A júniusi napnak záporában,
Mely aranyat nyilaz álmatagon,
Lyukas nadrágban és kehes kabátban
Öreg csavargó alszik a padon.
Körülötte az élet dele forr, zúg
És robognak a ringó gépkocsik,
Ő lógó fejjel más világba fordúl
És egy boldog májusról álmodik.
Elnézem én gyöngéden és irígyen,
Az élete és padja oly kemény,
De ő most végtelen puhán, szelíden,
Bizton pihen az Isten tenyerén.
„Szeretek szétnézni, mindenféle irányba, megfigyelni, ami amúgy nagyon távol áll tőlem, és azt is, ami úgymond rokonítható lenne”
Tavaly ősszel választotta levelező tagjává a Magyar Művészeti Akadémia Csurka Esztert. A Munkácsy Mihály-díjas képzőművész budai műtermében fogadott minket, kiállításmegnyitókon is elmaradhatatlan kísérője, kutyája, Vilma társaságában. Labdázással kísért beszélgetésünk közben Csurka Eszter nemcsak az alkotói folyamat titkait osztotta meg velünk, hanem arra is fény derült, miért nem kedveli a jelzőket, illetve azt is elárulta, mire jók a főzőműsorok.
– A képzőművészet általános vélekedés szerint úgymond magányos művészeti ág, hiszen a festő, szobrász, az alkotó a műtermében bezárva tölti napjait. Ebből a szempontból jelentett-e változást a koronavírus-járvány legsúlyosabb időszaka? Nehezen élte meg a karantént?
– Igazából a napi rutinomban, munkámban nagy változást nem okozott, az összejövetelek, vacsorák, kiállítások, megnyitók hiányoztak. A nappalok során nem éreztem nagy különbséget, mert valóban általában magányos dolog bezárva lenni a műteremben. Viszont festettem egy Covid–19-sorozatot, amit szerintem folytatni is fogok.
– Hogy zajlik ez az előbb említett napi rutin, milyen egy átlagos napja?
– Átlagos nap nincs, mindegyik nagyon más, hiszen szobrokat csinálni, festeni, tárlatot rendezni vagy egy installációt összerakni is egészen más. Ami a napjaimban állandó, hogy csak természetes fényben festek, nagyon kevés kivételtől, határidős munkáktól eltekintve. Ez pedig eléggé behatárolja, mikor, mit csinálok. Van ugyanakkor egy láthatatlan fázis, amikor csak anyagot gyűjtök, felkészülök, nyomogatom a számítógépet – ez nagyon sokrétű. Nyáron például, ha lehet, lemegyek a Balatonra, ott műterem nincs, de van egy nagyobb fedett teraszom, ahol tudok alkotni. Festeni amúgy is nyáron a legjobb, meleg van, gyorsan szárad minden, sokáig van világos – ez az év prémium szakasza.
– Kivéve, amikor ilyen szeles-esős az idő, mint az elmúlt napokban… Miért fontos, hogy nyáron gyorsabban szárad a festék?
– Mert főleg olajjal dolgozom, ami lassan szárad, sok ideig, hónapokig is eltart egy-egy kép elkészítése. Búvópatakként szoktam akvarellt is használni, mert azzal egy-két óra alatt sikerélményhez jutok, az igazi jutalomjáték – persze azért is, mert javítani rajta már nem lehet. Érdekes, hogy bár próbáltam más médiumokat, ez a kettő „jött be” a leginkább, megszerettem őket. Az olaj egyszerű, nagyon kézreáll.
– Van különleges munkamódszere, technikája?
– Szerintem mindenki kidolgozza a saját munkamódszerét. Festésnél például minden képemhez új fehér porcelántányért veszek, és abban keverem a színeket. A szobraim pedig víz alatt születnek, majd viaszveszejtéssel bronzba öntöm őket, és így egyetlenegy példány van csak mindegyikből.
– Ha jól tudom, ezt a különleges eljárást saját maga kísérletezte ki…
– Nagyon sokáig néztem, ahogy kavarognak a felhők az égen, ahogy keveredik a teába öntött tej, és az volt bennem, hogy nagyon szeretném ezt térben, háromdimenziósan látni. Emellett a természeti jelenségek mindig nagyon foglalkoztattak, tulajdonképpen ez indított el, hogy hosszú évek alatt kikísérletezzem a víz alatti szoborkészítés technikáját. Ez tulajdonképp egy mozgásfolyamat kivetülése, egy gesztusnak, rezgésnek a kimerevítése. Az is érdekes, hogy a víznek egyébként rejtett információi vannak, amelyeket nem is fogunk fel, nem is látunk. Az én módszerem egy eszköz tulajdonképpen, ami ezekből az információkból valamit látni enged.
– Szándékolt ez a megismételhetetlenségre törekvés, vagy csak az anyag, az eljárás sajátossága?
– Nagyon fontos! El is zárkózom attól, hogy még egyszer ugyanolyat alkossak, nekem nagyon tetszik, hogy az életben is mindenből, mindenkiből egy van. Ha megnézünk akár egy nagyon kicsi növényt, ha sokáig tanulmányozzuk, kiderül, nincs két egyforma, még fűszál sem…
– …vagy például hópehely sem…
– Pontosan, semmiből nincs két egyforma.
– Miért foglalkoztatják ennyire régóta a természeti jelenségek?
– Mindenki szeretné megérteni a világot, ami körülvesz bennünket, magyarázatokat találni, titkokat felfedni… De igazából nem tudom. Az ember, ugye, nem emlékszik mindenre, de nagyon sok fiatalkori, gyerekkori emlékem, élményem van, és általában az maradt meg nagyon bennem, ami érdekes látvány volt, ami gyönyörködtetett. Ezek a legegyszerűbb dolgok voltak, nem fantasztikus, leírhatatlanul gyönyörű hegycsúcsok, hanem a legegyszerűbb, pici jelenetek, ahogy megcsillan a fény egy kanálon, felszáll a füst… Viszont nagyon érdekes, mennyire elraktározódtak.
– Legutóbb tavaly ősszel volt kiállítása Székesfehérváron az Ars Sacra Fesztivál keretében. A tárlat képeinek vezérmotívuma szintén a fentebb említett mozgásfolyamat kivetülése, a mozgás, a változás volt. Mi határozza meg, hogy milyen témákat dolgoz fel?
– A témáim sokszor ugyanazok szerintem, akkor is, ha a technika más, általában köze van ahhoz, amiről beszéltünk, hogy szeretem megfigyelni a természetet. A képeimen azért mozgatom a figuráimat, hogy több lelkiállapotot tudjak megmutatni. Például ez az új fajta helyzet, ami most kialakult a világban a koronavírus miatt, nagyon könnyen beilleszthető volt ebbe a tematikába. Hiszen ez is egy lelkiállapot, ahogy feldolgozzuk ezt a furcsa bezártságot, a megfoghatatlan félelmet, ezt a láthatatlan valamire alapuló veszélyt. Nem volt nehéz beemelni az ötleteimbe.
– Az mitől függ, hogy ezek az ötletek milyen anyagban, médiumban öltenek testet?
– Szeretek kísérletezni, mindenféle anyaggal dolgozni. Ha valami mellékvágányra megy, akkor érzem igazán, hogy amiből éppen csinálom, abból nem lehet megvalósítani, de azt is, ha igen. Előfordult az például, amikor az Ernst Múzeumban rizsszemekkel szórtuk fel az egyik kiállítótermet, a Kiscelli Múzeumban pedig volt egy nagy installációm, nagyon mély, fekete vizet akartam csinálni, amelynek nem lehet lelátni az aljára, ezért rengeteg grafitport szórtam bele. Ez a kiállítás két hónapja alatt összeszáradt, és tulajdonképpen ugyanúgy gyűrődött meg, mint a szobraim, és az ötszáz négyzetméternyi Kiscelliben a vízből lett egy pergamenvékonyságú, gyönyörű grafitszürke valami. Amit végül felszedtem, és már több installációhoz felhasználtam, mert átlényegült – szerepelt tavaly nyáron az Ybl Budai Kreatív Házbeli tárlatomon is –, már csak egy kis adag maradt belőle. Szentendrén az Art Capitalon használtam például egy nemrég kifejlesztett alumíniumhabot, ami egyébként motorokba kerül ütközésgátlónak. De gyönyörű szépen néz ki, új találmány, nagyon klassz volt, hogy dolgozhattam vele. Szóval érdekelnek a technikai újdonságok is.
– Honnan értesül ezekről, külföldi művészbarátoktól, folyóiratokból, internetről?
– Leginkább az internetről. Kétféle műsort szeretek és szoktam nézni: vizuálisan nagyon tetszenek a főzőműsorok, és szívesen böngészem az újabb tudományos kutatásokat is. A látottakból sok minden inspirált már engem, volt több ehető kiállításom: Svájcban csokiból, itthon a Várfok Galériában például kenyértésztából. De azért is szeretek ilyen videókat nézni, mert inspirál, lelkesít, kikapcsol.
– Az alkotás egyébként munka vagy kikapcsolódás?
– Egyik sem, nálam nincs ilyen „standby” állapot, hogy nem csinálok semmit. Sosem tudhatod éppen, mi ad új ötletet, például most az, ahogy itt az asztalon lévő poháron mindjárt átsüt a nap, és olyan gyönyörű árnyékot vet. Szóval nem tudom ezt részekre szedni, úgy érzem, mindig ugyanolyan vagyok, mindegy, hogy képet festek vagy jégkockát olvasztok ki.
– Mi inspirálja leginkább?
– Ahogy az előbb mondtam, érdekes módon legtöbbször véletlenszerűen jönnek az ötleteim, többször a tudomány felől, vagy fura hírekből.
– Kik azok a jelenlegi hazai vagy nemzetközi szcénából, akiket figyelemmel követ?
– Sokakat figyelek, mert mindenevő vagyok. Szeretek szétnézni, mindenféle irányba, megfigyelni, ami amúgy nagyon távol áll tőlem, és azt is, ami úgymond rokonítható lenne.
– Van kedvence?
– Például Ólafur Elíassonnak érdekes, nagyon okos, szép installációi vannak. Bill Viola videóművész hatalmas méretű installációkat csinál, nagyon komoly technikával készülnek az egyszerű kis videói. Festők közül a drezdai, lipcsei iskolát szeretem.
– Elsősorban festőként-szobrászként jellemzik, de sosem járt a Képzőművészeti Egyetemre. Az Iparművészetin végzett fotó szakon, aztán a Színház- és Filmművészeti Egyetem felé is tett egy kitérőt. Mennyiben befolyásolta pályáját, hogy nem „klasszikus” képzést végzett?
– Ezt nem tudom. Nem tudom összehasonlítani, nem tudom megmondani, mi lett volna, ha. Ám ezt sosem bántam, egyáltalán nem. Ez nem volt átugorhatatlan akadály, mert mindig egyetlen egy dolog vonzott: ami érdekelt, abba az irányba mentem. A más nézőpontúság viszont szerintem mindenkinek jót tesz: ha kívülről, messziről ránézünk valamire, nem ugyanazt látjuk, mint amikor nagyon mélyen benne vagyunk valamiben – ezeket a nézőpontokat érdemes változtatgatni.
– A filmes látásmód befolyásolta képi világának alakulását?
– A fotózás és az operatőri munka nagyon egy tőről fakad, és már annyira közel áll a festészethez, hogy az jött magától. Az installációkból meg elég gyorsan jött a szobrászat – szerintem ezek átjárható műfajok, egyik elvezet a másikhoz, és aztán meg nem lehet tudni, hová kanyarodik vissza.
– Ez nem mindenkinél kézenfekvő szerintem. Hogyan fakad egyik a másikból?
– Amint mondtam, én nagyon szeretek kísérletezni, kockáztatni. Ha valamibe bele akarok fogni, akkor nem tart vissza az, hogy nem fog sikerülni, mert valószínűleg elsőre tényleg nem fog, sőt lehet, hogy sokadjára sem, de egyszer majd talán igen. Hajt az, hogy valami olyan területre menjek, ahol még nem jártam.
– Eszter neve után egy hosszú felsorolás következik, amikor valahol be akarják mutatni. Ezek egyike, hogy performanceművész. Mit jelent ez ma?
– Tulajdonképpen ez egy határterület, színház és képzőművészet között. Rengeteg típusa van napjainkban: nagyon brutális, nagyon politikai vagy provokatív. Az én dolgaim annyiban hasonlítanak a színházhoz, hogy rendkívül hosszú előkészítést, gyakorlást igényeltek, akár hónapokat is, és ugyanúgy meg kell rendezni őket – de az a nagy különbség, hogy a performance egyszer történik meg. Tehát abban a pillanatban kell jelen lenni, és csak az látja, csak az részesül benne, aki akkor, abban az egy pillanatban van jelen, amikor az a valami felépül vagy kialakul. Szép, amikor ez a nézők részvételével zajlik, ha valamilyen szinten bevonják őket. Itt is, mint a szobraim esetében, az a legfontosabb, hogy a performance megismételhetetlen és egyszeri.
– Sokszor illetik művészetét, alkotásait a szürrealista jelzővel, ami kialakulásakor…
– …nagyon mást jelentett, mint amit ma gondolnak róla.
– Hogyan definiálható akkor a huszonegyedik században a szürrealizmus, és egyáltalán miért használják Eszter esetében?
– Megmondom őszintén, utóbbi nem érdekel. Nem tartom jó jelzőnek, mert a szürrealizmus egy művészettörténetileg fixált irányzat – és én egyáltalán nem vagyok szürrealista. Abban persze van valami, hogy a képeimben létezik egyfajta álomszerűség, hogy a hétköznapokból kiemelek dolgokat, megmozgatom a figurákat, lelkiállapotokat ábrázolok. Ez egyáltalán nem szürrealizmus annak megszokott értelmében. Amit ilyenkor félrefogalmaznak az inkább az, hogy a képeimből lelki töltések, tartalmak vetülnek ki, így nem realisták, hiperrealisták, hanem a valóságon túlmutató alkotások, másik dimenziót tárnak fel – szerintem ebben az értelemben gondolják. De teljesen mindegy, milyen jelzőket aggatunk erre.
– Ha saját magát kéne jellemeznie, melyik kifejezést használna?
– Egyszerűen képzőművész vagyok, ezt szeretem leginkább. Az a legjobb, legáltalánosabb, abba minden belefér.
– Pályakezdőként nem volt nehézség, hogy nem „beskatulyázható”, hogy minden érdekelte, és mert kísérletezni?
– Nem. Fel sem merült. Az elején az ember lelkes, naiv. Mindig azzal foglalkoztam, azt mondtam, hogy mit szeretnék nagyon megcsinálni, és az húzott, vitt előre.
– Ütközött ellenállásba?
– Persze, olyan is volt, amikor azt mondták, meg fogok bukni. Előfordultak ilyen feszülések, és voltak kollégák, tanárok, akik ilyenkor továbblendítettek, például Szirtes János mindig mellettem állt, ő már diákkoromban szervezett nekem kiállítást. Az ilyen esetek sokat segítettek, ez volt a megerősítés, hogy mégis érdemes csinálni, továbbmenni.
– Volt eddigi pályafutása során olyasvalaki, akit mesterének tekintett?
– Például Szirtest lelkileg igen. Ami a legfontosabb, hogy voltak és vannak olyan kollégák, akik nagyon jókor, nagyon jól szóltak, például amikor magam alatt voltam. Ahogy az előbb mondtam. Ugyanakkor ilyen kijelölt mesterem nem volt, mert mindig éppen mást csináltam, mint amit kellett volna, és úgy nehéz.
– Pár évvel ezelőtt a mai kortárs képzőművészetet pókerjátszmához hasonlította, amelyet a nagy gyűjtők határoznak meg. Ezt ma is így gondolja, vagy változott ez a tendencia az elmúlt években?
– Annyiban változott, hogy a gyűjtők mellett mára a kurátorok szerepe talán még jobban megerősödött. Kényes téma ez, de az a meghatározó, hogy a kurátor koncepciójába ki fér bele, mert ő keres művészeket. Az számít, kit hívnak meg.
– Van rá esély, hogy ezek a jelenségek kifutják magukat, lecsengenek?
– Most ebbe az irányba tart a világ, ez nem fog egyhamar megváltozni, csak még erősebb lesz. Azt azonban mindenki eldöntheti, hogy művész akar lenni vagy kurátor.
– Ha már szó esett a gyűjtőkről, dolgozik rendelésre?
– Rendelésre nem nagyon, de a piacon nagyon sokféle verzió van. Főleg intézmények, múzeumok, nagyobb gyűjtemények dolgoznak ki koncepciókat és kérnek fel művészeket. Ma már ritka az, hogy valaki beszédül egy tárlatra, és vesz valamit. Viszont voltak már nagyon megható történeteim. Pár éve például egy fiú meglátta a Szépművészetiben egy képemet, kinyomozta, hogyan juthat el hozzám, felhívott telefonon, és azt a képet kérte végül az esküvőjére, két év alatt vette meg. De ez nem általános. Amúgy gyűjtőből is annyiféle van. Akad olyan, aki évekig figyel valakit, amíg elszánja magát a vásárlásra, vagy vissza-visszatér a művészhez, és van, aki meg egyenesen „rárobban” a művészre, jól bevásárol a képeiből. Ahány habitus, annyiféle gyűjtő.
– Művészként hogy látja, mennyire vevő a kortárs művészetekre, a különlegesebb műfajokra, installációra, performance-ra
a hazai közönség? Befogadóak vagyunk?
– Abszolút. Igazából, aki elmegy egy ilyen eseményre, az általában már befogadó, hiszen a programok közt előválogatást végzett, és érdekelte az adott tárlat, megnyitó, előadás. Szerintem alapvetően az emberek azt élvezik, ha meg vannak szólítva. Ezért is szeretek nagyobb kiállítások alkalmával tereket építeni, vezetni a nézőt, és akkor úgy is felfoghatjuk, hogy a kiállítás installációk hosszú sorából áll össze. Ilyenkor mindig azt látom, hogy hálásak az emberek, szeretik
a különleges élményeket.
„...itt a szerelem rózsafája is virít, annyi a szép asszony...”
1881
Útirajz, írta: János
Mehádia, aug. 14.
Még a palóc kollegám ki nem adta a jelszót, hogy „csak semmi mozgás”, azalatt én is másztam a hegyeket keservesen, de hogy ím ő megjött Temesvárról s kimondta, hogy ő egy tapodtat sem mozdul a kúrszalon környékéről, hol állandó tanyánkat felütöttük, mert – úgymond – miért tenne ő kirándulásokat, az egyik bikkfa olyan bikkfa, mint a többi bikkfa, míg ellenben – így szólt – tanulmányozzuk a kocsmákat és kávéházakat, mert mindenütt másféle bort mérnek és mindenütt másforma kasszirnő van, így lett aztán, hogy mi ketten, okosabbak ki sem mozdultunk a kúrszalon és mellékhelyiségeiből. Sőt most is ennek egyik asztalán kalapálom ezt a tárcát, hogy félbenszakadt irodalmi működésemet ismét folytassam.
Hát biz itt szép élet van. Jó bor, jó egészség bőven akad. A vidék olyan magasra van feltöltve, hogy még gondolatban sem lát haza ebből a mélységből az ember.
Nem is igen vágyódunk egyhamar, mert biz itt a szerelem rózsafája is virít, annyi a szép asszony és leány a fürdő közel kétezer vendége között, hogy lapátolni lehet.
Ki is választottuk azonnal a javát – persze csak ideálnak. Nekem jutott a legszebb, egy begyes, rózsás arcú menyecske, a többieknek is olyan amilyen. A palócé nem ér egy pipa dohányt, lévén az egy vékony dongájú verseci kisasszony, ki négyszer vált gúnyát napjában, amit Párizsban varrnak a női »kecskék«, a „Zrínyi-köntöskék”-et, ahogy tudományosan elneveztük.
De ebben ugyan nem kopik a fogunk, mert egy angol főúr, állítólag Maulborough herceg udvarol neki, ki itt Svarcz név alatt fürdőzik inkognitóban.
Megeshetik azonban, hogy a Maulborough az álnév és a Svarcz az igazi.
A verseci lány különben általános föltűnés és hódolat tárgya a fürdőben, mert hát kiveszett már a jó gusztus az emberből.
Csupa agglegények és özvegyek lévén együtt, mondanom sem kell, hogy ábrándozás mellett a vászoncselédek tekintetében a gazdag partikra irányult főfigyelmünk.
Mindjárt Szegeden beszálltunkkor egy kétmázsás, piszkos sárga ruhás öregasszonnyal jutottunk egy kupéba.
Mint a legszebb gyereknek, nekem volt kötelességem megtörni a jeget s szóba keveredni a derék asszonysággal, mert hiába, nem a ruha teszi az embert… hátha hasznunkra válhatik.
– El van fáradva, asszonyom, ugye? – kérdém gyöngéden, midőn fésületlen, rút fejét egyik kufferjére hajtotta.
– Meghiszem azt, uram, 65 órája utazom…
Jelentőségteljesen pillantottam a fiúkra, mintegy diplomatice mondván, hogy:
– Hüm! Ühüm! Hatvanöt órát utazik gyorsvonaton! – Fiúk, ennek az asszonynak pénze van!
A nemes ifjak megértettek és vetélkedve mulattatták Kikindáig, hol borzadva láttuk, a férje várta az indóháznál.
De ez a szerencsétlenség nem hökkentett meg. Asszonyt találtunk mi Mehádián is nem egyet s gazdag parti is volt bizonyára elegendő.
A hadi szerencse azonban nem kedvezett. Oláh asszony nélkül fogunk hazatérni Szegedre, mert hát nem értjük a nyelvüket, nem lehetett érvényre emelkedni.
Egyedüli mulatságunkat az képezte, hogy milyen ajándékokat viszünk haza az ismerő-
söknek.
A Katámnak egy kis pirosítót, két szép menyecskének egy kis fehérítőt, a „Szegedi Napló” szerkesztőjének egy lepke Zsuzsu-t, a „Hiradó”-énak száz darab Spielmarkot, Pálfy polgármesternek egy messzelátót, Tisza Lajosnak egy kártyavárat, a Borcsának egy virágbokrétát, Szluha főkapitánynak egy ólomkatonát.
De hát mit vegyünk legkedvesebb emberünknek, az Oroszlány gazdájának?
Vegyünk neki egy eleven oláh gyereket.
Nyolc forintot ígértünk egyért, de az anyja nem adta, ámbár látszott, hogy kész az alkudozásra, mert hogy a portéka tetszetősebb legyen, ujjait megnyálazta s mosdatni kezdé velök piszkos csemetéjét.
Itt van a híres festő Makart is.
Szóba eredtem vele. Kérdezősködött Szeged felől. Meginvitáltam, hogy csak jöjjön el ide, mert van elég kilátás a keresetre. Ezer új ház épült Szegeden legalábbis, s a közt sok olyan úri módis, akit ki kell pingálni belülről.
Összes mulatságaink közül legtöbbet ért a fogat verseny. Öt talyigát béreltünk ki s így hajtottunk a Mayerhofba uzsonnálni, a fürdői vászoncselédség nagy bámészkodása mellett.
Az úton előzködni kezdtünk s büszke vagyok a »Manci« lovamra, mert úgy elhagytam a gyerekeket, mintha ott sem lettek volna.
Egyszóval én voltam a nap hőse az asszonynép előtt, s este a kúrszalonban nem egy csinos táncosné felejtette tüzes pillantását a bajuszomon, le is perzselték a két végét egészen.
A nyavalyás Bismarck gyerek is itt van, de bizony nem láttuk, mert betegen fekszik, bizonyosan politikából – hogy az európai potentátok azt higgyék az apjáról, hogy most nem diplomatizál, hanem az orvosságot adogatja be kávéskanállal a beteg gyerekinek.
Mondják, hogy a Herkulesfürdőnek igen szép tájéka van, nagyszerű vízesési, pompás meleg fürdője és hideg uszodája, kirándulási helyeit is dicsérik, igaz-e vagy sem, nem lehessen tudni, mert mi nem láttuk.
Hétfőn éjjel összeszedtük a palóc cimborámmal a cókmókot (mert őt csak nem hagyom el) s hazapályáztunk.
A többieknek, akiket ott hagytunk, kiült az öröm az arcára: mert most már őket is észreveszik az asszonyok.
Vége
