Hétvégi melléklet

2020. július 25.

0725

Csapóajtó

Vers

Goethe: Ártatlanság

Legtisztább erény! a méla
gyengédség kútvize te!
szebb, mint Byron, mint Paméla
ideál-igézete.
Mihelyt más tüz lángja is kel,
gyönge fényed tovaszáll:
csak az érez, ki nem ismer,
ki ismer, nem érez már.
 

Istennő, kivel csak Éden
berkén élheténk együtt:
megjelensz még néha, réten,
mielőtt a nap kisüt;
csak szelíd költőnek villan
képed olykor ködben itt:
Phőbus jön; a köd elillan:
köddel képed eltünik
 

(Babits Mihály fordítása)

Müvész Páholy

Mindenevő rendező

„Azt szeretem a szabadúszó létben leginkább, hogy mindig megújulásra sarkall, nem hagy elkényelmesedni”

Petrovics Gabriella
Nagy Viktor
Fotó: MH/Papajcsik Péter

Nagy Viktor kettőezer-tizenhárom óta a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja. A Nádasdy Kálmán- és Jászai Mari-díjas rendezővel, érdemes művésszel budai, bauhaus stílusú lakásának nappalijában beszélgettünk. A kottákkal, drámairodalom-kötetekkel és képzőművészeti albumokkal körülvett miliőben szó esett arról, hogyan vezetett útja a zene területéről a színházhoz. Nagy Viktor örömmel beszélt rendezéseiről, a Psota Irénnel, Plácido Domingóval való munkáról, a szabad­úszó létről, valamint arról, hogy a mai operarendezéseknek mi a legnagyobb problémájuk az egész világon. Továbbá azt is kifejtette, miért indokolt a modellváltás a Színház- és Filmművészeti Egyetemen.

– Amikor telefonon egyeztettük az interjú időpontját, épp a Balatonnál volt. Ha jól tudom, a víz, a tenger mindig is vonzotta, hajóskapitány szeretett volna lenni…

– Valóban, mivel gyerekkoromban folyton térképeket nézegettem, gyűjtöttem és rengeteg hajós történetet olvastam. Főként Dékány András és Verne Gyula ifjúsági regényein nőttem fel, de amikor láttam a moziban például Cousteau kapitány tengerkutató, felfedező filmjeit, azok is lenyűgöztek. Már iskolásként nagyon belém ivódott ez a világ.

– És most a koronavírus-járvány miatt több időt töltött, tölt a Balatonnál?

– Számomra az jelenti az igazi pihenést, ha víz közelében lehetek. Van egy családi nyaralónk Balatonszemesen, ahol igyekszem minél több időt tölteni, ott sokkal kellemesebb, mint a városban. Ám a fővárosba és vidéki nagyvárosokba is kell járnom egyeztetések, castingok miatt, hiszen az élet nem állt meg a járvány alatt sem. A színházak
a következő évad bemutatóira készülnek.

– A járvány miatt azonban világszerte bezártak a kulturális intézmények, így a színházak is március közepén. Hogyan írta át ez a helyzet a folyamatban lévő munkáit, mindennapjait?

– Még épp a járvány előtt, február huszonnyolcadikán bemutattuk az Újszínházban Herczeg Ferenc Az élet kapuja című regényéből Fazekas István által írt drámát, így a rendezői feladataimat be tudtam fejezni.
A darab viszont nem futotta végig az évadot. Egyéb munkáimat szerencsére telefonon
és interneten keresztül tudtam intézni.

– A szabadtéri színházak nemrég megnyitottak országszerte, ám a kőszínházak csak nyár végétől, ősztől várják a közönséget. Milyen darabokkal készül a visszatérésre?

– A Kecskeméti Katona József Nemzeti Színházban a Légy jó mindhalálig című musicalt rendezem, azután Pécsen Szörényi Levente és Bródy János rockballadáját, a Kőműves Kelement viszem színpadra, majd Kassán Puccini Tosca című operáját mutatjuk be. A szeptemberi újranyitás előtt most felújító próbák vannak az Újszínházban, és nemrég tartottunk egy szereplőválogatást a Fatia Negra című musicalre, amelynek a bemutatója jövő áprilisban lesz szintén az Újszínházban.

– Érdekes a színházhoz vezető útja, hiszen fiatalon a zeneművészet bűvölte el, vadászkürtön és zongorán játszott, majd zenetanárként végzett a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola Pécsi Tagozatán, aztán zenés színházi rendező szakon szerzett diplomát a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. Egyértelmű volt, hogy a zene mellé a színház kerül?

– A hatvanas-hetvenes évek az amatőr színjátszás virágkora volt Magyarországon. Rengeteg híres fővárosi és vidéki amatőr társulat működött, így Pécsett színészként és rendezőként kezdtem. Ám igazán az írás vitt a színház felé, ugyanis elkezdtem darabokat, abszurd drámákat írni, amelyeket elő is adtunk. Közel állt hozzám és hatott rám Ionesco, Beckett és Kafka írói világa. Az írásaim persze nem voltak annyira kiforrottak, így inkább maradtam a zene és a színház területén. Nem akartam rendező lenni, csak egyszerűen színpadra akartam állítani a saját darabjaimat. A rendezéseim során észrevettem, hogy tudok hatni az emberekre, el tudom fogadtatni a gondolataimat. És van egyfajta vizuális látásmódom is, amit annak köszönhetek, hogy rengeteget jártam könyvtárba, ahol az olvasás mellett számtalan képzőművészeti albumot áttanulmányoztam. A film is nagyon érdekelt abban az időben. Pécsett volt egy remek filmklub, ahova éveken át jártam. Több száz filmet láttam a némafilmektől kezdve a francia újhullámon, olasz neorealizmuson át egészen az amerikai klasszikusokig. Jancsó, Pasolini, Bertolucci és Fellini filmjei is nagy hatással voltak rám.

Nagy Viktor: A rendező olyan, mint a pap, ameddig tud, misézik. Hatvanhat éves vagyok, s addig fogok rendezni, amíg örömet szerez
Nagy Viktor: A rendező olyan, mint a pap, ameddig tud, misézik. Hatvanhat éves vagyok, s addig fogok rendezni, amíg örömet szerez
Fotó: MH/Papajcsik Péter

– Felettébb inspiráló lehetett ez az összművészeti közeg…

– Az volt. Arról nem is beszélve, hogy a Pécsi Művészeti Szakközépiskolában olyan nagyszerű tanárok tanítottak, mint Lantos Ferenc, a kitűnő festő és művészpedagógus. A középiskolás éveim az akkori jó értelemben vett liberális közegben teltek, ahol szivacsként szívtam magamba a képzőművészetet, a zenét, az irodalmat és a színházat.

– Aztán Petrovics Emil, Lendvay Kamilló, Selmeczi György zeneszerzők, majd Vámos László rendező lett a mestere. Milyen pedagógiai módszerekkel tanítottak?

– Petrovics Emil különös pedagógiai érzékkel tanított, míg a zenés színházi rendező szakon csupán négyen voltunk hallgatók, így valódi, emberközeli műhelymunka zajlott. Hogy csak egy példát említsek: Osztovits Levente akkoriban az Európa Könyvkiadó igazgatója volt, s néha azzal lepett meg minket, hogy beállított egy rakat könyvvel, s mindenkinek adott egyet. A drámagyűjteményem nagy része az ő ajándéka.

– Müller Péter–Tolcsvay László–Bródy János Doctor Herz című darabjának vizsgarendezése révén került a Madách Színházba pályakezdőként. Hogyan emlékszik vissza erre az időszakra?

– Abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy nagyon sok színháztól kaptam ajánlatot. A Madách Színházban előzőleg asszisztensként dolgoztam Ádám Ottó és Lengyel György mellett, s nagyon jó légkör vett körül, jól éreztem magam. Így hát, nem volt kérdés, hogy oda szerződöm. Rádásul a zenés darabok mellett prózát is rendezhettem.

– Úgy tudom, a Madáchban együtt dolgozott Psota Irénnel, aki nagy hatással volt önre…

– Hálás vagyok, hogy olyan nagy színésszel hozott össze a sors, mint Psota Irén. A nagy színészek soha nem könnyű esetek, és Psota Irén különösen nem volt az. Noha szeretetteljes barátság alakult ki köztünk az évek során, a munkánk nehezen indult.

– Miért?

– A Doctor Herz című vizsgaelőadásom első próbáján odadobta a lábam elé a szövegkönyvét. Ugyanis úgy indul a darab, hogy Mutter, a virágárus hölgy, akit Psota Irén játszott, feljön egy csapóajtón keresztül Doctor Herz csillagvizsgálójába, ami fent, a magasban van. Fél órán át magyaráztam neki, mit kellene csinálni, mire közölte, ő onnan ugyan fel nem jön, mert nem egy csapóajtón akar visszatérni húsz év után a Madách Színházba. Aztán repült a szövegkönyv. Végül megcsinálta, amit kértem, rájött, hogy ez mekkora poén. A közönségből pedig minden alkalommal kitört a taps, amikor csapódott az ajtó, és egyszer csak ott állt előttük Psota Irén. Aztán a Roncsderby című monodrámában dolgoztunk még együtt, ami már igazi álomutazás volt. Irén fantasztikusan játszott.

– A Magyar Állami Operaházban tizenhat évet töltött, volt főrendező és rendező. Mi vonzotta az operák és balettek világába a könnyedebb műfaj után?

– Fontos megjegyeznem, hogy nem teszek különbséget a műfajok között. Nádasdy Kálmán opera-, színházi és filmrendező, egyben legendás tanár mondta azt, hogy a rendező olyan, mint a disznó: mindenevőnek kell lennie – és ez igaz is. Mesterem, Vámos László is ezt az elvet követve tanított minket. Nem hiszek az olyan rendezőkben, akik mondjuk csak prózát rendeznek, s előítéletesek a zenés műfajokkal. Ám a főiskolán zenés osztályban végeztünk, így az egyik fő profil, amire kiképeztek minket, az opera volt. A karrierem egy részét a Bajazzók operarendezésnek köszönhetem, amit nagyon sok szakmabeli látott. Aztán az Operaházban nyakig belevetettem magam az opera műfajába.

– Olyannyira, hogy Wagner monumentális tetralógiáját, A Nibelung gyűrűjét is megrendezte, ami nem kis feladatot jelenthetett…

– A Nibelung gyűrűjének szerepeit a hosszútávfutó magányossága jellemzi, és olyan stabil énekesi gárdát kíván, akik bírják energiával és hanggal. A többi Wagner műhöz képest ez egészen speciális szereposztást igényel, mivel vannak olyan szerepek, amelyeket végig kell vinni. A legnagyobb nehézséget a szereposztás jelentette, ráadásul kettős szereposztással játszottuk az előadást. Továbbá szcenikailag annyira bonyolultra terveztem, hogy erősen próbára tette az Operaház technikai lehetőségeit. A pincétől a padlásig mindent kihasználtam, nem akartam megúszni egy vetítéssel a különböző jelenteket. Arra pedig külön büszke vagyok, hogy az intézmény kizárólag magyar énekeseket foglalkoztatott.

– Az Operaház után vidéki színházakban dolgozott, előbb Miskolcon, majd Győrben, ám csaknem tíz éve szabadúszó.

– A pályám során kétszer rúgtak ki, Vass Lajos az Operából kettőezer-hétben és Borkai Zsolt a Győri Nemzeti Színházból kettőezer-tizenegyben. Ezután már nem akartam és nem is volt rá lehetőségem, hogy odaszerződjek valamelyik színházhoz, így szabadúszó lettem.

– Ennek a létformának megvan a szépsége és a nehézsége is. Hogy látja?

– Az egyetlen nehézsége talán az, hogy mindig meg kell nyerni a „meccset”, de még akkor sem biztos, hogy visszahívnak. Ugyanis ha túl jó, sikeres volt a darab, előfordult, hogy épp emiatt nem hívtak újra. Nehogy veszélyeztessem az éppen regnáló főrendező, vagy igazgató pozícióját. A szépsége pedig az, hogy mindig új és új emberekkel ismerkedem meg, ami persze egy idő után körforgássá alakul, hiszen akár többször visszatérek ugyanabba a színházba. Azt szeretem a szabadúszó létben leginkább, hogy mindig megújulásra sarkall, nem hagy elkényelmesedni.

– Mi alapján dönti el, hogy mely darabok rendezését vállalja el?

– Legtöbbször megkeresnek egy darabbal, hogy rendezzem meg, de arra is van példa, hogy azt kérik, ajánljak egy sikeres, kevés szereplős előadást. Ilyen volt a Pécsi Nemzeti Színházban két éve bemutatott Balfácánt vacsorára című komédia, ami őrületes sikert aratott.

– Maradjunk még Pécsnél. Három éve a Pécsi Szabadtéri Színpadon Verdi Traviatáját rendezte Plácido Domingóval. Milyen volt a világhírű tenorral együtt dolgozni?

– Rengeteg világsztárral dolgoztam együtt. Például csak a Tosca rendezése során Marton Évával, Peter Dvorskýval, Renato Brusonnal, Ruggero Raimondival és José Curával. A három tenorból kettőt rendeztem: José Carrerast a Carmenben, Plácido Domingót pedig a már említett Traviatában. A felsorolt világsztárok rettenetesen szerények és amellett félelmetesen tehetségesek. Mindent megcsinálnak, amit a rendező mond. Nyilván ha avantgárd rendezésről lenne szó, ott sokat kellene magyarázni, hogy Scarpia miért van elmegyógyintézeti ápolónak öltözve, Carmen miért férfi, José miért nő. Az én rendezéseim azonban többnyire nincsenek átértelmezve, kifordítva. Egyébként a mai operarendezéseknek a kifordítottság a legnagyobb problémája most az egész világon.

– Ezt pontosan hogy érti?

– Vannak olyan agyament rendezések, hogy magát a történetet sem lehet felismerni. Ez nagy baj. Viszont nagyon sok olyan modern rendezést láttam, amiket hihetetlenül élveztem. Ott van például Netrebko és Villazón Traviatája, amit a televízióban is leadtak, minden másodperce nagyszerű volt. De Hoffmann meséit is említhetem a Bastille Operából, ami szintén egy rendezői telitalálat. A gond az, amikor visszafelé játsszák a darabot. Vámos László írt erről a jelenségről egy nagyszerű pamfletet, az volt a címe „Telmah, a nád”.

– Hogy fog hozzá a különböző műfajú darabok rendezéséhez?

– A rendezői munka mindig elemzéssel kezdődik, ami logikai és vizuális részből épül fel. Noha nagy divatja van manapság a darabok átírásának, nem vagyok híve ennek, ahogy az imént is mondtam. A zenés daraboknál előny, ha a rendező tud kottát, netán partitúrát olvasni. A legfontosabb a dramaturgiai munka, a szereposztás kitalálása, majd a vizuális koncepció megtervezése. Ha mindez megvan, összeáll az előadás. Innentől kezdve a próbákon legtöbbször improvizálok, hagyom magam sodorni a színészekkel és a történettel, de úgy, hogy a koncepció, lélekben piros ceruzával aláhúzott vonalát megalkuvás nélkül végigviszem. Természetesen az olyan nagyoperák esetében, mint a Carmen vagy az Aida, ahol sok a tömegjelenet, azokat pontosan meg kell tervezni.

– Négy darabja is szerepel az Újszínház repertoárjában, Móricz Zsigmond Sári bíró című vígjátéka, Herczeg Ferenc Az élet kapuja és a Bizánc című műve, valamint a Csíksomlyói passió. Mi fogta meg ezekben a művekben?

– A Csíksomlyói passió speciális dolog volt, hiszen Kerényi Imre emlékére készült. Ezt megelőzte a pécsi Csíksomlyói passió, amit egyébként látott Kerényi, és rendkívül tetszett neki. Holott koncepcionálisan és vizuálisan is teljesen más volt, mint az ő rendezése. Kerényi munkássága, emberi és tanári mivolta előtti tisztelgés volt ez az előadás. A Sári bírót én javasoltam az Újszínháznak, mivel egy vígjátékot szerettek volna. Korábban ajánlottam más színházaknak is, de nem voltak rá vevők. Valószínűleg azért, mert nem ismerték jól ezt a Móricz-művet. Ráadásul olyan a nyelvezete, amivel csínján kell bánni, át kell gondolni. Ebben az előadásban tudtam Esztergályos Cecíliával dolgozni, aki kitűnő színésznő, és nagyon jó a darabban is. A Bizánc pedig régóta kerülgetett. Sík Ferenc ajánlotta nekem, de akkor nem mertem megrendezni, társulati dolgok miatt. Ez egy irdatlanul nehéz előadás, aminek az aktualitását a jelenlegi világhelyzet, az iszlám mérhetetlen, agresszív terjeszkedése adta, amihez a török hódítást lehet hasonlítani. Herczeg Ferenc drámájának középpontjában a veszély mellett a regnáló rezsim felelőssége, illetve felelőtlensége áll. A pusztuláshoz az a fajta romlottság, korrupció, dekadencia vezetett, ami a mai Európát is mélyen átitatja.

– Előadásainak nagy részében látványos színpadi megoldásokat, díszleteket és jelmezeket alkalmaz. A Bizánc című drámában például Kalasnyikovokat és gurulós bőröndöket is láthatunk. Mi volt itt a rendezői koncepció?

– Mindig felteszem magamnak a kérdést, hogy az adott darabot a saját korában játszassuk vagy tegyük át egy másik korba.
A legtöbb darabot gondtalanul el lehet játszani modern körülmények között. Shakespeare-rel vagy Molière-rel azt csinálnak, amit akarnak, viszont Molnár Ferencet vagy Móricz Zsigmondot nem lehet más korba helyezni, mert épp a lényege vész el. A Bizánc azonban a korábban már említett aktualitása miatt kiabált a modern megoldásért, a más fegyverekért, ruhákért. Például a gurulós bőröndökkel a hazátlanságot akartam szimbolizálni.

– Néhány évvel ezelőtt úgy fogalmazott egy rövid protréfilmben, hogy a színház mindig is megtűrt dolog volt, egy olyanfajta intézmény, ami hol jól, hol rosszul kötődött a társadalomhoz, a regnáló hatalomhoz. Ezt ma is így gondolja, vagy változott valami az utóbbi években?

– Le kell szögeznünk, hogy Magyarországon nem volt kulturális rendszerváltás. Noha néhány intézmény élén történt változás, alapvetően nem változott semmi. A színháznak mindig is lavíroznia kellett, s ez örökké így lesz. Ez a lavírozás azonban most áttevődött egy kultúrharcba. Jelenleg ugyanis azt éljük meg, hogy bizonyos értelmiségi erők, az azóta megbukott szabad demokraták holdudvara, nem tudja elfogadni, hogy lezárult egy korszak, új narratívák jönnek. Lényegében egyfajta folyamatos utóvédharcnak vagyunk tanúi. Ezt látjuk a színházban, az irodalomban, vagy a Színház- és Filmművészeti Egyetemmel kapcsolatos balhézásban. Holott reális okok szólnak a mellett, hogy az intézménynek meg kell változnia.

– Mik ezek a reális okok?

– Tényekkel bizonyítható, hogy megszűnt a főiskola sokszínűsége, ezáltal nagyon belterjes lett. Ez korábban egyáltalán nem így volt. Azt gondolom, az állam rendkívül bőkezűen szponzorálja a kultúrát. Lényegében megszűnt a kultúrának a hatalommal folytatott harca, s áttevődött a kultúrán belüli harccá. A főiskolán tizenöt éven át tanítottam. Volt olyan osztály, amit zenés mesterség tanárként végig is vittem. Így tudom, hogy mi a különbség a mostani és az akkori képzés között. A fő különbség az, hogy az oktatás akkor nagyon sokszínű volt, mivel sokféle színházi vezető, rendező tanított.
A különböző ízlésű, világnézetű pedagógusok jól megfértek egymás mellett. A szabad művészi alkotást, tanulást maximálisan lehetővé tették. Abban az időben a főiskola az egész színházi szakma számára nevelte a növendékeket, a végzettek pedig az ország bármely színházával kompatibilisek voltak. Azt szeretném, ha sokrétűbb, sokszínűbb lenne az oktatás és a színészi felhozatal. Ez nem azt jelenti, hogy a Színművészetiről nem jönnek ki jelenleg is tehetségek. Ellenkezőleg. Az utóbbi években magam is tucatnyi fiatallal dolgoztam, akik remekül megállták a helyüket.

– Gondolt rá, hogy visszamegy tanítani?

– Nem óhajtok tanítani a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, nem jelentkeztem, és ezután sem fogok jelentkezni. Nem lételemem a tanítás, s nem is érnék rá, mert időm nagy részét vidéki színházakban töltöm.

– Az operairodalom legismertebb darabjait állította színpadra a Toscatól kezdve a Rigolettóig, sőt, megrendezte az Evitát
és a Hairt is. Van hiányérzete?


– Igazából nincsen. A rendező olyan, mint a pap, ameddig tud, misézik. Hatvanhat éves vagyok, s addig fogok rendezni, amíg örömet szerez. Ha szembe jönne a Macbeth, azt szívesen színpadra állítanám. Azt várom, hogy találjon meg a feladat, a lehetőség. Ahogy már mondtam, Győr után nem sikerült színházat szereznem magamnak. Bárhova is pályáztam, nem sikerült. Talán arra vágynék, hogy egy színházat vezessek öt évig, de elhatároztam, hogy nem pályázom sehova. És mivel nemcsak én választhatok műveket, hanem a művek is választhatnak engem, így abban bízom, hogy a darabok ezután is kiválasztanak, a lehetőségek pedig megtalálnak.Petrovics Gabriella

Válogatás Mikszáth Kálmán műveiből

A Marcsám című elbeszélés

„Elpocsékoltam a lelkem művére négy esztendőt és kétezer tallért”

1879

Egy ábrándos arcú szőke fiatalember, ki szerény állású hivatalnok volt a megyénél, s kivel sokszor sétáltam s beszélgettem egy időben, s ki mindig érdeklődve kérdezősködött s beszélt az irodalomról, Rétsághról a következő levelet intézte hozzám:
Uram!

Elégettem – volt hozzá bátorságom. De mi adta hozzá az erőt, hogy még csak meg sem sirattam? Igen, uram, én elégettem.
De mit égettem el, fogja ön kérdeni: s én felelek önnek.

Szép kézirat volt, vastag, merített, rovátkás papíron, a szélén kerettel, fölül pedig korona áldás hazánkra fölirattal.
Pompásul volt írva, mert ügyes, könnyű kezem van.

És az, amit a fekete betűk ábrázoltak, irodalmi művem vala.

Irodalmi művem! Oh, milyen édes kimondani, leírni e szavakat. Az én irodalmi művem. Mily végtelen kéj, szívdagasztó büszkeség ez a tudat!

Egy elbeszélés volt, melyet az ön irodalmi működésétől buzdíttatva írtam szívem vérével, édes ábrándokkal.

Első szerelmem tárgya, a szép szőke Marcsa volt elbeszélésem tárgya. Ővele akartam indulni a dicsőség útjára.

Midőn elbeszélésem már teljesen készen volt, van a megyében egy tudós akadémiai tag, ki fiatalember korában a szépirodalommal is foglalkozott, azon kérdést intéztem hozzá: művemet a Budapesti Szemlé-ben közöljem-e, vagy pedig könyvárusi úton tegyem közzé?

A kérdés, amily találékony volt, éppoly ügyesen állítá élére a dolgot. Az illető celebritás bizonyosan nem volt tisztában azzal, amit felelni akart volna – s nem felelt.

A megyében minden ember csodált, s én boldog lettem volna, ha nem sújt a nagyság átka, a vágy, hogy az egész világ fölismerje láng­elmémet, hogy a tűz, mely szárnyra kapott keblemben, ki is törhessen és ragyogóvá tegye nevemet.

Éppen ez idő tájban egy fiatal ember került a megye székvárosába, ottani rokonait látogatni. Szép elegáns fiatal ember volt: mint mondá, a meginduló Bokor című folyóirat munkatársa.

Utat, módot kerestem az előkelő fiatal úrral megismerkedni; szegény hivatalnok létemre nem sajnáltam egy ízben meghíni reggelire hozzám. Oh, milyen boldog voltam, hogy elfogadta.

A reggeli egy heti fizetésemet nyelte el s engem őrült pazarló hírébe hozott, de az dicsőségem volt, mert elolvastam az ifjú előtt a Marcsámat.

A fiatal elegáns úrnak, mikor fölolvasásomat bevégeztem, elfogyott a beszéde, s nem maradt érzelmei kifejezéseire (csak) egyetlen szava, de e szó igazságos, mély, találó s mindent kifejező volt. Azt mondta elbeszélésemre:

– Szép!

S azután azt tanácsolta, hogy álljak be a Bokor előfizetői közé, s ott közöljem az elbeszélést, mert olyan nagytekintélyű folyóirat sem nem volt, sem nem lesz oly könnyen, mint aminő a Bokor. Oh, a Bokor szívesen fogja közölni a szép elbeszélést és fölségesen díjazandja.

– Ő maga is ajánlani fog a szerkesztőnek.

Örömtől ittasan fogadtam el ajánlatát, s néhány nap múlva a beszély kéziratával egyetemben a fővárosba küldtem a Bokor előfizetési díját.

Két hét múlva megkaptam a Bokor első számát. Mohón lapoztam át, nem volt benne az elbeszélésem.

Nyugtalan izgatottsággal töprenkedtem rajta, mit tegyek most, midőn szerencsére ismét megérkezett a fiatalember, ki azt mondta, hogy ez csak mutatványszám.

Addig is azonban sürgessem a szerkesztőt.

Úgy tettem, de mit sem tudtam meg a Marcsám sorsáról, vagy két hónapig. Mintegy két hónapra azt üzente a szerkesztő, hogy előbb beszélni akar velem művemről, mielőtt annak sorsát eldöntené.

Két nappal később kilenc órakor reggel a fővárosban voltam, s bérkocsin állottam meg a Bokor szerkesztősége előtt.
A nagykapunál beküldtem a névjegyemet, ráírva a szálloda címét, ahol szállva leszek.

Egész nap vártam szállodámban a szerkesztőre, de hiában. Másnap elmentem az irodába, s egy sötét előszobában egy félszemű inas fogadott, akinek a foga fájt. A félszemű nem viszonozta köszöntésemet, s azt mondta, urával csak három
és öt óra között szólhatok.

Három órakor már ott voltam az őrségen. A szerkesztő elmélyedve a következő szám összeállításába, a következő szombatra kérte látogatásomat. A félszemű azzal kerekítette ki ura szavait:

– Szombaton bizonyosan itthon találja az urat, ha esni fog.

A szombat elérkezett, de az eső nem esett. A levegő azonban ködös volt, az ég felhős, s ez reményt adott. Elmentem ismét.

A nagymogul olyan hangon fogadott, mintha tudtomra akarta volna adni, hogy éppen három percet szánt nekem, mert gyilkos módon sok a dolga; pipázott, mint egy basa és a Hon-t olvasta.

– Uram – mondám neki –, én a Marcsám ügyében jövök.

– Marcsa? Ki az? Mi az? Ah, de igaz, már emlékszem. Nagyon sok mondanivalóm volna e tekintetben, de ma el vagyok halmozva a legbolondabb munkákkal. Legközelebb azonban írni fogok önnek. Aláz'szolgája!

Most tehát nem marad egyéb hátra, mint otthonról sürgetni levelét. Számos sürgetésemre végre is annyit felelt egy carte correspondance-on, hogy ő nem foglalkozhatik mindig ezzel a dologgal,  s hogy midőn legközelebb a fővárosba jövök, meg fogjuk egymást érteni.

Midőn lejárt az előfizetés, újra előfizettem, s vártam, de türelmem csak négy hónapig tartott. Leutaztam a fővárosba, s leg-
első dolgom volt a szerkesztői irodába menni, hol csak a félszeműt találtam, aki most valamivel barátságosabban mosolygott elém. – Jutalmul meghíttam ebédre.

Másnap kétszer is kerestem a Bokor szerkesztőjét: a félszemű azt súgta fülembe:

– Önnek nem sok reménye lehet.

Végre is légyottot kértem egy vasárnapra, melyen már haza kellett utaznom. Az utolsó pillanatban meg is kaptam a szerkesztő üzenetét a Szerkesztői postá-ban.

A „Marcsám” nem éppen olyan, hogy tetszésünket meg ne nyerte volna. Szükséges lenne azonban megváltoztatni a címet, a személyek jellemét, s némi részben a mesét.

Mentem haza. S vártam újra még négy hónapig: minő átalakuláson fog keresztülmenni a Marcsám.

Októberben megküldték a Marcsám kéziratát, hogy az érzékeny dolgokat vegyem ki belőle stb. és vigyem vissza márciusra. Elképzelheti, uram, hogy az a kegyetlenség, melyet kénytelen voltam véghezvinni, minden szépségéből kivetkőzteté Marcsám-at.

Végezem, uram. Hétszer voltam a fővárosban s mindig azért, hogy Marcsám sorsán segítsek, midőn a szerkesztő azzal fogadott:

– Hé! hé! úgy látszik, ön kezd soványodni!

Hóhér!

Midőn tizenkettedikszer voltam ott, alig mondtam ki nevemet, már rám kiáltották, hogy a Bokor megszűnt. – Elpocsékoltam a lelkem művére négy esztendőt és kétezer tallért…

Csinos kézirat volt, elégettem.

Fogadja, uram, nagyrabecsülésem stb.

Vége