Fordítottság

„...kajütjében bozontos vadállat formájában megjelent az ördög, akivel sajátos párbeszédbe elegyedett...”

A tengeri szörny és a fenevad Szent János apostol látomásai szerint (Albrecht Dürer a Jelenések könyvéhez készült Apokalipszis-fametszetsorozatának darabja, 1497–98). Krisztus második eljövetelének várása, a végidőkről szóló kinyilatkoztatások értelmezése különösen olyan történelmi korszakokban kapott erőre, amikor a kereszténység átalakulóban volt, kihívás előtt állt

Fotó: AFP/Collection Roger-Viollet

Százhúsz évvel ezelőtt, 1900. július legvégén halt meg Vlagyimir Szolovjov orosz vallásfilozófus, misztikus író, akinek művei 20–21. századi teológusok, irodalom- és filozófiatörténészek sorát tartották lázban. Noha az elmúlt évtizedekben számos kiváló értékelés született róla és munkáiról – időrendben többek között Török Endre, Dukkon Ágnes és legutóbb, legátfogóbban Farkas Zoltán tollából –, az életmű összetettsége folytán még sincs könnyű dolguk azoknak, akik szeretnék jól megérteni alakját. Talán könnyebb is, ha nem annyira a rá vonatkozó értékelésekből, mint inkább hatásának spektrumából indulunk ki.

*
Vlagyimir Szergejevics Szolovjov mindössze negyvenhét évet élt. Gondolatainak lenyomata azonban világosan érezhető Nyikolaj Bergyajev, Szergej Bulgakov és az orosz szimbolisták művein, sőt nem csak kor- és honfitársainak körében, mert mára a nyugati kereszténységben is megkerülhetetlen szereplővé vált. Ez utóbbi minden bizonnyal nem független attól, hogy élete vége felé csatlakozott a katolikus egyházhoz, mert meggyőződött arról, hogy az Péterre, Krisztus nyájának pásztorára lett alapítva. Befolyása a nyugati keresztény gondolkodásra annyira erős lett, hogy Hans Urs von Balthasar svájci teológus egyenesen Aquinói Szent Tamással említi egy szinten, „a gondolkodás történetének legnagyobb szervezője és összegező művésze” címmel illeti, míg II. János Pál a Fides et ratio kezdetű enciklikájában a filozófia és Isten szava közötti viszony merész kutatói – így például a közelmúltban szentté avatott John Henry Newman – mellé sorolja.

Gondolatait XVI. Benedek is idézte A Názáreti Jézus című kötetében, sőt Giacomo Biffi bolognai érsek 2007-ben a pápa jelenlétében hívta föl a figyelmet egy lelkigyakorlaton Szolovjov jövendölésére, miszerint „az Antikrisztus nagyon jól el tudna rejtőzni egy pacifista vagy környezetvédő álarca mögé”.

Az orosz filozófus utólagos méltatói egyöntetűen kiemelik, hogy az átalakuló európai gondolkodásban megvédte a keresztény kinyilatkoztatást a materializmustól és a pozitivizmustól. Dosztojevszkijhez hasonlóan műveiben Krisztusról tanúskodott, sőt utóbbi állítólag róla mintázta a Karamazov-testvérek figuráit. A hatás kölcsönös volt: miközben Szolovjov filozófiai rendszere hatott az orosz íróra, Dosztojevszkij Krisztus-képe is árnyalhatta azt, ahogyan a vallásfilozófus a kereszténység történelmi küldetéséről vélekedett.

(Egy említésnyi kitérőt megér, hogy mindketten többször fölkeresték Optyinapusztiny remetekolostorát, amely a korszakban nemcsak búcsújáróhelyeként, hanem a keleti keresztény vallásfilozófia egyik szellemi központjaként is működött.)

Szolovjov talán leghíresebb és legtöbbet idézett munkája – melyből a Biffi érsek által föntebb hivatkozott mondat is származik – Az Antikrisztus története, amelyet az író élete végén, 1899–1900-ban készített el. Magyar fordításban 1935-ben látott napvilágot a Vigilia folyóirat hasábjain.

Az egy ívnél alig hosszabb mű egy három részből álló beszélgetéssorozathoz illesztve, annak legvégén kapott helyet, és a történet szerint egy szerzetes, Panszofij atya kéziratából tárul föl „korunk történelmének végkifejlete”. Futurológusokat is zavarba ejtő jövendölések sorával bontakozik ki az emberiség fejlődéséből a végidő forgatókönyve, hogy belépjen az önhitt, már szinte vízió nélküli emberiség életébe az Antikrisztus, akinek célja már nem a hatalom, hanem a jó feletti győzelem, egyszersmind Krisztus parúziájának közömbösítése.
*
A történet szerint a 20. század (amelyet Szolovjov szinte meg sem ért), egy hatalmas keleti invázióval indul, mert az európai kultúrára és eszmékre fogékony Japán a pánszlávizmus és pángermanizmus mintájára megalkotta magának a „pánmongolizmus” eszméjét, majd katonailag uralma alá hajtotta előbb Ázsiát, végül Európát. Sok évtized után, „a titkos társaságok nemzetközi tevékenységének erősödése” következtében összeurópai összeesküvés születik a mongolok kiűzésére, és „fél évszázados rabság” után visszaszerzik Európa függetlenségét.

A mongolok utáni fölszabadulásban a kultúra magára talál, „ám eközben továbbra is megoldatlanok maradnak a belső tudat olyan kérdései – mint az élet és a halál, a világ és az emberiség sorsának végkimenetele” – írja szinte látnokként Szolovjov Kiss Ilona fordításában. Ezeket az új kutatások összekuszálták, visszaszorult a teoretikus materializmus, csakhogy alig lépett a helyébe igény a minőségi transzcendens élményre. „Az emberiség egyszer s mindenkorra kinőtte a filozófia e kisded korszakát. Másrészről azonban az is világossá válik, hogy elveszítette a kisdedek együgyű és ösztönös hitre való képességét is. Már a kisiskolásoknak sem tanítanak olyan fogalmakat, mely szerint Isten az, aki a semmiből teremtette a világot. E fogalmak terén kialakul egy olyan általános gondolkodási minimum, amely alá semmiféle dogmatizmus nem mehet. S miközben a gondolkodó emberek nagy többsége hitetlenné lesz, a megmaradt csekély számú hívő egyúttal gondolkodó is lesz, híven teljesítve az apostoli előírást: szívetekkel, ne eszetekkel legyetek kisdedek.”

Ilyen körülmények között, a szabadkőművesek vezette európai politikában bukkan föl egy „különösen rátermett személy”, egy „emberfeletti ember”, akit Szolovjov először „Eljövendő Emberként” mutat be. Tudós volt, gazdag, ismert, elismert, és csak származását borította sötét homály, lévén anyja „megbocsátható foglalkozást űző hölgyemény” volt, ezért sokan mondhatták volna magukat atyjának.

Remek tulajdonságokkal, isteni adományokkal volt megáldva, mindenben tehetséges volt, és viselkedése még az önmegtartóztatás terén is példamutatónak bizonyult, eközben „vegetáriánus volt és állatvédő”. „Kivételes zsenialitása, szépsége és nemeslelkűsége mellett az önmegtartóztatás, önzetlenség és tevékeny jótékonyság is magasrendű módon nyilvánult meg benne, ami, minden jel szerint, kellőképp igazolta a nagy spiritualista, aszkéta és filantróp végtelen hiúságát.”

Ez a mérhetetlen hiúság pedig arra a következtetésre juttatta, hogy Isten után egyből a második ő. Önhitt érveléssel bizonygatta Krisztussal szembeni fölényét, mert míg a előbbi az emberiség megjavítására törekedett, addig ő az emberiség legnagyobb jótevője akart lenni. Kezdetben hitt a jóban, Istenben és a Messiásban, de szeretni csak magát szerette. Megváltó-szerepre készült, idővel Krisztusra is úgy tekintett, mint aki az ő előfutára volt. Amikor pedig egy éjszakán föllángolt benne a kétség, hogy talán mégsem ő a kiválasztott, irigység és gyűlölet támadt benne, megtagadta Istent, és miután házából kirontva, őrjöngve egy sziklás vidékre rohant, megszállta az ördög.

„Fénylő, foszforeszkáló ködlepelbe burkolózó alak jelenik meg előtte, két szemének elviselhetetlen ragyogása lelke mélyéig hatol.” A sátán, a fényes csillagként egykor elbukó angyal pedig megszólal: „Szeretett fiam, kedvem telik benned”, „én vagyok az atyád”, „szeretlek téged, és semmit sem követelek tőled”, „nem várok tőled semmit”. Majd hozzáteszi: „Akit te tartottál Istenednek, engedelmességet követelt a fiától: határtalan, a kereszthalálig terjedő engedelmességet, s még a kereszten sem tudott segíteni rajta. Én semmit nem követelek tőled, és segítek neked.” „Fogadd lelkemet!” – mondja, és belé költözik.

Az eljövendő ember pedig tehetségével és kitűnő retorikájával előbb az Európai Egyesült Államok elnöke, majd császár lesz, székhelyét Rómában rendezi be. Egyhangúlag rajongnak érte az egész világon, és hamarosan minden állam az uralma alatt akart egyesülni. Uralkodása elhozza az egyetemes békét, ő maga előbb meghirdeti az „általános jóllakottság egyenlőségét”, majd örökös szórakozást biztosít alattvalói számára. Utóbbit egy Apollonius nevű, félig ázsiai, félig európai, a nyugati tudományt ismerő, de a keleti tradicionális misztikában is otthonosan mozgó mágus biztosítja, aki tudományával még a légköri elektromosságot is leparancsolja az égről. Meghódol a világuralkodó előtt, aki ezután elhatározza a kereszténység ágainak egyesítését, egyúttal a vallás fölötti uralom megszerzését a saját jótéteményei eszközével, és zsinatot hív össze.

A Krisztus-hívők közössége Szolovjov antiutópiája szerint eddigre alaposan átalakult. Mindössze negyvenötmillió keresztény maradt, „erkölcsi értelemben azonban jóval nagyobb rendet és szigort érvényesített, s minőségben megnyerte azt, amit mennyiségben elveszített”. A felekezetek – nyugati és keleti keresztény, valamint evangélikus, azaz protestáns – aránya megmaradt, élükre az orosz misztikus egy-egy archetipikus, karizmatikus vezetőt vizionált: II. Péter pápát, az ötvenéves karmelitát; Ernst Pauli evangélikus teológus professzort és János sztarecet, a jóságos, szellemileg friss öreg pravoszláv szerzetest. A katolicizmus főként Amerikában maradt meg, a protestantizmus – miután az anglikán egyház visszatért a katolikus egyházhoz – élén tudós emberek álltak, akik az ókereszténységhez akartak visszatérni, az ortodoxia pedig létszámcsökkenése ellenére sikeres harcot vívott démoni és sátáni elemekkel terhelt szekták ellen.

*
A körkép után Szolovjov bemutatja az „összes kultusz egységének” szentelt templomban zajló zsinatot, ahol a világcsászár kinyilvánítja szándékát. A keresztények iránt érzett szeretete „viszonzásra vágyik”, arra, hogy „ne kötelességérzetből, hanem szívbéli szeretettől indítva” ismerjék el őt igazi vezérüknek, és azért, hogy különös kegyet gyakoroljon, fölteszi a kérdést: mi a keresztények legfőbb kívánsága. Mi­után nem érkezik válasz, három „jótéteményével” – a pápai trón Rómába visszahelyezésével, egy szentíráskutató világintézet fölállításával és a keresztény régészet világmúzeumának konstantinápolyi megalapításával – a keresztények mindhárom csoportjának hiúságát megérinti, maga mellé állítva a zsinati résztvevők döntő többségét.

János sztarec, Péter pápa, Pauli professzor és egy kis csoport azonban nem hatódik meg ettől. János sztarec ezért végül azt kéri, ha valóban a keresztények legnagyobb értékére kíváncsi, hogy kívánságukat teljesítse, a császár vallja meg itt és most, előttük, hogy Jézus Krisztus az Isten fia, aki megtestesült, föltámadt és ismét eljön. Erre a császár „lelkében pokoli vihar támadt, mint azon a végzetes éjszakán”, csaknem „vadállati üvöltéssel rávetette magát a beszélőre, hogy széttépje”, de meghallotta az ismerős, másvilági hangot: „hallgass és ne félj semmitől!”

A szótlan császárt látva János sztarec fojtott hangon fölkiált, megnevezve őt: „Gyermekeim! Az Antikrisztus!”, ám egy gömb­villám azonnal halálra sújtja az öreg szerzetest. Erre II. Péter pápa állt föl, kiközösítette „a förtelmes pokolfajzatot”, amikor az ég ismét egy hatalmasat dördült, és a pápa holtan esett össze. A császár, Apollonius és a hozzájuk tartozók kivonultak a templomból, Ernst Pauli és a megmaradtak pedig a sivatagba vonultak, imádkozva és böjtölve várták Krisztus második eljövetelét, miközben a városon belül Apolloniust pápává választották az általa meggyilkolt II. Péter helyett. A negyedik napon a sivatagba vonult hívők egy kis csoportja „visszalopta” a közszemlére kitett János sztarec és II. Péter holttestét, akik a közösségbe visszakerülve föltámadtak. Előbb János sztarec, majd Pauli professzor lépett II. Péter pápához, mindketten megvallották őt a kereszténység fejének, így szimbolikusan az egyházak egyesültek.

Utoljára a zsidók is elfordultak a császártól. Miután egy véletlen folytán kiderült, hogy akit ők vér szerinti izraelinek és a megígért Messiásnak tartottak, nincs körülmetélve, fegyvert fogtak, és fölkeltek ellene, mindez pedig hamarosan óriási háborúvá nőtt. Elkezdődött az apokalipszis nagy csatája, amelyben egy földrengésből támadt vulkáni kráter tűzfolyama elnyelte a császárt, Apolloniust és seregüket.

A zsidók Jeruzsálem felé indulva Izrael istenéhez könyörögtek: „amikor a szent város szemük elé tárult, a mennyboltot hatalmas villám hasította ketté kelettől nyugatig, s ott állt előttük Krisztus, uralkodói palástjában, kezén pedig ott a keresztre feszítés, a szög fekélyes nyoma” – írja Szolovjov. A történet vége szerint ekkor a császár által halálra ítélt zsidók és keresztények föltámadtak, és megkezdték ezeréves uralmukat a földön.

*
A mű zsenialitását nehéz lenne vitatni. Kapcsolódási pontjai a szentírási könyvekhez és az apokaliptikus hagyományhoz világosak, az egyházra, a globális világrend átalakulására vonatkozó jövendölései pedig zavarba ejtőek – nem véletlen, hogy nap­jainkig foglalkoztatja legalább három-négy tudományág képviselőit.

Olvasóinak föltűnhet a szöveg szimbólumgazdagsága, kezdve rögtön a beszélő nevekkel.

János sztarec a misztikára fogékonyabb ortodoxia személyes ihletettségű hitét testesíti meg; II. Péter a nyugati kereszténység utolsó pápája Szent Malakiás ír püspök legendás jövendölése szerint (egyúttal az egyház mint struktúra jelképe); Pauli professzor pedig a tudós zsidó fari­zeus, Pál apostol világvégi alteregójaként jelenik meg.

Szolovjov ehhez képest nem nevezi meg a császárt, hagyja, hogy az egyetlen „tulajdonnevet” János sztarec akassza rá, amikor megnevezi az Antikrisztust. Ahogy az ő alakjának jellemzésében leírta: széles körű tisztelete legendássá tette, „egyesek úgy tartották, hogy ő az igazi János sztarec, azaz Teológus Szent János apostol, aki sosem halt meg” – vagyis nem más, mint a Jelenések könyvének szerzője, a végidő legjobb ismerője.

Ugyanígy beszélő név Apollonius is, aki a napkeleti bölcsekhez hasonlóan keletről érkezik, de azok fordítottjaként nem a Messiás, hanem a világcsászár előtt hódol. A Jelenések könyvében Apollion az ötödik harsonaszóra megjelenő sáskák királya, „a mélység angyala”.

A cselekményben is látszik, hogy egy sor, a Bibliából ismert motívumnak a párhuzama és tényleges vagy jelképes fordítottja tűnik föl: a sátán egyszülöttjének nevezi az emberfeletti embert, kimondja a leggyakoribb szentírási felszólítást („ne félj!”), az egyéni érvényesülés szemüvegén át értelmezi a megváltás művét, amikor szembeállítja az emberiség megjavítását célzó Krisztussal az emberiség jótevőjévé válni kívánó Antikrisztust.

A bukott angyalnak eközben minden szava hazugság, amely épp ezen a jellemgyengeségen, az alázat hiányán keresztül talál utat magának a legtehetségesebb, legnagyobb küldetéstudattal bíró, de egyben legönzőbb ember életébe. Ugyanez a gőg, az alázat hiánya vezette az angyalok lázadását is, és ugyanettől óvja híveit a kereszténység, amikor a kevélységet a főbűnök közé sorolja. A negyvenötmilliós létszámú keresztény számjegyeinek összege éppúgy kilenc, mint a Jelenések könyvének száznegyvennégyezer kiválasztottjáé: és ennek fordítottja, a hatos szám egyben a „Fenevad számának” egyetlen komponense is.

*
A fordítottságnak ez a szimbólum szerepe – és ezt műveltsége, valamint a népi vallásosságra a nyugati kereszténységnél fogékonyabb ortodox hite folytán Szolovjov is tudhatta – nem áll meg a teológiai értelmezés határainál. Folkloristák, néphitkutatók régen bebizonyították, hogy a magaskultúra által gyakran naivnak tartott népi világképben nagyon is világos jelentést hordoz, ha valami vagy valaki fordítva jelenik meg: ez mutatja elkülönülését az ember által használt (és kultúrájához meghódított, domesztikált) tértől. A néphitben a világon mindenhol kettős tagolású, horizontális térszerkezet figyelhető meg, amely az emberi és természetfeletti jelenségek térfelére oszlik.

Hiedelemtörténetek adatai alapján Pócs Éva néphitkutató mutatott példákat ezekre a bináris oppozíciókra, amelyek közül csak néhányat említünk.

A falu emberek lakhelyét jelenti; falu környéke (határ, rét, liget, erdő, sziget, domb stb.) azonban természetfeletti lények megjelenési helyét. Ugyanígy a saját porta, lakott ház, a „benti”, „közeli”, „központi”, „ismert”, „lakott”, „védett”, „rendezett” szemben áll a másvalaki portájával, lakatlan házzal, a kintivel, távolival, periférikussal, ismeretlennel, veszélyessel és kaotikussal.

Természetfeletti tér ily módon Szolovjovnál az a kősziklás vadon is, ahová az emberfeletti ember a „házából, kertjéből kirontva”, „sötét, süket éjszakában” jut el, és találkozik a sátánnal – miközben az egész jelenet egyúttal Krisztus sivatagbéli megkísértésének fordítottja is, amelyet Máté evangéliuma ír le.

A néphit szerinti természetfeletti tér azonban létrejöhet azáltal is, hogy maga a fordítottság jelenik meg egy alakon, és hoz létre az emberi világtól elkülönülő teret maga körül. A „másik világhoz” tartozó lényeknek ugyanis világos attribútumai vannak, amelyek az ember számára fölismerhetővé teszik őket. Ilyen lehet például a részleges állatalak, a hiányos emberalak, az alakváltoztatás vagy láthatatlanság képessége, valamint a fordítottság.

Pócs Éva Zagyvarékason gyűjtötte azt a hiedelemadatot, miszerint „a boszorkány bal kézzel dolgozik, fordított seprűn repül a mulatságra”, és kutatásai alapján kijelenti, hogy az európai néphitben a fordítottság, fonákság mindenfajta természetfölötti, démoni lény vonatkozásában föllelhető, ezen kívül pedig gyakran a halállal és halottal kapcsolatos dolgok jele. Az emberi kultúrának van tehát egy olyan mélyrétege, amely a magaskultúrától és a tételes vallásosságtól távol, a saját világképe szerint vélekedik a természetfelettiről, benne a gonosz eredetű jelenségekről.

*
Ez a változatos, és többé-kevésbé kohe­rens, a paraszti világban virágzó hiedelemrendszer az emberi élet minden területére kiterjed, alkotóelemei folytán szoros kapcsolatban áll ugyan a vallással, de attól mégis elkülönülten létezik. A néphitnek a természetfelettiről, démonokról alkotott képe a klasszikus paraszti világban többnyire meglehetősen távol állt attól, amit az egyház a kinyilatkoztatás és a rendszeres teológia alapjain állva a gonosz lélekről vélt és ahogyan arról megnyilatkozott. Noha vannak arra utaló adatok, hogy a két rendszer egyes elemei talán összebékíthetők, nem kevés fejtörést és kihívást okozott és okoz helyben szolgáló lelkipásztoroknak az, hogy megtisztítsák a népi vallásosságot ezektől a – paraliturgikus cselekményekből gyakran egyértelműen nem keresztény rítusokhoz vezető – gyakorlatoktól.

Ami pedig a Szolovjovnál említett végső összecsapást illeti: visszatérését maga Jézus Krisztus ígérte meg az evangéliumok tanúsága szerint, amelyet utóbb János apostol Apokalipszise egészített ki. Már az ókeresztények körében kialakult Krisztus második eljövetelének várása, a végidőkről szóló kinyilatkoztatások értelmezése pedig különösen olyan történelmi korszakokban kapott erőre, amikor a kereszténység átalakulóban volt, kihívás előtt állt. Magyar történelmünkben mindez leginkább a késő középkori ferences és pálos misztikából, valamint a reformáció idején elterjedő, lutheri-melanchtoni Antikrisztus-tanok irodalmi lecsapódásából ismert.

De mi a helyzet a végidő főszereplőjét mozgató erővel? Keveset beszélünk róla (időről időre felbukkannak olyan korszakok, amikor divat nem hinni a sátánban), holott a sátán alakja a kereszténység elhagyhatatlan eleme. Annak ellenére, hogy sorsa meg van pecsételve, most is létezik és „dolgozik”. Magát Szolovjovot is részben saját élményei ihlették Az Antikrisztus története megírására.

Egy hajóúton, 1898-ban, különös találkozásban volt része az ördöggel, úgy érezte, valaki megérinti a vállát. Ahogyan erről egy kortárs visszaemlékezés beszámol: „egy fehér ködfoltot vettem észre, majd megszólalt egy hang: »hanem megkerültél, sokára kerültél meg!« – Kimondtam a létező legerőteljesebb ráolvasást: »A megfeszített Krisztus nevében!« Az ördög eltűnt, de egész nap levertnek éreztem magam” – idézi a szöveget Farkas Zoltán.

A történetet egy szemtanú is megerősíti: húsvét első napján „Szolovjov kajütjében bozontos vadállat formájában megjelent az ördög, akivel sajátos párbeszédbe elegyedett. Szolovjov megkérdezte tőle: Tudod-e, hogy Krisztus feltámadt? Erre az ördög rávetette magát Szolovjovra, aki később a padlón fekve tért magához.” (A jelenet nem egyedi eset, legismertebb talán Pio atya találkozása a gonosszal, aki vörös szemű kutya képében jelent meg szerzetesi cellájában.)

Szolovjov, aki addig a rosszat a jó hiányaként fogta föl, a találkozás nyomán elkezdett hinni az ördögben. Talán ezért is tudott annyira világos jellemrajzot adni az emberfeletti emberről, és bebizonyítani, hogy alázat és személyes hit híján a legjobb tulajdonságú ember is könnyű préda a sátán számára.

*
A gonosz lélek reális – és a róla legtöbbet tudó keresztény, katolikus hitnek megfelelő – ismeretét nem segíti egyébként az sem, hogy ma „kényelmetlen” dolog hinni benne, és ezért még a magukat vallásgyakorló keresztényeknek vallók egy része is ósdi babonaságnak tartja, esetleg nagyvona­lúan megfeledkezik róla. Ezt a jelenséget (talán még nem tendencia) erősíti a keresztény hagyományokból ihletett, de teljesen fik­ciókra építő bulvárirodalom vagy legújabban azok a filmek és sorozatok, amelyek a gonoszt egy formabontó, progresszív hős tulajdonságaival ruházzák föl.

Nem kéne eljutni odáig, hogy a hazugság atyjának „szeretett fia”, a „jótevő” kellemes ajánlataira igent mondjunk.
Szolovjov százhúsz évvel ezelőtt szólt. Érdemes odafigyelni rá.