Darutánc

„...világhírű pesti futballisták hamarabb megtalálják a kézszorítást az ellenséges külfölddel, mint nagyfejű politikusaink”

Az első magyar profi futballcsapat, amely 1920-ban alakult, de rövid szereplés után feloszlott. Legfelső sor (balról): Wilhelm, Jeszmás, Nemes, Pataki, Kollár. Középső sor: Malaky Szilárd, Viola, Nyúl I, Ging, Rainer Béla. Alsó sor: Feldmann, Plattkó, Szendrő

Fotó: Magyar Olimpiai és Sportmúzeum

Éppen száz évvel ezelőtt született meg az első magyar profi csapat, amelybe, a kor akkori szóhasználatát kölcsönvéve nagy krekkek gravitáltak ramblernek. De mit is jelentett ez valójában? Akkoriban még tartott az 1919–1920-as idény, ami nyilván nem érdemelne szót, ha nem történt volna benne néhány, akár kortünetnek, akár szenzációsnak, akár a történelem keserű fintorának nevezhető esemény.

*
„Négy, küzdelmekben gazdag, a viszonyok fojtogató erejével szemben hősiesen végigküzdött háborús esztendő után 1919 őszére, illetve az 1919–20. évi futballesztendőre békebajnokságot írt ki az MLSZ, mely elérkezettnek látta az időt a békeállapotokra való áttérésre. A zöld asztalnál hozott határozatokra azonban alaposan rácáfoltak a zöld gyepen történtek. Futballsportunk nívója a négy háborús esztendőben kifejtett emberfeletti munkája, teljesítménye után hatalmas visszaesést mutat. Ez a visszaesés a háborús esztendők túlfeszített munkája után természetes és elkerülhetetlen reak­cióként jelentkezett, amelyért mást, mint a körülményeket okolni nem lehet.

Labdarúgósportunk legkiválóbb repre­zentánsai, az MTK és az FTC hosszadalmas külföldi túrán pazarolták el energiájuk nagy részét még a nyáron, e túra kapcsán és egyéb okokból elveszítettük a labdarúgásnak mestereit, Schaffert, Plattkót,
a Konrád fivéreket, Szabót, Ginget és másokat (..) Utoljára hagytuk, bár talán elsőnek kellett volna megemlítenünk, hogy labdarúgósportunk hanyatlásának legfőbb oka életkörülményeinkben, rendkívül terhessé vált megélhetési viszonyainkban keresendő. Ma, amikor a munkaalkalom híján a megélhetés ezernyi gondja tartja lekötve munkás és lateiner (értelmiségi – R. R.) minden energiáját, mikor a holnap bizonytalansága tartja izgalomban mindnyájunk agyát és gondolkodását, nem lepődhetünk meg a futballsport hanyatlásán. Mihelyt az életstandard növekedni fog, a magyar faj ősereje, mely a sportban megannyi dicsőséghez juttatta már nemzetünket, vissza fogja helyezni a magyar futballt arra a magaslatra, amelyen állott” – értékelt és jövendölt a hosszú évek tetszhalála után ismét megjelenő Nemzeti Sport 1919 Karácsonyán.

Két hónappal korábban még arról írt, hogy „az MLSZ megkapta a román városparancsnokság engedélyét, melynek értelmében a szövetség erkölcsi felelőssége mellett valamennyi pályán mérkőzések tarthatók. Az eddigi engedélyek csak kerületenként adattak ki és esetről esetre szóltak.”

*
A politikai helyzet meghatározta a túrára vágyó vagy külföldi ellenfelet fogadni készülő magyar csapatok lehetséges ellenfeleit: osztrák, német, esetleg svájci riválisok jöhettek szóba. Közben a háborúban ellenséges Nagy-Britannia hadihajói állomásoztak a Dunán. Legénységük futballmérkőzéseket vívott szabadidejében, megmérkőzött a Margitszigeten az FTC, a MAC és a BAK játékosaiból összeállított „kombinálttal”.

A sportszempontból jelentéktelen (a magyar együttes 7-1-re nyert, nem ezek az angolok voltak a „futball tanítómesterei”), presztízs és politikai aspektusból viszont kiemelkedő esemény fontosságát jelzi, hogy  Krúdy Gyula írt a meccsről s még inkább a körítésről. Emígyen: „A Dunán, az ó-budai partokon a Grand Navynek egy lobogós monitora őrködik. Nagybritánia és India valamennyi zászlója kitűzve, mint a legnagyobb ünnepélyeken, a hajóőrség ugyanabban a fehér egyenruhában, amelyben ez órában tán a kínai partokon is őrködnek angol tengerészek, míg a szabadnapos hajósok a Margitszigeten rúgják a labdát. Messziről nézem a lapdajátékot, a modern ifjak e villámgyors darutáncát, lábszáraknak seregét, amely sereg a sportok legmámorítóbbikát, a footballt rakja olyan taktusra, hogy a gyakorlatban szem káprázva tudja követni izmoknak, térdeknek, lábaknak ritmusát. (…) A régi pesti vasárnapi délutánok hangulata tér vissza ez október napfényében. Tízezernyi fej a tribünön, nők, férfiak, gyermekek a fák tetején, szegénységet, vesztett hadjáratot, orgyilkos bolsevizmust felejtenek az emberi tekintetek, amelyek a mezőre merednek (…) Régi pesti délután!

Angol-magyar mérkőzés, amelyhez izgultabban kereste jegyét az előkelő pesti dáma, mint a divatos színházi estélyhez. (…) Én magamban azt gondolom e fénylő délután, hogy a nagyranövekedett, szinte világhírű pesti futballisták hamarabb megtalálják a kézszorítást az ellenséges külfölddel, mint nagyfejű politikusaink. (…) És Londonban és New-Yorkban és Chikágóban, ahol a világlapok obszerválják a földgömb eseményeit: e napokban jelenti először a kábel, hogy Budapesten háborún és bolsevizmuson kívül egyéb érdemleges esemény is történt, angol fiúk lapdáztak magyar fiúkkal.”

*
Akadt egyébként még egy hasonló mérkőzés, azon az Újpesti TE 2–1-re győzött az Aphis és a Ladybird nevű angol hajók legénysége ellen. Ha már az angoloknál tartunk: a FIFA alelnöke részéről támadás indult a korábbi központi hatalmak, így Magyarország szövetségének a világszervezetből való kizárása érdekében. Az akkori sajtó szerint az angolok is pártolták az ügyet, de a legfőbb propagálója a belga Édouard de Lavaleye báró volt.

Érdekesen fogalmazott a Nemzeti Sport az angolok szándékáról: „Az angol szövetségről immár bizonyos, hogy bennünket bojkottálni akar. Úgy tesz, mint az irgalmas gazdag, aki kidobatja a koldust, mert megszakad a szíve, ha látja. Azt akarja, hogy jó gyerekek legyünk, akik mennek, mielőtt kidobatnak.” A tervet végül a háborúban semleges országok leszavazták.
Az idény során a leghevesebb „belső vita” az amatőr–profi kérdésben dúlt. Minden jel szerint  a magyar labdarúgás a profik ügyében vizet prédikált, de közben vedelte a bort. Erre utalt burkoltan egy szóvicc is, amelyet a sajtóban Schweig, Brüll címmel jelent meg. (A két német szóból a schweig a hallgatásra, a brüll az üvöltésre utal, no, meg utóbbi persze az MTK mecénására, elnökére, Brüll Alfrédre is.)

„Bécsben történt. Az osztrák vezetők rezignáltan ismerik be a náluk dühöngő amatörizmust, az MLSZ büszkén veri a mellét. Uraim, kérdi Abeles dr., az osztrák elnök, hát maguk nem olyan profik, mint mi? Én azt hittem, hogy a különbség köztünk csak annyi, hogy ha valaki nálunk kér pénzt, annak azt mondják, schweig! Maguknál meg azt, hogy brüll…”

A háború utáni élet, s az erősödő gazdasági válság csak még inkább kiélezte az amatőr-profi ellentétet. A játékosok – noha nem láttak maguk előtt közeli példát, akkoriban még kizárólag Nagy-Britanniá­ban létezett hivatásos labdarúgás – szerettek volna abból megélni, amihez értettek, pénzért azt csinálni, amivel ezreket, egy-egy válogatott mérkőzésen tízezreket szórakoztattak.

Ne dugjuk a fejünket a homokba: már javában létezett Budapesten, Bécsben és Berlinben is álamatőrizmus, senki nem gondolta komolyan, hogy a legjobb játékosok közül a Nemzeti Sport cikkében is említett Schaffer Spéci, Plattkó, Konrád Csámi vagy Szabó Petár ne kapna pénzt külföldi klubjától azért, mert ott futballozik. Mint ahogyan az MTK vagy az FTC legjobb játékosai is a futballból éltek, még ha hivatalosan különböző, elsősorban a támogatói kör jóvoltából juttatott állásból is származott hivatalosan a jövedelmük.

*
A legbátrabbak megalakították az első magyar profi csapatot, amelynek a története aztán felettébb kalandosan alakult. Másképpen: szinte egész évre való botrányt szült.

Érdemes megismerkedni a kor, sőt és még inkább az előző két évtized egy klasszikus futballkifejezésével: ramblerek, ramblercsapat. Olyan túrázó futballisták alkották, akik alkalmi jelleggel, túra-, másként bemutatómérkőzésekre álltak össze. Az első magyar profi csapat valójában egy ilyen ramblercsapat volt.

A kezdeményezés Berlinből indult, egy ottani vállalkozó, Otto Eidinger a testvérével, Ernsttel együtt 1920 nyarán üzleti lehetőséget szimatolt egy német profi csapat létrehozásában. A fivérek ennek érdekében különböző berlini egyesületekből számos játékost szerződtettek. Mivel arra számítottak, hogy az új alakulat nem játszhat majd a német szövetségben tag klubcsapatokkal, mint ahogy nem tudtak szerződtetni külföldi klubcsapatokat sem ellenfélnek, megszületett az ötlet: toboroznak egy magyar játékosokból álló rambleralakulatot, amellyel aztán „haknizhatnak”. Első lépésként négyhetes túrát terveztek.

Otto Eidinger a válogatott hátvédet, Feldmann Gyulát, valamint az üzleti ügyei miatt akkor már Németországban élő György Ferencet, a BAK korábbi kapusát bízta meg a szervezéssel. Az akkor már harmincéves Feldmann – korábban a Nemzeti SC, az FTC és az MTK játékosa – először meg akarta szerezni az MLSZ hozzájárulását, de elutasításban volt része. Tulajdonképpen érthető okokból: mivel a túrát az őszi szezon idejére tervezték, a klubokat hátrány érte volna. Mi több, abban a tekintetben sem találkozott az ötlet az MLSZ érdekeivel, hogy egy profi csapat szereplése konkurenciát jelentett volna az egyesületi túráknak, amelyek akkoriban a legfontosabb bevételi források voltak. Egyébként meg még létezett a szabály: a profinak nyilvánított játékos nem játszhat amatörök között, sőt amatőrök ellen sem.  

A Sporthírlapban megjelent György Ferenc az akkor éppen Svájcban lévó válogatott játékoshoz, Nemes-Neufeld Sándorhoz írott levele, amelyet később közölt a bécsi Illustriertes Sportblatt is: „Egy berlini milliomos sportemberekből álló társaság megbízott azzal, hogy egy magyar játékosokból álló csapatot állítsak össze. Az MTK-ból már van 5 emberem, ezekhez jön Takács és Geller, Gulyás, Szabó, Schaffer, továbbá azok az FTC-játékosok, akik itt akarnak maradni, úgy hogy körülbelül 15 emberre számítok. Ez a csapat egy kontinentális túrát játszana Németországban, Svédországban, továbbá Hollandiában és Dániában.

Az egész túra egy évre van kontemplálva. Minden, a túrán résztvevő játékos kap teljes ellátást, lakást, utazást, ruhát, tovább az illető ország pénznemének megfelelő ezer egység zsebpénzt. (Németországban 1000 márkát, Svédországban 1000 svéd koronát havonta.)”

Az önmagát menedzsernek tituláló György a Futballkirálynak, Schaffer Alf­rédnek is írt, Bázelbe: „Egy igen fontos ügyben szeretnék veled tárgyalni, de csak személyesen, ezért, ha időd engedi, úgy szombaton, 17-én utazzál át Freiburgba, az ugyanazon a napon ott játszó FC Bernnel együtt, én szintén ott leszek. Okvetlenül elvárlak, miután nagy, igen nagy dohányokról van szó.”

Július 29-én már a következőkről számolt be a Sporthírlap: „A mozgalom már olyan határozott irányt vett, hogy nem lehet más a vége, mint a nyílt professzionalizmus proklamálása. A kiválás még nem történt meg, de sűrű tanácskozásban már kijegecesedett az, hogy a játékosok részesedést követelnek a meccsek jövedelméből. Az indoklásuk frappáns és figyelemre méltó. Azzal érvelnek, hogy ha az MLSZ-nek a futballfórumon szereplő amatőr funkcioná­riusai hasznot húzhatnak a futballból, miért ne követhetnék ezt a példát a futball napszámosai is. Íme, amit hónapokkal előbb megjósoltunk, ami ellen makacs szélmalomharcunkat vívtuk. Ellene voltunk az amatőr főtitkári tisztség megszüntetésének, megalkuvás nélküli küzdelmet hirdettünk az alelnöki átalányok és a jelenléti díjak ellen, mert tudtuk, jó előre láttuk, hogy óriá­si árat kell még egyszer fizetni érte. Soha, semmiféle víz nem mossa le az MLSZ elnökségéről, hogy ő ütötte az első rést az amatőrség védgátján.”

*
Az akkor még mindössze 19 éves Orth Györgyöt kivéve, aki visszautasította a hívást, a kor legjobbjai csatlakoztak volna
a profi csapathoz. Az eredeti felállás szerint Plattkó, Feldmann, Fogl II, Fogl III, Wilhelm, a vörös Szabó, Viola, Ging, Braun, Jeszmás, Tóth-Potya, Nyúl, Pataki, Kollár és Csapkay utazott volna ki itthonról, hozzájuk csatlakozott volna Szabó Péter, Nemes-Neufeld és Schaffer. Közülük csak Kollár és a később Olaszországban kitűnő edzői karriert befutó Csapkay nem jutott el a válogatottságig.

A túra vezetői Malaky Szilárd, azaz „Koszta” – a Fradi futballvezérének, Malaky Mihálynak az ifjabbik öccse – és Rainer Béla újságíró voltak. A szervezők aláírattak a hajlandóságot mutató játékosokkal egy szándéknyilatkozatot:

„Mi, a magyar első osztályú egyesületek játékosai kijelentjük, hogy augusztus 11-én este 9 órakor – egyelőre Németországba – egy propagandaturnéra indulunk. Tudomásul vesszük, hogy eddig nyolc mérkőzés van lekötve, és hogy a turánk Hollandiában, Dániában, Svédországban, Angliában, Franciaországban, Spanyolországban és Olaszországban majd folytatásra lel. (…) Becsületszóra ígérjük, hogy be fogjuk tartani a fogadalmunkat, egymást sosem fogjuk elhagyni, és teljes erőnkkel arra fogunk törekedni, hogy a magyar névnek és a magyar sportnak hírnevet és dicsőséget szerezzünk.“
Az MLSZ megpróbálta a kapcsolatain keresztül meggátolni a játékosok határátlépését, de azoknak mégis sikerült kijutni Ausztriába, mivel nem a Keleti pályaudvarról, hanem Kelenföldről utaztak, és a szövetség távirata ellenére a határőrök is átengedték őket.

Braun József már korábban visszalépett az utazástól, míg a Fogl testvérek ugyan eltették az előleget, de aztán mégsem mentek el a találkozóra. Végül tizenegy játékos kelt útra, de Feldmann sógora, Tóth-Potya István, a későbbi legendás edző Győrig meggondolta magát. A megállásnál odakiáltott a többieknek, hogy „Csak egy pohár sörre”, de aztán megvárta, míg a vonat elindult, a következővel meg visszautazott Budapestre.

Maradtak tízen: Plattkó (Vasas), Feldmann (MTK), Szendrő (BAK), Viola (Törekvés), Nyúl I (MTK), Ging (Törekvés), Jeszmás (Kispest), Wilhelm (FTC), Pataki (FTC) és Kollár (BTC).

*
A három kiszemelt légiós közül végül csak Nemes-Neufeld csatlakozott a csapathoz, mivel Schaffer eleve keveselte a pénzt, Szabó pedig, bár elment Berlinbe, aztán visszament Nürnbergbe, a csapatához, miután az általa követelt ötvenezer márkás biztosítékot nem kapta meg. A csapat tagjai egyébként szerződést kötöttek Eidingerrel, amelynek alapján 1920 augusztusától novemberig havi négyezer márka járt volna nekik.

Szinte semmi sem lett belőle.

Pedig közben már a német lapok is írtak Eidinger kezdeményezéseiről. A Fußballban 1920. augusztus 18-án a következő volt olvasható: „Az Eidinger fivérek már hetek óta próbálnak egy profi csapatot összehozni a csapat ellenfelei magyarok lennének, akik Németországban lopják a napot.”

Itthon nagy vita dúlt az MLSZ-ben a profi kérdésről. A tanács kívülálló szakemberek bevonásával három ülésen foglalkozott
a kérdéssel. A hangulat a nyílt profeszionizmus elismerése mellett volt, de kimondását nem tartották időszerűnek. Sőt, a szövetség profinak minősítette a túrára kiment játékosokat, s felszólította a német társszervezetet, hogy mint ilyenek ellen, tiltsa meg csapatainak a játékot. Azt is követelte, hogy a német szövetség ne adjon játékengedélyt az esetlegesen leszerződő játékosoknak. Eidingernek mégis sikerült megrendezni az első mérkőzést.

A berlini Lichtenberger Stadionba hivatásos nemzetközi találkozóként hirdette a berlini és a magyar csapat összecsapását. Eközben a berlini egyesületek tiltakozó akciókba kezdtek, plakátokon és szórólapokon szólították fel a szurkolókat, hogy maradjanak távol a meccstől. Az ottani baloldali hátterű tornászegyesület a magyar játékosokat a Horthy rezsim képviselőinek nevezte – még nem is egészen fél évvel azt követően, hogy Horthy Miklóst Magyarország kormányzójává választották.

A mérkőzés végül 1–1-es döntetlenre végződött, annak ellenére, hogy a magyar csapatban, miután Nemes-Neufeld még nem érkezett meg, az újságíróból lett ügyvezető, Rainer Béla játszott jobbszélsőt.

A találkozó a szervezők számára anyagi csőddel ért fel, „csak” ötezer néző jelent meg Lichtenbergben. A magyarok egy héttel később Cottbusban egy brandenburgi amatőrcsapat ellen léptek pályára, és négyezer néző előtt 8–0-ra nyertek. Mivel a játék nem stadionban zajlott le, nem tudtak belépőket árusítani – következésképpen nem volt bevétel. Mivel a lichtenbergi stadiont időközben bezárták, a berliniek elleni második mérkőzést az olimpiai lóversenytéren rendezték meg. A magyarok ezeregyszáz fizető néző előtt 3–1-re nyertek.

Addigra Eidingerék számára világossá vált: a hivatásos labdarúgás németországi bevezetésére tett kísérlet megbukott.

*
A játékosok közül először Szendrő János tért haza, s kért megbocsátást, majd a többiek is szállingóztak, miután elfogyott a bizalmuk és a pénzük. Eidinger a szerződés ellenére csak egy egyszeri, fejenkénti négyezer márkás fizetéssel akarta kielégíteni a játékosokat, akik úgy döntöttek, perre mennek.

Időközben egy Dombovári nevű, Berlinben tevékenykedő újságíró lett a társaság új ügyvezetője. Az októberi, berlini A-válogatott mérkőzés idején  tárgyalt a két szövetség vezetőivel, azt kérve, ismerjék el a profi csapat létét. A németek erre „tét nélkül” hajlottak, de mindkét fél kinyilvánította, hogy továbbra is tiltani fogja amatőr csapatainak a profikkal való érintkezését.

Így a játékosoknak nem maradt más lehetőségük, mint hogy hazatérve kérjék a szövetségtől a visszaamatőrösítésüket. Levelükben profi alosztály létrehozását is indítványozták. A futballisták többsége a télen vissza is tért Budapestre, hogy tárgyalásokba kezdjenek. Ezt a szövetség mégis visszautasította, mert egységes kegyelmi kérvényt követelt. Dombovári közben anyagi támogatást ígért a játékosoknak, de csak arra az esetre, ha elfogadják őt vezetőnek és együtt maradnak.

Addigra azonban már néhányuknak elege lett mindenből, s a bizonytalan profi lét helyett a „biztos álamatőrséget” választották volna. A szövetség tanácsa 22:17-es szavazataránnyal visszaadta a profik ama­tőrségét. Ám cserébe pénzt akart keresni velük, játszatni akarta őket egy gálamérkőzésen az FTC ellen.

A meccset a sajtó tiltakozása elsöpörte. A volt profik közben kártérítési pert veszí­tettek Eidinger ellen. Tovább futhattak a pénzük után.

Magyarországon csak több mint egy fél évtizeddel később, 1926 nyarán vezették be a profizmust.