs sajtószabadság, nincs ellenzék, nem alkotmányos keretek között szabályozzák az ország működését, ezért bárki, bármiért, bármikor az Andrássy (Rákosiék alatt Sztálin) út 60. számú vészpalotába juthat.

*
Ebben a beteg korban, nyilvánvalóan politikai indíttatásból mutatják be a Különös házasság című filmet – és vetítik országszerte, még a Szovjetunióban is –, amelyben a 18. és a 19. század fordulója elevenedik meg.

„Arról az időszakról szól, amelyben még a békák is azt brekegték a mocsárban: »Urrak a papok! Urrak a papok!« – írta a filmről a Népszabadság 1951. február 18-i számában Mérai Tibor. (Elhagyva nevéből az y-t.) – De ha a múltról is szól – a mához szól.” Ezekben a mondatokban tetten érjük a lényeget: a papok üldözése és „uralmuk” letörése az új államhatalom számára követendő cselekedet!

A Különös házasság című film egyik jelenete. Balról: Benkő Gyula (Buttler János gróf), Örkényi Éva (Horváth Piroska), Gobbi Hilda (Szimácsiné)

Fotó: A szerző archívumából

Idézzük fel a Különös házasság történetét. Dőry Máriát, a Habsburgokhoz húzó Dőry báró lányát megejti a bárói család házi papja, Szecsenka plébános. A báró csellel foglyul ejti a fiatal Buttler Jánost, s fegyveres erőszakkal összeesketteti a lányával. Buttler, akinek jegyese, szerelme van, Horváth szeszfőző lánya, Piroska, hiába küzd éveken át, hogy a házasságot semmisnek mondják ki, a különböző papi bíróságokon, kanonoki, érseki szentszékeken megbukik minden próbálkozása. Mérai Tibor idézett kritikájában olvashatjuk: „Mikszáth regénye – irányregény. Azokban az években, amikor írta, heves vita dúlt a parlamentben és országszerte a polgári házasság bevezetéséről, arról, hogy a házasságkötés és -bontás az állam ügye legyen és ne az egyház monopóliuma. Mikszáth a klérus, a konzervatívok álláspontjával szemben a szabadelvűek pártján állt, az egyházzal szemben a polgári házasság mellett tört lándzsát: ezt példázza a Különös házasság.” (…) A regény „állásfoglalás, harcos és művészi kiállás a magyar feudalizmussal és mindenek­előtt a klerikális reakcióval szemben”.
Mikszáth nem volt ateista, de egyházellenes, és az egyházi hatalomban az ember természetes jogainak csorbítását látta.

*
Fábri Anna írja az Arcok és vallomások című sorozatban, a Mikszáthról szóló könyvecskében: „A regényt sokan és sokféleképpen támadták. Mikszáth életében ugyan alig jelent meg róla érdemi méltatás, s a bírálat hangjai is csak megszűrve voltak hallhatók. Halála után azonban évtizedekig folyt a vita a mű történeti hűségéről, a valaha élt személyek becsületének megrágalmazásáról, »pamfletszerű férciratnak« bélyegezték a regényt és »meghunyászkodó mameluknak« az írót.”

Dőry Ferenc 1931-ben adta ki Gróf Buttler János című könyvét, amelyben okmányokkal és levelekkel próbálta bebizonyítani Mikszáth könyvének szerinte hamis, még csak ferdítésnek sem nevezhető, de egyenesen hazugságnak minősíthető mivoltát. Kétségtelen, hogy a Különös házasság kevésbé igazodott a tényekhez. Szabadon alakítgatta az író, változtatgatta Buttler gróf és Dőry Mária eredeti történetét, annál is inkább, mert nem hiteles forrásokból, hanem szájhagyományból, családi legendákból ismerkedett meg vele. Ugyanakkor az alkotómunkáját öntörvényűnek tartotta.

Szerb Antal szerint „Mikszáth mestersége nem az volt, hogy ítélkezett, hanem hogy humorista legyen. Ha komolyabban veszi az életét, elveszett volna előadásának utánozhatatlan üdesége.” Szauder József irodalomtudós jegyzi meg az íróról: „A Különös házasság egyike legszebb, legmaradandóbb alkotásainak.” Kétségtelen, hogy a támadások nem vonnak le semmit a regény értékéből.

Ami az 1951-es filmet illeti: a veszprémi szeminárium növendékei, vezetőjükkel egyetemben tiltakoztak a mozgókép nyilvánvaló üzenete ellen („de ha a múltról is szól – a mához szól”), ez pedig az egyházüldözés idején „felségárulásnak” minősült. A tiltakozás perhez, elítélésükhöz, szenvedéseikhez és a szeminárium feloszlatásához vezetett 1952-ben.

A szóban forgó év májusában a veszprémi szeminárium öt kispapját állam- és demokráciaellenes izgatás miatt ítélik el. Ágo­tha Tivadar másodéves teológus, Dervenkár György ötödéves és Balogh Sándor harmadéves teológus hat-hat évi, Domschitz József elsőéves ötévi, Szabó István harmad­éves teológus négyévi börtönbüntetést kap. Kilencévi börtönbüntetéssel sújtják a kispapok teológiatanárát, a veszprémi püspöki szeminárium utolsó spirituálisát, Major Kálmánt. (A spirituális az egyik legfontosabb nevelői tisztség a szemináriumban; ő adja a lelki formát a kispapságnak.)
Ágotha Tivadar, aki 1956-ban emigrált, a rendszerváltás idején eljuttatott Major Kálmánnak egy 270 oldalas, sűrűn gépelt kéziratot, amelyben elbeszéli a per részleteit, és visszaemlékszik a börtönben eltöltött évekre. Az első kihallgatásokból idézek.  

„Eleinte alig hederítettek rám – írja Ágo­tha Tivadar. – Csupán egy székre ültettek, arccal a fal felé. Később, úgy látszik, unták magukat, mert rajtam akartak mulatni. Az egyik rákezdett:

– Szépen megnyírták a haját.

– Igen, mert ma hamvazószerda van – válaszoltam.

– Persze, misén voltak.

– Igen, sőt a püspök úr is ott volt.

– Mit úr! Mit püspök úr! Berci!

– Nem Berci, hanem Badalik Bertalan püspök úr.

– Dehogyis, csak Berci az.

Hirtelen ötlettől vezérelve így oktattam ki őket:

– Ahogy maguknak Rákosi Mátyás nem Matyi, hanem Rákosi elvtárs, úgy nekem a megyés püspök nem Berci, hanem Badalik püspök úr.

Ez használt. Elhallgattak. (…)

Az alezredesnek feltűnt, hogy egyáltalán nem idegeskedtem és nem féltem. Ezt szóvá tette:

– Nagyon jó kedve van.

– Igen, mert nincs mitől tartanom – válaszoltam.

– Na, na. – Elhúzta a száját és ismét rám nézett:

– Azelőtt hol járt iskolába?

– Pápán.

– Befejezte ott tanulmányait?

– Nem

– Miért nem?

– Eltávolítottak az iskolából.

– Miért?

– Sztálin születésnapján olyan felajánlást tettem, ami nem tetszett egyeseknek.

– Na látja, mi mindent tudunk.” (…)

Major Kálmán spirituális világosított fel a történtekről:

„Ágotha tanítóképzőbe járt Pápán. Az osztályfőnök Sztálin születésnapján felajánlásokra kérte őket. A gyerekek – szüleik segítségével – mindent elkövettek, hogy értékes ajándékokat küldjenek be az iskolába. Ágotha ezen a napon későn érkezett. Gondolták, ravasz ember, nagy értéket hoz. Aztán megérkezett, nagy zsákkal a hátán. Az osztályfőnök egyre biztatta, nocsak, öntse már ki, mi is van abban a zsákban? Ő pedig kirázta a tartalmát, rongyokkal volt tele. Az osztálytársak egy része tapsolt, mások éljeneztek, ismét mások pfujoltak. Az osztályfőnök pedig kirúgta az iskolából. Akkor jött hozzánk a teológiára.”

*
„– Tudja maga miért van itt? – kérdezte tőlem az előadó.

– Sejtem.

– Na, miért?

– A Különös házasságért.

– Nagyon jól sejti. Maga az államot vádolta, rágalmazta, és ezért vették őrizetbe.

– Bocsánat, előadó úr, én nem az államot vádoltam, hanem elsősorban Mikszáthot, rágalmazni azonban senkit nem rágalmaztam.

– Hát dehogynem! Maga mindenféle bírálatot ír egy filmről, és ezen keresztül az államról, holott a film témáját egy regényből veszi.

– Ez igaz, csakhogy a regény, de főleg a film kihangsúlyozza, hogy nem mesét, hanem igaz történetet ad elő. Ezért tartottam fontosnak cáfolni a valótlanságokat.

– Miért pont a Különös házasságot akarta maga megcáfolni?

– Azért, mert ez az egyházat próbálja gyalázni alaptalanul, de nagy hatással. Fontos, hogy legalább a papok lássanak tisztán ebben az ügyben.

– De azért van benne valami igazság.

– Éppenséggel semmi. Előadó úr olvasta a könyvet?

– Nem.

– Én olvastam. Láttam a filmet is. De ismerem a cáfolatát is.

– A Különös házasságot azért rendezték filmre, mert Mindszenty és Grősz ügye miatt most nagyon aktuális.

– De a cél nem szentesíti az eszközt.

– Hogy érti?

– Úgy, hogy a Különös házasság akkor is hazugság marad. És ha azt használjuk fel mások megbélyegzésére, helytelen eszközt használunk.

– Igen, de itt tulajdonképpen arról van szó, hogy mostani történetet helyezünk a múltba.

– Ezzel azonban nincsen elintézve a dolog. A mostani események nincsenek az egyház szégyenére, míg a Mikszáth-féle mese be akarja mocskolni az egyházat.”
(…)
(Részlet a tárgyaláson elhangzottakból, Ágotha Tivadar és Olti Vilmos dialógusából. Olti 1945-től a Markó utcai Népbíróság kihallgató népügyésze, majd 1948-tól a Budapesti Népbíróság elnöke volt. E minőségben koholt vádak alapján, törvénytelen eljárásokban szabott ki súlyos börtönbüntetéseket és hozott halálos ítéleteket, gyakran
a pártközpont előzetes utasítására.)

„– Maga az elmúlt év november 18-án előadást tartott Veszprémben, a Különös házasság című filmről, s ebben uszított
a népi demokrácia ellen.

– Nem uszítottam, csupán a valóságot mondtam el.

– Úgy – húzta el szélesre a száját Olti. Azzal elővette előadásomat, és olvasni kezdett benne. – »Ül a nép és úgy látja, hogy félrevezetik, ül a nép és azt hiszi, hogy nincs igazság…« Aztán más helyről: »Vád illeti azokat, akik ezt a filmet külföldre, s így Moszkvába is kivitték.« Mit szól hozzá? – nézett rám.

– Azt, hogy ez így van. Helyes, amit írtam.

– Tehát beismeri, hogy ezt írta?

– Természetesen.

– Vagyis uszított a népi demokrácia ellen.

– Ezt nem. Csupán a sarat vakartam le a ruhámról. Ahhoz pedig mindenkinek joga van, hogy piszkos ruhában ne járjon.”

*
(Részlet a vádbeszédből.)

„– A veszprémi szemináriumban állam- és demokráciaellenes tevékenység folyt. A növendékek ellenforradalmi szellemben nevelkedtek, s ettől a levegőtől telítve gyűlölték a demokráciát. A szeminárium ifjúsága nem illeszkedett bele abba a helyzetbe, amelybe kellett volna, azután az egyezmény után, mely a püspöki kar és az állam között jött létre. Az ifjúságot azonban csak másodsorban illeti vád. Először a nevelőket és a tanárokat kell elítélni, akik demokrácia-ellenes magatartásra ösztökélték tanítványaikat. Vád illeti főleg az intézet spirituálisát, dr. Major Kálmánt, aki tehát nemcsak magáért felelős, hanem növendékeiért is.

Dr. Major Kálmán következetesen hallgatta a külföldi adókat: így Amerika Hangját, a Szabad Európát és főleg a Vatikánt. Nemcsak hallgatta ezen adókat, de a hírekről jegyzeteket is készített. Így többek között azt is felírta, hogy Magyarországon nincs vallásszabadság, és még sok egyéb dolgot is. Major Kálmán, mint az önképzőkör vezető tanára felelős mindazért, ami ott történt. Vádolni kell azért, mert engedélyezte a Különös házasság és egyéb uszító színezetű előadások megtartását. Az elő­adások után nem mutatott rá azok helytelenségére, sőt az előadókat megdicsérte és egyetértett velük. (…)

Dervenkár Györgyöt vádolom, mert mint az önképzőkör ifjúsági elnöke maga is uszított karácsonyi beszédében a fennálló rend ellen. Beszédében arról szólt, hogy most mindenki szomorú szemmel jár, de majd jön egy jobb idő is.
Ágotha Tivadar uszított a demokrácia ellen a Különös házasság című előadásában. Egy olyan dolog felett nyilvánította felháborodását, mely nem egy esetben, hanem nagyon gyakran előfordul az egyház történetében. (…) Balogh Sándor bűnös, mert a faliújságon engedélyezte több állam- és demokráciaellenes cikk megjelenését, továbbá mert kitette Mindszenty képét.”

*
A vádbeszéd után Dervenkár György kapott szót.

„– Azt mondta az államügyész úr, hogy karácsonyi beszédemben a demokrácia ellen uszítottam. Tényleg mondtam, hogy az emberek szomorú arccal járják most az életet, de vajon mi ebben az uszítás? Hát nem felel meg ez a tényeknek? Nincs-e a legtöbb családban gond a mindennapi kenyérért, a ruháért és egyéb életszükségleti cikkért? Vagy talán nem szabad megmondani az igazságot? Akkor miért hangoztatják a szólásszabadságot? Karácsonykor én az igazságot mondtam, aki azon beszédemben kivetnivalót talál, az nem jár az igaz úton, sőt ellensége a népnek. (…) Bűnösnek egyáltalán nem érzem magam. Ha ennek ellenére, mégis elítél a Megyei Bíróság, amitől nem félek, csak azt tudom mondani, amit Szent Máté evangélista mond a főpapok tanácskozásáról: »Akkor egybegyűlének a papi fejedelmek és a nép vénei… és tanácsot ülének, hogy őt álnoksággal megfogják és megöljék…«

Ezzel meghajtotta magát Gyurka és ismét leült a vádlottak padjára. A meglepett Olti hirtelenében nem tudott szóhoz jutni, és csak ennyit mondott erőltetett mosollyal:

– Nahát, mi éppenséggel nem vagyunk vének. (…)

Szabó Pista következett volna szólásra – írja Ágotha Tivadar –, de ő nem kívánt beszélni. Én következtem. Fölálltam és odaléptem az emelvényhez, nem messze a rácstól. Erős lámpaláz vett rajtam erőt. Nem tudom mitől vagy honnan jött, de bosszantott. Hamarosan azonban elhagyott a pillanatnyi félelem, és elég bátran elmondtam azt, amit akartam. Egyre több erőt éreztem magamban. Végül már annyira belelendültem, hogy szinte rosszul esett leülnöm a padra. Olti gyakran közbeszólt, de visszabeszéltem. A végén már azt hangoztatta, hogy nem is a Különös házasságért ítélnek el engem, hanem másért. Ami azt illeti, ezzel úgyis tisztában voltam. (…) Megragadtam az alkalmat és azt mondtam:

– Az államügyész úr kitételére szeretnék visszatérni, mely szerint az az eset, ami a Különös házasságban előfordul, nagyon gyakori az egyház történetében. Bátorkodom megjegyezni, hogy az ügyész úr nem ismeri a Különös házasság tartalmát. Ebben ugyanis nem egy botlásról van szó csupán – ami, sajnos, tényleg elő szokott fordulni –, hanem az egész egyház, beleértve magát Rómát is, romlásáról, megvesztegethetőségéről, egyszóval korruptságáról. Ez pedig nem állja meg a helyét, ha bárki mondja is. Ezért kellett a Különös házasság hazugság mivoltára rámutatni, azt megcáfolni,
és mindenki tudomására adni.” (…)

*
A székesfehérvári Országos Papi Otthonban találkoztam a rendszerváltás idején Major Kálmánnal, aki ha élne, a százegyedik életévében járna ma. Hosszan elbeszélgettünk a spirituálissal, aki fél oldalára béna volt. Beszélgetésünket megőrizte a hangszalag.

– Véleménye szerint, miért került sor az önök kirakatperére? – kérdeztem a papnevelő egykori vezetőjét.

– Amit mi csináltunk, azt talán az elítélőink sem tartották bűncselekménynek, de valami látszatát kellett adni annak, hogy miért veszik el tőlünk a szeminárium épületét, amely ezerhétszázhetvenötben nyitotta meg kapuit a kispapság előtt – kezdte Major Kálmán. – Ezerkilencszázötvenkettő február huszonhetedikén fogtak le bennünket, éppen hamvazószerdán, és már­cius elsejével már nem volt a szeminárium a miénk. Ahogy utólag értesültem róla, áprilistól augusztusig egy őrzászlóalj tartózkodott benne, majd ötvenkettő szeptemberétől ötvenhét szeptemberéig a Vegyipari Egyetem diákotthona volt. Ezután jó ideig a Tanácsakadémia épületéül szolgált. Ma az Államigazgatási Főiskola tulajdona. [A főiskola 1999 végén megszűnt. – K. A.]

– Mi lett azokkal a kispapokkal, akik a birtokbavétel előtt a veszprémi szemináriumba jártak?

– Szétszóródtak, és az ország különböző szemináriumaiba kerültek; az egyik Esztergomba, a másik Győrbe, a harmadik Egerbe. Feltéve, ha fel merték venni őket, mert Veszprémből jönni akkor nem volt jó pont.

– Miért éppen önt és ezt az öt kispapot választották ki bűnbaknak?

– Hogy miért engem, azt nem tudom, de a szóban forgó kispapokat azért, mert mondhatni a legtehetségesebbek voltak, a legmozgékonyabbak, a legszervezőképesebbek. Csak egy apróság: Ágotha Tivadar például, aki ellen egyebek mellett a Különös házasság című film megbírálása volt a vád, fejből fújta a szeminárium összes növendékének a pontos születési időpontját. Szóval, akiből úgy gondolták, hogy lesz valaki, azt szépen kihalászták.

– Minek tulajdonítja, hogy Olti Vilmos volt a főügyész, az az Olti, akinek ez a szerep jutott a Mindszenty- és a Grősz-
perben is?

– Ma sem értem, miért kellett a mi kis ügyünket is neki tárgyalnia. Talán úgy gondolták, hogy a papokhoz ő ért a legjobban.

– Emlékezetébe szeretnék idézni – Ágo­tha Tivadar leírásában – egy kis epizódot a tárgyalásról: „A vád olyan bután hangzik Olti szájából, hogy Major úr elmosolyodik. Ebben a pillanatban találkozik Olti és a spirituális tekintete. A tanácselnök dühösen ráncolja össze homlokát, megáll a vád olvasásában, és Major úrhoz intézi szavait: »Maga min nevet?« A spirituális teljes léleknyugalommal, méltóságteljesen áll fel és válaszol: »Azon, amit a ta­nács­elnök úr felolvasott.« Olti pulykavörös lesz. Dühösen sziszegi Major felé: »Szemtelen és pimasz magatartásáért hat nap sötétzárkát kap!« Majd az őrökhöz fordul és folytatja: »Feljegyezni az esetet!«”

– Azt a hat napot mégsem ültem le, mert Vácott azt mondták, adja ki Olti a Markóban a magánzárkát, ők nem foglalkoznak ezzel. Ettől függetlenül, voltam én azért sötétzárkában! Persze, hogy miért tettek oda, azt ma sem tudom. Belöktek, és elmondtak mindenféle fasiszta gazembernek, mert a sétán valami fegyelmezetlenséget követtem el. Talán valakinek odaköszöntem.

– Mi volt a benyomása a főügyészről?

– Jó megjelenésű ember volt, intelligensnek látszott, és bármennyire is meglepő, tudott finom modorú is lenni, nemcsak szadista. Hanem a körülötte lévő bólogató Jánosok –, akiknek csak a kezüket kellett feltartani, hogy beleegyezzenek az általa hozott ítéletbe, ami nyilvánvalóan már előre eldöntött tény volt – úgy néztek ki, mintha a kocsmából szedték volna össze őket. Ha valamivel meg akart Olti ijeszteni, akkor mindig rámutatott az udvartartására, és kijelentette, hogy majd ezt és ezt tesszük. Mire én azt feleltem, hogy ettől az éhenkórász társaságtól nem is várok mást.

– Hogyan viselkedtek a kispapok a tárgyaláson?

– Karakánul! Kivéve Szabó Istvánt, akiről azt gyanítom, hogy beépített ember volt nálunk; adta le szépen a jelentéseket, aztán odafönt meg kiértékelték a hallottakat. Minden jel erre mutat.

– De végül is négy évet rásóztak.

– Valamit kellett neki adni, de gondoskodtak arról, hogy olyan börtönben tölthesse a „büntetését”, ahol tulajdonképpen nem is számított fogolynak. Úgy hallottam, hogy egy vidéki börtönbe szállították, vélhetően Balassagyarmatra, aztán ott mindjárt „gyógyszerész” lett, azaz zárkáról zárkára a betegeknek vitte a gyógyszert.

– Az elítélt kispapok sorsáról mit tud?

– Dervenkárral egy ideig egy zárkában voltam Vácott, ő még ötvenhat októbere előtt kiszabadult, mert büntetésmérséklést kapott, azt hiszem, mindegyiknek elengedtek néhány hónapot. Dervenkár volt ötük közül az egyedüli, aki valamelyik szemináriumban befejezte a teológiát, és fölszentelték pappá. Aszófői plébánosként halt meg. Sajnos a szíve nem bírta a börtönt. Ágotha ötvenhatban kiment Nyugatra, Belgiumban telepedett le. Belga nőt vett el feleségül, és családot alapítottak. Domschitz Svájcban kezdett új életet. Ő is családos ember lett. Balogh itthon maradt, róla nem tudok semmit. Szabóról szintén az a hír járta, hogy külföldre távozott. Ágotha keresett meg először a levelével. Valahogy megtudakolta, hogy merre vagyok. Köveskálán voltam akkor plébános.

– Mennyire viselte meg az a… hány év is?

– Négy év és nyolc hónap. Nekem mindegy volt, hogy börtönben vagyok vagy szabadlábon.

– Hogy érti, hogy mindegy volt? Ön, aki embereket tanított és nevelt…

– Ott is lehetett! A börtönben is voltunk több ezren. Amikor már dolgozni engedtek bennünket, a kapcsolat is megváltozott.

– Misézett is a börtönben?

– Titokban. Persze, csak egy-két embernek. Mert voltak azért normális börtönőrök is, akik a környékbeli palóc falukból származtak, és megszántak bennünket, papokat… Tudja, már elég rosszak az idegeim, és néha elérzékenyülök… Hoztak be a misézéshez egy kis bort és egyszerű, száraz kenyeret.

– Előfordult, hogy bántalmazták?

– Inkább a kihallgatások során. Vácott egyszer összerugdalt egy börtönőr az udvaron, mert nem sétáltam elég gyorsan.

– Milyen emberekkel találkozott a váci börtönben?

– Nagyon sok rendes emberrel. Egyre például jól emlékszem, egy tábornokra. Mind a két lába amputálva volt. Hogy miért csukták le, nem tudom. A fürdőben találkoztunk. A börtönőrök meztelenül a zuhany­zó alá ültették, és kezébe nyomtak egy szappant. Nem tudtam, hogy kicsoda, csak azt láttam, hogy kínlódik szegény, a szappan is kicsúszott a kezéből. Odamentem hozzá, és bemutatkoztam… Mintha ép lábai lettek volna, összehúzta magát: „Stomm Marcel vagyok” – mondta. Így ismerkedtünk össze.

S ha némelykor találkoztunk, a tekintetünkkel beszélgettünk. Utólag tudtam meg, hogy a doni III. hadtest parancsnoka volt. Ötvenegyben térhetett csak haza. Koncepciós perben ítélték halálra, amit később, kegyelemből életfogytiglani börtönbüntetésre változtattak. Megromlott egészségi állapota miatt ötvennégyben kiengedték. Ő egy emberkatedrális volt közöttünk!

– Mi volt a fogság legnehezebb időszaka?

– Nekem egyforma volt mindegyik szakasza. Szívesen visszamennék ma a börtönbe, ha megválthatnám az egészségemet vele. Ha nem kellene ebben a betegségben szenvednem. Igen. Abba a börtönbe, amelyik akkor volt! Nem a maiba! Ami hátravan még a kilenc évből, azt a négy év két hónapot szívesen leülném…

– A forradalom után, tehát a kiszabadulását követően hogyan alakult az élete?

– Hazamentem a szüleim lakására, a Sümeg melletti Gyepükajánra, és írtam az akkori veszprémi püspöknek, Badalik Bertalannak, hogy szabad vagyok. Postafordultával Köveskálra helyeztek plébánosnak. Emlékszem, december volt, s én még a börtönbakanccsal érkeztem meg Köveskálra. Zánkától gyalog tettem meg az utat. ezerkilencszázötvennyolcban aztán mindenképpen rá akartak venni, hogy tegyem le az államesküt, de én erre nem voltam hajlandó. Még a börtönben megfogadtam, hogy ha agyonvernek, akkor sem lépek a kormány szolgálatába.

– Miután megtagadta az államesküt, mi történt?

– Elhelyeztek Bakonyszücsre. Itt ért az a levél, amelyben indoklás nélkül közölték, hogy keressek magamnak más foglalkozást, mert papként nem működhetek tovább. Lézengtem egy rövid ideig, a barátaim hol ide, hol oda hívtak kisegíteni, de amikor rájöttek, hogy Major hol van, mindig odébb kellett állni. Végül Mernyén kötöttem ki, és itt lettem harangozó. Így éltem hetven­nyolcig, a lebénulásomig. Mernyén is feltaláltam persze magam, korrepetáltam a gimnazistákat latinra, matematikára. Sok falusi gyereket segítettem hozzá az érettségihez és a sikeres felvételi vizsgához. Sose gondoltam volna, hogy egyszer matematikát fogok tanítani. Még szerencse, hogy a veszprémi piaristáknál jó tanáraink voltak, és minden tárgyat megszerettettek velünk.  Sok kórházat végigjártam, voltam Kaposvárott, voltam Pesten, a Széher úton, a János Kórházban, de nem tudtak meggyógyítani. A bal oldalam teljesen megbénult. Az idén kezdett el rosszabbodni, amikor beléptem a hetvenedik évembe.

– Mióta él itt az otthonban?

– Hetvennyolc óta.

– Milyen a kapcsolata a külvilággal?

– Most, hogy már nem tudok utcára menni, a volt tanítványaim sűrűn felkeresnek. Négyen voltunk testvérek, ők is gyakran meglátogatnak. Minden reggel misézek. Van egy kápolnánk itt az épületben, oda elvezetnek, felöltöztetnek, és együtt misézek negyven társammal. Van, aki tolószékben ül.

– Mikor szentelték pappá?

– Ezerkilencszáznegyvenhárom november hetedikén.

– Mit gondol, a börtönévek hozzájárultak a betegségéhez?

– Gondolom, hogy hozzájárultak, igen… De onnan még egészségesen jöttem ki, és beteg életemben nem voltam, mígnem… Nem vádolok senkit azért, amit tettek velem. Nem okolok senkit azért, mert ide jutottam. Ha Olti ma élne, nyugodt szívvel elbeszélgetnék vele.

*
(Részlet Major Kálmán beszédéből, amelyet az utolsó szó jogán mondott el 1952-ben, a Markó utcai tárgyaláson.)
„Engem a bíróságnak semmiféle ítélete nem fog megszégyeníteni, hanem megtisztel, mert nagyon jól tudom, és igen világosan látom, hogy miért mozdítottak el posztomról, hogy kiért és miért kell szenvednem. A börtön engem szenvedni
és éhezni megtaníthat, de félni és megijedni soha, összeroppanthat, de meg nem hajlíthat. A szenvedések pedig, remélem, hogy eddigi elveimet csak még jobban megacélozzák, és ez az elv a következő: soha nem mondani a fehérre azt, hogy fekete, se pedig a feketére, hogy fehér; soha nem mondani az árnyékot fénynek, sem pedig a fényt árnyéknak, soha és semmiféle körülmények között sem hajtani ezen a földön térdet senkinek sem, csak Jézus Krisztusnak. Köszönöm a bíróság türelmét. Többet szólni nem kívánok.”

*
Amikor 1900-ban Mikszáth Különös házassága megjelent, álmában sem gondolhatott az író arra, hogy ötvenkét évvel később, egy kirakatperben, a regényből készült film értelmezése miatt többévi börtönbüntetéssel sújtanak majd öt kispapot és vezetőjüket. A magyar irodalom történetében egyedülálló az eset! A vélemény az ember vára vagy inkább temploma. Mit sem törődve ezzel, aduként éltek vissza a kispapok és vezetőjük meggyőződésével egy olyan korban, amikor úgy játszadozhattak az élettel, mint macska szokott az egérrel.