„Dárdayval viszont mindenben együttműködtünk, a jelszavunk azonban az volt, hogy filmet a filmkészítés közben csinálunk”
Péntek Orsolya
Szalai Györgyi: Több mint egy éve írunk egy közös könyvet Dárday Istvánnal. A magam részének a végére jutottam
Nyolcvanadik születésnapját ünnepli augusztus 31-én Szalai Györgyi dramaturg, forgatókönyvíró, rendező. A legendás Balázs Béla Stúdió tagja volt, alkotótársával, Dárday Istvánnal készített filmjeik több elismerést érdemeltek ki. A nevéhez fűződik a rendszerváltozás idejének egyik kultuszhelye, a Kinizsi utcai Blue Box beindítása. Makovecz Imréről és Márai Sándorról is forgatott filmet. Az egykori filmes műhelyekről és a dokumentumfilmes kulisszatitkokról beszélgettünk.
– Számtalan iskolát megjárt, mielőtt beiratkozott az ELTE magyar–orosz szakára. Kezdetben nem rendező akart lenni?
– Érettségi előtt megvilágosodtam. Rájöttem, hogy fogalmam sincs az életről. Nem jelentkeztem egyetemre, mert nem akartam ráállni egy olyan sínre, amelyről kiderülhet, hogy nem az én pályám. Inkább elmentem dolgozni. Érettségi után öt évig dolgoztam, voltam csokoládégyári munkástól könyvtárosig minden. Végül a művészettörténet kezdett érdekelni. A munka mellett egy évig komolyan készültem. Naiv voltam, nem tudtam, hogy ez egy elit szak, és kevés a hely. A Maxim Gorkij Orosznyelvű Gimnáziumban azonban jól megtanultam oroszul, az utolsó három évben csak orosz tanáraim voltak. Dosztojevszkijt olvasni például nem jelentett gondot. Amikor nem sikerült a művészettörténet, felvettek helyette orosz–magyar szakra, ráadásul esti képzésre. Nem szerettem. A szláv összehasonlító nyelvészetnél álltam meg, noha az első évben még levizsgáztam. Közben a film elöntötte a világot, noha addig még művészetnek sem tekintették.Fellini Országútonjával eljött a neorealizmus vége, közben feltűnt François Truffaut és Jean-Luc Godard. Ott volt az orosz film, a japán film, a lengyel film, a cseh film – ahogy mondtam, szó szerint elöntötte a filmművészet a világot. Ezerkilencszázhatvanháromban ezerkétszázan jelentkeztek a Színház- és Filmművészeti Főiskola rendező szakára. Százan, majd harminchatan maradtunk. Csodálatos háromnegyed év következett, amikor Herskó János filmrendező koncepciója szerint tanultuk a filmes alapismereteket. Az eredeti terv az volt, hogy közösen írunk egy filmnovellát, amiből nem lett semmi, de végül került annyi pénz, hogy mindannyian le tudtunk forgatni egyenként egy tízperces kisfilmet. Végül húsz embert vettek fel. Köztük voltam, és úgy éreztem, hogy hazataláltam.
– Miként emlékszik vissza a főiskolára? Kiktől tanult, és a későbbi rendezők közül kikkel volt jó viszonyban?
– Két részre osztották a húsz felvett főt. Keleti Márton osztályába kerültem, ahol Szabó István volt a tanársegéd. Keleti sokra tartott, a mai napig nem tudom, miért, mert iskolán kívül egy szót sem beszéltem vele. Szőllősy Andrásné tanította a művészettörténetet, nagyon felkészülten, diavetítéssel oktatott. Petrovics Emil a zenét – ő is nagyon jó tanár volt, annál is inkább, mert tudomásul vette, hogy zeneileg alulképzettek vagyunk. A főiskolai felvételin ismertem meg Dárday Istvánt. Őt akkor nem vették fel. Extrém figura volt, külsőre és habitusra is, ráadásul osztályellenség volt. Nagyon utálták. Mondvacsinált indokkal nem vették fel, de két tanár, köztük az említett Szőllősyné kijelentette, hogy ha Dárdayt a következő alkalommal sem veszik fel, ők kilépnek. Végül felvették. Időközben azonban a fenntartó minisztérium forrásokat vont el a főiskolától, s Herskó kitalálta, hogy belőlem legyen inkább dramaturg. Először utáltam, de később bebizonyosodott, hogy igaza volt. Együtt tudtam dolgozni másokkal – soha nem mások helyett akartam filmet csinálni, hanem mindig az érdekelt, hogyan lehet kibontakoztatni azt a legjobban, amit ők szeretnének. Együtt dolgoztam mások mellett Vitézy Lászlóval – a Békeidők című filmjének még a könyvét is én írtam – , vagy Erdőss Pállal.
– Egy laikus fejében kissé talán összekeveredik, hogy mit csinál egy dramaturg, egy forgatókönyvíró és egy rendező. Önt hol így, hol úgy említik. Mennyire volt természetes akkoriban, hogy valaki ezen a három területen egyszerre aktív?
– Nem nagyon volt ilyen. Ráadásul a Dárday Istvánnal alkotott páratlan párosunk is szokatlan volt akkoriban. A forgatókönyvírói pályám kezdete elég különös történet. Az egyik főiskolai tanárunk, aki színházi dramaturgiát tanított, igen sértett ember volt, mivel nem igazán érdekelt senkit az órája. Nekem azt a feladatot adta, hogy Móricz Zsigmond Sárarany című regényéből, ami szerintem borzalmas, csináljak forgatókönyvet. Ráadásul Móricz maga is írt egy forgatókönyvet, ami még ezerszer borzalmasabb a regénynél. Nekem ebből kellett volna egy, az ezerkilencszázhatvanas évekre aktualizált változatot készítenem. Nem csináltam meg. Inkább írtam egy esszét, hogy milyen irodalmi anyaghoz érdemes hozzányúlni filmkészítési céllal. Találtam egy olyan Sánta Ferenc-novellát, amibe alig kellett beleírni. Pár esztendő elteltével egy olaszországi filmfesztiválon Szinetár Miklós ezzel a novellával, illetve az abból készült filmmel nyert. Amikor a főiskola vezetése eldöntötte, hogy a hallgatók közül két embertől meg fognak válni, én lettem az egyik. Az illető tanár letagadta, hogy tudott róla, hogy én nem Móricz Zsigmond Sáraranyát dolgozom fel. Noha akkor még Dárdayt sem vették fel, mivel nem indult rendező szak, ennek ellenére mi elkezdtünk együtt dolgozni. Annyira egyre járt az agyunk, hogy van olyan forgatókönyvünk, aminek egyik felét ő írta, a másikat én, de ma már nem tudjuk, hogy ki melyiket. Forgatókönyvet amúgy mindenkivel úgy írtam, hogy hosszan beszélgettünk a rendezővel, és a végén leírtam a könyvet. Dárdayval viszont mindenben együttműködtünk, a jelszavunk azonban az volt, hogy filmet a filmkészítés közben csinálunk. Persze, le kellett adni előtte a forgatókönyvet. Aztán a dolog mégis a maga törvényei szerint haladt előre…
– Az első filmjük a Jutalomutazás volt, amely arról szól, hogy egy vidéki kisfiú lehetőséget kap egy angol útra, de a szülei úgy döntenek, hogy nem élnek a lehetőséggel. Erre miként emlékszik vissza?
– Valakinek el kellett olvasnia elfogadás előtt a film-főigazgatóságon a könyvet. Mindenfélét aláhuzigáltak benne, főleg az olyasmit, ami nem passzolt össze a szocialista valósággal. Ilyesmiket, hogy „lavór”, „hokedli”, „moslékos vödör”. Szerintük ilyen nem volt a falvakban. Az egész úgy kezdődött, hogy Pápán dolgoztunk, ahol a helyi párttitkárral leültünk beszélgetni. Töltögetett, anekdotázott, és elmesélte, hogy lehetőség volt rá, hogy egy jó tanuló, hangszeren is játszó diákot két hétre kivigyenek Angliába. De, ahogy a párttitkár mondta, a gyerek szülei nem engedték el. Mi egymásra néztünk, este végigjártuk az érintetteket, éjjel megírtuk a forgatókönyvet. Másnap még a Népszabadságban is megjelent a cikk a buta falusi szülőkről, akik nem engedik el a gyereket, holott mi tudtuk, hogy ez a történet nem erről szól. Hanem arról, hogy rá akartak kényszeríteni egy paraszt házaspárt, akiket amúgy mezítláb szalasztottak oda a mezőről, hogy elengedjék a gyereküket. De ők ösztönösen lázadtak az ellen, hogy rángassák, tárgyként kezeljék őket.
– Az ötvenkilencben alapított Balázs Béla Stúdiónak (BBS) is tagja volt. Ez az egykori legendás filmes műhely ma már nemcsak filmtörténeti, de kultúrtörténeti fejezetet is jelent. Mi volt a BBS titka?
– A Balázs Béla Stúdióban megvalósult a szabadság. A filmeket megnézték, el kellett fogadni, de nem volt bemutatási kötelezettség. Mivel ily módon el voltunk zárva a nyilvánosságtól, hagytak dolgozni. Persze volt, amit betiltottak. Például Ember Judit és Gazdag Gyula A határozatát vagy Szentjóby Tamás egy filmjét. Két irányzat küzdött egymással, a dokumentarista és az experimentális film. Bódy Gábor, aki jelentős alakja volt az akkori filmes életnek, az Amerikai Anzikszot például itt csinálta. A két irányzat képviselői nagy vitákat folytattak, ami rendkívül inspiratív volt.
– Mi volt a vita tárgya?
– Az aktuális filmtervek. Mindenki elmondta a magáét, és utána éles vitát folytattunk róla. Így valóban szellemi műhelyként működött a BBS.
– Miért a dokumentumfilm felé ment?
– Erre volt lehetőség. A stúdiónak kevés pénze volt, az volt a szabály, hogy ha valaki nem fejezi be a filmet, levonják a következő évi támogatásából. Az Amerikai Anziksz pedig elvitte a stúdió összes pénzét. Közben történt más is. Dárday István a Nyugodtan meghalni és a Miheztartás végett című főiskolás filmjeivel megnyerte az oberhauseni filmszemle díját, de nem utazhatott el, mert a főiskola párttitkárának fiókjában lapult az útlevele. Ennyire nem szerették. Ezután már a Balázs Béla Stúdióban csináltuk meg a Nevelésügyi sorozatot. Amikor ezen dolgoztunk, két héten keresztül mindennap ott állt egy figura a ház sarkánál egy újsággal. A Pasaréten vágtunk. Minden reggel megállapítottuk, hogy ott áll az emberünk, aztán mentünk a dolgunkra.
– Mi volt a Nevelésügyi sorozat koncepciója?
– A BBS-ben kialakult egy közösség, amiben benne volt Vitézy László, Jeles András, Mihályfy László, Dárday és én. Egy évet töltöttünk azzal, hogy végigelemeztük, melyik az a terület, ahol a problémák összesűrűsödnek, megjelennek, és még a változtatás lehetősége is benne rejlik. Ez alatt az egy év alatt az ország összes pedagógiai főiskoláján filmklubot tartottunk. A vetítéseket viták követték, és ezek alapján úgy tűnt, hogy a nevelésügy az a látszólag ártalmatlan terep, ahol megragadható a rendszer összes problémája. Végül kiválasztottuk Heves megyét, mert Egerben volt pedagógiai főiskola. Mezőkövesden találtunk egy családot, ahol az apa, az anya és a nagyobb lány is pedagógus volt, a kisebb pedig épp felvételizett. Egy fekete bárány volt a családban, a fiú, aki munkásként dolgozott. Mi kamerával követtük az életüket. Például amikor az apa ellen fegyelmi eljárás indult, engedélyt kértünk a forgatásra, és jelen voltunk a tárgyaláson. Akkor már elindult a társadalmi forgalmazás, ami Dárday István koncepciója volt. A lényege annyi, hogy bár a mozikban nem voltak vetíthetők a filmek, máshol, például a kultúrházakban igen. Az ilyen alkalmakkor mindig hosszú beszélgetések alakultak ki a nézőkkel. Mi elég hamar kiszállhattunk ezekből, mivel a közönség, felismerve a saját problémáit, nagyon vad vitákat tartott. Egy idő után bevontunk szociológusokat, társadalomtudósokat is. Gombár Csaba, Schlett István, Papp Zsolt, Pohárnok Mihály, Antal István közgazdász is részt vettek a munkában, valamint Bíró Zoltán és Bihari Mihály. Ők voltak a konzultációs tanács, amely a művészeti tanács mellett működött.
– Egy idő után, ezerkilencszáznyolcvanegyben a BBS és a Mafilm, azaz a filmgyár mellett létrejött a Mafilm Társulás Stúdió is azoknak, akik nem fértek bele a hivatalos támogatotti körbe. Miként emlékszik erre? Alkotói kezdeményezés volt, vagy
a hatalom akarta?
– Abszolút alkotói kezdeményezés volt. Előtte abszurd dolgok történtek – például Bódy Gábor az Amerikai Anziksz és a Psyché után nem kapott pénzt a következő filmre, csakúgy, mint ahogy Jeles András sem, aki a sikeres Kis Valentino után az Álombrigádot akarta volna leforgatni. Ez csak a mi stúdiónkban sikerült neki. De a pénzzel megint gond volt: a filmre mint művészeti ágra egy bizonyos összeg állt rendelkezésre, ezt kellett szétosztani.
A kollégák közül egyesek pedig úgy gondolták, hogy nekünk ebből nem kell adni. Nem mintha nálunk nem készültek volna filmek – itt forgatták például az Oscar-nominált Jób lázadását Kabay Barna és Gyöngyössy Imre rendezésében. A kutya éji dalát, Bódy filmjét. Az Adj, király katonát című Erdőss Pál-filmet, amely Aranykamerát nyert Cannnes-ban. Mégis drasztikusan megszüntették a Mafilm Társulás Stúdiót. Jött egy hivatalnok, és közölte, hogy pakoljunk ki. Később ugyanez történt az első artmozival, a Blue Boxszal is.
– Mi volt a Blue Boxnál az alapkoncepció? A rendszerváltás idején működni kezdő legendás mozi a Kinizsi utcában egyben komplex kulturális tér is volt.
– Akkoriban nem volt divat magyarokat vetíteni. A rendszerváltozással beindultak az amerikai filmek, de nálunk mindig volt a programban magyar munka. A titokban elkészült Recsk 1950–53 – egy titkos kényszermunkatábor története című háromrészes filmmel nyitottunk. (Böszörményi Géza és Gyarmathy Lívia rendezése – a szerk). Hónapokig telt házzal ment, még a lépcsőkön is ültek. Vasárnap délelőtt ingyen matinét csináltunk gyerekeknek animációs filmekből, főleg Jankovics Marcell munkáiból. Éjszakai klubot üzemeltettünk – ez is az elsők közt volt, csak utána született meg a rendszerváltás kori kultuszhely, a Tilos az Á –, amelyről még New Yorkban is tudtak. Kerthelyiséget nyitottunk, koncertek voltak, fellépett például Víg Mihály és a Balaton együttes, itt volt a Kex egykori frontembere, Baksa-Soós János, aki épp hazajött Németországból. Víg Mihály koncertjén annyian voltak, hogy háromszor meg kellett ismételni, mivel nem fértek be az emberek. Vállaltam a Vágtázó Halottkémek, a VHK felléptetését is. Az is telt házas volt. A végén kiraktak minket a Kinizsi utcai bérleményből, és egy hetet kaptunk a kipakolásra.
– Nem sokkal a rendszerváltozás után készült el a Nyugattól keletre, avagy a média diszkrét bája című, Dárday Istvánnal közös filmjük. Úgy jellemzik, hogy ez egyfajta korabeli road movie, amelyben feltárul Közép-Európa akkori arculata.
– A film kerete az, hogy a Vörösmarty téren a fogyasztók napján – ezt persze mi találtuk ki – kisorsolnak egy óriási tévét. Aki megnyeri, az azonban a szerb határ mellett lakik, ezért oda kell leszállítani a tévét. Az alakulni kezdődő vadkapitalizmus különféle helyszíneit járjuk végig. Például egy lerobbant gyárat, amit fegyverraktárnak használnak. Azokat az üzleteket, amelyek körül az amúgy lepusztult házon egy kis szakaszon, a bejáratnál kifestették a falat. Szabó Győző egyik első főszerepe volt ez a film, mellette Szőke András, Badár Sándor és Zséda is szerepelt benne. Mire célhoz érnek, kiderül, hogy nincs ott, akit keresnek, mert önkényuralmi jelképek használata miatt elvitték. Mindeközben a nagy tévéképernyőn folyamatosan mennek a reklámok.
– Az ezredforduló után Márai Sándor és Makovecz Imre életművéről is készített filmet. Előbbi Az emigráns – Minden másképp van címmel kétezer-hatban, utóbbi A templomépítő címmel hat évvel ezelőtt készült el, és még egy Makovecz-film követte. Miért épp róluk forgatott?
– Az ezerkilencszázkilencvenkettes sevillai világkiállítás pavilonjába Makovecz Imre rendelt egy filmet Dárday Istvántól. Azon közösen dolgoztunk, és így kezdődött a kapcsolatunk. Amikor a Magyar Művészeti Akadémia megalakult, Dárdayt meghívták a filmes-fotós tagozat elnökének, így folytatódott a közös munka. Makovecz egyik híres terve, a Felső-Krisztinavárosi templom nem valósult meg, amire én kitaláltam, hogy építsük fel virtuálisan – a huszonhat perces filmben így készül el a tervek alapján a mű, amely a végén porrá omlik. Aztán csináltunk egy in memoriam életműfilmet is, a Nem sokaság, hanem lélek címűt. Makovecz Imre igazi közösség-összehozó volt. Nagyra tartom a munkásságát.
– És a Márai-film?
– Amikor a rendszerváltozás idején elkezdték kiadni Márai Sándor könyveit, mindenki Márait idézett, jobbról, balról és amilyen irány csak létezett, mivel mindenki talált olyasmit a műveiben, amivel egyetértett. Szerintem pont az egyik kedvenc Márai-mondatom miatt, ezzel kezdődik amúgy a film. Lolával állnak a tengerparton, egyszer csak az író azt mondja: „Ott egy sirály. Nem tud, csak jobb- vagy csak baloldalra nézni. Nem jut eszébe, hogy egyenesen előre is lehet nézni.” A levegőben volt, hogy kell egy Márai-filmet csinálni, bár engem kevésbé a szépíró Márai-érdekelt. Inkább az utolsó Napló írója. Ez a könyv nem hasonlít a többire. Egy kész dráma az utolsó éveiről. Lola, a felesége ekkor lett beteg, került kórházba és halt meg, és az író egyedül maradt. Van narráció is a filmben, de javarészt a könyv szövegén alapul.
– Most min dolgozik?
– Több mint egy éve írunk egy közös könyvet Dárday Istvánnal. A magam részének a végére jutottam. Az én belső könyvem címe Személyes filmregény lesz – mesélek benne.
