Hétvégi melléklet

2020. július 11.

0711

Búvópatak

Vers

Dante Alighieri: La vita nuova XXVII (Az új élet)

Olyan nemesnek látszik, oly kevélynek
hölgyem, amint köszön, bólintva szépen
hogy minden nyelv remegve néma lészen
és a szemek ránézni szinte félnek.
 

És mégis ő kit annyian dicsérnek
szerénységnek jár ritka köntösében
mintha égből azért jött volna épen
hogy csodát lássanak a földi férgek.
 

Olyan tetszőnek látja aki nézi
hogy nincs szív amely kéjjel meg ne telljen,
hogy meg nem értheti aki nem érzi.
 

Ajkáról száll fel és a szívbe megy
egy édes, szerelemmel teli szellem
mely így szól a lélekhez: Epekedj!
 

(Fordította Babits Mihály)

Itáliai befolyás

Arccal Róma felé

„Hogy Nagy Károly birodalma elért-e idáig, kérdéses. Egyesek szerint igen, 796-ban elfoglalta a területet...”

Pécs városa már a honfoglalás előtt is állt. Noha a várost a rómaiak alapították, területén előttük is éltek. De vajon hogy lett a kelták egykori szálláshelyéből az új, a második évezred egyik európai kulturális fővárosa?

A sírkamrák ábrázolásain valószínűleg a négy apostol is feltűnik
A sírkamrák ábrázolásain valószínűleg a négy apostol is feltűnik
Fotó: AFP/Hemis.fr/ Cedric Pasquini

Jó néhány olyan város van Magyarországon, amelynek története már a honfoglalás előtt elkezdődött. Pannóniában néhány, mára már kisebb jelentőségű település mellett Arrabona (Győr), Aquincum, Savaria (Szombathely) és Sopianae (Pécs) legalábbis ilyen. Ami az utóbbit illeti, azért is unikális, mert több évszázados históriájában folyamatosan épülnek egymásra a rétegek, más településekkel ellentétben még a török uralom sem hozta el a teljes megsemmisülését, de – építészeti értelemben biztosan – gazdagította a települést.  

Sopianae-t, a római várost a második század elején alapíthatták. A hely nem volt lakatlan: kelta és pannon törzsek éltek
a területen. A megérkező latin telepeseknek történelmi mércével nem sok idő adatott, a hunok bejövetelével, a Kr. u 400-as években lezárult az úgynevezett római korszak, azonban bőven volt még idő a magyarok megérkezéséig. A hunok távozása után germánok, keleti gótok, longobárdok, majd az avarok vették birtokba a területet. Tőlük egyes elméletek szerint Nagy Károly foglalta el – de hogy valóban kiterjedt-e idáig a frank birodalom, azt nem tudjuk, a kevés számú forrás, amely erre utalna, sajnos kora középkori hamisítvány.

A frankok és avarok után kezdődött meg Pécs történetének a negyedik szakasza, amely bizonyos értelemben véve máig tart: megérkeztek a honfoglalók, pár emberöltő­vel később pedig Szent István létrehozta a pécsi püspökséget. Noha a mából nézve ez az időszak a császárkor, a birodalom hanyatlásának kora és a kora középkor fogalmában összemosódik, kicsit több mint ezer évről van szó, amelynek elején az új vallás, a kereszténység épphogy megjelent Pannóniában – igaz, az itáliai félszigeten kívül szokatlanul gazdag örökséget hagyva maga után Pécsett –, és amelynek végén Szent István keresztény magyar királyságot alapított.

Ami Pécset illeti: a történészek egyik legnagyobb dilemmája, hogy volt-e bármilyen kontinuitás a római Pécs és a Szent István-i Pécs között, nemcsak a városteret, a városhasználatot illetően – a római polgárok nagy része elmenekült még a hun betöréskor –, de esetleg a továbbélő hagyomány szempontjából. Látszólag marginális kérdés a várostörténet szempontjából, Pécs esetében épp nem az, hogy a vizsgált szűk ezeréves korszak, tehát a rómaiak megjelenésétől a Szent Istvánig tartó időszak egybeesik a szellemtörténet egyik legfontosabb paradigmaváltásával, hiszen a Római Birodalom és egykori provinciái krisztianizálásának időszakában nemcsak a birodalom, majd a peremvidékek kereszténnyé válása ment végbe, de a Római Birodalom bukásával annak talaján új alapokon álló világ is teremtődött, amelyből a mai Európa is létrejött.

Nem rekonstruálható annak menete, hogy a rómaiak miként  foglalták  el a későbbi Pannónia területét, mindenesetre Augustus császár (képünkön) sokat idézett feliratában már utal a tartományra. A területet korábban a kelták uralták
Nem rekonstruálható annak menete, hogy a rómaiak miként foglalták el a későbbi Pannónia területét, mindenesetre Augustus császár (képünkön) sokat idézett feliratában már utal a tartományra. A területet korábban a kelták uralták
Fotó: AFP/Roger-Viollet/Jacques Boye

*
A kontinuitást vizsgálva két fő irányban indulhatunk el. Az egyik az épített örökség és ehhez kapcsolódóan a szakrális terek maradványai a világörökség részét képező sírkamrákkal. Ez viszonylag jól dokumentált és kutatott, a már korábban elinduló, de a 19. század óta szervezetten zajló feltárások és különösen az elmúlt pár évtized kutatásai nyomán a római kori Pécsnek megrajzolható nemcsak a hozzávetőleges alaprajza, jól-rosszul rekonstruálható a városban és a környéki villákban élők élete, de a városnak mind a Pannóniában, mind a birodalom egésze életében meghatározható a körülbelüli súlya. Létezik azonban egy másik, egy búvópatakként hol fel-, hol eltűnő örökség is: a szellemi-kulturális-vallási hagyomány. Amelynek éppúgy részei a városban talált, a római isteneket, és a hozzájuk kapcsolódó hagyományokat idéző leletek, töredékek, mint a Mithrasz-kultusz nyomai vagy az, hogy Pécs a kora keresztény időszakban az ariánizmus befolyási övezetében feküdt.

Ez az út persze rázós tudományos szempontból, hiszen ezeknek az egymásra épülő és egy időben együtt élő hagyományoknak a pécsi megjelenési formája legfeljebb a leletekből következtethető ki.

Teljes bizonyossággal nem állíthatunk semmit olyan általánosságokon kívül, mint hogy a viszonylag nagyszámú előkerült
Silvanus-oltárból arra lehet következtetni, hogy Pannóniában, így Pécsett is erős volt Silvanus kultusza, de Mithrász tisztelői is sokan lehettek.

Ahogy említettük, ugyanígy nincs nyugvópont abban a vitában sem, hogy van-e kontinuitás a Római Birodalom időszakában Pannóniában élő kereszténység és a Szent István-i államalapítás keresztény egyháza között. Akik azt mondják, hogy nincs, arra hivatkoznak, hogy Pécs és környéke is teljesen elnéptelenedett a hun betöréskor, majd az azt követő zavaros időszakban, legfeljebb az ókeresztény templomi és sírépületek maradtak meg, amelyeket lakásnak használtak a menedéket keresők, erre utalnak a tűzhelynyomok és néhány kisebb átalakítás. Ráadásul az államalapítás kori város nem pontosan a rómaiak által örökül hagyott várostérben jött létre, hanem annak peremén.

Akik úgy vélik, hogy lehetett valamiféle folyamatosság, azok viszont arra hivatkoznak, hogy a pécsi püspökség istváni alapítólevelében (1009) nem esik szó külön templomépítésről, amiből az következik, hogy a városban vagy volt működő keresztény templom, vagy legalábbis fennmaradt az emlékezete és az épület szakrális jellege.

A kutatásoknak van egy harmadik iránya is a 21. században: egyes kutatók olyan peremterületek felé látszanak elmozdulni, amelyek a tudományágak összevonásával új eredményeket hozhatnak. Egyrészt a fennmaradt tárgyi és – Pécs esetében – képi leletanyag szimbolikájának alapos vizsgálata által, másrészt az olyan városi és város környéki helyek vizsgálata által, amelyek új és új tartalommal teltek meg az egymásra rakódó évszázadok alatt, miközben státusuk nem módosult. Ezek a városi terek már a rómaiak által is használtak voltak, és a mai napig vagy a város fontos pontjai, vagy a város környéki vidék jellegzetes pontjai.

Ezzel kapcsolatban itáliai és hispániai párhuzamok alapján is felvethető – nem történészi, sokkal inkább kultúrtörténészi és egzakt módszerekkel nehezen vizsgálható – kérdés: lehetséges-e, hogy a római városszerkezet minden olyan, egykor
a birodalomhoz tartozó városban, ahol a latin város logikája és a város kiemelt pontjainak státusa meg tudott maradni, vagy csak kis mértékben módosult, indukálta is évszázadokon keresztül az itáliai, medi­terrán – Pécs esetében a török intermezzo ellenére, vagy azzal együtt – típusú város­használatot? Lehetséges, hogy a szerencsés helyzet mellett – püspöki város, „kultúrváros” –  ez a városi tér is kihatott a társadalomfejlődésre?

Arról van szó, amit Hamvas Béla az Öt géniuszban a Dunántúlról szólva a „dél sugárzásának” nevez, megkülönböztetve
a polisztípusú kultúrát a nyugati városfejlődéstől. A kérdés különösen Pécs esetében merül fel élesen, amelynek történetében a római, antik, pannóniai fejezet lezárultával korántsem ért véget az itáliai befolyás. Noha a legtöbben Janus Pannoniust említenék mint a következő itáliai-magyar kulturális hidat, a város valójában mindvégig ezer szállal kötődött a latin kultúrához és különösen Itáliához.

Első püspöke, Bonipert valószínűleg itáliai volt, az iskola számára pedig Chartres-ből kért latin nyelvtant, amit meg is küldtek neki. A pécsi püspökök közt később is akadtak szép számmal itáliaiak, akik pedig nem azok voltak, azok is majdnem mind ottani egyetemeken tanultak, és erős kapcsolatban maradtak Velencével, Padovával a város élén állva is. Pécs a Velence felé menő kereskedelmi út kiemelt állomása volt mindvégig – a török alatt is –, lakosai közt pedig a korabeli oklevelek tanúsága szerint sok észak-itáliai betelepülő akadt.  

Elnagyolva úgy lehetne megfogalmazni ezt a fajta, pontosan nem adatolható, de valamiféleképp mégiscsak létező, itáliai típu­sú, polisz típusú kontinuitást – ami ter­mé­szetesen magyar ízekkel gazdagodott, hiszen egy magyarországi püspöki mezővárosról van szó –, hogy a római városra rakódó kora középkori, középkori, reneszánsz, török, barokk, és a többi réteg folyamatosan „újratöltötte” ugyanazt a táguló, a rómaiak által megalapított városteret.

Mindehhez nyilván hozzáadódik Pécs esetében a szubmediterrán klíma, a sajátos kertkultúra, a Mediterráneumra mindig is jellemző keveredés, Pécs esetében a magyar, török, délszláv, sváb, cigány (beás) hatások összegződése.

*
Persze mindezt még nem lehetett tudni a kelták korában. És a rómaiak sem tudhatták – legfeljebb remélték –, hogy néhány ezredév után még élni fog az emlékezetük Sopianae-ban. Pécs alapításának ideje pontosan nem határozható meg. Egyes találgatások szerint a város latin neve – Sopianae – a rövid időre itt megtelepedett keltáktól ered, és a mocsarat jelentő sop/sap szótőre vagy a seup, seub nedvesség jelentésű szóra vezethető vissza. Esetleg személynévi eredetű is: Sopios, Sopius, Sopianus. Tóth Endre kutatásai szerint a Sopius nomenből vagy a Sopianus cognomenből is eredhet.

A „pannonii” népnév a kelta hódítás előtt ismert volt, a latin történetírók szerint az illírekkel rokon népről van szó. Az indo­európai kelták a Kr. e 4. század környékén érkeztek a területre, római történetírók említik, hogy a dalmát háborúk során Kr.e 156-ban a rómaiak megostromolták Sziszek (Siscia, Sisak) várát. A kelta korszakról kevés adat áll rendelkezésre – Fülep Ferenc, a város történetének egyik legjelentősebb kutatója egyenesen úgy fogalmaz: nincs leletanyag –, csak annyi bizonyos, hogy 279–78 körül a Delphoit feldúló kelta törzsek közül a szkordiszkuszok megtelepedtek a Mecsek peremvidékén.

A rómaiak a Kr.e 1. század és a Kr. u 1. század közt hódították meg a területet, de a foglalás menete nem rekonstruálható, mindenesetre Augustus sokat idézett feliratában utal Pannóniára. Az isteni Caesar fia apja Galliája után Germaniát csatolta a birodalomhoz, amihez Illyrián át vezetett az út. Kr. e. 36-35 körül elfoglalta Sisciát, de a területen élő keltákat csak Tiberius, utóda – Iulia lánya által egyben a veje – hódoltatta be.

Tiberius alatt felosztották Illyricumot „Pannoniára” és Dalmatiára, ez a Pannonia azonban valószínűleg csak a Dráva-Száva közét foglalta magába, a Dunántúl pedig különféle szerződések által kapcsolódott hozzá. A terület romanizálása végül Claudius (Kr. u 41–54) alatt zajlott le.

A Mursában (Osijek, Eszék) állomásozó sereg (Ala II Hispanorum Arvacorum) egy katonájának sírkövét, amely Pécsett került elő, erre az időszakra datálják. Noha a borostyánút mentén voltak földtáborok, a város területén nem tudunk ilyenről. A sírban egy olyan katona nyugszik, akit hatvanévesen bocsátottak el a szolgálatból. Az erről tanúskodó követ később a székesegyházba építették be, így maradt fent.

Pannónia életében a következő változást Traianus hozta, aki kettéosztotta a dák háború után a tartományt Pannonia Supe­rior és Pannonia Inferior részekre. Előbbinek székhelye Carnuntum, két jelentős városa Sirmium és Mursa colonia volt, utóbbinak Aquincum municipium, amelynek helytartója Aquincum légióparancsnoka volt. A területen javarészt továbbra is illírek és kelták laktak.

Pécs mint Pannónia városa első említése a 4. századból való, az Itinerarium Antoniniben, ebben a korabeli latin „útiönyvben” fordul elő. A város két fontos út mentén feküdt, az egyik a Mecsek déli lábánál haladt, a másik Mursa felé a limes mentén. Az ásatások nyomán biztossá vált, hogy a Sopianae tér környéke az 1-2. században már lakott volt. Előkerült egy műhelyépület, cölöpvázas és kőalapozású házak, a mai Postapalota környékén pedig a fórum és fürdő.

A város fejlődésének következő állomása Marcus Aurelius alatt következett be, aki sokat tartózkodott Pannóniában, és itt is halt meg, majd Septimus Severus korában tovább nőtt Pannonia jelentősége, hiszen ő az itteni hadsereg jelöltje volt a császári címre.

A fénykort Pannónia a Severusok alatt élte meg, ám hogy Pécs ekkor városi rangú település volt-e már, nem tudjuk. Mindent összevéve egy bizonyos, hogy Sopianae magja a 2. században már létezett. Jelentősége a 260-ban lezajlott mursai csata után megnőhetett, noha a concilium, a polgári közigazgatás székhelye és a császárkultusz központja a területen Savaria volt. (Tóth Endre azonban úgy véli, mindkét városban megtalálható volt a concilium és az Ara Augustorum is.)

A Kr. u 294-ben összeszerkesztett Itinerariumok szerint a térség két fontos városa Sopianae és Savaria.

Diocletianus aztán a dominatus rendszere mellett a birodalmat is átalakította, az addigi ötven helyett több mint száz tartományt hozva létre. Pannonia Inferiorból Valeria Sopianae  és Pannonia Secunda (Sirmium központtal, amely az egyik tetrarcha székhelye volt), Pannonia Superiorból Pannonia Prima (Savaria központtal) és Pannonia Savia (Siscia központtal) jött létre.

Diocletianus gazdasági reformjainak köszönhetően  rövid stabil időszak köszöntött be, amelyet azonban az utódharcok ziláltak szét, amelyekből 313-ban Constantinus és vele a kereszténység került ki győztesen, a rövid ideig tartó újraegyesítés után a birodalom azonban újra szétesett, és 370 körültől már a hun támadások miatt előretolt germánok, osztrogótok és vizigótok támadásaitól is tartani kellett a Balkánon.

A római császárok közül Marcus Aureliu­son kívül Maximianust szokták emlegetni Pannónia vonatkozásában, aki Ammianus Marcellinus szerint Pannóniában született kárp családban. (A kárpokat Diocletianus telepítette Pannóniába.) Apja a helytartói hivatal, az officium munkatársa volt. Ő maga először Corsica és Sardignia praesese volt, aztán Tuscia kormányzója, végül Róma élelmezési felügyelője, majd a prefektus helyettese lett. Koncepciós perek sorozatát bonyolította le előkelők ellen, végül lefejeztette a császár. Anyja amúgy állítólag megjövendölte, hogy sokra viszi, de hóhér által hal meg.

Az ókeresztény sírkamrák bizonyossá teszik, hogy a Római Birodalom korában a későbbi Pécs területén már éltek keresztények, a nagy kérdés azonban az, hogy volt-e kontinuitás: maradtak-e a városban lakók a hunok támadása után
Az ókeresztény sírkamrák bizonyossá teszik, hogy a Római Birodalom korában a későbbi Pécs területén már éltek keresztények, a nagy kérdés azonban az, hogy volt-e kontinuitás: maradtak-e a városban lakók a hunok támadása után
Fotó: Az Osztrák–Magyar Monarchia ír

*
Aztán 430 körül a rómaiak feladták a tartományt, átengedve azt a hunoknak. Folya­matosan hagyták el a területet, és velük ment a polgári lakosság is. A lakók Itáliá­ba menekültek – egyes vélemények szerint a hirtelen menekülés mellett szóló érv, hogy az egyik ókeresztény épületet, a Cella Septichorát félkészen hagyták ott.  E. A. Thompson a hunokról szóló monográfiájában felhívja rá a figyelmet, hogy ennek a népnek az esetében a történész a tárgyi leleteken kívül kizárólag a görög és latin történetírókra támaszkodhat, akik néha teljesen eltérő képet rajzolnak, elég talán Ammianus Marcellinus és Priskos rétor egymásnak ellentmondó beszámolóit olvasni.

Ammianus Marcellinus, Ambrosius vagy Jeromos szerint a limes ebben az időben „visszhangzott a barbároktól”, akik megöltek mindenkit és megerőszakolták a nőket, az oltárhoz kötötték a lovakat, fogságba hurcolták a püspököket. Ammianus Marcellinus szerint a hunok nyers húst esznek, bevagdalják a fiúgyerekek arcát, a lovaglástól meggörbült lábuk pedig alkalmatlan a járásra.

Az Attilánál vendégeskedő Priscos ezzel szemben mást állít, igaz, munkájában a „hunok” és a „szkíták” (általánosságban véve a „nomád népek”) jellemzése összecsúszik: nála egy bölcs, türelmes uralkodó képe rajzolódik ki, akinek udvarában több nyelven értenek, és mai szóval úgy mondanánk: ahol reálpolitikát folytatnak.  

Az első hírek a Pannónia körüli hun betörésekről 376-ban érkeztek, a hírhozók figyelmeztettek, hogy egy új barbár törzs szokatlan kegyetlenséggel támadja meg a Tisza és a Fekete-tenger közötti terület lakóit. Hamarosan megjelentek a gót menekültek Pannónia határán. A rómaiak kétszázezer gótot engedtek át a Dunán. Nemsokára, 395 telén aztán a befagyott Dunán át megérkeztek maguk a hunok is.

A korban szokásos módon nem sokkal később már a Nyugat-Római Birodalom szövetségeseiként tűntek fel,  412-ben pedig már a Kelet-Római Birodalommal kötöttek egyezséget, hiszen zsoldosként mindkét hatalom igénybe vette a szolgálataikat.
Mindeközben, ahogy említettük, a római történetírók vadabbnál vadabb képet festettek az újonnan feltűnő népről: lemészárolják szüleiket, és holttestükre átkokat szórnak, más szerint felfalják a halottakat. Ammianus szerint két lábon járó vadállatok, Jeromos szerint „farkasok”.

Az egyház téríteni való népet látott bennük, és az ötödik század fordulóján Theotimust, Tomi püspökét küldte közéjük, akik
a hunok – hírük ellenére – tisztelettel fogadtak. Jeromos 403-ban egy levelében azt írja, a „hunok szent énekeket tanulnak”. Ezzel szemben szemtanúk beszámolói szerint annyi mégiscsak igaz volt, hogy megerőszakolták az apácákat, és lemészárolták a templomokba menekülteket mindenhol, ahol csatát nyertek.

Társadalmukat Ammianus úgy jellemzi, hogy nincs királyuk, csak az egyes törzsek választanak vezetőket, és egyedül háború esetén van közös uralkodó.

Olympiodorus, aki jóval Priskos előtt járt náluk, és akinek műve elveszett, egy megmaradt töredékben arról beszél, hogy van „vezető király”. Thompson azonban felveti, hogy a hunok egy időre csoportokra szakadhattak, és egyik részük a nyugati, másik a keleti hadszíntéren köthetett alkalmi hadi szövetségeket. 400 körül azonban Attila elődeinek (Uldin, Donatus, Oktar, Ruga, Bleda) sikerült összefognia a „birodalmat”,hogy 434-ben átvehesse a hatalmat. Ez egy évvel azután volt, hogy a rómaiak szerződésben átengedték Pannonia Primát a hunoknak.

Miután végigrabolta Itáliát, és Róma előtt megállt, Attila 453-ban orrvérzésben meghalt. Fiai utódharcban pusztították el egymást, majd a nép eltűnt a történelemből.

Hogy Pécsett vagy Pécs környékén miként rendezkedtek be, arról keveset tudunk: általánosságban elmondható, hogy nomád népként sehol nem vették birtokban hagyományos értelemben a városi tereket és a városi civilizáció áldásait, noha a téli hónapokban beköltöztek a kőházakba.

A hunok 454 körül hagyták el a területet, és átadták azt a gótoknak. Ők rövid ideig voltak itt: a feljegyzések szerint Pannónia területén három testvér osztozott. Vidimer Pécs környékén, Valamer Pannonia Secundában, Thiudimer a Balatonnál telepedett le.

Két utóbbi közül egyiknek volt fia Nagy Theoderik, aki Pannóniában született, majd túszként Bizáncban nőtt fel. Zénó császárral jó viszonyba került, az ő engedélyével indult el Itália felé, hogy Odoakert legyőzve létrehozza az itáliai gót királyságot – az ő korszakához kapcsolódnak az arianizmus legfontosabb építészeti emlékei az akkor ariánus Ravennában. A gótok nagy része Theoderikkel tartott Itáliába, aki később megpróbálta visszafoglalni a területet, sikertelenül.  
A gótokat a 6. század elején a longobárdok váltották, majd 568-ban megérkeztek az avarok, akik egészen 811-ig, Nagy Károly feltételezett hódításáig itt voltak. Hogy Nagy Károly birodalma elért-e idáig, kérdéses. Egyesek szerint igen, 796-ban elfoglalta a területet, és 803-ban a salzburgi érsekség alá rendelte, majd Liupram salzburgi érsek templomot szentelt Pécsett „ad Quinque Basilicas” néven 871-ben.

Boros László ugyanakkor felveti egy tanulmányában, hogy az avarok visszaverhették a frankokat, illetve érdemes vizsgálni László Gyula kettős honfoglalás elmélete alapján, hogy nem lehetséges-e, hogy Kézai Simon helyesen tudja, hogy 700-ban már megérkezett az „onogur magyarok” első csoportja. Ennek ellentmond, hogy a források szerint Nagy Károly térítő tevékenységet végzett a meghódított területen.

Szent István 1009-ben alapított itt püspökséget, de ahogy a korszakkal foglalkozó összes kutató figyelmeztet rá: István nem említ templomépítést oklevelében.

A pécsi alapítólevél szerint ebben az évben a győri várban tartottak zsinatot augusztus 15-én, Nagyboldogasszony napján kezdve. Augusz­tus 23-án adták ki az új pécsi egyházmegye számára az oklevelet. Az oklevél név szerint említi Szent István királyt mint a püspökség alapítóját és az oklevél kiadóját, majd Azo pápai legátust, aki a pápai jóváhagyást közvetítette, és végezetül Bonipert frissen kinevezett pécsi püspököt. A város következő említése az okiratokban 1046, amikor ide temették Orseolo Pétert, akinek valószínűsíthető sírját az idén találta meg Tóth Zsolt, a JPM régésze.

Hogy milyen mozaikkockákból, leletekből, adatokból rakták ki ennek a korabeli, a rómaiaktól a hunokon át a korai magyar korszakig folyamatosan változó Pécsnek a képét a történészek, művészettörténészek, egyháztörténészek, az egy másik történet.

A szerző a Magyar Művészeti Akadémia ösztöndíjával kutatja Pécs történetét, amelyből regényt ír

Válogatás Mikszáth Kálmán műveiből

A mézeshetek

„A szakácsné még csak ígérve volt, de a hintót azonnal elhoztuk”

1879

Anyám temetése után, mely egy hétre az esküvőm után történt, kaptam én a hagyatékban többi közt két öreg kocsist, Suska Mihályt és Kaczót. Szegény anyám végrendeletileg kötötte ki, hogy egyiket se eresszem el a szolgálatból, hanem fölemelt fizetéssel éldegéljenek a portán, ameddig nekik tetszik.

Suska Mihálynak azonban, mivelhogy éppen akkor volt a nagy kolera, nem tetszett soká a szolgálat, hanem négy-öt nap múlva elment szépen az úrnője után; a fiatalasszonynak különb parádéskocsis kell már.

Én pedig nem fogadtam az Ilonkának külön parádéskocsist, hanem fölöltöztettem új libériába az öreg Kaczót, aki pedig teljes életében igáskocsis volt, s trágyát hordott, nem szép selyemruhás asszonyokat.

Kapott pedig az én volt feleségem a kelengyéjébe többi közt egy szobaleányt, egy szakácsnét és egy újdonatúj fekete hintót.

A szakácsné még csak ígérve volt, de a hintót azonnal elhoztuk.

Ez a fekete hintó volt a mézeshetek megkeserítője.

Ilonka semmiféle vagyonommal nem törődött, csak a hintóval. Ha elégett volna ház, asztag, jég elveri a termést, mind nem bánta volna egy csöppet sem, hanem ha eső kerekedett, az én Ilonkám mindjárt elsápadt, hogy hátha valami baja lesz a hintónak? Hátha nem jól van behúzva a kocsiszínbe, vagy ha becsurog a födélen az eső és leszedi róla a festéket.
Reggel, ha fölkelt, ha végigment a gazdasági udvaron, első tekintete mindig a hintóra esett, és este is az volt az utolsó gondolata, be van-e a hintó rendesen takarva ponyvákkal?

Engem annyira bosszantott ez a dolog, hogy elkezdtem elménckedni a hintó fölött. Elneveztem kakadu fészek-nek, Filcsik bundájá-nak, családi cabine noir-nak.

Nojszen csak az kellett még! A Mimi (így híttam nyájaskodva) semmiért sem haragudott meg a világon, szidhattam ruháit, apját, anyját, tréfálhattam a legérzékenyebben, mindig nyájas volt és mosolygott, de ha a hintó ellen mertem valamit mondani, nyomban sírva fakadt és mindjárt el akart válni.

Én pedig egyre dühösebb lettem a hintóra, úgyhogy utoljára gyűlölni kezdtem azt a lelketlen tárgyat.

Négy hatosért megfogadtam a béresgyereket, hogy egy éjszaka feszegesse le a hintóajtókról a Mimike családi címereit.
Másnap két dísztelen folt jelezte a nagy rombolást, s én magam vágtam a legdühösebb arcot azon szerencsétlenséggel szemben, mely szegény Mimit érte...

Máskor megint ráparancsoltam Kaczóra, hogy éjjel titokban meszelje be a kedvenc jószágot fehérre.

Lett nagy sírás-rívás reggelre. A cifra hintó úgy nézett ki, mint egy ütött-kopott csőszkunyhó. Nyomban föl kellett küldeni lakiroztatni Vácra.

Addig, míg a hintó nem volt otthon, Ilonka örökké nyugtalankodott, hátha valami baja esik az útban, tengelye törik el, vagy az üléseiben esik baj?

Ez izgatott napok alatt érkezett meg a levél, hogy az új szakácsné meg fog jönni szombatra, akitől majd az Ilonka megtanul főzni.

Mimike törte föl a levelet, egy jókedvű mosoly futott végig az arcán, de csakhamar felhő ült ki szép magas homlokára:

– Tudja-e maga, hogy ez nagy baj?

– Nem tudnám miért? Legalább nem esnek olyan bolondságok, mint eddig, hogy a múltkor magok ketten a szakácsnéval timsót tettek a levesbe.

– Az ám: de mit tegyünk a mostani szakácsnéval?

– Egyszerűen elküldjük.

– Az ám; de ki küldi el, ki meri neki megmondani. Én ugyan nem. Inkább meghalok, de ahhoz nincs bátorságom.

– Majd megmondom én neki holnap.

De bizony nem volt hozzá elegendő bátorságom nekem sem. Mind a ketten gyerekek voltunk. Tudtam gorombáskodni a férfiakkal, duhajkodni a legszilajabb fenegyerekekkel, keresztül-kasul gázoltam minden emberen, a Mimike kedveért tűzbe-vízbe el mertem volna menni, de a szakácsnénak fölmondani, ahhoz nem volt elég erőm.

Másnap pedig már péntek volt, s szombaton az új szakácsné jön. Irgalom anyja! milyen keleti kérdés lesz abból, ha a két szakácsné összejön, egyik a hajdani, másik a leendő terrenumán. Ennek a konfliktusnak nem szabad megesni.

Jó szerencsének vettem, hogy délután megérkezett a hintó. Ilonka repesett örömében, olyan szép volt; fölhasználva jó hangulatát, körülvettem hízelgéssel, nyájaskodással, kérve, hogy ő vállalja magára a szakácsnét elküldeni.
Hallani sem akart felőle, hanem még kinevetett.

– Ne okoskodjon Mimike, mert rettenetes dolgot fogok elkövetni.

– No bizony! Félek is én magától.

– Majd meglássuk!

Behíttam az öreg Kaczót:

– Fogja kend a hintóba a két öreg szürkét elülről, a hátulsó tengelyre kössön kend egy erős istrángot és fogjon be hátulra két igás lovat!

– Igenis értem, kérem, alássan – mondja az öreg Kaczó nagy szemeket meresztve. – De hát mi lesz aztán ebből?

– Az lesz, hogy a hintót széthúzzák a lovak. Úgy jár, mint a lúd sarkantyúja: megszakad derékban; a szürkék elszaladnak a maguk felével jobbra, az igások pedig elszaladnak a magukéval balra.

Ilonka most ijedt meg csak igazán. Most is előttem áll az a kétségbeesett tekintet, melyet rám vetett, midőn a hintó fölött elhangzott a halálos szentencia.

Hangja egyszerre gyöngéd, olvadékony lett.

– Nézze csak! Van nekem egy jó tervem. Maga is megmenekül, én is...

– De csak nagy lángész maga, Mimike! Látom már azokból az okos szemekből, hogy...


– Magának nem is jutna eszébe semmi. Mit gondol, nem jó lenne, ha én befogatnék és elmennék Mohorára, az anyámért, hogy jöjjön a szakácsnénkat elcsapni. Most úgyis pompás szánút van...

– Nagyszerű gondolat! Több esze van magának Deák Ferencnél.

Mimike befogatott. Most azonban nagy veszekedés keletkezett, hogy lesz-e a lovakon csengő, vagy nem.

– No, én a magam csengőjét nem engedem koptatni. Nem én, Mimike. Ha akar menni, menjen; de én a csengőmet nem adom.

Mimike megkötötte magát. Jól van, ő nem bánja – de inkább még ma elvál tőlem, hanem azt már nem teszi, hogy ő csengő nélkül menjen.

Végre is fölraktam a fiatal lovakra a csörgőket és csengettyűket. Mimike elment, s egy napi fáradságos téli utazás után diadallal tért vissza a mamájával, aki nyomban hozzálátott a statáriális eljáráshoz.

– Ostoba gyerekek! – kiáltá, amint a szánról egészen megcsipkedve a hidegtől kiszállott, s a bundák tengere alul kibontakozott. – Mi lesz belőletek, ha még köhögni sem mertek. Hol az a szakácsné, hé! Hadd egyem meg, de mindjárt. – Hej, Panna, Borcsa, híjjátok elő azt a szörnyeteget, azt a szakácsnét Hadd kössem talpára az útilaput, ha maga a hétfejű sárkány is...

Mi pedig félve bújtunk Mimikével a legutolsó szobába és onnan hallgattuk szívdobogva, amint egy-egy hang megcsonkítva, elmosódva fülünkhöz jött és találgattuk: vajon mi lesz most?

Vége

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom