Hétvégi melléklet

2020. augusztus 1.

0801

Szekfű

Vers

Ady Endre: Nekünk Mohács kell

Ha van Isten, ne könyörüljön rajta:
Veréshez szokott fajta,
Cigány-népek langy szivű sihederje,
Verje csak, verje, verje.
 

Ha van Isten, meg ne sajnáljon engem:
Én magyarnak születtem.
Szent galambja nehogy zöld ágat hozzon,
Üssön csak, ostorozzon.
 

Ha van Isten, földtől a fényes égig
Rángasson minket végig.
Ne legyen egy félpercnyi békességünk,
Mert akkor végünk, végünk.

Vétkesen és betegen

Száz év hanyatlás

„...a magyar politikát irányító és támogató többség nem a konstruktív reformkonzervatív Széchenyi útját követte...”

Faggyas Sándor Vitéz Anita
Szekfű Gyula: Talán nem illúzió, nem vétkes illúzió ez: hinni a jövőben és az ifjúságban! (A felvétel 1945. július 30-án készült)
Szekfű Gyula: Talán nem illúzió, nem vétkes illúzió ez: hinni a jövőben és az ifjúságban! (A felvétel 1945. július 30-án készült)
Fotó: MTI/Mafirt


„Ez a könyv személyes élményem. Abban a súlyos ínségben, melybe az 1918. októberi katasztrófa döntött bennünket, melynek nyomorát éppen mi, a magyar értelmiség, érezzük legsúlyosabban: testünkön és lelkünkön, öntudatosan és az összefüggéseket áttekintve, – úgy éreztem másfél év óta és úgy érzem ma is, hogy munkaerőmet és munkakedvemet fel nem találhatom, míg le nem számolok a hanyatlással, melynek végén ilyen katasztrófát kellett megérnünk, míg szemébe nem nézek azon erőknek, amelyek az egészséges fejlődés sodrából kivetették nemzetemet.”

E sorokat Szekfű Gyula Három nemzedék című műve első kiadásának előszavában, Bécsben, 1920 júliusában vetette papírra. Alig egy hónappal a trianoni katasztrófa után. Amely katasztrófa – Magyarország feldarabolásának gonosztette – szerinte még sokkal súlyosabb feladatok elé állította a magyarságot, mint az 1541 utáni három­felé osztás és a török hódoltság.

A majd’ négyszáz oldalas, négy könyvből álló művet Szekfű természetesen nem a trianoni diktátum aláírása utáni néhány hétben írta meg, hanem – többéves előkészület és anyaggyűjtés után – mintegy fél év alatt, s eredeti címe ez lett volna: Nemzeti hanyatlásunk, történelmi tanulmány.

*
Már a műfaj megjelölésénél meg kell állni egy szóra, mert a huszadik század egyik legnagyobb hatású, közvéleményformáló történettudósa, történetírója – Szerb Antal vagy Németh László szerint egyszerűen írója – nem „klasszikus” pozitivista történelmi szakmunkát írt, hanem történetpolitikai esszét. Amely irodalom és tudomány egyszerre, s nélkülözhetetlen benne a líra, az ő szavaival: a személyes élmény.

A nagy szellemi ellenfél és vitapartner, Németh szerint Szekfű történetírása líra történelemben kifejtve, másfelől „ügyvédi” történetírás. Ám a Három nemzedék megjelenésekor 37 éves történész – 1918 őszéig k. u. k. udvari levéltáros – saját bevallása szerint nem kívánt sem próféta, sem vezető lenni, hanem nemzeti történészként „egyszerű megfigyelője” és „száraz előadója” a múltnak és a jelennek. Módszere a szellemtörténet, „mely a nemzetiség termő talaján végbemenő változásokat figyeli meg, mely a dolgok tűnő alakzatain észre tudja venni az örök nép vonásait, korok vezető rétegeinek, embereinek, cselekedeteinek ez örök szellemtől függését meg tudja állapítani, de egyúttal az örök szellem gazdagodását, izmosodását is figyelemmel tudja kísérni”.

Ha rekonstruálni próbáljuk a Három nemzedék szellemi vezérmotívumát, történeti alapkoncepcióját, azt állapíthatjuk meg, hogy Szekfű Széchenyi István (a „legnagyobb” és „leghívebb” magyar) alakjából és életművéből megkonstruált egy eszményképet, egyben zsinórmértéket, és hozzá viszonyított minden történést, szellemi és politikai teljesítményt a reform­kortól az első világháborúig. Prekoncep­ciója szerint Széchenyi elmélete az egyetlen keresztény-magyar társadalmi és államfelfogás, „az ő élete és munkája az egyetlen, a példátlan keresztény-magyar államférfiú élete és munkája”. A monumentális esszé azt beszéli el, hogy a Széchenyi képviselte helyes útról hogyan tér/süllyed le fokozatosan a három liberális nemzedék, és e hanyatlástörténet miért és hogyan vezet zsákutcába: az 1918-as összeomláshoz, a trianoni katasztrófához.

*
A Három nemzedék első könyvében Szekfű részletesen bemutatja Széchenyi elveinek, tanainak összességét, s ezekből vezeti le, illetve konstruálja meg az általa igazi politikai romantikusnak nevezett gróf – eszményivé stilizált és örök normává emelt – konzervatív reformrendszerét.

E rendszer vázlatosan így épül fel: Széchenyi víziója szerint Magyarország nagy parlag, s a magyarság halhatatlan lélekhez méltatlan parlagi, elmaradott állapotban van, ezért kell a változtatás, a reform. Ennek útja az emberek lelki, erkölcsi kiművelése, a közértelmesség növelése, a magyar nemzetiség csinosítása, aminek előfeltétele ősi „nemzeti bűneink” – hiúság és önáltatás, lelkesedés és szalmaláng, közrestség, irigység és acsarkodás – felkutatása és kiirtása.

Széchenyi programja a nemzeti erény politikája, amely a parlagi szokásokat irgalmatlanul irtogatja, a nemzetet hibáira szüntelenül figyelmezteti, s tőle önismeretet, önfegyelmet és nemesedést követel. Mivel ez a program az alacsony sokaság szemében népszerűtlen, ezért a helyes magyar politikában „zarándoki komoly magamegtagadás” szükséges, amire csak a „lelki független ember” képes.

Széchenyi azt javasolta, hogy a magyar politikában lehetőleg kerülni kell az olyan problémák felvetését, amelyek a szenvedélyeket felkelthetik és az ősi magyar hibákat mozgósítják. Ezért hangsúlyozta, hogy ne bántsuk a nemzetiségi kérdést, és ne nyúljunk az Ausztriához való közjogi viszonyunkhoz, mert mindkettő végzetes lehet számunkra. Ő a történeti fejlődést vallotta: a meglevő viszonyokból lassan, lépcsőzetesen, szerves átalakulással fejleszteni ki az újat.

Széchenyi István szelleme és módszere konzervatív, de a szerves változtatásokról nem mond le, ezért nevezi ezt Szekfű Gyula konzervatív reformrendszernek, amely alapjában véve a keresztény szellemből és erkölcsből táplálkozik.

A Széchenyivel kortárs első liberális nemzedék túlnyomó többsége azonban nem Széchenyi konzervatív elveit és módszereit, hanem a nyugati, főként a francia és német liberalizmus alapelveit és radikális eszméit, törekvéseit, illetve módszereit követte.

A Széchenyitől megindított reform mellékvágányokra tolódott, amint a politizáló közhangulaton ez vagy az a nemzeti szenvedély vett erőt. E tekintetben az 1832–36-os
országgyűlés volt a fordulópont, amikor a gazdasági, társadalmi reformkérdéseknél nagyobb port vertek fel a szorosan vett liberális tárgyak, így a vallási kérdés meg a sajtószabadság ügye.

Az 1830-as évek második felétől már nem a reformkort elindító Széchenyi vezette a nemzetet, hanem a liberális közhangulat, így kerülhetett a viták központjába a nemzetiségi és a közjogi kérdés – épp az a kettő, amitől Széchenyi legjobban óvta a nemzetet.

*
Szekfű elbeszélése, a történtek értelmezése leegyszerűsítve a következő: a magyar politikát irányító és támogató többség nem a konstruktív reformkonzervatív Széchenyi útját követte, hanem a destruktív radikális liberálisokét, akik vezére az 1849-es katasztrófáig Kossuth volt.

Az 1848. áprilisi alkotmányt Szekfű egyfelől az újjászületés nagyszerű korszaka
(a reformkor) betetőzésének nevezi, másfelől rámutat árnyoldalaira: hogy a földbirtokviszonyok és a földesurak állami kárpótlása el nem rendezéséből vagyonos nemességünk elszegényedése következett anélkül, hogy ebből a parasztnak haszna lett volna; hogy a pragmatica sanctióból és az Ausztriával való háromszáz éves együttélésből folyó közös viszonyokat nem tisztázták; ráadásul a hazai nemzetiségekkel sem sikerült kiegyezni.

Az 1849-es „példátlanul nagy összeomlás” tanulsága: „Vérünk hullása és pusztulásunk árán emelkedtünk Széchenyi politikai színvonalára, ahol végre láttuk, hogy nemzeti sorsunk egyúttal népfajközi és euró­pai probléma is, melyet mindenek ellenére nem irányíthatunk. Benne a nem-magyar nemzetiségek és a szomszédos államok is érdekelve vannak. (…) Az első liberális korszaknak szomorú hagyománya ez a következendőkre: a közösügyek és a nemzetiségek kérdését meg nem tudván oldani, nemzeti ügyünk elbukott e kettős küzdelemben.”  

Szekfű elbeszélése szerint a második liberális nemzedék az 1849-es katasztrófa után jó irányba indult, amennyiben visszatért Széchenyi szelleméhez és útmutatásához. Ebben segítette az első nemzedékből (barátai közül) itt maradt néhány nagy szellem és jellem: Kemény Zsigmond, Eötvös József, Andrássy Gyula, s mindenekelőtt Deák Ferenc, de az erkölcsi megtisztulás, a lélekbeli nemzeti reneszánsz, azaz Széchenyi programjának legfőbb tartalma sokkal súlyosabb feladat volt, semhogy bárki is vállára vette volna.

Mindazonáltal az 1867-es közjogi kiegyezést – amelynek magyar részről legfőbb alkotója Deák és Andrássy volt – „újkori történetünk egyik legszerencsésebb alkotásának, az ősi probléma legjobb megoldásának” látja s láttatja Szekfű. Szerinte úgy sikerült rendezni Magyarország és az osztrák tartományok közös viszonyait, kölcsönös kötelezettségeit – a közös uralkodó alatt –, hogy országunk alkotmányos, közjogi és belkormányzati önállása sértetlenül helyreállíttatott. Megjegyzi, Széchenyi (aki Döblingben 1860 húsvétján hunyt el) „lelkes örömmel csatlakozott volna a kiegyezéshez”, mert benne programjának közjogi részét megvalósítva látta volna. Másik programpontja, a nemzetiségi kiegyezés 1868-ban emelkedett törvényerőre (amely nagyrészt Deák és Eötvös munkája volt), Széchenyi híres 1842-es akadémiai beszédének elveit tartalmazta, de az egyenjogúság törvényével sem a magyarok, sem a nemzetiségek nem voltak megelégedve, így ez egyoldalú kiegyezés lett.

*
A fél évszázados dualista rendszer (1867–1918) a második és a harmadik nemzedék hanyatlástörténete. Egyszerűen azért, mert Szekfű szerint a közjogi és a nemzetiségi kiegyezés volt – Széchenyi tanai értelmében – nemzetünk békés fejlődésének két előfeltétele, de csak papíron jöttek létre. Már műve közepe táján megnevezi azon két fő okot, amelyek a katasztrófához vezettek: a valóságban sem az 1868. évi 44. törvénycikk nem oldotta meg a nem-magyar nemzetiségek ügyét, sem az 1867. évi 12. törvénycikk nem fejezte be „a nemzet kebelében évszázadok óta dúlt testvérgyilkos közjogi küzdelmet” – ellenkezőleg, éppen a közjogi harc lett a magyar közélet centrális problémájává.

A bajt növelte, hogy mind a kormánypárt, mind az ellenzék a doktrinér, életidegen
liberalizmus meddő politikáját űzte, s egyre távolabb került Széchenyi termékeny ideái—tól. Ráadásul az első nemzedék nagy jellemei sorban leléptek a színről: Eötvös 1871-ben, Deák 1876-ban távozott az élők sorából, Andrássy pedig 1871-ben Bécsbe ment közös külügyminiszternek. A második nemzedéken elhatalmasodott részben az anyagi (kormánypárt), részben az érzelmi és értelmi (ellenzék) korrupció és a hírlapirodalom által is gerjesztett gyűlölködés, mely a nemzetet két ellenséges táborra szakította.

Szekfű a dualista kor harmadik nagy problémájának azt nevezi, hogy a kibontakozó kapitalizmusban a magyarság sem tőkével, sem vezető szellemmel, ipari és kereskedelmi üzembeli munkával nem vett részt. „A végzetes könnyelműséggel, szervezkedési tehetetlenséggel üresen hagyott teret könnyűszerrel elfoglalta a zsidóság”, amelynek létszáma – a bevándorlás szabályozásának hiányában – rohamosan, 1840 és 1914 között több mint négyszeresére nőtt.

Kereskedelem, gyáripar és pénzüzlet már a hetvenes években a (részben bécsi, részben keletről bevándorolt) zsidóság kezén van, ami előrevetíti, hogy a harmadik generációnak már nemcsak a gazdasági életére, hanem „szellemi kultúrájára is döntő befolyás biztosíttassék ez akadály nélkül betóduló idegen tömegeknek”. Ezt az is megkönnyítette, hogy a korszak földhözragadt, sivár materializmussá alacsonyult liberalizmusa és felszínes, radikális nacionalizmusa elfojtotta a keresztény szellemből és erkölcsből táplálkozó korszerű európai és magyar műveltség széles körben való terjedését.

Ezt a terhes örökséget vette át a századforduló tragikus nemzedéke, amely „híven kitartott elődjének lejtős útján és egyebet nem tett, mint hogy a reászármaztatott viszonyokat hagyományos szellemben, a lejtő zuhanása irányában építé ki”. Sem az állam, a társadalom és a közszellem vonatkozásában, sem a közjogi és a nemzetiségi kérdésben nem volt képes újításra, javításra.

Az állami és nemzeti illúziókkal átitatott idegen liberalizmus elhatalmasodása, a magyar vezető csoportok visszataszító, romboló érdekharca és elvakultsága,
a szilárd, egységes, öntudatos, művelt nemzeti középosztály és értelmiség hiánya, a föld- és parasztkérdés teljes elhanyagolása, valamint a budapesti zsidó-magyar kultúra és bulvársajtó hegemóniája együttesen idézte elő a súlyos belső devianciákat és feszültségeket, a társadalom dezintegrálódását és atomizálódását.
A liberális törvényhozás hiába mondta ki a jogegyenlőséget, „egy-egy vidéki társadalom nemesi, nyárspolgári, értelmiségi és zsidó rétegei mégis külön foltokban, egymástól elkülönzött zsombékokon ültek”.

A konzervatív történész könyvében ismételten hivatkozik a konzervatív Széchenyire, aki „a kilenc millió jó és hű jobbágynak nemcsak jogegyenlőséget és papíralkotmányt, de földet és halhatatlan lelket akart adni”, ami azonban száz év múltán sem valósult meg.
E belső problémák mellett új, még nagyobb veszélyként jelentkezett a hazai nemzetiségek és a szomszédos államok hataloméhes politikája, melynek kiindulópontja a másénak megkívánása volt. Határainkon (nem számítva a bécsi imperializmust) „három imperialisztikus gépezet működött, megkenve szilárd akarat, erőszak és kész hazugságok minden olajával” – cseh, oláh és szerb egyesületek százai vitték szét a tömegekbe az imperialisztikus gondolatot, cseh és oláh bankok, pénzintézetek készítették elő a nagy harcot, sőt a katonaság is készen volt, kiképezve testgyakorló egyesületekben.

A harmadik magyar nemzedék legfőbb hibája Szekfű szerint az volt, hogy – védekezés és fegyverkezés helyett – ölbe tett kézzel nézte „a vad áhítozást, az ugrásra készülő rabló kapzsiságot”, s a magyar imperializmus csak frázisokban megnyilvánuló jámbor kívánság, a parlamentben és a sajtóban uralkodó délibábos retorika volt, amely védelemnek és fegyvernek sem jó, sem elég, sem komoly nem volt, viszont ellenünk uszította a fél világot.

*
Szekfű 1920 nyarán úgy vélte, a történetírás majd meg fogja állapítani a felelősséget, mely a világháború kitörésében és a „békecsinálás” eseményeiben az imperialistákat – a cári és bolsevista oroszoktól kezdve a nyugat-európai és amerikai demokratákig – egyenként terheli. Ebben szerinte a magyar imperializmus nem bűnös, ellenben igenis bűnös volt a magyarság elaltatásában, a magyar erőknek gyermekes célokra történt elpocsékolásában, „a nemzeti bűnökben, a hazug szívpolitikában, melynél nagyobb vétket Széchenyi nem ismert szegény nemzetünk ellen”.

Ezért könyvét ezzel a nem annyira történetírói, mint inkább lírai, bevallottan „apostoli hevületű” üzenettel, illetve kívánsággal zárta: „vétkesek és betegek voltunk és vagyunk, s bajainkon kisebb kezdemény nem, csak lelki megtisztulás, belső átalakulás segíthet”.
Ezzel a mondattal folytatta tizennégy évvel később Szekfű a Három nemzedéket, melynek ötödik könyvében azokat a politikai, társadalmi folyamatokat és szellemi irányokat foglalta össze, amelyek a trianoni katasztrófa után jelentkeztek. S mindezt változatlanul Széchenyi István értékrendszeréhez és örök magyar programjához mérve, mely „lélekben és alkotásban is reform és konzerválás, újítás és hagyomány szintézise”, s végcélja a lelkileg, szellemileg, kulturálisan magyarabb magyarság.

E tekintetben úgy vélte, Trianon óta nagyon kevés haladás történt. Igaz, Bethlen István gróf kormányzatának sikerült helyreállítania a nemzeti egységet és biztosítania a politikai és gazdasági konszolidációt, de az volt a fő probléma, hogy az új vezetők szinte kivétel nélkül a harmadik nemzedék tagjai voltak, akik a lényegben az előző korszakot folytatták, csupán az üres liberális retorikát antiliberális frazeológiával cserélték fel, de távol maradtak „minden Széchenyies-gondolattól, minden
lelki katharzistól”.

Szekfű konklúziója szerint ez a hiba, illetve hiányosság a végső oka annak, hogy a Trianon utáni „neobarokk társadalom” vezető rétegei képtelennek bizonyultak szellemi, gazdasági és társadalmi életünk sok tekintetben gyökeres reformjára, és ezáltal öt nagy krízispontunk, feszültségforrásunk, „antinómiánk” – a föld-kérdés, a felekezeti kérdés, a hazai zsidóság problematikája, a nemzedékprobléma, valamint a leszakadt magyarság kérdése – megoldására.

Mivel a Trianon óta vezető nemzedék még nem a negyedik, ezért Szekfű – aki életkora folytán is a harmadik és a negyedik nemzedék határán áll – a legifjabb korosztálytól várja a lelki, szellemi megújulást és a nemzeti reformmunka elvégzését, mely az ősi értékekből indul ki és konzervatív, szerves átalakulásra törekszik. Ezért 1934-es, „ismét önkínzó látványt” nyújtó könyvét ezzel a bizakodó-biztató mondattal zárja: „Talán nem illúzió, nem vétkes illúzió ez: hinni a jövőben és az ifjúságban!”

*
Az ifjúságba vetett hit Szekfű esetében pedig talán nem is annyira lírai kiszólás, mint inkább saját élményeinek megtapasztalt igazsága volt. A Három nemzedéket papírra vető historikus 1934-re már túl volt az ötvenen is, és tizedik éve tanított a Budapesti Tudományegyetemen. Volt tehát fogalma arról, mit jelent oktatni, és milyen ifjúságban lehet – ha lehet – hinni. Igaza lett-e? Talán ha figyelmünket egy másik „három nemzedékre” irányítjuk, könnyebben megkapjuk a választ.

*
Szekfű Gyulának tanítványa volt az 1930-as évek elején többek között az a Kosáry Domokos, akit már huszonkét esztendős korától Szekfű az általa szerkesztett Magyar Szemle szerzői közé vett. Kosáry tehetséges és szorgalmas fiatal történészként amerikai, angliai és franciaországi ösztöndíjakat kapott, a franciáknál megismerte többek között az Annales-iskolát, amelynek stílusa Szekfű szellemtörténeti nézőpontjához leginkább hasonlított. Az Egyesült Államokból hazatérve vezetői állásokat kapott, az egyetemen pedig 1945-től katedrát, igaz, nem sokáig: az erősödő marxista lobbi elérte, hogy eltávolítsák állásából.

Sokáig nem kapott teret és szerepet tehetsége kibontakoztatására, a hatalom ellenérzését pedig csak fokozta, hogy Kosáry 1956-ban a Történettudományi Intézet Forradalmi Tanácsának elnöke lett, amit Kádár János politikája két év börtönnel honorált. A tudomány művelésétől nem, az azzal összefüggő közéleti szerepvállalástól következetesen távol tartották, akadémiai rendes tagságot is csak 1985-ben kapott.

A rendszerváltozáskor végül az MTA elnöke lett két cikluson át. Alakja megkerülhetetlen, munkái máig kiindulópontot és hivatkozási alapot jelentenek, életművén Szekfű hatása érezhető.

Szekfűt azonban nemcsak tanári gyakorlata, hanem saját ifjúkorának emléke is arra serkenthette, hogy a jövő ifjúságába bátran vetheti reményét, hiszen neki magának is volt egykor egy meghatározó szerepet játszó mestere. Ennek „a legjobb mester emlékének” dedikálta 1913-ban megjelent, nagy port kavart Száműzött Rákóczi című munkáját is, amelyről óriási vita bontakozott ki tabudöntögetőnek vélt, de valójában a történeti hitelesség talaján maradó szemlélete miatt. A művet övező botrányban a dedikálás címzettje, az egykori mester, Mika Sándor neve is érvvé vált: a Magyar Tudományos Akadémia ekkor mondta ki, hogy soha többé nem szabad akadémiai kiadványt élő vagy holt személynek ajánlani. Nem mellesleg A száműzött Rákócziban fordult Szekfű érdeklődése először a „magyar lelki alkat” sajátosságainak megismerése felé, a téma pedig végigkísérte életútját a Három nemzedéktől fogva A magyar bortermelő lelki alkatán át a Mi a magyar? című esszégyűjtemény szerkesztéséig.

Mika Sándor ezeket már nem érhette meg. Halálakor, 1912-ben Szekfű még fiatal volt, de már nem pályakezdő, mesterének elvesztése pótolhatatlan űrt teremtett. „(Mika Sándor) támogatása és helyeslése nekem akkor is nagy megnyugvást jelentett, utóbb pedig, mikor már nem érezhettem támogató karját és nem hallhattam halk szavát, megnyugvásomat abban kerestem, hogy (…) elképzeltem, hogy a száműzött Rákócziról írt munkámat is helyeselné, ezért a könyvet friss emlékének ajánlottam”.

A kötet nyomán kirobbanó „országos botrányra” nem számított, de kiállta. „Énmagam elviselem a botrányt, s megedződtem egész pályámra minden ily támadással szemben, de ma is úgy vélem, hibás voltam, hogy bár gyanútlanul is, hálámat ezzel az ajánlással, ezen a könyvön fejeztem ki” – írta sokkal később, már 1947-ben, amikor Keresztury Dezső igazgató fölkérte, hogy az általa vezetett Eötvös Collegium fennállásának félszázados évfordulójára Szekfű emlékezzen meg tanáráról.

Az intézmény ugyanis, amely ezt a történetírói „három nemzedéket” – Mikát, Szekfűt és Kosáryt – összefogta, az Eötvös Collegium volt. Annak az Eötvös Józsefnek viseli nevét, akit Szekfű a Három nemzedékben kulcsszereplőnek tart az 1849 utáni politikai életet tekintve, mert egyike a Széchenyi István szelleméhez visszatérő politikusoknak. A Collegium első történész szakvezetője volt az alapítástól, 1895-től tizenhét éven át, egészen haláláig a „legjobb mester”, Mika Sándor. „Az Eötvös Collegium fiataljai jóformán mindnyájan, ha közvetve is, Mika Sándor történeti koncepciójának hatása alatt nőttek fel” – folytatja Szekfű. S hogy mi volt ez a koncepció? „Ő tanított emberséges magyarságra, az elnyomás megvetésére, a szabadságnak szeretetére sok fiatalt, anélkül, hogy az ízlésről és tisztaságról le kellett volna mondanunk”. A „sok fiatal” között pedig Szekfű évfolyamtársa volt Kodály Zoltán, Szabó Dezső, Gerevich Tibor, fiatalabb pályatársa Féja Géza, Kuncz Aladár, Eckhart Ferenc és Eckhardt Sándor, és még sorolhatnánk.

Mester és tanítvány kapcsolata az egyetem után sem szűnt meg. A fiatal Szekfű Mika ösztönzésére és közbenjárásával került a bécsi levéltári állásba Károlyi Árpád mellé, az ezen évekből származó –1905 és 1912 közötti – Mika–Szekfű levelezés pedig bensőséges viszonyról árulkodik. Mika, aki „igaz barátja” aláírással kelt leveleiben állandó biztatással terelte és erősítette tanítványát, sosem mulasztotta el érdeklődéséről biztosítani őt, Szekfűnek pedig minden bizonnyal szüksége is volt erre: munkáinak magabiztos forráskezeléséből, lendületes gondolatmenetéből és gördülékeny stílusából nem látszik, de kezdetben sok bizonytalansággal és a hivatásgyakorlásban megmutatkozó lelki kétséggel küzdött. Mika Sándor özvegye, Fink Eliz írta Szekfűnek a Száműzött Rákócziból kapott tiszteletpéldányra válaszul: „Mily büszke volna most szegény az ő legkedvesebb és legkiválóbb tanítványára, akinek őszerinte csak az az egy hibája volt, hogy túl szerény, és nem bízik eléggé önmagában.”
A száműzött Rákóczi megjelenése utáni polémiát követően Szekfű magára is talált, pályája 1918-tól meredeken ívelt fölfelé. Egyetemi tanár lett, a Magyar Tudományos Akadémia levelező, majd 1941-től rendes tagja, történetírás mellett a két világháború között tudományszervező, szerkesztő, és publicisztikák szerzője.

A fentebb említett Keresztury Dezső pedig, aki az Eötvös Collegium igazgatójaként Szekfűt a visszaemlékezés megírására fölkérte, két kulcsfontosságú szentenciát bízott a 20. század második felének – egy, talán még az előzőnél is „hanyatlóbb kor” – értelmiségére. Az egyik, amelyet az intézmény ma is jelmondatának tekint, így hangzik: Szabadon szolgál a szellem. A másik – „sorsunk nálunk nagyobb hatalmak kezében van, de jellemünk a magunkéban” – viszont a Szekfű által zsinórmértékül állított Széchenyi István önvizsgálatra szólító gondolatával rokon. Épp úgy a jellemformálásra történő fölszólítás köszön vissza belőle, mint a leghívebb magyarnak keresztény szellemből és erkölcsből táplálkozó konzervatív reformrendszeréből, amely az emberek lelki, erkölcsi kiművelését, a közértelmesség növelését, összességében pedig a kollektív erkölcsi megtisztulást és lélekben bekövetkező nemzeti reneszánszot helyezte középpontba.

*
Szekfű Gyula mélyen megélt keresztény hite, saját lelki alkata (amelynek talán egy túlzó eleme lehetett a kezdeti önbizalomhiány) pedig fogékony volt az erkölcsi alapú történelemszemléletre. Ahogyan Hatos Pál írja a Szekfű katolicizmusával foglalkozó tanulmányban: vallásosságának élménye ugyan rejtve maradt a nagyközönség elől, az abból fakadó küldetéstudatot viszont magára – sőt, általában az értelmiségre – nézve kötelező érvényűnek tartotta.

 Ennek jegyében Szekfű a protestáns Mályusz Elemérrel vitatkozva jelentette ki, hogy akinek megadatott, hogy „hangját a szakkörökön túl szélesebb rétegek is meghallják”, annak kötelességei is vannak, „többek között nálunk, történeti és nemzeti jellegünkkel kapcsolatban, minden népszerűtlenség kimondása”. Az olyan népszerűtlen, de önvizsgálatra sarkalló dolgokat is ide értve, mint a hanyatlás, a felelősök megnevezése, vagy a magyar politika erkölcsi megújulásának hiánya. Személyes meggyőződésében nem nehéz fölfedezni az általa példaképül állított Széchenyi Istvánnak az önvizsgálatra irányuló felhívását.

Hitéből fakadhatott az is, hogy az igazmondás kényszerét saját életében időnként egy meg nem értett szereppel hozta összefüggésbe, amelyben szándékát és műveit félreértik és félreismertetik, őt pedig, noha „gyöngék a vállai a mártírságra”, teherviselésre szorítják.

„A nemzet legnagyobbjait szokta meg- gyötörni, hogy sírva keresse őket, mikor már nincsenek. Ebben az országban a »hazaáruló« nevet minden időben a legjobbak szokták viselni súlyos és nemes szent kereszt gyanánt” – írja A száműzött Rákóczi megjelenése után kialakult vita egyik fordulójában. Adódik a kérdés, hogy vajon mesterének el nem ismertségét tekintette-e Szekfű igazodási pontnak, amikor saját életében szembesült a bírálatokkal, és azok érveit alázattal, tudományos vitában semlegesítette. Ugyanebből az időszakból való ugyanis Schöpflin Aladárnak írt levele (Schöpflin egy nekrológot kért Szekfűtől Mika Sándorról a Nyugat számára), amelyben úgy ír: azért nem szívesen beszélne Mikáról, mert olyanok előtt kellene ezt tennie, „akik egész életében háttérbe szorították őt”.

A felkérést végül visszautasította, a történetírás megújításának programját azonban Mika folytatójaként vállalta. A Három nemzedék műfaji újszerűsége, a Hóman Bálinttal közösen írt mű szépirodalmi stílusa, valamint a katolikus egyháztörténet-írás megújítására tett erőfeszítései mind ennek a vállalásnak, az Eötvös Collegiumból örökölt tudós-tanári étosznak a megnyilvánulásai.

Elköteleződése így csak a közügyekben és saját lelkiismerete diktálta szerepében mutatkozott meg. Vezetésével jött létre 1934-ben – épp a Három nemzedék bővített kiadásával egy időben – a Katolikus Történetírók Munkaközössége az „elhanyagolt katolikus egyháztörténeti kutatás föllendítése és a történettudomány mai színvonalra emelése” érdekében. A munkaközösség tagjai havi előadásokat vállaltak, vidéki értelmiségi körökkel tartottak kapcsolatot, valamint útjára indították a Regnum egyháztörténeti évkönyvet is. A Regnumot a kommunista hatalomátvétel megszüntette – újraindulására csak 1989-ben lehetett gondolni –, mint ahogyan a háború utáni Magyarország Szekfű Gyula életpályáját is megváltoztatta.

Amikor 1946-ban elvállalta a moszkvai követi státust, ezt írta Kornfeld Móricnak: „Ma végül is a jobboldaliak tiszta kommunistának és árulónak tartanak – egy öreg fasiszta szeretne már jelen lenni az akasztásomon –, a baloldaliak persze konzervatívnak, úgy hogy megint meg vagyok győződve, hogy jó úton járok, mivel minden oldal helytelenít” – idézi Hatos Pál.

Ellentmondásos megítélését újszerű tudományos megközelítésmódja mellett a semelyik ideológiának meg nem hódoló történetírói szerepvállalása okozza a mai napig, hiszen az életút eseményei rendre cáfolják a rá aggatott „horthysta” és „kommunista” jelzőket. Országgyűlési képviselőként ténykedett 1953-tól, a Három nemzedékben megfogalmazott, zsidókra vonatkozó kritikája ellenére pedig zsidó származású nőt vett feleségül (1944–45-ben egyébként Kosáry Domokos bújtatta őket).

Kiállt a perbe fogott írók mellett, szót emelt a magyar-zsidó írók mentesítése érdekében, sőt, amikor évtizedes vitapartnerét, Mályusz Elemért a politikai rendőrség vizsgálat alá vetette, Szekfű tanúskodott mellette, és egy szóval sem említette szakmai nézetkülönbségeiket. Élő politikai emlékezete nincsen, de a mai napig ő az egyik legtöbbet idézett magyar történetíró.

*
És hogy mi a helyzet az ifjúsággal, amelyben 1934-ben olyan erősen hitt? Az Eötvös Collegiumot 1950-ben bezárták, de bő másfél évtizeddel később – már átalakult formában, de a régi eszményt nem feledő – tehetséggondozó intézmény lett belőle. Azóta legalább három nemzedék került ki falai közül.

Mi száz év múltán pedig Szekfű Gyulához hasonlóan abban bízunk, hogy a „hanyatló kor” egyszer a Széchenyi Istvántól vett önvizsgálat talaján emelkedésbe fordul, az „erkölcs kiművelése”, a „közértelmesség növelése” nyomán pedig bekövetkezik a kollektív erkölcsi megtisztulás: hiszen „sorsunk nálunk nagyobb hatalmak kezében van, de jellemünk a magunkéban”.

Válogatás Mikszáth Kálmán műveiből

Az ivás művészete

„...megkezdhette körútját a mélyedések üdvözítő csarnokában”

1877

A Kaukázus természetszerű befolyást gyakorol az orosz katonatisztekre. Szétszórt állapotban feküsznek szerte, minélfogva a magányos élet unalomra s az unalom ivásra vezeti őket. De mit is csinálhatna mást egy szegény tiszt feleség, könyv és társaság nélkül, ötszáz kozákkal egy állomáshelyen? Iszik.

Útunkban egy kapitánnyal s egy főorvossal ösmerkedtünk meg, kiknek életmódja valóságos tükre a többinek is.

*
Minden tisztnek egy privátdinerje van, kit demcsik-nek hí. Kapitányunk éppen a reggeli szolgálatról tért vissza s magát tábori ágyára vetve, közte és a demcsik közt a következő párbeszéd fejlődék:

– Brisgaloff, tudod, hogy útra kell kelnünk?

Brisgaloff, ki már nagyon otthonos volt szolgálatában, így válaszolt:

– Igen, kapitány, tudom.

– S mivel üres gyomorral nem szoktunk útra kelni, együnk egy darab kenyeret és igyunk rá egy kicsit. Aztán pedig előkeresed a lovakat.

– Jól van, kapitány – felelé Brisgaloff, s egy darab kenyeret, sajtot s egy üveg vutkit hozott be.

A kapitány igen jó úriember: hogy maga emészthesse föl e földi jókat, Brisgaloffnak sajátkezűleg mért ki egy darab kenyeret s egy pohár vutkit, s addig, míg az egy pohárral nyalakodék, ő hárommal bánt el.

– Azt hiszem, most már elmehetsz – fogat után, mert nem szabad felednünk, hogy hosszú út vár reánk – mondá a kapitány.

– Bánom is én, akármilyen hosszú, nem lesz az nekem unalmas, ha a kapitány úrral utazhatom.

– Együtt megyünk, barátom. Vagy nem vagyunk-e, mint minden ember, testvérek? Hagyd itt nekem a poharat és a vutkit, hogy ne unjam el addig magamat, míg te a lovakat keresed; és most menj, Brisgaloff, menj!

Brisgaloff elment a lovak után, de csak igen rövid ideig maradott távol, miért is a kapitány két pohárnál többet nem bírt levezényelni.

– A lovak már itt vannak, kapitány! – jelenti Brisgaloff visszatérve.

– Jó, hát csak fogd be őket.

– Igyék még egy pohárral kapitány, hogy addig se unatkozzék, amíg befogunk.

– Igazad van, Brisgaloff, csakhogy én nem szeretek magam inni, mint a korhelyok. Igyál te is, barátom, egy pohárral, ti többiek pedig ott künn, fogjatok be!

Mire poharaikat kiitták, a fogat készen állott.

De már szemeik ekkor homályosodtak, s a kapitány talán azon szándékban, hogy kimenjen a járműbe elhelyezkedni, fölállt, de csakhamar lankadtan ledőlt ágyára, Brisgaloff pedig melléje kuporodott.

Az ágy recsegett a teher alatt s recsegése nagyon hasonlított a kocsikenőt rég nem látott trojka zörgéséhez és csikorgásához, minélfogva nem is lehet csodálni, ha a kapitány azt hitte, hogy ő a hűséges demcsikkel most javában utazik.

Nemsokára elaludt, s fel sem ébred, ha Brisgaloff mintegy félóra múlva el nem kiáltja magát:

– Az állomáshelyre értünk, kapitány!

– Hm? Igazán? – felelé a kapitány szemeit dörzsölve.

– No, ha mondom, az állomásra értünk ez egyszer.

– Nos, akkor hát innunk kell egy pohárral, Brisgaloff.

– Igen, kapitány, igyunk – felelé Brisgaloff lelkesülten.

A két útitárs testvériesen koccintott.

– Most pedig utazzunk – tovább első a kötelesség, Brisgaloff.

– Igen, utazzunk.

Nemsokára a második, majd a harmadik állomásra értek, hol mindig a fenti jelenet ismétlődék; a negyedik állomásnál azonban kiürült az üveg, ami különben Brisgaloffot zavarba nem hozta a világért sem, mert más üveget hozott.

Az új üveggel ismét folytathatták az utat egy darabig, míg a tizedik állomásnál testvéries összeölelkezésben egyszerre lefordultak a csézáról, jobban mondva az ágyról – s a mai napra be lett fejezve az utazás.

*
Másik ismerősünk, a főorvos, egészen más módon élt az ivás művészetének.
Egy keleti stílben épült házban lakott s szobája fala körös-körül tele volt keleti szokás szerint mélyedésekkel.

A főorvos mindennap hét órakor a kórházba ment, hol a betegek létszáma szerint többé-kevésbé hosszas szemlét tartott, s csak ezután tért vissza.

Szolgája ezalatt a szobában lévő minden mélyedésbe két-két pohár puncsot tett, úgyhogy a doktor, mihelyt hazaért, rögtön megkezdhette körútját a mélyedések üdvözítő csarnokában.

– Hm! – dörmögé a doktor, mindjárt az első mélyedésnél megállapodva – milyen csúf szél fúj ma, hallod-e, hűséges demcsik, Kacsenko?

– Bizony ördöngös egy szél.

– Hm hm, Kacsenko, ilyen időben nem jó ám kimenni éhgyomorral…

– Önnek igaza lehet. Nem akar valamit enni?

– Inkább szeretnék egy pohár puncsot.

– Szent Vazilra mondom, magam is…

– Kacsenko barátom, két pohár puncsot!

– Íme, itt van. Szolgálatjára.

És a tiszteletre méltó doktor, ki maga folytatta magával a föntebbi párbeszédet (mert ott a szobában ugyan egy lélek sem volt rajta kívül), kezébe fogta az első mélyedésben lévő két pohár puncsot, és fönnhangon azt kívánva, hogy éltesse az isten az ezredem főorvosát!, hatalmas kortyokban becsülettel kiüríté.

A második mélyedésnél, bár más volt az eljárás, az eredmény ugyanez lett.

Az utolsó mélyedés szerencsére éppen az ágy mellett volt; – mikor ide ért s azt is kikutatta, mosolygó, boldog arccal dőlt ágyába s ott valószínűleg valamennyi páciensét meglátogatta s kigyógyította.

Vége