Hétvégi melléklet

2020. június 20.

0620

Boldog bűn

Vers

Vörösmarty Mihály: Pásztorlány dala

Kis rózsa, szép rózsa,
     Gyönge virágszál!
Szeretőd ha volna,
     Így nem hervadnál;
De hervadsz mint magam,
     Hull kis leveled:
Kedves ifjuságom
     Hull el itt veled.
 

Kis rózsa, szép rózsa,
     Vársz-e még tavaszt?
Jaj nekünk! örökre
     Elvesztettük azt.
Más virág fog állni
     Száraz ágadon,
Más leány örűlni
     Puszta dombomon.

Hol lakik az igazság?

Szekértábor

„...bonyolódnak azok a társadalmi, gazdasági, jogi és kulturális viszonylatok, melyek közé a kisebbségek kerültek”

Vitéz Anita
Lakosságcsere. Dunacsúny, 1946. november
Lakosságcsere. Dunacsúny, 1946. november
Fotó: MTI

Menni vagy maradni? – emberöltők óta dübörgő kérdés a magyar lélekben, amelyben mérkőzik egymással a gyökerek megtartó-visszahúzó ereje, és a gyermekeinknek biztosítani kívánt jobb élet reménye.

A döntéseiket megelőző álmatlan éjszakákon ez gyötörte az elmúlt évek-évtizedek gazdasági kivándorlóit, a kommunizmus alatt – főként 1945 és 1956 után – politikai okból menekülőket éppúgy, mint a jobbágyfelszabadítás után embert próbáló munkára Amerikába induló 19. század végi magyarokat.

Noha a kérdésre adott válasz minden ember esetében egyéni körülmények között született meg, napjaink társadalomtörténeti tapasztalataiból visszatekintve már világosan látszik, hogy a mérleg nyelve így is, úgy is fájdalmasan sok esetben billent a „menni” felé. Az elmúlt másfél évszázad legfontosabb kérdésének pedig nem tudott riválist támasztani egyetlen politikai rendszer sem, hogy ugyanilyen mértékben maradásra ösztönözte volna a bizonytalanokat.

*
Száz évvel ezelőtt a kérdés viszont minden addiginál gyötrőbb választást jelentett. A határon túl maradt magyarok, akik egyik napról a másikra egy idegen államalakulatra ébredtek a saját ágyukban – adott esetben több száz éves famíliájuk történelmi birtokközpontjában –, nem egyszerűen azt mérlegelték, hogy itthon vagy otthon mi várhat rájuk, és hogy hazafias döntés-e elmenni. Maga a fogalom is tisztázásra várt: hol van a haza, és hol lehet magyarként élni.

Hogy ez mennyire nem volt világos, jól látszik abból a polémiából, amely Makkai Sándor református püspök vitairata nyomán a rendszerváltozásig tematizálni tudta a határon túli magyarságra vonatkozó gondolkodást. Makkai Sándor (1890–1951), az erdélyi magyar értelmiség két világháború közötti meghatározó szellemi alakjainak egyike 1936-ban döntött úgy, hogy tízévnyi erdélyi főpásztori szolgálat után lemond püspöki hivataláról és Magyarországra költözik. Debrecenben egyetemi tanári állást vállalt, egy évre rá pedig megírta nagy hatású vitairatát a Láthatár 1937. évi második számába, Nem lehet címmel. Az esszé a kisebbségi helyzet jellemzőit tekinti át azzal a premisszával és konklúzióval, hogy a kisebbségi lét emberhez méltatlan lét.

„Egészen eltekintve attól, hogy vajon megoldaná-é az ezzel összefüggő összes problémákat egy olyan csodaszerű tény, amelynek következtében minden egyszerre visszaállana a maga régi státusába – tehát kikapcsolva a politikai revízió szokásos elképzeléseit –, ki kell jelentenem, hogy nem tudom elképzelni a kisebbségi életnek semmiféle emberhez méltó elrendezését, mert magát a kisebbségi »kategóriát« tartom emberhez méltatlannak és lelkileg lehetetlennek” – írja Makkai Sándor.

De hogyan jutott erre a következtetésre az az ember, aki előbb még a formálódó erdélyi irodalom egyik meghatározó közösségszervezőjeként érvelt a „lelki magyarság” eszménye mellett? Aki korábban a Magunk revíziója című esszében azt írta: „itt vagyunk és itt kell megmaradnunk a törvényes rend minden tisztelete mellett – örökre magyaroknak.”
Makkai 1937-es cikke szerint az első világháborút követően az európai emberiség – és nem a békeszerződést aláíró európai államok – a kisebbségi kérdés rendezetlenségével megírta „saját halálos ítéletét” a humánum sorsát illetően. Az idő előrehaladtával ugyanis – esetében az 1920 és 1937 közötti bő másfél évtized tapasztalatai alapján  - már bizonyosan látható volt, egyre kevesebb lehetőség lesz a kisebbségi kérdést emberhez méltóan, humánusan rendezni.

A békeszerződések rendelkezései egyre inkább megszokássá és rutinná válnak, a politikai rendezés útjába akadályok gördülnek, mert az idő előrehaladtával csak „bonyolódnak azok a társadalmi, gazdasági, jogi és kulturális viszonylatok, melyek közé a kisebbségek kerültek”. Az előbbi miatt a kérdés megoldásának „igazi emberi lehetőségei: a belátás és a méltányosság is mindinkább háttérbe szorulnak”. Végül pedig „egy világkatasztrófában robban ki, szétfeszíti és romba dönti a köréje és föléje épített elviselhetetlen világbörtönt” – vetíti előre Makkai a közelgő második világháborút.

A liberalizmus, a kommunizmus, az elnyomás, az erőszak vagy a megalkuvás sem képes rendezni a helyzetet. Makkai szerint az ezekből fakadó kísérletek figyelmen kívül hagyják, hogy a kisebbségi kérdés valójában megoldhatatlan. A megoldhatatlanságot fokozza az 1937-re világos tapasztalat, hogy Európa a nemzeti öntudat újjáéledésében, a totális nemzetállamokban talált magára az első világháború sokkja után.

Makkai Paul Natorp német filozófust idézve szögezi le, hogy „az ember emberré csak a közösség, a társadalom által lesz”.
Vagyis saját nemzeti közösségünk tehet bennünket emberré – akkor is, ha a nemzeti közösség keretei nem feltétlenül azonosak a nemzeti állam politikai határaival, a szuverenitás elengedhetetlen. Egyéni elvándorlás persze előfordul, amint erre a bevezetőben említett történelmi helyzetek példája is utal, de – írja Makkai – „teljesen más dolog az, hogyha egyes emberek, bár kényszerű okokból is, de saját elhatározásukból kivetődnek a nemzeti közösségből, s elmennek szerencsét próbálni, mintha egy nemzet nagy tömbjei, saját akaratuk ellenére kerülnek, felettük álló vaskényszer súlya alatt, idegen impériumok alá”.

Márpedig a magyar nemzettel a trianoni békediktátum végrehajtása éppen ezt tette. Sorsa tehát nem is hasonlítható egyetlen más európai nemzetéhez sem. „Élő testet alkotó tagjainak több mint egyharmad részét” elvették tőle, elveszítette „nemzeti tradícióinak, művelődésének, géniuszának lényeges erőforrásait és csomópontjait”.

Mindez két irányba is hat. Egyrészt az anyaországgá vált kis-Magyarország nemzete „soha és semmi körülmények között nem lehet önmaga”, szuverenitása nem lehet egészséges és életképes, mert társadalmi szerkezetében és szellemi organizmusában történt deformációk ezt ellehetetlenítik. Másrészt a kisebbséggé vált részek még inkább képtelenek az életre, „akkor is, hogyha az életösztön parancsára ezzel biztatják vagy hitegetik önmagukat”.

Jóllehet a kisebbségi magyarság nem fog eltűnni máról holnapra, „,hiszen szolgasorsban, lefokozott életformák között hosszú időkig el lehet tengődni (…), de nem lehet fejlődésképes nemzeti életet élni, ez pedig az új Európában annyit jelent, hogy nem lehet embernek lenni” – mondja ki fölismerését. Makkai itt szembefordul korábbi, szülőföldön történő boldogulást szorgalmazó önmagával, és kijelenti: a kisebbségi sors „legmélyebb gyökerében elviselhetetlen, mert merőben ellenkezik az emberi méltósággal, és ez az, amit Európa lelkiismeretének – ha ugyan van lelkiismerete – nem szabadna eltűrnie és nem lehetne elhordoznia”.

A kisebbségi magyarság Trianon utáni tizenhét évének erőfeszítéseit, a „csöndes hősiességet” elismerve jegyzi meg, hogy azt „egyedül az a mély meggyőződés tehette lehetővé, hogy a magyar nemzet minden külső látszat dacára belül, lelkileg és szellemileg eltéphetetlenül egy maradt”, és él a reménység, hogy „el kell jönnie az időnek, amikor külsőleg is, így vagy úgy, érvényesülni fog”. Makkainak talán legszomorúbb és ki nem mondott figyelmeztetése, hogy ezzel a reménnyel le kell számolnunk.

A kisebbségi léttel járó lelki válság ugyanis évről évre mélyül, rétegzettebbé válik. Hiába a szegénység, az elnyomás, a sérelem elviselése, ha az tartósan kilátástalan. „Lehetetlen a változás reménye nélkül mind fokozottabb mértékben érezni és hordozni az idegenséget, a szellemi értelemben vett hontalanságot, egy olyan lelki ellenségesség atmoszféra-nyomását, mely kiközösíti a kisebbséget az emberi élet tevékeny és gyümölcsöző közösségéből, a magát megvalósító nemzet előretörő sodrából.”

Politikai önrendelkezés hiányában a kisebbségeknek csak etikai, tágabb értelemben kulturális „impériumuk” lehet, a kisebbséget végső soron csak sajátos kultúrája igazolja, ami a nemzet egészéből táplálkozik, és nem élhet úgy, ha ezektől a feltételektől elszakítják. Makkai szerint sem a tudományos kultúra, sem az irodalom, a művészet vagy az erkölcsi kultúra nem tud fejlődni, ha elszigetelt, mindez pedig „ma még meg nem érett vádat emel annak a világnak a lelkiismerete ellen, amely elég könnyelmű vagy elég gonosz volt ahhoz, hogy egy nagy történelmi hivatást betöltött és Európa egyensúlyát biztosító nemzetet úgy dobáljon szét, hogy annak tagjai lassan, de biztosan elvérezzenek és szétmálljanak”.
Konklúziója ezek után, hogy „a kisebbségi sors nem politikai lehetetlenség, vagy legalábbis nemcsak az, hanem erkölcsi lehetetlenség”, a kisebbségbe jutott magyar nemzetrészek pedig mindezek folytán „emberi méltóságukban szenvednek olyan kibeszélhetetlen sérelmet, amely a világtörténelem e legsötétebb korszakának valamikor rettenetes ítéletévé fog válni”.

Az 1946. február 27-én aláírt lakosságcsere-egyezmény alapján felvidéki magyarokat telepítettek át a trianoni Magyarországra. Annyi magyar kényszerült elhagyni szülőföldjét, ahány szlovák önként hajlandó volt átköltözni Csehszlovákiába. Képünkön áttelepített magyarok várják elhelyezésüket
Az 1946. február 27-én aláírt lakosságcsere-egyezmény alapján felvidéki magyarokat telepítettek át a trianoni Magyarországra. Annyi magyar kényszerült elhagyni szülőföldjét, ahány szlovák önként hajlandó volt átköltözni Csehszlovákiába. Képünkön áttelepített magyarok várják elhelyezésüket
Fotó: MTI

*
A szövegnek óriási hatása lett. Napok alatt bontakozott ki egy sor ezzel ellenkező nézet, majd hónapokon át folyamatosan parázs vita zajlott. „... ez után a cikk után a Magunk revízióját tűzbe kell hajítani” – írta Hegedűs Nándor a nagyváradi Szabadságban, utalva Makkainak a korábbi, még a transzilvanizmus eszméjét hirdető és a kisebbségben történő kulturális nemzetépítést szorgalmazó, Magunk revíziója című cikkére. Annak tartalmát is fejére olvasta a püspöknek, hangsúlyozva, hogy „itt vagyunk és itt kell maradnunk a törvényes rend minden tisztelete mellett örökre magyarnak”.

Reményik Sándor, az idén százharminc éve született erdélyi költő, aki a Trianon utáni erdélyi líra egyik motorjaként már korábban is állást foglalt a kisebbségi sors kulturális lehetőségeit teljesen kihasználó erkölcsi magatartás mellett az Ahogy lehet című versében (1935), Makkainak frappáns, és végül jelszóvá vált Lehet, mert kell! című írásával válaszolt. Hegedűshöz hasonlóan szembesítette a püspököt korábbi önmagával, hangsúlyozva, hogy „az élet minden körülmények ellenére is nem puszta valóság, hanem megvalósítható minőség”, föl­elevenítve, hogy Makkai éppen azt a korábbi, konszenzusos alaptételt támadta meg, hogy „állam és nemzet nem szükségképpen egy, sőt a nemzet államtalan formája mélyebb, tisztultabb, bensőségesebb, keresztyénibb, etikaibb lehet”.

A cikk a teljes erdélyi, és részben a magyarországi értelmiséget megmozgatta. Csuka Zoltán, a Makkai-írást közlő Láthatár szerkesztője szerint „a kérdés nem zárulhat le a »nem lehet« kimondásával, hanem inkább annak felvetésével, hogy »másként lehet«”, és belső javulást szorgalmaz, amely életérdeke nem csak a kisebbségi és többségi nemzetrészeknek, de egész Európának is.

Paál Árpád erdélyi politikus és publicista a Makkai által fölvetett problémákra abban látta a megoldást, ha a „népkisebbség” nem csak „egyének számszerű összege”, hanem „állandó embercsoport” és „kollektív lény”, vagyis helyesebben szólva „kisebb nép”. Mint ilyen, „néphez illő kollektív jogokat kell adni, mely ne függhessen állami önkénytől, hanem nemzetközi védelem alatt álljon” – fogalmazza meg kimondatlanul is az autonómia elvi alapjait.

Részben Makkai írására válaszul született meg végül Tamási Áron kisregénye, a Szülőföldem is, amelynek utolsó – negyedik – fejezete az Itt élned és halnod kell címet viseli. Nem nehéz fölfedezni benne a Nem lehet-re adott választ: mégis. „Mint aki jár sziklás helyen s egyszerre kincset talál, én is úgy érzem, hogy beszédünkben megtaláltuk a kincset. Ebben a két szóban találtuk meg: »mégis élünk«! Nehéz időkben hősöknek szava ez, mely az erőnek és a bizalomnak a fáján termett. Elgondolom: micsoda föld lehet, amely úgy elfogja ezt a fát, és úgy táplálja gazdag gyökereit, hogy zöldje nem sápad el! Csak vér, verejték és porladó rengeteg ős tehet ilyen termővé földet...”

A Makkainál még értelmetlen áldozatot hozó „csöndes hősök” Tamási regényében már gyümölcsei a múlt, a hagyomány gyökereiből táplált fának, amely optimistán szembeszegül a lélekölő reménytelenséggel.

A regény zárójelenetében Tamási kilátogat a temetőbe apja, nagyapja és a nemzetség sírjaihoz, a porladó ősökhöz, akik ugyanabban a földben nyugszanak, amelyből a hősöket termő fa szökkent szárba. A húsvét utáni idő tavaszi napfénye, mint a remény és az újjászületés szimbóluma ragyogja be a tájat. Múlt és jövő találkozásánál fogalmazza meg saját, irodalmi válaszát Makkainak.

„[A nap] fénye zuhog a hatalmas temetőre, és a bádog, a sok kereszt tetején, ezer csillámban veri vissza. S e káprázatban, az apám és az ősök sírjánál, vajon feltehetem-e a kérdést: A miénk ez? Nem tehetem fel, mert ez kérdés nélkül a miénk. Miénk a fény, amit lelkünkbe fogadunk; s a föld, amelyen élünk és meghalunk.”

*
A Nem lehet-vita tehát a számtalan válaszcikkel hamarosan az erdélyi magyar értelmiség számára új program megfogalmazásának is alkalmat adott. Kivette belőle részét minden fontosabb fórum: a nagyváradi Szabadság és Magyar Lapok, a Keleti Újság, a Brassói Lapok, az Erdélyi Fiatalok, a kolozsvári Hitel, a Korunk, a Független Újság, a Kiáltó Szó és a temesvári Déli Hírlap, a Budapesti Hírlap, a pozsonyi Magyar Út és az újvidéki Kalangya is.

Jancsó Béla erdélyi orvos és közíró szerint az árulással vetekedő Makkai-gondolatmenetre adott válaszok végül is pozitívak
és építők lettek. „A keserű csalódás kifejezése és a cikk belső ellentmondásainak kimutatása egyfelől, de a legkülönbözőbb kiindulású elutasítások egyhangúságában mégis egységes kisebbségi öntudat és életakarat nyilatkozott meg, amelynek kiváltása némileg ellensúlyozta azokat a pozitív károkat, miket Makkai hitet ölő gondolatmenete okozott a lelkekben” – írta.

A felix culpa horizontjára emelt érvelés tulajdonképpen üdvtörténeti dimenzióba rendezte a kisebbségről és nemzetről való gondolkodást, szükségképpen kijelölve benne Makkai szerepét is – Júdásban. Vajon igaza volt, igaza lehetett Jancsó Bélának?

A történelem mintha Makkait igazolta volna: nemcsak a második világégésre vonatkozó jóslatában, de a nemzetrészek elsorvadásában is. Hiába követte a vitát közvetlenül az első, majd a második bécsi döntés, amely az elszakított területek egy részét visszaadta az országnak, végső soron nem változott semmi, sőt. Hosszú évek, évtizedek teltek el szétszakítottságban, az összetartozás megélhetetlenségében, a kisebbségi lét egyre sűrűsödő reménytelenségében.

*
Eközben a határ egyik oldalán a szocialista magyar állam igyekezett egy történelem- és múlttudat nélküli népet teremteni, a határ túloldalán pedig egy történelem- és múlttudat nélküli nép próbált tragikomikus erőfeszítésekkel identitást kreálni magának kisebbségével szemben. Sajnos egyik sem múlt el eredménytelenül. Az 1980–90-es évekre felnőtt egy olyan generáció itthon, amelynek tagjai rendre rácsodálkoztak arra, hogy Magyarországon kívül is élnek magyarok, méghozzá több millióan, és a Ceaușescu-diktatúra embertelen pusztítása is tízezreket kényszerített menekülésre.

Nem véletlen, hogy Makkai írása is ekkor, a romániai elnyomás tetőpontján, a magyar rendszerváltozás előestéjén került ismét napirendre. (Szinte szimbolikus, hogy a cikk megjelenésének ötvenedik évfordulója egybe esett az első lakiteleki találkozóval.) A Makkai-vitairat és a rá adott válaszok a Limes Kör mintegy háromszáz oldalas szamizdatjaként terjedtek, folyamatosan bővülve a kortársak hozzászólásával, továbbgondolásával. A szöveg Magyarországra is kijutott, 1989-ben pedig megjelent kötetben Molnár Gusztáv és Cseke Péter gondozásában.

Az 1980-as évek végi vitában már a tömeges kivándorlás jelentette a viszonyítópontot, amelynek ténye önmagában is akarva-akaratlanul igazolta Makkai tételét.

A résztvevők ennek ellenére nem képviseltek egységes álláspontot. Volt, aki a felelősség felől közelítette meg a kérdést, volt, aki a kivándorlás és a maradás ellentétét a közös reménytelenségben oldotta föl.
A kommunista diktatúra tapasztalata hozzátette a megalkuvás kérdését is, összefüggésben a magyar társadalom aktuális önrevíziójának szükségességével. Visky Ferenc partiumi református lelkész a kisebbségi nemzeti közösséget megtartani hivatott egyház belső életének bajaira, az igei alapú közösségteremtéssel szemben a hatalmat is kiszolgáló hivatalos egyház bűnös voltára figyelmeztetett, míg fia, Visky András erdélyi magyar író a „mindenáron való túlélés” megalkuvó erkölcstelenségét, közösségellenességét tette szóvá.

Ide tartozik annak az erdélyi vezető értelmiségnek a felelőssége is, amely 1945 után kiszolgálta a román kommunista rendszert, és utat nyitott a vádnak, hogy az erdélyi magyar értelmiség elárulta az erdélyi magyarságot, amikor az 1980-as évek második felében a végveszélybe került maradék kisebbségi intézmény kompromisszumok árán való fenntartását vállalta.

Ekkoriban született Kányádi Sándor három, Krónikás ének című költeménye is: egy Jékely Zoltánnak, egy Illyés Gyulának, egy pedig „ezerkilencszáznyolcvannyolc január­jából” dedikálva. Az Illyés Gyulának – odaátra írt vers rendkívül gazdag intertextuális utalása között több elem vezet a Makkai-írás és a vita retorikájáig: „csak hős ne légy / mert ebben / a hősietlen / korban hősnek lenni nem érdemes / és nem szabad / de meg se add magad” – utal vissza egyebek mellett Makkai csöndes hősiességére és Tamási Áron hősöket termő fa hasonlatára.

*
Az 1980-as évek végén szó esett a kisebbségi magyarság időközben rétegzetté vált nemzeti öntudatáról is, a felekezetek szerepéről és a transzcendens dimenzióról. Visky Ferenc szerint „most, mára nézve is arra van szükség, hogy felismerjük az emberi Nem lehetben az isteni LEHET valóságát”.

Friss élmény, hogy a trianoni centenárium alkalmából Adorjáni Dezső Zoltán, a Romániai Evangélikus-Lutheránus Egyház püspökének videóüzenete is a Nem lehet-vitából indul ki. Makkaira és a neki válaszoló Reményikre visszautalva jegyzi meg, hogy a kisebbségi helyzetet „egyházként, közösségként, egyénként tudomásul vettük, és tudjuk, hogy ezen nem áll módunkban változtatni”. Érvelését felekezete történetével erősíti: „mi már nagyon régóta egy többszörös kisebbségben élő egyház vagyunk”, amely azonban „nem végzet, nem fátum, hanem sorshelyzet, történelmi adottság”, pozitív hozadéka az értékteremtés különféle lehetősége. „Úgy kell értéket teremtenünk, legyen az szellemi, vagy anyagi, hogy annak minősége mindig kompenzálja a mennyiségi, számbeli fölényt, és ez a kisebbségi lét minden aspektusára érvényes.” Gondolatait végül azzal zárja, hogy nem asszimilálódni, hanem pozitív értelemben véve integrálódni kívánnak országukban, együttműködve az ott élő többségi és kisebbségi népekkel.

A felix culpát elkövető Makkait sokan, és nem csak erdélyi magyar értelmiségiek, saját nemzedéke és az ötven évvel későbbi pályatársak sora törekedett cáfolni. Ennek ellenére az elmúlt száz év Makkai Sándort igazolta: a kisebbségi lét abban a formában, ahogyan megvalósult és ahogyan magyar testvéreink élni kényszerülnek, valóban emberhez méltatlan és erkölcsileg lehetetlen. Akkor is, ha 1990-ben Antall József tizenötmillió magyar miniszterelnökeként kezdte meg a kormányzást, akkor is, ha az Európai Unió határai átjárhatók, és akkor is, ha néhány év óta a határon túli magyarok állampolgárságot kaptak, kapnak.

Válogatás Mikszáth Kálmán műveiből

Cserváry Ákos hű felesége

„...hátradobta a csuklyát s szép harmat-arca egészen látható lett”

1881
Szezon-beszély húsz fejezetben...
 

Bevezetés

Vilma nagysám nagyon beteg volt. Mikor Pista, a parádés kocsis megpillantotta, amint hintóba tették, kedves Boriskájának azt súgta hirtelenibe:

– No, ez se fog kitelelni!

Nem hiszem, hogy élve elérjük Koritnyicát.

Maga nagyságos Cserváry Ákos nem mehetett el őnagyságával a fürdőbe. Fájdalmas szívvel bár, de kénytelen volt otthon maradni a nyomorult pótválasztás miatt.

Ha már húszezer forintot belefektetett az éljen-ordításokba – s bizony nem a maga, hanem szeretett felesége kedveért tette, ki minden áron Budapestre vágyik – most már nem hagyhatja abba a közbizalom ápolását, midőn majdnem valószínű már a mandátum.

A szegény kis menyecske egyedül utazik... Ákos úr majdnem könnyeket hullat az önvád miatt. De hiába, úgy kell lenni, a választások után rögtön ott lesz „édes kis beteg angyalánál”.

Hiszen mehettek volna együtt is, de a szegény beteg nem várhat, egy napot sem várhat... Az orvosnak roppant aggodalmas volt az arca, midőn üterét tapogatta... Nem, egy órát sem lehetett várni...

Hanem hiszen vele lesz a hű Boriska szobalány, kinek tíz forintot nyomott kezébe, hogy csak jól ápolja.
Mikor a fiatal asszonyt felültették a kocsiba, az „időske” férj sírva fakadt...

– Isten veled, édesem! Isten veled!

– Adieu! – mondá az asszony elhaló hangon, s a hintó megindult...

Adieu, adieu! Ez a szó visszhangzott Ákos úr fejében; mindenünnen ez zúgott. A füvek ezt suttogták, a folyamok ezt morogták.

Ákos úr szívére nagy lidércnyomás nehezedett. Valami sötét előérzet kezdte bántani.

Húsz nap múlva lesz a pótválasztás. Húsz nap egész örökkévalóság.

Az a szegény, hű teremtés nagyon rosszul nézett ki. Arcbőre átlátszó volt... Istenem, istenem, hátha húsz nap múlva már késő lesz!

Még elgondolni sem merte a szörnyű eshetőséget. Annál kevésbé kimondani...

De azért mégis nyomta szívét az a nagy fekete, alaktalan holló, melynek előérzet a neve.

Első nap

Cserváryné a fürdőbe érkezett skót köpenybe burkolva, nagy kalap és nagy fátyol takarja el szenvedő arcát.

– Van-e szoba?

– Van a földszinten – mondá a pincér.

A nagyságos asszony beszállásolt.

– Meddig parancsolják a szobát?

– Két hónapra.

A főpincér végigtekintett az asszonyságon s kétkedő mosolyt eresztett meg.

Cservárynét két cseléd támogatva vitte be. Levetkőztették és egész éjjel mellette virrasztott a Borcsa szobaleány.
 

Második nap

– Ön nagyon rosszul van, asszonyom. Önnek gyökeres kúra kell – mondja az öreg orvos.

Halk sóhaj a válasz.

– Hüm, hüm! A szív nagyon hevesen dobog, a szem... hüm, ez a szép szem beteges sárga színű, az idegek túlizgatottak.

– Istenem, még az is.

– Úgy van, asszonyom. Egészen elerőtlenedett. Ön naponkint egy negyedóráig fürdeni fog. Abból három perc jut a tusra, s megiszik egy pohár forrásvizet.
 

Harmadik nap

Hordszéken viszik a fürdőszobába. Nehéz flanell-köpeny van rajta.

– Vegyetek le róla minden ruhát.

– Milyen soványka – mondja a fürdető asszony.

Beteszik a fürdőkádba.

Viaszkos vászon főkötőt helyeznek szép hajára.

A harmincöt foknyi víz nervózussá teszi.

– Nem akarok kigyógyulni – nyögé. – Inkább meghalok. Vegyetek ki a fürdőből.

Negyedik nap

Mit mondjunk a negyedik napról? Hiszen olyan egyformák a napok – ezekben a magyar fürdőkben!


Ötödik nap

– Nini, őnagysága éledezik.

– Igaz-e, hogy már magától kelt fel s lépett be a hordszékbe?

– De igaz ám. A fürdőben sem türelmetlen többé.

Az orvos, ki minden ötödik nap meg fogja mérni testsúlyát, ma kezdte ezt s azt a reményét fejezte ki, hogy öt nap múlva Cserváryné már sokkal nehezebb lesz, mert könnyebben lesz.

Ez ennek az unalmas doktornak első jó vicce!


Hatodik nap

Cserváryné gyalog megy már a fürdőbe, fehér flanell-kosztümben.

De a csuklya egész orráig le van húzva.

Csupán a parkon kell áthaladnia.

A park hemzseg a sétálók rajától, de mit törődik velök. Hiszen neki férje van, aki szereti s akit ő is... tisztel.

Az ismerősöket sem veszi észre.

A cselédségnek kiadta a rendeletet:

– Akárki kérdezősködik is utánam, mondjátok, hogy még nem érkeztem meg.

– Teringette! – mondja a felszolgáló személyzet. – És még azt mondják a rossz nyelvek, hogy már az erényes nők kivesztek!...
 

Hetedik nap

Az asszonyság olyan édesdeden aludt az éjjel. Tej-arcán még rózsák is nyíltak álmában. Csodálatos, hogy milyen jót tesz neki ez a fürdő...

Aztán milyen étvágya van! Mint egy kis farkasnak.

Délután négy órára kocsit rendelt s kiment a bércek közé. Mily felséges ez a hegyi levegő! A magány is elragadta.

Megelégedetten sóhajtott fel;

– Mily boldogság egyedül lenni!

Nyolcadik nap

Másnap is egyedül volt tehát.

A magány gyönyörködtette most is.


De már ez mégis csak olyan másodszori magány volt!
 

Kilencedik nap

Ma is megszokott életrendjét követte a gyengélkedő asszonyság (most már arra változott át a „beteg asszonyság” titulus).
Mikor azonban a parkon keresztülment, egyszerre úgy érezte, hogy kissé még nehéz a lélegzete.

S ez okból (higgyék meg, hogy pusztán ez okból!) hátradobta a csuklyát s szép harmat-arca egészen látható lett.


Meg is látta rögtön egy sétáló fiatalúr. (Jaj, de kellemes egy ember!) Mert a hölgy is megpillantotta.

A fiatalúr utána ment.

Mikorra a szép Cserváryné visszatért, akkor ott ült a „szerelmesek padján” közvetlen szobája előtt s hosszan, érdekkel szemlélte...

Olyan szép, szelíd nézése van!

Félóra múlva borravalót nyomott a pincérnek markába.

– Kicsoda az a hölgy, ki a 6-ik számban lakik?

– Cserváry Ákosné.

– Mit tud róla?

– Semmit... Azaz, hogy egyedül van. Férje nincs itt.
 

Tizedik nap

– Ma igazán jól esett a fürdő, kedves Borcsám!

– Különösen a zuhany... ugye, nagysád?

– Hogy tudod?

– Hát iszen ott voltam... Úgy nézett ki nagysád, mint egy angyal. Oh, ha...

– Micsoda ha?

– Ha az a fiatalember akkor benézhetett volna valami repedésen.

– Eredj, te cudar!... Hogy mersz ilyet beszélni!


Tizenegyedik nap

– Ah! Oh! Hiszen nagysádka már egészen jobban van... Igazi friss menyecske lett.

– Igazán, kedves doktor úr?

– Becsületemre, asszonyom.

Ez a fürdő, ez a fürdő. Ilyen fürdő több nincs a világon. Ugye, jól esik kegyednek is?

– Megvallom.

– Nos, fürödjék tehát egy óra hosszat, szép testének... az ilyen patyolat testeknek, hüm... jó a víz. Gyógyvizet is többet ihatik... Sőt...

– Rendelkezzen velem, doktor úr!

– Sőt egy kis zenét is hallgathat délutánonkint.

– Oh, kedves, aranyos doktorkám, maga csókolni való öregember!
 

Tizenkettedik nap

Cservárynén ma fehér kasmir-öltöny van.


Így megy fürdeni. A fiatalember természetesen most is ott van a parkban és pillantásaik találkoznak.

Este a zene andalító. A hölgyecske lefekvés előtt egy operett-áriát dúdol.
 

(A tizenharmadik nap leírását engedjék el az olvasók a szerzőnek)

(A tizennegyedik napot viszont a szerző engedi át elképzelni az olvasónak.)
 

Tizenötödik nap

– Borcsa! ma olyan üdének érzem magam, hogy azt hiszem, eljött az ideje felvenni a derékfűzőt.


– Mit gondol, nagysád?

– No, ne morogj! Hozd elő inkább!

Felpróbálja, de még szorítja egy kicsit.

– Vegyük le – mondja lemondó sóhajjal. – Azután hozd ide a „Magyarország”-ot. Attól elalszom, míg a zene megkezdődik.


Tizenhatodik nap

Ami marad, nem múlik.

A derékfűző újra előkerül a szekrényből. A kísérlet most már egészen sikerül.

– Nem adom száz forintért, hogy már nem szorít!

Elmegy a sétányra. Éppen a nyitányt játsszák. Gyönyörű a zene, de még gyönyörűbb a menyecske.

Nézik is sóvár szemmel minden oldalról.

Cserváryné a legyezőt villogtatja. Az alól kacérkodik két hamis szeme.

Az „ismeretlen” fiatalember le nem veszi róla tekintetét, mely epedő és ábrándos.

Szegény fiatalember! gondolja az asszonyság – sajnálkozva.

Pedig most éppen nem lehet sajnálni, mert most a legboldogabb.

Az történt, amire már régen várt: egy barátja éppen e percben halad el Cserváryné mellett és köszön neki.

No, isz éppen ez kellett neki. Hirtelen utána fut.

– Megállj csak, pajtás! Ösmered azt a hölgyet?

– Hogyne ösmerném. Még lánykorából.

– Gyere hát, mutass be, de azonnal.

– Szívesen. Gyere!

(Odaérnek.)

– Asszonyom, van szerencsém bemutatni Fenyéry Miklós barátomat.

– Örülök, uram! – mond őnagysága nyájas mosollyal.
 

Tizenhetedik nap

Másnap hősnőnk kikocsizott a környékbe, mint tegnap is említé, az Ámor-templom romjaihoz.

Mikor a hintó fölért a hegyoldalra, egy lovast pillantott meg a tisztáson.

Ez ő! Suttogá csillogó szemekkel.
 

Tizennyolcadik nap

A parkban ma is találkoztak – persze véletlenül.

A menyecske pompásan néz ki, fürge, mint a csík, szemei fénylők, ajkai pirosak.

Kölcsönösen üdvözölték egymást és beszélgettek néhány percig.

A zenénél új toalettben jelent meg Vilma.

Este a műkedvelő-előadásra megint új ruhában. Vilma hajában piros rózsa. Mily figyelem! Miklós gomblyukában szintén ilyen színű.

Székeik egymás mellett voltak – persze véletlenből.

Fecsegtek, csevegtek s néha keresztnevükön szólították egymást – persze tévedésből.
 

Tizenkilencedik nap

Együtt sétáltak ki a romokhoz s sokáig nem voltak láthatók, se a parkban, se a zenénél.
 

Huszadik nap

A huszadik nap meg éppenséggel nem voltak többé láthatók. Elrepültek együtt, mint egy szerelmes galambpár.

Mikor a huszonegyedik napon megérkezett a férj s tudakozódott őnagysága után, a főpincér azt mondta:

– Őnagysága elutazott.

– Hová ment? – kérdi megdöbbenve a férj...

– Hja, azt nem lehet tudni!

S nagyságos Cserváry úr eltalálta ebből, hová mehetett neje.

Jele, hogy nem volt egészen ostoba ember. Biz azt meg lehetett volna választani a pótválasztáson is.

Vége