„Egyre több lány, asszony lépett a férfiak helyére: női villamoskalauzok, utcaseprők, kocsisok jelentek meg az utcákon”
Kő András
Forrás: Fortepan/Budapest Főváros Levéltára Levéltári jelzet: HU.BFL.XV.19.d.1.07.084
Fotó: Klösz György felvétele
A Krúdy által oly békésnek és szépnek megénekelt Ferenc József-i korban azt mondogatták az öregek, hogy aki azokban a békés évtizedekben élt, sok mindent megtapasztalt és sok mindennek az ellenkezőjét is. Mennyivel inkább érvényes ez azokra az évtizedekre, amelyek az első világháborútól a második világégésig tartottak.
Régen az öregek történeteit még csak-csak meghallgatták a fiatalok, de manapság az unokák szinte el sem hiszik, hogy ebben az országban nélkülözések és koplalások is voltak, hogy volt olyan idő, amikor nem jutott minden gyereknek cipő, és nem jutott minden szájba a déli harangszó megkondulásakor meleg ebéd. Legyintenek, és azt mondják: az régen volt.
Egy nagypapa vagy nagymama emlékei azonban valósabbak, mint egykori falragaszokról, újságcikkekből vagy filmhíradókból összeállítható korkép. Ezért kértem meg 1987-ben, egy évvel halála előtt az 1908-ban született Gedényi Mihály írót, irodalomtörténészt, Krúdy-kutatót, meséljen azokról az évekről, melyeket gyerekként és ifjúként élt át. Ami volt, és ami már nincs. Az akkor rögzített és megőrzött visszaemlékezésekből táplálkozik ez az összeállítás.
*
Ezerkilencszáztizennégyben kitört az első világháború. Gedényi Mihályt az első elemibe íratták be Budán, az Attila utcai népiskolába, ahol külön kapun jártak be a fiúk, és külön kapun a lányok. Ugyancsak Budán cigánybandák jártak házról házra és lelkesen muzsikálták a széltében-hosszában dalolt nótát: „Megállj, megállj, kutya Szerbia! / Nem lesz tiéd soha Bosznia! / Mert a magyar nem enged, / Míg a vére megered, / Bármennyit is szenved.” Pesten tüntető felvonulások voltak, tömegek hömpölyögtek az utcákon. „Éljen a háború!” – zengett mindenfelé.
– Az emberek nem is sejtették, miről van szó, mi következik, és hogyan jutnak el ebből a hangulatból a kétségbeesett kiábrándulásig – jegyezte meg Gedényi. – A családok háza táján nem volt riadalom, inkább valamiféle nyugodt várakozás. A férfinép bevonult katonának, ez a dolga – hangoztatták az asszonyok, és biztosak voltak abban, hogy hamarosan hazakerül mindenki. Az érettségi előtt álló diákok izgultak a legjobban, mert érettségi után azonnal mundérba öltöztették őket. Később, már a hetedik végén, gyorsított érettségit tartottak, mert kellett a katona. Aztán virágosan, énekelve megindultak a menetszázadok. Az elején csak nevetgélő búcsúzkodásokat láttam, sírást alig, annál többet később. Megtanulták az emberek, hogy mi a háború.
Egyre több hír érkezett a bevonult családtagokról. Egyre több lány, asszony lépett a férfiak helyére: női villamoskalauzok, utcaseprők, kocsisok jelentek meg az utcákon. Az újságokban veszteséglisták láttak napvilágot; név szerint közölték a sebesülteket, az elesetteket, az eltűnteket. A hónapok, évek teltek, egyre idősebb korosztályokat hívtak be, és csak nem lett vége, csak nem következett be az ígért győzelem.
Hiányok jelentkeztek az ellátásban. Sorba álltak az emberek krumpliért, szénszünet volt az iskolákban, élelmiszerjegyet vezettek be. Aztán rémhírek keringtek.
Az újságokban csak győzelmekről volt szó. Elmaradtak a veszteséglisták. A Déli vasútra éjjel-nappal sebesültvonatok érkeztek.
A Gedényi fiú iskoláját is átalakították hadikórházzá, 1915 elején már a várbeli Ibolya utcában (a mai Hilton Szálló helyén) tanultak. A kezdeti vidámság, derűlátás helyébe szorongás, aggódás, gyász lépett. Az elején a különféle vitézségi érmek után havi járandóság járt, de 1916-ban már sok kitüntetett ajánlotta fel járandóságát az újságban a hadiárváknak.
– A délutáni tanítás után a szüleim, vagy egy nagyobb fiú jött értem az iskolába, hogy hazakísérjen a Krisztina körútra – mondta Gedényi Mihály. – Emlékszem, hogy a Mátyás-templomban, a litánián gyerekek dalolták a bús éneket: „Senki fia, hadiárva…”; az egyik pap ötven gyereknek rendezett be otthont. És perselyeztek a templomban. Ezerkilencszáztizenhatra elpárologtak a gyors győzelembe vetett remények.
1916, Budapest. Ferenciek tere (Kígyó tér) Pázmány Péter szobrával. Jobbra a Girardi-ház építkezése
Fotó: Fortepan/Magyar Bálint
Hol volt már a nagy lelkesedéssel rendezett Aranyat vasért mozgalom, amikor a „haza oltárára” adták aranygyűrűiket, jegygyűrűiket az emberek, és helyette feliratos vasgyűrűt kaptak. A hadikölcsön jegyzések nagy kampánya is lecsendesedett.
Ferenc József osztrák császár és magyar király 1916-ban bekövetkezett halála egy korszak végét jelentette. Hiába tartották meg nagy pompával az utolsó koronázást, a frontokról rossz hírek érkeztek és a hátország nélkülözött.
– Egyre kopottabb ruhában jártunk – idézte fel Gedényi. – A gyerekek általában katonai csuka-szürke szövetből átalakított nagykabátot viseltek. Soványabb lett a koszt. A nagy szelet zsíros kenyerek helyett legfeljebb lekváros kenyeret kaptunk, később gerslit, káposztát és sült tököt. Másodikos voltam, amikor Schöberl tanító úr üzenetét vittem haza: szívesen fogad el szivarvégeket. Tudniillik dohánymizéria kezdődött, és az így összekoldult szivarvégekből vágott magának pipadohányt. Krúdy írta a ezernyolcszáznegyvennyolc–negyvenkilences honvédotthonról, hogy „szivarvég malom”, vagyis az öreg honvédeknek országosan gyűjtötték a szivarvégeket, csakhogy akkor boldog béke volt.
A képeslapok tele voltak háborús képekkel. Eleinte romantikus, lírai fényképeket is közöltek, ilyen feliratokkal: „Huszár temetése”, vagy „Ismeretlen magyar hős sírja”. Később ezek elmaradoztak, hősi rohamok és más lelkesítő képek jelentek meg.
A háború elején feltűnt Budapest felett a Zeppelin léghajó, amely nagy szenzáció volt. De ezerkilencszáztizenhét körül már ellenséges léghajóktól féltek az emberek, és részleges elsötétítés volt. A kémek elleni éberségre bíztattak, erről beszélgettek a járókelők. A tízórás kapuzárás kilenc órára, majd nyolc órára változott. Bizonytalan volt a holnap.
*
A városokon belüli közforgalom kialakulását a 19. század közepétől számítjuk. Ekkorra alakult ki az a technika, amelynek segítségével műszakilag meg tudták oldani a felmerülő igényeket. Ebben az időszakban részben a lóvontatás, részben pedig – az országos vasúthálózatok révén – a gőzvontatású technikát alkalmazták. Az első lóvasút Pesten ezernyolcszázhatvanhat július 30-án indult el. Útvonala az azóta is a város egyik fő közlekedési ütőerének számító Váci úton haladt, végállomásai a Széna (ma Kálvin) tér és Újpest-Városkapu voltak.
A következő években Buda és Pest számos helyén fektették le a lóvasút céljaira szolgáló síneket, és ez a közlekedési forma mindinkább népszerűbb lett.
– Lóvasúton utoljára a Margitszigeten utaztam – így Gedényi Mihály. – A későbbi nagy szökőkút helyén volt az egyik végállomás. A másikat a mai termálhotelnél jelölték ki. Egyetlen ló húzta a kis alkotmányt, talán tíz ember számára volt ülőhely. Úgy tudom, ez volt Budapesten az utolsó lóvasút. Sokáig tartotta magát a Villányi úton is. A Móricz Zsigmond körtérről járt, a mai hatvanegyes villamos vonalán. Ez tőlünk messzire esett, talán egyszer ültem rajta ezerkilencszázhuszonkettő körül.
Az omnibusz – a lóvasút mellett – a 19. századi városi tömegközlekedés legfontosabb eszköze volt. Az autóbusz és a trolibusz őse. Neve a latin omnibus (mindenkinek) szóból származik, 1826-ban Nantes városában jelent meg először. Lóvontatású járgányok voltak. Budán az első menetrend szerint közlekedő omnibusz 1832-ben indult.
A járat a nyári hónapokban a kirándulók igényét kielégítendő a Lánchidat kötötte össze a Zugligettel.
Ugyancsak 1832-ben indította az első pesti omnibuszt Kratochwill János vendéglős. Két kávéháza között közlekedett. Ezek egyike a pesti kereskedőtestület székháza volt (a mai Széchenyi István téren), a másik a Városligetben, a Páva-szigeten. A Kratochwill-féle omnibuszok reggel hat és este tizennyolc óra között, félóránként indultak.
Arany János Epilogus című versében olvashatjuk:„Az életet már megjártam. / Többnyire csak gyalog jártam, / Gyalog bizon’… / Legfölebb ha omnibuszon.”
– Omnibuszon többször is ültem. Áthaladtunk az Alagúton és a Lánchídon.
Tisztán emlékszem arra, hogy a híd budai hídfőjénél egy lovászfiú a két testes ló mellé egy harmadik, kisegítő lovat fogott be, hogy a hídra felsegítse a teli omnibuszt. A híd közepén a kocsi megállt, a lovászfiú kifogta a pótlovat, és az istrángot tartva, visszavezette a hídfőhöz. A pesti oldalon ugyanígy történt.
Maga az omnibusz kétféle volt: egyszerű egyszintes és emeletes. A fölső ülések tető nélkül, a szabadban voltak, ezért volt kellemes jó időben kocsikázni. Innen Zerkovitz Béla és Szilágyi László népszerű dalszövege: „Éjjel az omnibusz tetején, / emlékszel kicsikém, de csuda volt.” . A kocsik padozatát burkolták, oldalukat lakkozták. A feszített rugózatú kocsikat két ló húzta. Megállói nem voltak, megállt bárhol, ahol az utasok le- vagy fel akartak szállni. A kocsi vaskerekeken, kezdetleges rugózással döcögött és nagy zajt csapott.
A kocsis gyakran csengetett és csattogtatta az ostorát. Néha az ismert „hep-hep-heppel” kurjantott is. A jól táplált testes lovak jól húztak, de szennyezték az úttestet. Igaz, nemcsak ők. Mellettük a konflisok, a fiákerek, a teherkocsik, no meg a hintók paripái ugyanezt tették. A nagy bajuszú utcaseprők szorgalmasan dolgoztak, nyeles, nagy lapátokkal gyűjtötték a „hulladékot”, amit nagyobb faládákban tároltak. Este vagy éjjel aztán kiürítették a ládákat.
*
– A konflis népszerű, egyfogatú, fakerekű, vasabroncsos jármű volt, görögve gurult a kövezeten – folytatta az emlékező. – Kivételt jelentett az Andrássy út, amelynek burkolata kátrányba áztatott fakockákból készült. Itt csendesen, kevés zajjal haladtak a kocsik. A konflis olcsó volt, sokszor kopott bérkocsi, lehajlítható bőr tetővel és sovány lovakkal. Gyakran használták a kereskedők, kofák is, akik nagy kosarakat, ládákat tettek maguk mellé az ülésre vagy a lábukhoz. Magas bakján a kocsis ült, de volt mellette egy hely az utas számára is. Hátul, a rugós bőrülésen két személy fért el, kettő pedig a bak alatt, háttal a menetiránnyal, görnyedezve, szorongva utazhatott a lehajtható kis padszerű ülésen. A legtöbb kocsin taxamétert is elhelyeztek. A kocsis állandóan rángatta a gyeplőket és ostorral is bíztatta gebéjét. Utcakereszteződésnél, vagy ha gyalogos került elé, szintén nagy „hep-hep-hep” kiáltásokat hallatott.
A fiáker (fiákker) francia, német eredetű szó, Szent Fiacrius ír apát, remete, a kertészek, virágkereskedők és bérkocsisok védőszentje nevéből származik, hozzánk német közvetítéssel jutott el. Személyfuvarozásra használt, általában kétlovas fogatú, rugós karosszériájú, könnyű kocsi volt, amelyre harmonikaszerűen leereszthető ernyőt szereltek. A fiáker elnevezés onnan ered, hogy Párizsban a szentről elnevezett szálloda (Hotel Saint-Fiacre) közelében várakoztak az első lovas bérkocsik. Európai városok kövezett utcáin közlekedtek. A 20. század második felében a taxik szorították ki, ahogy a konflisokat is.
Gedényi szerint a fiáker előkelőbb jármű volt a konflisnál. Kétfogatú, szebb lószerszámmal, és maga a kocsi zárt, keskeny alkotmány, magas fülkéből és magas, nyitott kocsisbakból állt. A kerekeken gumiabroncs volt. Az utas a kétoldalt nyíló ajtón szállhatott be. A kocsi belseje viszont nagyon szűk és kényelmetlen volt, de be lehetett függönyözni és a szerelmespárok ebben kocsikázhattak elhagyott utcákon és parkokban, miközben a kocsis egykedvűen szivarozott.
A város különböző pontjain úgynevezett standok voltak, itt várakoztak a kocsisok az utasokra. A ló külön elbánást igényelt. Fából készült zabos ládában állt az eleség, és takarítólegény gondoskodott a tisztaságról. Összesöpörte a „hulladékokat”, a vizeletet vízzel, kefével mosta többször naponta, mert eléggé bűzlött a stand, ahol egyébként általában sárga keramit (klinker) burkolat volt, ami könnyen mosható.
A bazaltkockás útburkolatot nehezebb volt a lovak után tisztítani. Később, a nagyobb forgalomnál, különösen a pesti oldalon, például az Astoria kereszteződésénél már rendőr irányította a forgalmat.
A leállított teherkocsik lovai ilyenkor vizeltek a kocsisok füttyögető bíztatására. És bizony, amíg be nem fejezték a műveletet, nem lehetett elindulni. Ennek aztán az lett a következménye, hogy az ilyen kereszteződéseknél orrfacsaró bűz volt, különösen nyáron. Nem sokat segített, hogy egyszer-kétszer tömlőből locsolták az úttestet.
*
A teherjárművek szintúgy lóvontatásúak voltak. A legáltalánosabb volt a „stráfkocsi” (az elnevezés a szekér egybeépített, merev alvázára utal), amelyet két erős ló húzott. Nagy és széles rakodófelületű kocsi volt, kis vasabroncsos fakerekekkel. Amikor télen a budai emelkedőkre tüzelőt szállítottak, rendszerint két kocsi érkezett a helyszínre, ahol az egyikből kifogták a lovakat és a másik kocsi elé fogták őket is – pótlovaknak. Ily módon négy ló húzta a teherkocsit, a kocsisok éktelen kiabálása és ostorpattogása közepette.
Különleges jármű volt a söröskocsi. Rakodólapjára állványon lévő hosszú gerendát helyeztek, és vaskapoccsal erre akasztották fel a söröshordókat. A legjobban táplált, legszebb, hidegvérű mecklenburgi nehéz lovak húzták ezeket a kocsikat. Mondanunk sem kell, hogy a tűzoltókocsit is lovak húzták. Harangkongatással, trombitajelzéssel, mindig vágtában rohantak és a tűzoltók kétoldalt kapaszkodva álltak a kocsin. Nagy esemény volt, ha egy ilyen kocsi megjelent a forgalomban. A gyerekek nagy sikongással futottak utána, mert látni akarták a tüzet.
A szülők alig tudtak visszatartani őket.
Az egyfogatú rabszállító kocsi zöld színű volt, ritkán tűnt fel az emberek között. Kényelmesen döcögött, semmi sem indokolta, hogy vágtasson. A cellák megvárták a rabokat. A bakon a kocsis mellett egy rendőr, vagy a börtönőr ült.
A jegeskocsi gyakorta járta az utcákat. Zárt, ládaszerű, hosszú alkotmány volt, két ló húzta. A jeges harsány „jegeeees” ordítással jelezte a háziasszonyoknak és a cselédlányoknak, hogy megérkezett. A kocsi két oldalán és a végén ajtók voltak, innen húzott ki gyári jéghasábokat a jeges, és a kampós szerszámmal a hozott vödrökbe törte a jeget. Különösen nyáron hosszú percekig várták a sarkokon és az osztó helyeken a jeges feltűnését.
– Bennünket gyerekeket nagyon izgatott a sintérkocsi, amelyet a gyepmester és a segédje irányított – mondta Gedényi Mihály. – Egyfogatú, kis ládaszerű alkotmány volt, rácsos ablakokkal. Mindig volt benne egy-két vonító, csaholó kutya. A sintér másfél méteres, botra szerelt, vashuzalból készült horoggal kapta el a kóbor négylábúakat. A hurok az állat torkára szorult, mire a sintér jól megforgatta a levegőben, majd az elalélt állatot bevágta a börtönébe. Aztán továbbhajtottak, s ha újabb kóbor ebet láttak, a sintér a segédjével működésbe lépett. Hogy mi lett az így elfogott kutyák sorsa, nem tudom… Még két érdekességet említek. Az egyik a gépkocsi. Ezerkilencszáztizenhatban láttam először autót Budán. Nyitott fedelű kocsi volt, a vezetőt nagy porköpeny védte, szemüveget és sálat viselt. A kocsi nagy füstöt eregetett, lármásan döcögött és olyan lassan, hogy mi gyerekek gyakran futottunk a csodaautó után és jó darabon bírtuk vele a versenyt. A másik érdekesség, hogy az első villanyautót is láttam. Auguszta osztrák főhercegnő ült benne, libériás inas és sofőr ült a bakon; igen, mert pontosan olyan volt a villanyautó, mint egy nagy fiáker, amely elöl elvették a lovakat. A sofőr magas bakon ült és forgatta a volánt. Hátul, a csukott fülkében ültek az utasok. A kocsi nemkülönben lassan, húsz-harminc kilométeres sebességgel „suhant” tova. Megjegyzem, hogy én még láttam lovasokat a régi Andrássy úton. Az úttest mellett keskeny szakaszt hagytak nekik, amelynek a felülete földes maradt. Ovális táblákról volt olvasható, hogy: „Lovasoknak.” Leginkább polgári ruhás férfiak és nők ügettek végig az Andrássy úton a Városliget irányában.
*
Az első pesti villamos nem egy korábbi lóvasúti vonal villamosításából született – ahogy több helyütt –, hanem a Siemens and Halske cég a Nagykörúton, azon belül is a Nyugati pályaudvar és a Király utca között építette ki a vonalát 1887 novemberében.
A forgalmat két villamoskocsi látta el. Az első budai villamosjárat 1896-ban indult a Zugligetbe. A kocsik eleinte a lóvasúti járművekre emlékeztettek, csak éppen elöl nem kantár, hanem a villamosvezető eszközei voltak. A sebesség először nagyon alacsony, óránként tíz kilométer volt, de fokozatosan emelték feljebb. Több kocsi készült teljesen zárt szekrénnyel, előbb csak az utasok, később a járművezetők is élvezhették az időjárás viszontagságaitól védő villamosok előnyeit. A kocsi váza és szekrénye az idő tájt általában fából készült, a járműveknek pedig mindössze két tengelye, azaz négy kereke volt.
– A villamos pótkocsival közlekedett – egészítette ki a történelmet személyes tapasztalataival Gedényi. – A vezető nagy csilingelések közben, a nyitott peronon, állva irányított. Minden kocsiban egy-egy kalauz adta vagy kezelte a jegyeket. A spanyoljárvány idején rendelet szabályozta, hogy a kocsi belsejében csak ülő utasok tartózkodhattak, és a peronon csak hat utas állhatott. A rendelet végrehajtását szigorúan ellenőrizte a rendőrség. Abban bíztak ugyanis, hogy ezzel elejét veszik a járvány terjedésének.
*
A közlekedés kapcsán a Dunát is meg kell említeni. Nagyon sokan jártak tudniillik reggel és délután gyalogosan a Lánchídon, részben a siklóval érkezve a Várból, részben az Alagúton át. Az áthaladásokért fizetni kellett. Gedényi kisdiákként több alkalommal ment át az édesapjával a Lánchídon. Előre megvásárolható, négyszögletes, lekerekített fémzsetont kellett egy ládába bedobni. Egyenruhás ember állt a híd feljárójánál, ő ellenőrizte az adózást. Az első világháború törölte el a hídpénzt.
A dunai átkelést a propellerek, a „propcsik” bonyolították le, amelyek csavargőzösök voltak, fedélzettel. Talán száz utas fért fel rájuk. A hidak közötti partszakaszokon voltak a hajóállomások, és itt árulták kis bódékban a jegyeket. A hajóslegényt, aki a kikötéskor kidobta a kötelet a vasbakra, gúnyosan „köteles hadnagynak” csúfolták. Induláskor a kapitány dudált egy nagyot, majd egy kiszélesedő szájú csőhöz hajolva nagyot kiáltott: „Elere”. Ez volt a kapitány beceneve. A kétoldalt nagy lapátkerekekkel működő gőzösök tavasztól őszig menetrendszerűen szállították a kofákat és az árukat a piacokra.
*
Az automata és kézi hajtású zenegépek története sok száz évvel ezelőtt kezdődött, több nemzet vallja magáénak a kintorna feltalálását. Fejlődésük a felvilágosodás korától a második világháborúig kíséri és hűen tükrözi a társadalom, a technika és a művészetek fejlődését. A magyar nyelvben az ilyen zenegépek három néven ismeretesek: a „kintorna” olasz eredetű szó, egykor a tekerőlantot hívták így. S mivel a zenegép is hasonló kurblival működött, a név végérvényesen ráragadt.
A „verkli” szó német (valójában osztrák) eredetű, a Werkl szóból származik, a Monarchiában nevezték így az utcai zenegépeket. A „sípláda” önmagáért beszél, a síppal működő zenegépek elnevezése. Csak Budapesten a húszas-harmincas években még évi kétszáz-kétszázötven kintornás engedélyt adtak ki.
– A fővárosi házak udvaraiba naponta betértek a különféle zenés mutatványosok – említette Gedényi. – A legnagyobb szenzáció a kintornás volt, akit Kosztolányi, Karinthy és mások is megénekeltek.
A két nagy keréken tolt színes zenegép három-négy divatos nótát játszott, és egy kart tekergetve csalta elő a dallamokat. Az udvaron és az utcán is mindig sok ember vette körül a mestert, főleg mi, gyerekek. Egyik házból a másikba kísértük a gurulós zenegépet. Ilyenkor az emeletekről papírba csomagolva dobálták le a krajcárokat. Ha sok krajcár hullott, a játékos újrázott, hajlongott, köszöngetett, mosolygott, mint egy cigányprímás. Ünnepnapokon a tereken, a parkokban, utcasarkokon mindig megjelent. Legregényesebb volt a girbegurba óbudai utcákon.
De más zenészek és mutatványosok is járták a házakat. Gyakran magányos hegedűs tért be az udvarra és énekelte bánatos nótáit. Előfordult, hogy a furulyához hasonlatos okarina művész könnyeztette meg a fiatal lányokat érzelmesen rezegtetett melódiáival, vagy egy harmonikás tűnt fel. Érdekes figurája volt a fővárosnak, de megfordult vidéken is a bosnyák. Piros fezben (kalapban), rajta fekete bojttal járta a házakat és a kocsmákat. A nyakába akasztott nagy tálca tele volt apró áruval: zsebtükörrel, bicskával, szipkával, színes kendőkkel, és a többi. Karján kampós bot, fokos, a nyakában ostorszíj vagy bőröv volt. Rossz magyarsággal kínálta portékáit. Legtöbbször a „naccsága” és az „olcsó” szavakat ismételgette.
A kucséber is vándorkereskedő volt, aki többnyire csecsebecséket, játéktárgyakat, déligyümölcsöt, nyalánkságot, „zsákbamacskát” árult vagy sorsolt ki, főleg szórakozóhelyeken. A kucséber nyakba akasztott kosara tele volt babákkal.
„S miért a versek, ez a fájó, éber / Ösztön: árulni halk bánatomat, / Mint cukros, fanyar fügét a kucséber?” – írta Tóth Árpád (Invokáció Csokonai Vitéz Mihályhoz). Krúdy pedig ekképpen: „Egy »zöld bécsi kocsmát« lehet elképzelni, ahol még mindig petróleumlámpások világítanak esténkint és kucséber várja, mikor kerül végre a sor az ő kosarára is.”
– Nagy rivalgás kísérte a szerencsés nyertest, valójában azonban mindig a kucséber nyert, mert a beszedett pénz több volt, mint a nyertesnek kiosztott apróságok – folytatta Gedényi Mihály. – A legtöbb budapesti nagyházban öntöttvas táblák hirdették a kapuk alatt, hogy „Kintornázás és házalás hatóságilag tilos”. Persze ez nem akadályozta meg a zenészeket, a házalókat, hogy pénzt kunyeráljanak, ha csak az éber házmester ki nem utasította őket. Emlékszem, hogy elfogadott „protokoll” volt, hogy ha halott volt a háznál, az énekes vagy a zenész azonnal visszafordult a házmester vagy másvalaki figyelmeztetésére. Akkor még sok helyen házból temettek.
*
Néhány szót a csemegékről, amelyek megédesítették a gyerekek óráit. A sok apró, kedvelt finomságot a vegyeskereskedések, a kis szatócsboltok árusították. Ilyen volt például a szentjánoskenyér, a szegények eledele, amelynek őshazája a kelet mediterrán terület és az Arab-félsziget déli része. A Bibliában olvashatjuk, hogy Keresztelő Szent János szentjánoskenyér termését ette a sivatagban.
Egyes tudósok szerint innen ered a neve. Fehérjében és vitaminokban gazdag déligyümölcs volt, jó arasznyi, görbe, lapos szivarhoz hasonlítható terméssel, amelyet megszárítottak. Jó erős, egészséges fogsor kellett hozzá, mert legtöbbször kemény és rágós volt, de édes ízű.
Másik jellegzetes egykori édesség volt a kandiscukor vagy jegescukor. Lassú kristályosítással készült, finomított cukoroldatból. Már a 9. században foglalkoztak kandiscukor készítésével az arabok. Az európai és magyar nyelvbe a 18–19. században robbant be a fogalom és szinte azonnal elkezdték gyártani. A cukor édes volt, de sokáig kellett szopogatni vagy szintén jó fog kellett hozzá.
A krumplicukor ma gyógyszer, valamikor a legigénytelenebb és általánosan kedvelt édesség volt. A gyerek szerette, a szülő olcsón vette és jó táplálékul szolgált.
– Én a diákabrakot szerettem a legjobban – vallotta be az író. – A cukrászok árusították. Nagyon olcsón adták, és jó két marokra való édes tésztatörmelék, továbbá mogyoró, mazsola, mandula keverékét találtuk benne. A környékünkön volt a neves Ravasz cukrászda. Itt adták a legnagyobb és legízletesebb zacskókat. Olyan olcsó volt, hogy a legszegényebb gyerek is kikönyöröghette az árát az édesanyjától. Mellesleg a magyar diákabrak elnevezés a német Studentenfutter átvétele. A szó már a tizenhetedik században ismert volt. A Pál utcai fiúkban is megjelenik, mint az olasz cukrász által árult „legízletesebb keverékek egyike”.
Eltérően a közellátástól, a főváros környékéről sokan és rendszeresen jártak be őstermelők Budapestre, és nemcsak a piacokon árusítottak, hanem kiabálva és házalva az utcákon is. A sváb tejeskofák, a milimárik ilyen neves és nélkülözhetetlen személyek voltak, akik a hátukra, a mellükre kötött nagy kosarakban, és a két kezükben cipelt tejeskannákból árusították reggelente a friss fejésű tejet.
A milimárik részben a Gellért térig közlekedő vicinálissal (a helyiérdekű vasúttal) érkeztek délről, részben pedig a hűvösvölgyi villamossal a Széna (ma Kálvin) térre. Persze, különösen az első világháború alatt sok vizezett, higított tej is került forgalomba. A vicclapok, kabarék állandó témáját szolgáltatták.
– A milimárik olyan népszerűek voltak, hogy Balogh Tihamér tárca- és novellaszerző, orvos, Almási Balogh Pál, Kossuth és Széchenyi háziorvosának fia népszínművet írt róluk Milimári címmel – mondta Gedényi. – Blaha Lujza játszotta a főszerepet.
„A korzón este kényesen sleppez sok úri dáma, / A férfinép sóhajtva néz, és majd megvész utána! / Pedig haj! Arcszín, gyöngyfogak, mind svindli, lári féri: / Beh másnak látja reggel ezt a Mili Milimári!” – énekelték a darabban. A tejesasszony motívum még sok helyen megjelent a dalokban, mint például Fényes Szabolcs nagy sikerű operettjében, az ezerkilencszáznegyvenhétben szerzett Vén diófában is. A Jaj a Sári című betétdal refrénje: „Jaj a Sári, jaj a Sári / csak egy kis soroksári milimári.”
*
Gedényi Mihály beszélt a század eleji gyerekjátékokról, a telefonhírmondóról, a gázvilágításról, a régi pékségekről és a szemetesekről is, de ezek részletezésére már nem jutott hely ebben az összeállításban. Banális közhely, ha azt állítjuk: a változások korát éljük. A 20. század elején élt emberek is ezt mondták. Sőt Ádám is mondhatta Évának, amikor el kellett hagyniuk a paradicsomot.
Hasonlattal élve: a változás hullám az idő óceánjában. Rövid távon a hullámok izgalmat és zavart keltenek. Hosszú távon a mély áramlatok a meghatározók. Ha meg akarunk birkózni a változásokkal, hosszú távra kell fordítanunk a figyelmünket.
