−Előd
Pirosodik a vadszőlő-levél.
Most megint régi leveleket olvasok.
Délután hideget fúnak a völgyre
a halaványkék havasok.
A hunytszemű, kisanyás békességet
most újra meglelem,
a békét, melyet úgy megédesít
krizantém-illatával a végső sejtelem.
Ha most jönnél, kezem csak így maradna,
ahogyan itt a térdemen henyél.
S azt mondanám:
Pirosodik a vadszőlő-levél.
1934
„Talán furcsa, ha ezt mondom, de zenészként nem véletlenül értékeltem a melódia mellett a csöndet is”
Aki róla akar írni, az jobb, ha felvértezi magát André Malraux gondolatékszereivel. Azokkal a tökéletesre csiszolt, gyémánttisztaságú, éles, veretes mondatokkal, amelyekben minden benne van. Mint cseppben a tenger. Nem mintha ő maga – az első maratoni beszélgetés során – bármikor is szóba hozta volna az 1901-ben született francia írót. Mégis egész életében ezt a fentről kapott mintát követi. Sorsát két világháború, de különösen Trianon szabta ki, noha ő maga, Aldobolyi Nagy György csak 1939-ben született. Még épp jókor, hogy kisgyerekként, sokadik menekülésükben Szentendre felé vonszolódva lássa a budapesti front mindkét oldalát és a Dunába fagyott, megcsonkított katonákat.
Akkor kezdjük talán Malraux gyöngyszemeivel. A tehetség nem jóléti adomány. Természeti csapás, jellempróba, átok, átkelés égő, roskadozó hídon, kolonc a nyakban, száguldás hegynek felfelé… A művészet mindig szembeáll a földi valósággal, és a magasabbat követeli… Aki a jövőben akar olvasni, annak a múltban kell lapozgatnia… Megtudtam, hogy egy élet semmit sem ér, de semmi sem ér föl egy élettel… Az ember lényegében az, amit rejteget: halomnyi szánalmas kis titok.
*
A tárgyak beszélnek. A festmény az apai nagyapa nagyapjáról szigorú, sötét tónusú olajportré. Magas homlok, bölcs tekintet, mély barázdák a szemöldök felett. Ő az ungvári szál, a jogi-értelmiségi vonal a családban. A másik szobában az anyai nagyapáról készült festmény dominál, aki a házat alapította (ennek az egyik harmadik emeleti lakásában találkoztunk). Torontál vármegyének a jegyzője volt, akárcsak az édesapja bő ötven évig, egy olyan megyében, ami már nincs, azt ugyanis elosztotta Románia és Szerbia.
Ezt a fajta értelmiséget Trianon után földönfutóvá, vagonlakókká tették, de akinek volt tehetsége, kitartása, rálátása a világra, azok a magyar létüket azzal bizonyították, hogy segítettek az új Magyarország felépítésében, 1921–22-ben új országot kellett ugyanis alkotni. Ebben az országépítésben vettek részt Aldobolyi Nagy György felmenői. Megtették, amit lehetett. Anyai nagyapja a budapesti pénzügyminisztériumban találta meg a helyét és hivatását, és a lánya – beszélgetőtársam édesanyja – is újrakezdte a tanulmányait. Tanári diplomáját a Pázmány Péter egyetemen szerezte német–magyar szakon, majd Szegeden vállalt állást. A Temesvárhoz közeli Zsombolyán, ahol középiskolás korában lakott, még az érettségivel is meggyűlt a baja, amit hol úgy volt, hogy románul kell letegyen, hol úgy, hogy szerbül, miközben német volt
az anyanyelve.
A nagyapára visszakanyarodva, aki új értelmiségiként új hazára lelt az akkori Magyarországon, a Bethlen-kormánytól kapott kölcsönnel építtetett házat egy olyan utcában – milyen sorsszerű –, amely a Temesváron elhunyt Szabolcska Mihály református lelkészről, költőről kapta a nevét. (Tudniillik interjúalanyom is református, és költő, amennyiben annak mondható az, akinek versei – is – megjelentek.)
*
„Nekem nem kell évforduló ahhoz, hogy Trianonról gondolkozzam. Engem úgy neveltek, hogy mindig tudtam, mi Trianon. Az életünk minden pillanatában, eseményében ott élt, rezgett a múlt. Nagyon sok mindenre emlékszem, nevekre, történetekre, hangulatokra, tájakra, egészen kicsit koromtól fogva. Meséltek róla a családban? Biztos. Én csak azt tudom, hogy tudtam és tudok ma is sok mindent, amit életkorom alapján talán nem tudhattam volna. Mit tegyek, jó a memóriám” – kezdte visszaemlékezéseit beszélgetőpartnerem, Aldobolyi Nagy György.
*
Szeged. A család gubancos szálaira itt kötődött újabb keresztet a Fennebbvaló, amikor a kezdő, de már nem annyira fiatal tanárnő és a Teleki Pál-tanítványok egyike, a nála öt évvel ifjabb egyetemi magántanár megismerkedett egymással.
Házasságukból épp megszületett Aldobolyi Nagy György, s már mentek is vissza, hogy a miniszterelnök és Klebelsberg Kuno kulturális kormányzat elképzelései szerint a magyar értelmiséget erősítsék a második bécsi döntés után Magyarországhoz visszacsatolt Erdélyben. A fiatal házaspár a Kolozsvári egyetemből lett Szegedi egyetemről tulajdonképp visszatért: Kolozsváron kaptak egyetemi állást, s lettek az ottani értelmiségi és társasági élet aktív szereplői. Szamosújváron telepedtek le, onnét jártak be Mátyás király szülővárosába.
A város az idő tájt jelentős örmény katolikus központnak számított, Rubens festette a székesegyház oltárképét, és a börtönében halt meg Rózsa Sándor, a betyár, aki hímezni is megtanult a rabsága alatt.
*
„Mi ezerkilencszáznegyvennégyben jöttünk vissza. Ötéves voltam, de sok apróságra emlékszem. Menekültünk. Az augusztus huszonharmadikai román átállás után pillanatok alatt el kellett tűnnünk. Azonnal megindult ugyanis a magyarüldözés. Ezt a kifejezést, hogy menekülés, én azóta hordozom magamban. Menekültünk, hogy mentsük az életünk, hogy megússzuk a román hatalom megtorló kivégzéseit. Százával, ezrével jöttünk, ahogy lehetett… A karácsonyt már ebben a lakásban töltöttük, ahol most beszélgetünk, anyai nagyapám vendégeiként, aki akkor már a második feleségével élt itt. Édesanyám anyja ugyanis ezerkilencszáztizenháromban, nagyon fiatalon meghalt hasnyálmirigy-gyulladásban. Az új feleség ugyancsak az elszakított déli vidékről, Torontál vármegyéből jött. Ő lett az én pótnagymamám….Mindent elvesztettünk, újra kellett alapozni az életünk. Hogy legyen mit ennünk, annak egyetlen modus vivendije volt, a fennmaradásunkat azzal tudta apám megoldani, hogy állást kellett találjon.”
*
Szentendre. A város, amely az újjászületést kínálta. Nem hívogatón. De azért ott volt. Konkrétan a Budapest felé eső városszélen a vízzel elöntött és részben befagyott Papírgyár. Ide tudott elhelyezkedni segédmunkásként „Api”, ide indultak 1944 szentestéjét követően a kegyetlenül hideg télben, a bombáktól szaggatott és még mindig puskaropogástól hangos Budán keresztül hármasban. A Lánchidat felrobbantották a hátravonuló németek, egyértelmű volt, hogy a Duna jobb partján maradnak, ráadásul az édesapa testvére az újságíró, író, másik Aldobolyi Nagy György is Szentendrén húzta meg magát egy nyaralóban. Az ostromgyűrűből nehéz volt kijutni. Egy éppen közlekedő HÉV-re szálltak föl sokadmagukkal a Margit hídnál. A Filatorigátig elzötyögött valahogy a szerelvény a romházak hosszú sora mellett az állandó fegyverzajban, de ott megállt, a vezető hátrament az emberekhez, és azt mondta: „Tessék kiszállni, nem merünk továbbmenni.” Gyalog indultak tovább.
A kisfiú apja nyakában. A nyilasok éppen futóárkot ásattak a közelben, fehér hóköpenyes orosz katonák is felbukkantak, ők meg félelemtől jeges rémületben valahogy csak kijutottak az ostromgyűrűből. Kimenekültek. György kisgyerekként látta a repülőket, a belőlük kihulló ezüstszínű bogarakat, tudta, hogy az utcára ledobott játékszerek valójában gyerekgyilkos robbanó csapdák. Tudta, hogy a jégbe és hóba fagyott emberi testrészek valójában katonahullák, német és magyar, félig levetkőztetett, megmerevedett halottak.
Hiába értek el „Api” testvérének nyaralójáig, de be nem jutottak, addigra a szovjetek már tanyát vertek ott. Nagy keservesen visszafordultak, és az üres és jeges vízzel elöntött Duna-parti papírgyár egyik irodájában húzták meg magukat.
*
„Úgy éltem meg a csaták végét, hogy egyszeriben meghallottam, hogy milyen csönd lett. Szaladtam megmondani az édesanyámnak: »Mami, úgy látszik, véget ért az ostrom.« És valóban, megszűnt a fegyverropogás, a hangrobbanás, elnémult a világ. Talán furcsa, ha ezt mondom, de zenészként nem véletlenül értékeltem a melódia mellett a csöndet is… Kenyér nem volt, semmi sem volt, furcsa élet volt, de túléltük. Aztán az apám, egy Erdélyből mentett, valahogy megtartott családi gyűrűért egy elhagyott lakást tudott cserélni, így kerültünk újra Szegedre. Az ócskapiacról szereztük be a legszükségesebb bútorokat, s elkezdtünk újra élni. Novemberben megszületett az első lánytestvérem, aki azóta is mindennapi imáimban szerepelt… A reverzális szerint ő is és később a húga is katolikus nevelést kaptak, míg én református szellemben nevelkedtem.”
*
Turócszentmárton (szlovákul Martin). Ide is vissza kell nyúljunk, erre a szálra is szükségünk van, hogy értsük, mi vezette hősünket a zenei pályára. Nos, itt élt elvált asszonyként Aldobolyi Nagy György apjának az anyukája, született Hofmann Georgine a kisgyermekével, Miklóssal, negyedik szülöttével, aki egy megromlott házasság utolsó, de sikertelen mentsváraként született 1911-ben.
A kiválóan zongorázó tanárnő elment, hogy a saját hivatását gyakorolja, s elkezdett magyart tanítani ott, ahol a legerősebb ellenmagyar mozgalmak születtek. A pénze pedig, amit a váláskor a századfordulós budapesti jogászbálok népszerű alakjától, a bíróként, de zongoristaként és amatőr zeneszerzőként is kedvelt volt férjtől kapott, a gazdasági válság következtében egy csapásra devalválódott. Szegénységben, az első világháborúban kemény gyermekkorral megáldva, de mindvégig a zene szeretete közepette cseperedett a rendkívüli koponyával megáldott, minden területen tehetséges fiatalember, aki felkerült Budapestre, és az egyetemen is kitűnt, olyannyira, hogy Teleki Pál is számon tartotta őt.
S innét vissza is kanyarodhatunk a már korábban leírt életpályára, Szegedre, a kis Gyuri megszületésére, majd Kolozsvárra és a hirtelen menekülésre, s végül vissza a megcsonkított Magyarországra, újra a fővárosba, s a szentendrei papírgyáron át ismételten Szegedre. A család ez idő tájt szinte nyomorgott, de a fiúgyermeket beíratták a református elemibe. Mire elvégezte, az apja újra talpra állt. Tudományos munkát végzett, oktatott. Ám a habzó szájú Komócsin-klán bosszúja hamarosan elérte őket, ahogy az erősen nemzeti érzelmű helyi felső értelmiségiek zömét is.
Nem véletlen, hogy rokonaik és Kolozsvárról származó barátaik javaslatára a tizenegy éves fiúgyermeket a politikai kurzusokkal szemben ellenállóbb művészeti terület, a zenei konzervatórium felé terelték, ahol ugyan sokáig nem értette, miről folyik a diskurzus, de addig ült a padban a jó eszű gyerek, amíg rájött még a negyedhangok nyitjára is. Gyakorolni nem szeretett, de mindkét szülője inspirálta a szellemi gyarapodás irányába.
*
„Zongoránk nem volt, egyáltalán, komolyabb javaink se voltak, csak apróbb megmentett vagy visszakapott tárgyaink
a múltból. De volt saját klarinétom, amivel bár gyakorolni nem szerettem, de a zenekonziban tehetségesnek mutatkoztam.
S egyre többször kaptam azon magam, hogy kerékpározás közben olyasmiket dúdolok, amilyen dallamok nincsenek is. Pontosabban, amiket én találtam ki. Olyan szerencsém adódott, hogy az egyik kiváló elméleti tanárom, Szatmári Géza javasolta, vegyem fel a zeneszerzést. Elkezdtem tehát előkészítőre járni, és ez nagyon-nagyon tetszett. A zene, mint általános művészeti világ ugyanis hihetetlenül gazdag, minden összefügg vele, és a zene nagyon kreatív, igényli az ember fantáziáját. Fantáziám az pedig volt.”
*
Túl a forradalmon, amelyben az édesapa szellemi szerepet vállalt nemzeti és egyházi értelemben is, s amit megtorlás és kirúgatás követett, egyáltalán nem volt egyértelmű, hogy az elsőszülött fiúgyermek, legyen bármennyire is tehetséges, felvételt nyer a Zeneakadémiára. A klarinét volt az, ami megmentette. Pontosabban egy szegedi és egy budapesti klarinéttanár politikán és világnézeti különbözőségeken felülemelkedő barátsága, egymás iránti tisztelete tette lehetővé, hogy Aldobolyi Nagy György 1957-ben megkapta a lehetőséget, hogy felvételizzen, és megmutathassa, ott a helye az 1875-ben alapított, nagy hírű budapesti zeneintézetben, ahol később kitűnő eredménnyel végzett.
*
– Hogy tudott ilyen polgári-értelmiségi családi háttér, ennyi életveszély, baj és nehézség dacára könnyűzenész lenni? – kérdezem a nyolcvanegy éves művészt.
– Úgy, hogy nem lettem könnyűzenész. Soha nem lettem az! Talán sokan látnak annak különböző okból, de én komolyzenét tanultam, és zeneszerzőként, rendezőként, karmesterként, szövegíróként itt, belül mindig megmaradtam komolyzenésznek.
*
Aldobolyi Nagy György 1962-ben szerzett diplomát a Zeneakadémia klarinét szakán, innét egyenes útja volt a Magyar Rádió és Televízió Szimfonikus Zenekarába, ahol élete végéig, állása lehetett volna. De lökte (vagy hívta?) őt a sors a nagy kihívások, a szabadfoglalkozású zenei pálya felé. Ontotta az olyan melódiákat, mint a Hull a hó a kéklő hegyeken, A régi ház körül, a Bocsánat, hogyha kérdem, a Domján Editre ráégett Köszönet mindenért, vagy Tolnay Klári és Páger Antal máig népszerű duója, az Orchideák. Ugye, hogy ismerős?
Ő az, akinek a szerzeményei nélkül szinte nincs Önök kérték. Ő az, aki harmincnégy éves korától kezdve népszerű és keresett zeneszerzője volt a kor legismertebb magyar filmjeinek. Elég, ha csak a Hét tonna dollárt, a Keménykalap és krumpliorrt, A Pogány Madonnát vagy a Charley nénjét említjük. Két színházban is dolgozott zenei rendezőként, s darabjait a mai napig műsoron tartják a magyarok lakta, színi élettel bíró városokban.
Elismerései közt ott lapul a 2013-ban kapott Erkel Ferenc-díj. De ha az a kérdés, mire a legbüszkébb, akkor azt feleli, a verseire. A kiadottakra (Súgó nélkül, Kairosz, 2003) és a még ki nem adottakra. Utóbbi szépen összerendezve várja, hogy korona lehessen egy életművön. Még a szerző életében. Vagy, ha ez nem sikerülne, az örökkévalóságban.
Búcsúzóul verset kaptam. Saját előadásban. Szemüveg nélkül olvasva, nagyon szép, mélyen rezgő, színészek előadásához mérhető tolmácsolásban. A Vendég a városban című költeményt hatvankilenc évesen írta Langmár Andrásnak, kedvenc díszlettervezőjének, amikor együtt dolgoztak a Bolond vasárnap című darab szatmárnémeti előadásán 2008-ban.
A vers vége így szól: „(…) Nézem a Szamost – / Aztán átlépem a nincs-határt hamarost. /Az emléket az autó mélyebbre rázza, / Más megy helyemre a vendéglakásba, / S én merenghetek otthon: csupa cserép a múlt… /
A bíbor hajnalokra hogy bealkonyult…”
„...ringatóznak a testek, külön életet kezdenek élni a lábak...”
Balaton révészei
Aki megelevenedett bibliai festményt akar látni, az keljen át Zamárdi és Szántód között a kompon. A hajót azok az emberek hajtják evezőikkel, akik már Jézust a tengeren hajókázták, akiknek arcmásait régi templomok félhomályos boltozatain láttuk. Az evező ember, az evezésbe elmerült, szinte átváltozott ember egyforma a biblia ezer esztendőinek messziségében és a zamárdi kompon. A fárasztó testi munka az Üdvözítő közelségébe vonja az emberi arcokat, a túlvilágra megy az arc fényekért, szívekért, a halálosan elfárasztott testből kiválik a lélek, és kiül a szemekbe, mintha elrepülni készülne. Régen láttam szebb embereket, mint az evező révészeket.
Bús taktusa a munkának a legősibb. Az evezés ugyanaz volt ezerévek előtt is. Hat legény, aki hajtja a nehéz kompot, egymás mellett ül párosával. Mielőtt meghúznák a hosszú, nehéz lapátot, felemelkednek a deszkáról, amelyen ülnek, aztán ugyanabban a másodpercben vetik hátra magukat, amidőn meghúzzák a rudat. Előrevetik magukat, hátradőlnek, mintha egy test, egy izom volna valamennyi. Nem késhet senki egy szempillantást, nem pihenhet egyik sem egy másodpercet, nem takarékoskodhat a munkával egy verejtékcseppet sem. Mint egy emberfeletti tánc, ősi ringatása a testnek, megfeszülő és engedő kötele az izomzatnak, a testi munka csodálatossága: folyik az evezés a kompon. Szakadatlanul, megállás nélkül attól a perctől fogva, amint az evezőket a vízbe merítik: ringatóznak a testek, külön életet kezdenek élni a lábak, a karok, de legfőképpen a fejek, amelyek lassankint oldalvást dőlnek a kimerültségtől.
Az evező emberek testmozgásában van némi nyoma annak a legmodernebb festőművészetnek, amelyet kubizmusnak, futurizmusnak neveznek. Az evező ember testrészei valóban szétválni látszanak egymástól a mozgás következtében. Egy pillanatban csak hátrafeszülő karok látszanak: az emberek eltűnnek a karok mögött. A test többi része eltűnik, levegővé, láthatatlanná válik. Tizenkét kar látszik csupán a hat evezőn. A másik pillanatban: a karok válnak levegővé, és helyüket elfoglalják az emberi törzsek, amelyek átringanak egy másodpercre a hajó orrában, mint elvonuló színészek
a színpadon. Aztán legvégül a fejek maradnak csupán helyükön. Ezek az önfeledkezett, álarc, festék nélküli fejek, amelyek olyan pírhoz, fényhez jutnak, mint a szentek fejei, amelyeket egykor régi templomokban láttunk. Nem lehet leírni azt a változást, amelyen a révészlegények általmennek, amire a Balaton közepéig hintáztatják a kompot. A szélmarta, esőtépte, viharos arcok elveszítik minden földi durvaságukat. Megnemesednek a homlokok, belső fényeikben égnek a szemek, alkonyati aranypírban fürdőznek a felhevült arcok. Az a fiatal legény ott az ifjú János próféta, midőn jelenéseket lát. Ez a rongyos katona az első padon olyan, mint a Nepomuki, akinek szobrait annyit láttuk vizek felett, hidak bejárásánál. Bibliai emberek ők valamennyien, amint itt a haragos víz felett, zöld ég alatt, sötét hegy mögött a hajót vonják, húzzák, megszakadásig eveznek, nem is néznek egymásra, mert mindegyik azt csinálja, mint a másik, a szemük a távolság fátyolképeire szegeződik: vajon mit látnak ott e nedves, örömtelen, fájdalmas szemek? Fel, le, fel, le. Így folyik a munka megállás nélkül, nekivetetten, szinte életre-halálra, a nagy víz közepén, távol a hegyek visszhangjaitól, messzi a mezők dalaitól, földi életek tarkabarkaságaitól. Fel, le, fel, le. A nagy víznek nincsen vége, a hullám nem változik, végtelen szövetje a víznek egyforma kedvvel fogadja a rávonuló gályát minden evezőhúzás után, a szél nem tud új nótát, mindig csak egyet fúj, a hal nem dugja ki a fejét, hogy itt énekeljen az evezőknek; komor az ég, zord a víz, reménytelen a csillag, amely a felhők ablakán átpillant, mozdulatlan a köves part, ígérettelen a holnap, amely a nemsokára beköszöntő éjszaka után következik, a homályba borult partokon csak a szél tudja a járást, ők a vizet ismerik csupán, amely hallgatva fogadja őket napról napra, nem mondja nekik, hogy őket szereti, nem ölelgeti, dédelgeti őket, holott mindig vele s benne vannak, csak tűri, viszi őket, evezőiket, setét hajóikat, messze járó utasaikat, akiknek idegen sár szárad a lábukon, akik majd innen nemsokára kikötnek, s örökre felejtik a hajósokat, akik itt a víz közepén minden izmuk megfeszítésével dolgoznak értük. Hátra sem fordulnak többé a partról, vissza sem néznek a messziből, szürke homokszemként perdül le az óra a többi közé, elhalaványodik az emlék, mint a felhő a távolban, elsuhan a szél, mint az álom, s a hajósnak nehéz, megszakadó munkától átnemesedett arcából, ez eleven tüneményekből annyi sem marad meg az emlékezés számára, mint a gyufa ellobbant lángjából a vak éjszakában.
Fel, le. Fel, le vonják a kompot a legények, a tihanyi tanító mindig a hullám közepének irányítja a kormányrudat, mert a hullám közepét kell kettévágni a hajó orrának, ha céljához egyenes vonalban akar jutni, a kocsilovak tűnődve, ijedt mozdulatlansággal állanak, ismeretlen part felé tétován kalandozik az utazó szeme, erőlködik a szél, mintha megérkeztek volna segédei az alkonyattal, mély vízből jön fel a hullám fehér torkával, a közelgő hegyeken már lábujjhegyen fut az alkonyat pásztorfiúja, ásítozva buknak be az esti homályba az eddig fehérlő parti házikók, vadkacsapár vonul a tó felett éji tanyára, lomposan roppanva száll egy nagy madár, mintha megunta volna már az életét, a csend hírnökei futnak szét mindenfelé a kegyelemlevéllel – csak a révészlegények dolgoznak a végkimerülésig, inuk rogytáig, az égre nézve, földet, vizet nem látva, közelgő partot nem érezve, fel, le, mint az örökös dologban álló ember, a verejtéknek ki nem fogyó forrása, mozgásnak meg nem állása, álomnak leszállhatatlan kerengése, a munkának elhallgatás nélküli búgása, másvilágig érő evezőcsapása… Amíg felsivít a révészgazda sirályhangja: Állj.
S akkor szökkenve, nyögve, feljajdulva állnak meg az örök evezők, messzi útról térnek vissza régi emberi arculatok, látni kezdenek a kimerült szemek, a víz alól bukkannak fel a levegő után nyíló szájak, ernyedten zuhannak le a karok, partra fut a nehéz alkotmány, és oly fürgén helyezkedik el az út irányában, mint egy táncosnő.
Igazgatja, illegeti széles fenekét, a lovak robajjal rontanak le a könnyű kocsival a veszedelmes helyről, a révészgazda beszedi az útiköltséget a kéknadrágos suszterkétől, aki nem segített a komp vonásában, a legények mozdulatlanul maradnak helyükön, evezőik mellett, mintha nem tudnának megválni a fáradalmaknak e kemény deszkájától. Lepihennek a szíjas, vadmadár csontú karok, fekete kezek remegve tapadnak a hídhoz, izmos derekak fájdalmasan összegörnyednek, megmerevült fejek bágyadtan a mellre hanyatlanak, bajuszok hallgatva lekonyulnak, szemek megmeredve a vízre néznek, a kemény, csontot törő, izmokat végsőkig megfeszítő munka után szinte ijedt ez a nyugalom. Evezni, húzni, haladni: ez az élet, nem pedig egy helyben állani a köves, vén partokon. Vadmadár módjára belevágódni a szélbe, a hullámba, a baljóslatú Balatonba: ez az öröm, nem pedig tunyán pihenni a deszkapadon. Repülni, utazni, utolérni az este lenyúló köpenyegét, vagy a napsugár utolsó sarkantyúját elkapni a hullámon… Fütyülve venni a lélegzetet, próbára tenni a szívet, birkózni az ellenálló vízzel, legyőzni a vasvillás szelet, küzdeni, felragyogni, győzni a vízen… Ez az élet, nem az üldögélés a kikötőben. Most egyszerre szegény munkásemberekké válottak az apostolok.
A bibliai kép helyett a mindennapi sáros országút következik.
A balatoni zúgás helyett kerekek egykedvű pergése viszi gondolatunkat. Az eső nyakunk közé csap az út fordulójánál, mint egy lesben álló vándorló. Az alant maradt tavon halottként halad a fekete komp. A vizionárius arcok helyett fáradt legények ácsorognak a parton. Hörög a szél a hegynek kapaszkodó úton. Mintha a boldogságos, fáradságos, biztosan célhoz érő élet maradt volna odalent a vízen az egyszerű, szótalan, igénytelen vízi emberekkel, akik nem tudnak egyebet az egész világról, mint az evezőik vagy a halak, odalent a hullámokban. Az ifjú János apostol, a rongyos katona és a többiek, akik egy órahossznyira úgy megszépültek, megnemesedtek a nagy út mélyein: elmaradnak a setétségben. A bibliai csendet, az evezők boldog hintáját, a hajó megszokott nyikorgását felváltja a sanda országúti élet; a fájdalom és bánat, e két fütyürésző szegénylegény kapaszkodik fel a kocsira az első emberi háznál.
A halszemű bibliai emberek helyett csigavonal alakú szemek jönnek szemközt az országúton.
(1919)
A kaszás
Aki reggeltől estig kaszál, az nem haragszik senkire. A jó kaszás egész testével kaszál. Nekilendül, a dereka jobbra hajlik, a karja kinyúlik, míg a két lába mozdulatlan, mint a cölöp. Aztán suhint a kasza, a két kéz markolja a kaszanyelet, a derék és a test fordul a kaszálás irányába, és a fű a földre fekszik halk szisszenéssel, mint aki befejezte életét. Aztán jobb lábával előrelép a kaszás. A tempó újra elölről kezdődik.
Az úszástól – különösen mély vízben, ahol nem lehet bármely pillanatban a fenékre ereszkedni –, az evezéstől, midőn hullámzik a tó, s a part még messzire van, a vívástól, amelyet kemény ellenféllel gyakorolunk: izomlázat kap a test. Olyan fájások jelentkeznek, amelyekről addig fogalmunk sem volt. Hosszas vadászat vagy utazás; hajtás vagy lovaglás ugyancsak lázas állapotba kergeti az izmokat.
De mi ez a kaszáláshoz mérve!
A kaszálás után elválik a test a lélektől. Az öntudat úgy szálladoz a mozdulatlan test felett, mint egy kis fehér lepke a szélben. Kaszálás után elmúlik minden fájdalom, ambíció, nyugtalanság, akarat. A boldogtalan szerelem, az életuntság, az idegesség, a dac, az önbizalom és a többi semmiségek, amelyek bolhák módjára bántják az embereket: elmúlnak, elszaladnak. Mint a száraz levél a kerítés mellett a széllel: úgy zörög el az emberből a harag, a bosszú, a féltékenység, az epés kedv.
A kaszás fekszik, mint a legyőzött ember. A kaszásnak nem kell nóta, nem kell lány, még az ennivalóból is megelégszik a minimummal a gyomor. A kaszás akkor sem nyitná fel a szemét, ha tündérek valceroznának a gyepen, ha a csillagok a bokrokra telepednének, ha a hold gályában menne végig az országúton. A kaszás kiterítve fekszik, mint az indiai fakír, aki önmagából száműzni tudja bizonyos időre az életet. A kaszás nem gondolkozik, mert nem fáj semmi. Ő az a fájdalommentes, elevenen holttá válott ember, aki nem is álmodik, mert nincs mit álmodni. Ő az, aki elfelejtette addigi életét, baját, bánatát, örömét, reménységét.
Ő nem gondol a holnapra, a horizont mögött levő országutakra, a távolság városaira, földhajlás alatt rejtőző kis falvakra, a nyugtalan utazásokra. A kaszás fekszik, mert túl van azon, hogy érdemes legyen valamiért felkelni. A kaszásnak nem kell pecsenye, sem bor. – Ilyen lehet az ember, midőn végleg elfáradt élni, és nem vágyódik másra, mint az örök nyugalomra. Ilyen lehet a százéves ember, aki mindennap csodálkozik, hogy felébred. Nem csoda, hogy a néphit kaszával képzeli a Halált. Rokonok ők, a halál és a kaszás. Jó testvérek, akik megértik egymást, akiknek nincs titkuk, mert hiszen nincs is titok az előtt, aki semmire sem kíváncsi.
Az örök nyugodalom előszobája a kaszálás után következő éjszaka. Akik annyit kacérkodtunk ábrándos korunkban az ifjú halállal, a repkényes sírral, amelyet majd bizonyos kedvesek meglátogatnak, ahol elhalványodunk, mint a holdsugár a falon; mi, régi bolondok, akik minden csekélységért, asszonysarokért, rossz időért, egérnyavalyáért, szentimentális éjszakákért meg akartunk halni, neuraszténiások, melankolikusok vagy jókedvű lármásak; esztendőnkint egyszer kaszáljunk egy napig, hogy másnapra elmenjen minden kedvünk az élet megvetésétől, az ébredések unalmától.
A kaszás mindennap a túlvilágból jön vissza, ahol holtan feküdt egy rövid éjszakáig. A kaszás az örökkévaló élet egy jelképe. Mindnyájan elmegyünk egy darab időre a halál országába, ahol kipihenjük az élet fáradalmait, de bizonyos idő múltán, midőn erőink visszatértek, ismét szüksége lesz ránk a természetnek, és visszatérünk harmatban megmosakodva, üdén, boldogan, újjászületve, hogy elvégezzük a kaszálást, learassuk az életnek reánk borított részét, tarlóvá tegyük a földet, amerre súlyos léptekkel jártunk.
(1918)
Vége