Pergetés

„az, aki felnőtté válik, azonnal hagyja abba az építészetet, a tervezést, mert a felnőttnek nincs képzelete”

Finta József: Egész életemben azt csináltam, amit szerettem. Ennyi

Fotó: MH/Hegedüs Róbert

„Az építészet egybefoglalt tömegek korrekt és nagyszerű játéka a fényben.” A szavak Le Corbusier-től, a 20. század legnagyobb hatású francia építőművészeti személyiségétől valók. Ennek a művészeti ágnak – mai szóval – sztárépítésze Finta József. Nem akad ugyanis magyar építész, aki olyan mértékben alakította volna Budapest városképét az elmúlt ötven évben, mint ő. Egyéb elismerések mellett az Ybl-, a Kossuth-díj, a Prima Primissima díj kitüntetettje, a nemzet művésze. A Magyar Tudományos Akadémia és a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja. Őt kértük meg életsodrának visszapergetésére.

– Milyen gondolatok foglalkoztatják a nyolcvanötödik születésnap megélésekor?

– Vannak nagyon pozitív és vannak nagyon negatív gondolataim. A pozitív az, hogy még élek, a negatív az, hogy már ilyen öregen. De egy szívbillentyűcseréből felépülve újra érzem a lombokat a Mechwart téren, ahogy hajlongnak, üzennek a fák. Az öregkorra pedig hál’ Istennek, igyekszem nem gondolni, mert az nem jó. Sajnálom, hogy mostanában már nem rajzolok, tervezni már nem tervezek, nem kell bemennem a Finta-stúdióba sem, ahol negyvenen vagyunk; fiatalok kezében van a marsallbot. Ezzel együtt kezdem visszaépíteni magam, és ha a rehabilitációm szépen javul, többször fogok bejárni. Hatvan év építészi tevékenység után talán elkezdek ismét rajzolni, verset írni.

– Alkotásainak száma szinte követhetetlen. Különös érzés lehet úgy közlekedni a városban, hogy lépten-nyomon saját tervezésű épületeibe botlik.

– Nem lenne természetes dolog, ha azt nézegetném, miket terveztem. Szeretem Budapestet. Ha a Margit körútról a Szent István körútra villamosozunk, a feleségemnek hallgatnia kell, miközben nézem azt a fantasztikus látványt, ami ma is elbűvöl a Dunával, a Várral. A szállodáim, az épületeim csendesen belesimulnak a városképbe. Nem foglalkozom azzal, hogy mit csináltam.

– Visszafelé haladva az időben: milyen emlékeket őriz a Lónyay Utcai Református Gimnáziumról és József Attila Gimnáziumról, ahol ezerkilencszázötvenháromban érettségizett?

– Hét évig jártam a Lónyayba, benne az általános iskolai években is, de ötvenkettőben, harmadikos korom végén megszüntették az intézményt, ezért új gimnázium után kellett néznem. Természetes volt, hogy a József Attilát választjuk, mert akkoriban Kelenföldön laktunk. A Lónyay különleges és kitűnő gimnázium volt. Sok tanítvány vallotta, hogy amit életükben sikerült elérniük, abban meghatározó szerepe volt a neveltetésnek, amelyben az egykori alma materben, a Lónyayban részesültek. Azt hiszem a református, az evangélikus és a piarista gimnázium a három legjobb volt az idő tájt Budapesten.

– A József Attilában még tanított néhány ciszterci tanár.

– Így volt. Nagy szeretettel fogadtak a diákok. Azonnal bele tudtam építeni magam az osztályba, elég hamar lett a fiúk és a tanárok között is egy-két barátom. De annyira féltek a Lónyay jó hírétől, hogy nem igazán feleltettek. Az osztályfőnököm Kovács Zoltán volt. Biológiát tanított, és a BEAC-ban futott, ahol én is, úgyhogy tegeződtem vele. A másik kitűnő pedagógus a rajz és ábrázoló geometria tanára volt.

– Náci bácsi?

– Igen, Nagy Nándor grafikus- és képzőművész.

– Mivel magam is „Jóskás” voltam, engem szintén tanított.

– Hozzá is jártam délutánonként a rajzkörbe. Az ábrázolóhoz nem nagyon értett, én meg a Lónyayban egy olyan osztályfőnök, Zana István mellett nevelkedtem, aki kitűnő ábrázológeometria-tanár is volt, később neves egyetemi docens a Műegyetemen, így aztán az ábrázolóban jeleskedtem, és Náci bácsival jóban lettünk.

– Mondta, hogy futott.

– A BEAC-nak jó pályája volt azon a helyen, ahol most az Allee bevásárlóközpont van.

– A sportszeretet megmaradt?

– Nem. Az általános iskola elején az egész osztály úgy igyekezett megviccelni, hogy megpróbáltak felemelni a gyűrűbe; a gerenda sem ment sehogy. Édesapámnak és édesanyámnak tilos volt bemenniük az iskolába, nem is kellett soha. Egy alkalommal azonban az édesanyám mégis bement, hogy tornából is kierőszakolja az ötöst. Ez kellett a kitűnő bizonyítványhoz. Időközben rájöttem, hogy tudok futni. Serdülő koromban jó eredményeket értem el, száz méteren tizenkettő-valamennyit futottam. Mindig hosszú távra akartak bedobni, mert százon és kétszázon colos fiúk futottak. A Lónyayban volt egy regula. Aki tudniillik egyszer felvehette az iskola mezét, az a tornaórákon kiváltságot élvezett. Én is.

– Kolozsváron született. Milyen örökséget őriz abból a világból?

– Kolozsvárt nem lehet elfelejteni. Néha-néha álmodom róla, vagy ha nem tudok elaludni, Kolozsvárral ringatom el magam. Az a hat év, amit ott töltöttem, fantasztikus volt! A Farkas utcában laktunk, édesapám a református kollégiumban tanított, édesanyám titkárnő volt az igazgatóságon. A mai napig előttem vannak a hársfák, amelyek benyúlnak az ablakon, miközben odanyomom az orromat az ablakhoz, és nézem, ahogy özönlenek a diákok kifelé. Őrült büszke voltam, hogy engem néznek, pedig a nővéremet, Gyöngyit nézték, aki mögöttem állt, és nagyon szép lány volt. A város egész hangulata magával ragadott. Tavaly voltam Kolozsváron, és megdöbbentett, hogy a sugárzóan magyar városban nem hallottam magyar szót… Az ötvenes évek végétől járok haza, akkor mindig Kolozsváron is voltam egy ideig, és abban az időben a Fő téren csak magyar szót lehetett hallani. Most már nem…

– És Kalotaszeg, amelyről egy verses-rajzos albuma is megjelent?

– Kalotaszeg azért volt a második otthonom, mert esperes nagyapám parókiája egy varázslatos faluban, Váralmáson volt. Hatalmas kertsor vonul el lelki szemeim előtt, óriási gesztenyefákkal, csűrrel és istállókkal, és olyan fák, amelyekre fel lehetett mászni, szóval egy hat-hét-nyolcévesnek csodálatos világ, távolabb egy tatárjárás kori vár. Mit lehet adni még a gyereknek? Aztán a család fiútagjaiból több pap is lett Középlakon, Sztánán, Magyarbikalon. Végigjártam az egész Kalotaszeget, a nyarakat mindig ott töltöttem.

– A szüleitől milyen örökséget kapott?

– Édesapám jó író és költő volt, tagja az Erdélyi Szépmíves Céhnek, és kiválóan fordított. Szerintem Eminescu-fordításai máig a legjobbak. Mellesleg magyar–latin szakos tanár volt. Szigorú ember. Humán tagozatba jártam, és naponta miatta meg kellett tanulnom harminc latin szót. Bevallom, ezt nagyon utáltam. Aztán jó latinos lettem persze, és latin verseket fordítottam. De amikor ötödik gimnazista lettem, az ma már az első gimnázium, mamával puccsot hajtottunk végre, és suttyomban átiratkoztam a reálosztályba. Mama nemcsak az édesanyám volt, hanem szó szerint a barátom, a haverom. Fantasztikus kapcsolat alakult ki közöttünk. Mama képes volt arra, hogy a kollégiumból átszaladjon hozzám, hogy a tízórait belém tömje. Sajnos tizenhét éves koromban meghalt. Képzelje el, ez volt az az év, amikor a Lónyay is megszűnt.

– Van olyan szó, íz, szín, illat, ami nosztalgiát kelt önben?

– Nagyon jó az ősz színeit festeni. Ez a rozsdás, sárgás világ a kedvencem. A nyaralásaim is mindig belefolytak Kalotaszegen és Kolozsvárott az őszbe.

– Muszáj volt elmenekülniük Erdélyből?

– A háború elől menekültünk negyvennégy őszén. Édesapám közel hatvanévesen. Sok román barátja volt, de egy-két előadása miatt baja eshetett volna. A református kollégiumban is csalódott, mert nem nevezték ki igazgatóhelyettesnek Kolozsváron, és Nagyváradon kapott igazgatói megbízást. A mama meg én félelmünkben állandóan sírogattunk, úgyhogy nem sokáig bírt velünk. Eldöntötte, hogy eljövünk.

– Jó döntés volt?

– Számomra mindenképpen, mert ha mi Erdélyben maradunk, soha nem lettem volna építész. Már szervezni kezdték édesanyámmal, hogy Sárospatakra vagy a Lónyay kollégiumba kerülök. Buda és Pest között a Szabadság hidat és a Petőfi, akkor Horthy Miklós hidat is felrobbantották, és csak pontonhídon lehetett közlekedni. Lopkodták róla a gerendákat, és a jeges Duna felett kellett mennem a Lónyayba. Egy ideig édesanyám kísért el, aztán már egyedül mentem, és úgy gondolták a szü­leim, hogy inkább legyek a kollégiumban, ne kelljen ezt a furcsa utat megjárnom naponta. Két hétig bírtam.

– Hogyan dőlt el, hogy építész lesz?

– Eszembe sem jutott, hogy ezt a hivatást válasszam. Tulajdonképpen a Képzőművészeti Főiskolára akartam menni. Az édesapámnak azonban az volt a mániája, hogy a művészpályán csak csalódni lehet. Én nem lettem volna csalódott, mert most már nagyjából tudom, hogy milyen grafikus és festő lettem volna. De édesapám csalódott, abbahagyta a versírást és a fordítást itt Pesten, és visszahúzódott önmagába. Ő mondta, hogy menjek építésznek. De magyar–latin szakos tanár létére fogalma sem volt arról, hogy mi az építészet. Nekem sem…

– Mégis, honnan vette az ötletet?

– Mondjam azt, hogy a hasára ütött? Egy szó, mint száz, elmentem az egyetemi felvételire. Behívtak, inkább rajzfelvételi volt, ami jól ment. Vetítettek egy műemléket, és azt kellett két perc alatt lerajzolni. Ezen kívül elbeszélgettek velem. Kijöttem, és a folyosón a Jövő mérnöke című lap riportere megkérdezte: milyen érzés egyetemi polgárnak lenni? Leesett az állam! Úristen, mondtam, akkor felvettek. A riporter előbb tudta, mint én. Népköztársasági ösztöndíjas voltam végig, ami azt jelentette, hogy havonta nyolcszáz forint ösztöndíjat kaptam. Ez óriási pénz volt abban az időben, több, mint édesapám nyugdíja. Nem akartam lemondani róla, de geodéziából, geológiából, matematikából, fizikából, mindenből jelest kellett szereznem, holott engem elsősorban a rajz érdekelt. Demonstrátor is voltam elég hamar. Harmadéves koromban már másodéveseket oktattam. Érdekelt a művészettörténet és a tervezés is.

– Nem kisebb személyiség, mint a Nobel-díjas amerikai író, William Faulkner nyilatkozta egy interjúban, hogy az írónak három dologra van szüksége: élményre, megfigyelésre és képzeletre. Az építésznek mire?

– Szerintem ugyanerre, de korábban szükség volt a rajztudásra is. Ebben a digitális korban már kevésbé. Még egyet szoktam mondani: az, aki felnőtté válik, azonnal hagyja abba az építészetet, a tervezést, mert a felnőttnek nincs képzelete. Gyereknek kell maradni, mert csak a gyereknek van képzelete! Én sem nőttem fel máig – hál’ Istennek.

– Hogyan fogalmazná meg röviden, hogy mi az építészet? Jean Anouilh francia drámaíró szerint az ember az időt akarta megállítani, amikor kövekből házat épített, mert ezek tartósak és örökkévalók.

– A képzeletből kiindulva: az ember kap egy megbízást. Akár üres a telek, akár körbeveszik más épületek, el kell tudnia képzelni, hogy az, amit teremt, hogyan él majd tovább a szóban forgó közegben. Hogy valójában felszívja azokat a benyomásokat, amelyeket a település, az adott város és a környezet sugall. És abba valahogy bele kell képzelnie azt, amit csinál. És nagyon előnyös, ha valaki korábban tudott rajzolni. Tulajdonképpen úgy terveztem, hogy mániákusan firkálgattam, és a rajzok visszaszóltak. Az épületek is visszaszóltak, hogy most jó, most nem jó… Az ember az önkorrekcióval tervez.

– Többször megkérdezték öntől, hogy mi az ars poeticája, és akkor ön azt mondta, hogy „hasznosat alkosson”, és a „funkcio­nalizmusba vetett hite” vezérelte. Más változatok: „örök modern”, „világos, kikristályosodott eszmék vezérlik, mint
a logikus gondolkodókat”.

– Amikor elkezdtem tervezni, még bőven dühöngött a szocreál. S az első feladatom egy tudós ház megtervezése volt. Mindent beleadtam, hogy milyen díszes ablaka lesz, meg a többi. Két tanársegéd korrigálta, Mikolás Tibor és Halász tanár úr, aki később emigrált Amerikába. Mikolás egyszer csak odahívott magához, és azt mondta: „Te, figyelj, ez nem az igazi, a tudós házból egy elvarázsolt házat alkottál.” Valami különös melegség áradt belőle, és tőle tanultam meg máig, hogy a funkcióban nem lehet csalni. Büntetendő cselekedetnek számít, ha valaki olyan házat tervez, amelyben nem érzik jól magukat az emberek.

– Akkor mi az építészet?

– Játék. Mert bele kell képzelnem az adott feladatba a magam játékvárát, s minden egyebet, ami ezzel jár. A másik az, hogy a funkciót illetően szükség van a ráfigyelésre, a mérnöki tudásra. A teremtésre is, mert olyan valamit alkotok, ami még nem volt.

– Megütötte a szememet egy korábbi kritikusi mondat: azt mondták önre, hogy „udvarias diplomata”. Ezt is a szüleitől örökölte?

– A diplomataság talán az erdélyiségemből ered. Erdélyben muszáj volt diplomatának, kompromisszumkeresőnek lenni, mert különben nehéz helyzetbe került az ember. Ez az építészethez is szükséges. Nagyon sokszor tudniillik nem éppen tiszta fejű megrendelővel állunk szemben. És vele is jóban kell lenni, különben elmarad a megbízás. De én olyan családban nevelkedtem, ahol nem voltak nagy indulatok.

– A mi családunkban sem hangzott el soha egy csúnya szó.

– Na, erre elmondok egy történetet. Mikor az első házam épült Dunaújvárosban, egy nyolcvanlakásos, elég nagy ház a vasmű végében, amely talán az első modern háza volt az akkori Sztálinvárosnak, a kollégáim rájöttek arra, hogy nem tudok káromkodni. Hogy a csudában tudtam volna, hiszen papi családból származom. És elkezdtek szisztematikusan szentségelni tanítani. Úgyhogy amikor elmentem művezetni, és láttam, hogy mekkora baromságokat csinálnak, elkezdtem mondani a magam káromkodásait. A munkások dőltek a nevetéstől, mert valójában felmondtam a leckét. Eléggé csúnya szavak jöttek ki a számon, de úgy mondtam, mintha egy latin verset mondanék. Most már tudok káromkodni.

– Legendák keringenek a munkabírásáról. A sok-sok alkotás is bizonyság erre. Azon gondolkoztam, miből építkezik, táplálkozik az erő? Nyilván van egy belső késztetés, hogy olyat produkáljon az ember, ami értékes, de kell fizikai és szellemi támogatás is.

– Nagyon egyszerű. Egész életemben azt csináltam, amit szerettem. Ennyi. A munkabírás adottság is lehetett, azon kívül, hogy megadatott nekem: nem vagyok felejtős. Most is úgy idézek versekből, akár magyarból, akár nem, akár Tóth Árpád fordításaiból, hogy néznek rám, mint Rozi a moziban. Hogy mitől tudok én egy Paul Valéry-verset vagy Oscar Wilde-tól a Readingi fegyház balladáját. Tudtam kívülről a Toldit is. Ez is kellett ahhoz, hogy vissza tudjak emlékezni arra, amit csináltam, vagy amit mások csináltak.

– Szomorú, hogy a memoriterek ma már nem kötelezők az iskolákban.

– Tudtam majdnem az összes Arany-balladát, mert a nővéremtől kaptam meg Zichy Mihály gyönyörű rajzaival. A háborúban elveszett, de az antikváriumban megtaláltam.

– Meggyőződésem, hogy a versek segítenek a beszédkultúra, a szókincs gyarapodásában. Petőfi versei nélkül nem lehet megtanulni szépen magyarul.

– Főleg Vörösmarty és Arany nyelvezetének ismerete nélkül.

– Szükség van-e hangulati állandóságra a tervezéskor?

– Azt hiszem, hogy lelki, szellemi stabilitásra mindenképpen. Nekem nagy szerencsém van, mert a feleségem megadja ezt a hangulatot nekem. De megadta a családom, megadták a munkatársaim is. A mindenkori műtermem ilyen volt. Jó volt reggel bemenni a Lakótervbe, jó bemenni most is a stúdióba. Ha az embernek nincs jó starthelyzete, szilárdsága az adott napra, akkor a nagy vitákat és gondokat nehéz elviselnie.

– Oriana Fallaci olasz írónő, ifjúságunk bálványozott alakja arra biztatta a fiatal újságírókat, hogy bátran írják át a cikkei­ket, mert ez csak előnyükre válhat. A tervezésben a változatok, az újratervezések napirenden voltak?

– Abszolút napirenden. Készen akkor van valami, amikor megépült. Két pályázat után hatvanhattól az Intercontinental Szállodát terveztem. Harmincéves voltam, amikor ez az óriási munka bejött, nyakon vágott, de az a terv, amit először készítettem, amivel megnyertük a pályázatot, egészen más volt, mint ami megépült. A szállodának volt egy konzulense, Smith úr, aki ha jött Amerikából, hozta a rajzait. Smith összefogott a magyar kivitelezővel, és egy teljesen más tervet kértek. Ez pedig nagy csapás volt! Beleéltem magam egyfajta formába, és aztán nagyon át kellett alakítani.

– Mindenképpen meg kellett csinálni?

– Ha harmincévesen kap az ember egy ekkora munkát, azt nem szabad visszautasítani. Most is vállalom a házat, elég sok vita volt és van körülötte máig, de az Intercontinental egy másik ház lett, mint amit az elején terveztem. A történet megviselt…

– Kapott mindenféle jelzőt életében. Például: „a paneles”, „a szállodás”, „a pesti Duna-part elrablója”, „a profi” – és így tovább. Hogy viszonyult ezekhez a jelzőkhöz és egyáltalán a kritikákhoz?

– Nem szabad figyelni rájuk. Néha furcsák, néha igaztalanok, néha igazak. Magamra figyelek, és van néhány ember, akiknek a véleménye fontos a számomra. Én sem vagyok olyan elfogadó önmagammal szemben. Ha most nagyon ritkán figyelem a házaimat, tudom, hogy ma hogyan csinálnám őket. Sokszor azt rótták fel nekem, hogy nem különleges és egyedi stílusirányzatot követek. A hetvenes években öltük egymást Makovecz Imrével. Én nem hittem benne, és ő sem hitt bennem, aztán együtt alapítottuk a Művészeti Akadémiát, és nagyon jó baráti kapcsolatba kerültünk. Néha lemarházott – ez volt nála a módi, ha kedvelt valakit. De én nem tudtam egyedi stílusban dolgozni, hanem azt tettem, ami up to date volt, adekvát a korhoz. Makovecz meg külön világban élt. Én ebben a világban. A másik pedig, hogy én a panelkorban éltem. Volt olyan idő, amikor csak az én műtermem nem dolgozott panelban. De miután felépült a Volga Szálló, amit sajnos lebontottak, utána már csak a 21-es Építőipari Vállalat paneljeiből tudtam építkezni. Csehszlovákiában, Pozsonyban és Brünnben is épültek négyszáz szobás szállodáim, ott meg a győri panellel kellett munkálkodnom. De nem fordult elő, hogy visszaadjak valamilyen munkát. Nem sajnálom a hetvenes éveimet, amikor végig paneles szállodákat építettem. A feladat mindig érdekes volt. Meg kellett tanulni ezt is, és ebből építeni házakat. A szállodákat házgyári panelekből kellett megcsinálnom, de ez volt a kihívás! Mondjam azt, hogy ebből a szürke panelből alkotni valami egyedit?

– Makovecz Imre kétségkívül az egyik legeredetibb magyar építész, neve szerepel a nemzetközi építészetkritikai szakirodalomban is.

– Különleges ember volt, aki nagyon hitt önmagában. Ez óriási adottság. Élmény volt, amikor a Művészeti Akadémián Erdélyi Zsuzsanna néprajztudós és Supka Magdolna (Manna néni) művészettörténész – utóbbi teljes süketen, de Erdélyi sem hallott jól – vitatkoztak, miközben éppen Makovecz beszélt. Mi röhögve konstatáltuk, hogy Imre arca hogyan pirosodik percről perce, de nem lehetett a vitatkozókat rendreutasítani. Gyurkovics Tibor és Hernádi Gyula szópárbajainak sem akart soha vége szakadni, és Makovecznek el kellett tűrnie ezeket az intermezzókat, mert zokon vette, hogy más is
beszéljen, amikor ő hallatja a hangját.

– Németh László írja, hogy Rákosival könnyű beszélni, mert csak ő beszél.

– Metternich és Széchenyi esete hasonló volt, amikor a „legnagyobb magyart” a kancellár egyszer behívta. Kifelé jövet megkérdezték a gróftól, hogy mi történt? „Lejátszott egy színdarabot, mert egyedül
ő beszélt” – adta a választ Széchenyi.

– Azt hiszem, a gróf ezernyolcszáznegyvennégyben írja a naplójában, hogy „Mett[ernich]nél. 3 óra hosszat beszél nekem csaknem érthetetlen dolgokat”.

– Az a tapasztalatom, hogy minél többet beszél valaki, annál kevésbé figyelnek arra, amit mond…

– Mit gondol: jelent-e intellektuális ösztönzést más építészek társasága?

– Adhat. Mindig volt egy-két jó építész barátom, akiknek a véleményét nagyra becsültem. Közéjük tartozik ma is például Ferencz István vagy Cságoly Ferenc. Ők voltak számomra a mércék.

– Melyek azok az alkotásai, amelyek szívének a csücskei?

– Az egyik, ami nagyon a szívemhez nőtt: Salgótarjánban a Pécskő áruház. Azért volt érdekes a feladat, mert mindent teljesen egyedül csináltam. Nem volt még rajzolóm sem. Akkor még élt az az egyetemi hitem, hogy az európai építészetet az északi építészet mentheti meg. Jánossy György, Szrogh György és Magyar Géza tervezték a városközpontot, és a tanácselnök kért egy listát Jánossy Györgytől, hogy kik azok az építészek, akiket beengedne tervezni a városba. Az egyik én voltam… Azóta sem találkoztam ilyen polgármesterrel. A tanácstitkárral együtt bányászok voltak, és kitűnően vezették a várost. Nagyon szeretem a Bankcentert, a Városmajorban a Szív- és Érsebészeti Klinika Cardiovascularis Centrumát, a Hotel Tavernát, de érdekes irodaház lett az Andrássy út, a József Attila utca és a Bajcsy-Zsilinszky út találkozásánál elkészült építmény. Azt mondták rá a kritikusok, nagyon posztmodern, de a kapcsolatok, illesz-
kedések iskolapéldája. Városszerkezeti, városformáló szempontból ezt tartom a legjobb épületemnek. A Westend City Centert is szeretem, csak túl nagy lett…

– Volt olyan álma, amit nem sikerült megvalósítania?

– Sok pályázatom elhalt, de ebben az évtizedben két nagy ütés ért. Budapesten, a rendőrség mellett egy százméteres toronyházat terveztem, és abba apait-anyait beleadtam. Érdekelt a magasság kérdése is, amit eléggé félreértenek a fővárosban. Már az építési engedélyem is megvolt rá, amikor a Raiffeisen a válságra hivatkozva visszalépett. A másik: tízvalahány évem ment rá arra, hogy egy igazi, európai méretű kongresszusi központot építsek Budapesten. Két változatban is megterveztem. Az első változatban a Nemzeti Színház mögé, a Soroksári útra képzeltem. Annak is elkészült a kiviteli terve, és megvolt az építési engedély is, de aztán megfúrták… És ez már öregkoromban volt, kétezer-öt és –tizenöt között. Azt hittem, hogy ezzel zárom le a pályámat. De nem sikerült.

– A tervezések szélcsendjeiben volt-e olyan kedvtelése, amit szívesen űzött?

– Kell az embernek valami, ami annyira a magánügye, hogy abba senki és semmi nem szólhat bele. Ez nekem a rajz, a festés és a vers. Már ötéves koromban írtam verset mamának.

– Emlékszik rá?

– Igen. „Az ég, s a föld mindent köszön neked, / édesanyám, mindenem te vagy.” Ez volt a vers. Aztán a Lónyayban, két éven keresztül már folyamatosan verseltem, és az összes pályázatot megnyertem. Ebből szereztem a zsebpénzemet. Ha Erdélyből nem menekülünk el, bizonyára író lettem volna. Azt mondják, elég jók a verseim. De érdekes, édesapám ebben a vonatkozásban nem foglalkozott velem. Egyszer hozta szóba a költészetet, amikor József Attiláról írtam egy verset, és a Magyar Ifjúság című hetilapban megjelent. Egyébként nem nagyon törődtünk egymás írásaival, fordításaival. Nagyon szeretem a zenét, korábban sok hangversenyre jártunk. A zenében az a csodálatos, hogy olyan egykettőre és könnyedén eléri mindazt, amit szavakkal csak nagy fáradság árán lehet vagy valójában nem is lehet elérni.

– Miért volt fontos a közéleti szereplés?

– Adódott. Inkább azért vállaltam, hogy a szakmát, az érdekünket képviselhessem. Minden erdélyi káderlapján az állt, hogy klerikális és nacionalista. Pedig egyik sem voltam és nem is vagyok. A magyarságomra azonban – Kolozsvár és Kalotaszeg után – büszke vagyok.

– Elhalmozták sokféle díjjal. Mit jelentenek önnek az elismerések?

– Mindegyik jólesik. Valahol olvastam, hogy ha díjakra horgászol, a szerénység a legjobb csali. E szerint élem meg
a kitüntetéseimet.

– Milyen jövő vár az építészetre száz év múlva?

– Nem biztos, hogy normális lesz a világ száz év múlva, mert most megbuggyant, és nem tudom, mi lesz ebből. Ami az Egyesült Államokban történik, felülmúl minden képzeletet. Ezzel együtt azt gondolom, hogy a zöldépítészetnek van jövője. De ez nem jelenti azt, hogy az építészet elhagyná a maga elveit. Csak valahol az Isten által teremtett világ belekúszna az ember által épített világba. Voltak terveim, hogy a Belvárosba hogyan lehetne visszalopni a valamikori zöldet. Lekapni a magas tetőket, és mindenhol teraszt csinálni. A belső udvaros eklektikus világok ugyanis elég élhetetlenek. Az utcák is. Voltak elképzeléseim a fővárosra vonatkozólag is, amit Lázár Jánossal egyeztettem sokáig – de az ötlet elhalt…

– És a luxuslakosztályok az óceán alatt?

– Sok a jó játék. A kérdés az, hogy ezekből az alkotásokból marad-e valami a jövőnek? Az ember nem ilyen léptékű.

– Reménykedik-e abban, hogy néhány alkotása fennmarad?

– Realista vagyok. Látom, hogy az öröklött építészetből mi maradt. Nem lehet tudni, hogy fog az ember élni száz, kétszáz év múlva. Azok az anyagok, melyekből a házaimat felépítettem, nem tartósak, nem élnek kétszáz évig. Nekem az volt a feladatom, hogy a mai embert szolgáljam ki. Hogy a következő generációk mennyire használják majd, nem tudom.

– Van olyan kérdés, amit fiatalon tett fel magának, de nem kapott rá a mai napig feleletet?

– Sajnos édesapámnak örököltem azt a tulajdonságát, hogy mindent megkérdőjelezett. Magába forduló ember lett. Hála istennek, én nyitottságban élek, de valójában szerettem volna hívő lenni – még nem vagyok. Kérdőjeleket teszek fel, és nem kellene. Édesanyám feltétlenül hívő volt, nyilván édesapjától, a református esperestől hozta magával a hitet. Apu sem volt mate­rialista, de kételkedett néha még az Úr­istenben is. Sajnos, ezt is örököltem.