„Ha én külön dolgozom, az egy, ha a másik is külön dolgozik, az is egy. Ha mi ketten együtt dolgozunk, az három. Ez a lényeg”
Kő András
Mester és tanítványa 1960-ban. A tizenkét éves Gloviczki Péter és Takács Sándor bűvöskarika-számot mutat be
Gloviczki Péter érsebész professzor Nyíregyházáról indult el a világhír felé, és Rochesterben, a világ leghíresebb orvosi intézményében, a Mayo Klinikán kötött ki. Tizennégy éves korában már az ország kedvence, „kis bűvésze” lett. A Pannonhalmi Gimnáziumban eltöltött négy év meghatározó volt az életében. Felvették az orvosi egyetemre, amit aranygyűrűvel fejezett be. A Városmajori Klinikán bontakozott ki egyénisége és tehetsége. Ezalatt bűvészként is járta a világot, versenyeket nyert és hódított. Később válaszút elé került: orvoslás vagy bűvészet. És ő az orvoslás mellett döntött. Ösztöndíjjal a Mayo Klinikára utazott, és 1982-ben emigrált. Az évek során újravállalt több lépcsőfokot, mígnem a Mayo Klinika Érsebészeti Osztályának vezetőjévé nevezték ki. Elnyerte az Amerikai Érsebész Társaság elnöki címét, és a Semmelweis Egyetem díszdoktorrá avatta. Több mint tízezer műtét után 2016-ban vonult nyugdíjba. Jelenleg az Amerikai Érsebész Társaság szakfolyóirata, a Journal of Vascular Surgery főszerkesztője. A Mayo Klinikát már bemutattuk olvasóinknak egy tavaly nyári riportban (Magyar Hírlap, 2019/0713), ezúttal akkori kalauzunk, Gloviczki Péter életének legfontosabb állomásait idézzük fel.
– Szereti a nevét?
– Szeretem. A pályaválasztás idején jól csengett a fülemben ez a mondat: Gloviczki Péter érsebész…
– Négy magas hangrendű magánhangzó cseng össze.
– Egyes feltételezések szerint apai részről felvidéki eredetű, szlovák gyökerű tirpákok vagyunk, akik Nyíregyháza környékén telepedtek le. A tirpákok igen dolgos, földművelő emberek voltak, akik az elmúlt pár száz évben „hitből és homokból” építették fel a várost. Más feltételezések szerint Lengyelországból kerültünk ide. A családfánk a Gloviczki oldalon csak ezernyolcszáznegyvennégyig vezethető vissza, akkor született István dédapám. A „glov” lengyelül fejet jelent. Az édesanyám felmenői, az Erhardtok Ausztriából vándoroltak a délvidékre, majd onnan Egyekre.
– Ha felmerül Magyarországon a családneve, kevesen emlékeznek önre. De ha azt hallják, a „kis bűvész” a televízióból, sokak memóriájában felötlik a hatvankettes Ki mit tud?, amely „beárazta”.
– Mindennek Takáts Sándor orvos, amatőr bűvész, édesapám kollégája az oka, aki Balatonfenyvesen, a családi nyaralónkban bűvészbemutatót tartott. Eltüntetett egy pénzt, kártyatrükköket mutatott, elvágott egy kötelet, majd összevarázsolta. Próbáltam utána csinálni, de nem tudtam, és azt mondtam neki, hogy tanítson. Sanyi bácsi szigorú tanár volt, tervszerűen oktatott, nagyon hálás vagyok neki, mert csak kézügyességi trükkökre tanított, és ez jó kezdet volt ahhoz, hogy a Magyar Amatőr Mágusok Egyesületének összejöveteleire is eljárjak.
– Milyen találóan fejezi ki Zorba, a görög a kezdet, az indulás, a rajt kérlelhetetlenségét, amikor azt mondja: „Táncolni kell, Uram. A zene majd megjön valahonnan!”
– Bölcs mondat. Nem látható egyszerre a dolgok kezdete és vége. Az is igaz viszont, hogy sohasem beszélhetünk végről, ami nem jelentené valami újnak a kezdetét. Édesanyámat nagyon izgatta a bűvészkedés, és amikor kijelentettem, hogy engem érdekel a bűvészet, anyám kinyújtotta a karját felém és azt mondta: „Persze, ez egy ragyogó ötlet. Csináld!” Apám meg, aki gyakorlati ember volt, mindenképpen orvost akart belőlem faragni, és aggódott, hogy a bűvészkedés iránti vágyam eltávolít majd az orvosi hivatástól. Kérdeztem az anyámtól: „Jó? Nem jó?” „Így csináld, vagy úgy csináld – mondta az anyám –, de egy a fontos, hogy mindig mosolyogj!” A mondat egész életemben vezérszavam volt. Orvosként is követtem a tanácsát, nem csak bűvészként a pódiumon. Ezért aztán megkaptam a jelzőt: „Jön a mosolygós főorvos úr.”
– Az első Ki mit tud?-ot az egész ország nézte. Mi maradt meg belőle a mának?
– A meghallgatásra anyám vitt el, hogy az egyéb kategóriában bemutathassam a tudományomat. Azt vettem észre, hogy a zsűri lelkesedik értem. Meglepetésre jutottam be a döntőbe. A pártatlan családtagok ítélete szerint megnyerő voltam, magabiztos, lehengerlő és szerethető. Nagyon alacsony gyerek, ezért „Molekula” volt a becenevem. Hirtelen kezdtem el nőni.
Gloviczki Péter : Ahogy elmeséltem az életemet a Városmajori Klinikától Amerikáig, éreztem, hogy nagyon sokan magukra ismertek”
– Nyilvánvaló volt, hogy Pannonhalmán folytatja?
– Előttem már három Gloviczki fiú az ősi intézmény padjait koptatta, tehát nem volt vita tárgya, hogy a hagyományt én is folytatom. Édesapám kommunista főnökei azonban számon kérték tőle, hogy miért Pannonhalmára küldte a fiait. A válasz így hangzott: „Mert a legjobbat akarom nekik, és úgy látom, hogy az országban Pannonhalma a legjobb. De ha tudnak jobbat ajánlani, szívesen veszem a tanácsaikat.” Ezzel a kérdés lekerült a napirendről. Pannonhalma életem fő meghatározója volt. Fantasztikus középiskolaként nézek vissza rá, ahol nagyon szerettem lenni. Itt tanultam meg az idő helyes beosztását és a tanulás pontos technikáját. „Ora et labora”, imádkozz és dolgozz – ez a bencések jelmondata, és a kőkemény tanulást kérték számon a diákoktól is. Nagyszerű emberekkel hozott össze a sors. Elég csak Endrédy Vendel zirci apátra gondolnom, akit ezerkilencszázötvenben a nyílt utcán rabolt el az ÁVO. Koholt vádak alapján tizennégy évre ítélték. Megszégyenítő kínzások közepette verték félholtra. Ötvenhétben szabadult, de nem mehetett vissza Zircre. Kijelölt tartózkodási helye a Pannonhalmi Öreg Szerzetesek Otthona lett. Édesapám, Zoltán, aki bel- és ideggyógyász szakorvos volt, az apát urat is gyógyította. Édesanyám javasolta, hogy kérjük meg, vállalja el a bérma-keresztapaságot.
Ő boldogan megtette. Kapcsolatunk még szorosabbra fűződött, amikor hetente ministráltam neki.
– Az orvosi egyetemnek ezerkilencszázhatvanhat és hetvenkettő között volt a hallgatója. Mi hagyott mély nyomot?
– Jellinek Harry és Kádár Anna professzorok alakja rajzolódik ki előttem. Mindketten nagy hatással voltak a hazai patológiára. A hallgatók számára a kórbonctan egyéves képzést jelentett, de akit érdekelt a tantárgy, a továbbiakban jelentkezhetett tudományos diákkörösnek. Feltéve, ha elfogadták őket. Engem elfogadtak, de csak néhányunkat.
A negyedik, az ötödik, a hatodik évben voltam diákkörös, és részt vettem a fiatal orvostanhallgatók képzésében, ami nagyon sokat jelentett. Ez részben oktatási, részben kutatási tapasztalatokat eredményezett. Nagyon élveztem és nagyon érdekelt. Szívesen jártam Szentágothai János előadásaira is.
– Készítettem vele egyszer egy interjút. Azt kérdezte a telefonban, hogy hány percesre szánom a beszélgetést. Azt válaszoltam, hogy harminc percre gondoltam. Másfél óráig beszélgettünk…
– Találó, amit hajdani diákja, Vizi E. Szilveszter, Széchenyi-díjas orvoskolléga mondott róla: „Szent Jánosnak hívtuk, olyan csodálatos ember és előadó volt.” Magyar Imre előadásaira is emlékszem. Arra például, hogy egy mikrofont rátett a beteg mellkasának különböző pontjaira, mi pedig hallgattuk a szívhangokat.
– Aranygyűrűvel végzett, ami azt jelentette, hogy a középiskolától kezdve a diplomáig csak ötös osztályzatot kapott. Bizonyára tele volt önbizalommal. Az önbizalom a nagy tettek legfontosabb hajtóereje. A siker első törvénye. Senki sem képes többre, mint amire képesnek tartja magát – hangoztatják a bölcsek.
– Mindent elértem, amit egy jó sebész el tud érni. Hogy mi kellett ehhez? Sok minden: komoly munka, nagyfokú elhivatottság, szerencse és jó mentorok. S ha így visszagondolok, mindenekelőtt félelmetes önbizalmam volt. Ezt akkoriban nem is önbizalomnak neveztem volna, inkább egy érzésnek: soha nem tudtam elképzelni, hogy valamit nem tudok megcsinálni.
– Akkor is önbizalommal volt teli, amikor még hatodéves korában jelentkezett a Városmajori Klinika két meghirdetett érsebészi állására?
– Igen. Elszánt voltam és eltökélt. Bejelentkeztem Juhász Mártához, aki a klinika igazgatójának, Kudász professzornak volt
a titkárnője. Azt mondta, menjek tizenegyre. Megjelentem időben, de azzal várt, hogy a professzor nem ér rá, nem tud fogadni. Én azonban elhatároztam, hogy leülök a titkárságon, és addig ülök ott, amíg ki nem jön a szobájából. Juhász Márta nem vette a döntésemet zokon. Háromnegyed tizenkettőkor Kudász kilépett a szobájából. Felugrottam. „Professzor úr, van egy-két perce? Az állásra szeretnék jelentkezni” – mondtam. Nyitva maradt Kudász ajtaja, de nem engedett be a szobájába. Az előtérben, a titkárságon zajlott le a beszélgetés. Hűvösen reagált. „Teljesen ellene vagyok annak, hogy ide érsebészt vegyenek föl mindjárt az egyetemről – mondta. – Aki ide akar jönni, menjen először patológiára.” „Professzor úr, itt van egy levél Jellinek patológia-professzortól, akinél három évet dolgoztam Kádár Anna vezetése alatt, mint patológus diákkörös” – vágtam ki a rezet, és átnyújtottam a levelet. Jellineket aranyos embernek ismertem meg, javasolt, mellesleg apám volt a körzeti orvosa. Kudász elolvasta a levelet, de nem hatotta meg. „Az az igazság – érvelt tovább –, hogy aki ide akar jönni, annak nyelveket kell tudnia beszélni.” „Professzor úr, hat nyelvből indultam az egyetemi versenyen.” Nem tágított. „Mi csak a legjobbakat vesszük fel” – mondta. „Professzor úr, engem aranygyűrűvel fognak avatni” – riposztoztam. Nézett, nézett, de ekkor Juhász Márta, a titkárnő szólalt meg: „Mondja, Gloviczki, nem maga volt a kis bűvész a televízióban a Ki mit tud?-on, aki aranyérmet nyert?” „De igen, én voltam” – feleltem. Kudász újfent rám nézett, és néhány másodperc múlva kijelentette: „Tudja mit, Gloviczki, magát fogom javasolni!” Kilenc évig, nyolcvanegyig a Városmajori Klinika lett az otthonom.
– Megnyerte az első nagy csatát az életében.
– A klinikán pedig minden lehetőség adott volt ahhoz, hogy az intézet érsebészeti iskola legyen. Soltész Lajos, akivel apám egy évfolyamon végzett Debrecenben, a szakterület kiváló ismerője volt, az érsebészet hazai úttörője. Úgy nevelt engem, mint a saját fiát. Vezetésével kezdődött ötvenháromban az első önálló érsebészeti osztály megszervezése Budapesten. Neki köszönhettem, hogy ezerkilencszázhetvenöt–hetvenhatban tizenhárom hónapot tölthettem a St. Michel és a St. Joseph kórházban Párizsban. Egy világhírű professzor, Marceau Servelle mellett dolgoztam, aki az első vese-transzplantációt végezte a világon ezerkilencszázötvenegyben. A szív- és érrendszeri sebészetre szakosodott orvos volt, a nyirokbetegségek és az érfejlődési rendellenességek ismerője és értője. Servelle professzor pár hónap leforgása alatt két alkalommal is eltűnt egy-egy hétre. Amikor másodszor jött vissza, megkérdeztem tőle, hol járt? Azt felelte, hogy Rochesterben, a Mayo Klinikán. „Miért?” – faggattam. Szűkszavú választ adott. „Mert engem ott kezelnek.” Látva értetlenségemet, hozzátette: „Monsieur, egyetlen klinika van a világon, ami számít, és az a Mayo!” Arra gondoltam: ha Servelle Párizsból Rochesterbe jár kezeltetni magát, mit keresek én Párizsban, és eldöntöttem, hogy nekem Amerikába kell mennem.
– A jó ötleteknek nem csupán szárnyakra van szükségük, hanem futóművekre is – a biztonságos földet éréshez.
– A futóművet kerestem, és megtaláltam egy magyar származású orvos, egy világhírű angiológus, Alexander Schirger személyében, aki a Mayón dolgozott. Az anyja cseh volt, az apja kassai magyar. Jóban lettünk, és sokat beszélgettünk a közös tudományterületekről. Egyszer így fordult hozzám: „Gyere ki a Mayo Klinikára!…” „Mennék én – feleltem –, de hát a magyarországi viszonyok nem teszik lehetővé. Hacsak nem kapok egy ösztöndíjat.” Eltelt néhány év, és nem történt semmi. Aztán váratlanul kaptam egy levelet, amelyben közölte, hogy megvan a pénz az ösztöndíjhoz, most már csak az kell, hogy Larry Hollier, az érsebész főnök a Mayón odavegyen engem.
– Van egy orosz mondás, mely szerint: aki a szemét a csillagokra függeszti, beveri a lábát.
– Ha arra céloz, hogy mennyire voltam idealista, téved. Realistaként mindig két lábbal álltam a földön. De dolgoztam az álmaimért. Egy athéni kongresszuson találkoztam Larry Hollier-vel és leültem vele beszélgetni. Negyvenöt perc után felállt és azt mondta: „Megvan az állás! Jöhetsz jövőre!” Ezerkilencszáznyolcvanegy június elsején kezdtem el a munkát a Mayo Klinikán, miután egyéves ösztöndíjhoz jutottam.
– Nem is játszott el a gondolattal, hogy mi lenne, ha bűvészkedésre adná a fejét, hiszen közben járta a világot, és sikert sikerre halmozott.
– Felötlött, persze… Tulajdonképpen igen, mert a sikerek jöttek egymás után. Még egyetemista voltam, amikor hatvannyolcban, a Karlovy Varyban rendezett nemzetközi bűvészversenyen, első díjat nyertem a „Manipuláció – színpadi kézügyesség” kategóriában. Hetvenegyben észak-amerikai bűvészkörútra utaztam, amit egy évvel később megismételtem. Megnyertem a Grand Prix-t a Pacific Coast Association of Magicians kongresszusán a Vancouver melletti Victoriában. Az Egyesült Államokban, New Orleansban, az International Brotherhood of Magicians kongresszusán mutattam be az „ezüst gömbjeimet”. Bill Larsen, a híres hollywoodi Magic Castle elnöke azt írta rólam: „Öt hatalmas gömböt jelentetett meg, ami nagy csattanó volt gyönyörű manipulációs műsora végén. Egy igazi, spontán született tapsot kapott. Huszonhárom éves, egy év múlva orvosi diplomához jut.” A konferanszié, Hugh Stern így beszélt rólam: „Hölgyeim és uraim, ez az ember orvos akar lenni. Milyen veszteség ez a bűvészetnek!” Hirtelen befutottam a bűvészek nagy családjában. Hetvenháromban Párizsban, a bűvész világbajnokságon ezüstérmes lettem.
– Miért hívják a gömbjeit „chicagói gömböknek”?
– Van egy alaptrükk, ez kapta a chicagói golyók nevet, melynek során a bűvész kisebb biliárdgolyókat jelentetett meg az ujjai között, és a végén négy golyó lett a kezében. Az én mutatványom lényegében erre épült, csak persze sokkal nehezebb kivitelben, és sok új lépés volt benne. Egy ezüst gömbből, amely tizenhárom centiméter átmérőjű fémgömb, elővarázsoltam kettőt, hármat. Aztán négyet és ötöt. Én találtam ki a számot, de nem tudta senki utánam csinálni, bár sokan megpróbálták. Nem voltak képesek öt ilyen nagy gömböt még csak megtartani sem a kezükben, nemhogy elővarázsolni.
– A chicagói gömbökön kívül vannak egyéb szabadalmai is?
– Sok mutatványom volt, amit én találtam ki, ezeket tanítottam a szemináriumokon, vagy megőriztem magamnak, a saját műsoraimban. Néhányat azonban piacra vittem.
– Önnek mekkora a keze, illetve mekkora tenyere van?
– Elég nagy, de nem túl nagy.
– Ha nagyon kövér a kéz…
– A bűvészkedés egyenlő a kézügyességgel, hacsak valaki nem nagy, színpadi illúziókat mutat be. Hosszú, hajlékony, erős és hosszú ujjak kellenek és egy könnyed kéz. Ezen kívül a manipulációban számít az is, hogy mennyire tudja a bűvész kifeszíteni a kezét, mennyi a távolság a hüvelykujj végétől a kisujj csücskéig. Egy nagy kezű, jó zongoristának körülbelül huszonegy és fél centiméteres az oktávja. Az enyém huszonhárom centiméter.
– Többször hangoztatta, hogy a sebészet és a bűvészet között rokonság van.
– Hogyne. Tagadhatatlan.
– Az sem mellékes, hogyan varrja valaki az eret.
– Úgy, ahogy mondja. Nekem sokat segített, hogy a bűvészkedés és a sebészet hatottak egymásra.
– Mi adta a végső lökést ahhoz, hogy az orvosi pályát válassza?
– Háromhetes szerződésre szóló ajánlatot kaptam az intim és történelmi Casino de Paris színpadára. Az ajánlat újólag megkísértett, de ekkor döntöttem el végérvényesen, hogy gyermekkori álmomról nem mondok le, és akármi történik velem, orvos leszek! Az ajánlatot visszautasítottam, elhatároztam azonban, hogy a bűvészkedésnek soha nem mondok búcsút, és kedvtelésből amennyire csak tudom, tovább művelem.
– Akkor sem könnyű jó döntéseket hozni, ha jók az alternatívák.
– Útelágazáshoz értem, és határozottan mentem tovább. Tudom, hogy jól döntöttem. Még akkor is, ha nagy alkalom várt rám hetvennyolcban: a tokiói Grand Prix of World Magic nemzetközi bűvészversenyre hívtak meg, amelyet élőben közvetített a Nippon Televízió, s ahonnan elhoztam az aranyérmet.
– Mi állt az emigrálás hátterében?
– Megmondom őszintén, az ösztöndíjas élet elkezdésekor nem állt szándékomban emigrálni. Ezerkilencszáznyolcvankettő elején úgy döntöttem, hogy hazamegyek, körülnézek és tájékozódom, mit remélhetek a magyar viszonyoktól. Segítette az elhatározásomat, hogy a meghosszabbított kutatási ösztöndíj után ajánlatot kaptam egy érsebészeti klinikai fellowshipre, azaz egy tanársegédi állásra. A lehetőség csábító volt, ezért rábólintottam. Nem mellékes körülmény, hogy időközben összeházasodtunk Mátray Márta színésznővel, akinek sikerült kijönnie hozzám, és kint is maradt. Külön fejezetet érdemel a különbözeti vizsgák letétele, amely az amerikai törvények miatt éveket vett el tőlem, de kitartottam a végsőkig. Nyolcvanhét júliusában neveztek ki a Mayo Klinika Érsebészeti Osztálya orvosának. A pályán gyorsan haladtam előre, kilencvennégyben professzori rangot kaptam, kétezerben az Érsebészeti Osztály vezetője lettem, kétezer-kettőtől pedig nyolc évig a Gonda Érközpont igazgatója voltam.
– Balzac állította: „Minden ügynek van döntő pillanata. El kell érkeznie a percnek, amikor dönt az ember.” Az ön életében
a döntéseknek komoly szerepük volt.
– Nagyon sokszor. Szakmailag és magánemberként is. A legnehezebb döntést akkor hoztam meg, amikor az volt a kérdés, hogy hazamegyek-e a Mayo Klinikáról az ösztöndíj lejárta után, vagy nem. Az amerikai szabadság azonban szíven ütött, vonzott. Lenyűgözött az a nemzetközi szellem, amit a Mayo Klinikán találtam. Arra az elhatározásra jutottam, hogy nekem Rochesterben kell maradnom, mert itt szakmailag el tudom érni azt, amit másutt nem. És még valami: ez az az ország, ahol az emigráns otthon érezheti magát! A felfedezés számomra nyilvánvaló volt azok után, hogy egy évet Párizsban éltem, de ahol képtelen lennék hosszabb távon élni, mert minden nap éreztetik velem, hogy nem vagyok francia. Csak egy bevándorló. Az Egyesült Államok számomra mindent megadott, benne a Mayo Klinikával, amely abszolút csúcsot jelent, hogy így mondjam. A lehetőségek gazdag tárháza volt. Az Amerikai Érsebész Társaság elnökeként elmondtam, hogy egy álmom vált valóra. S ahogy elmeséltem az életemet a Városmajori Klinikától Amerikáig, éreztem, hogy nagyon sokan magukra ismertek. Elismerem, vakmerő voltam, és ahogy említettem, óriási önbizalmam volt. Ha visszagondolok, nem is tudom, hogyan lehettem ilyen bátor. De rettenetesen bíztam magamban, tisztában voltam a képességeimmel és reálisan fel tudtam mérni a helyzetemet. Tudtam, hogy nekem itt szakmai szempontból nagy sanszom van. És ami nagyon lényeges: ebben az országban csak az a fontos, amit tudsz!
– Az amerikai gyáriparos Henry Ford mondta: „Nekem mindegy, honnan jön valaki, a Sing Singből vagy a Harvard egyetemről. Mi az embert alkalmazzuk, nem az életrajzát.”
– Ez így volt tegnap, és így van ma is. Lényegtelen, hogy honnan jössz, kik voltak a szüleid, a nagyszüleid, milyen vallású vagy, van-e akcentusod vagy nincs és így tovább. Egy a döntő: az, hogy mit tudsz. Elismerem ugyanakkor azt is, hogy nagyszerű mentorok egyengették az utamat, amiért hálás vagyok nekik, akik kézen fogtak, amit igyekeztem később továbbadni. A szerencsével sem álltam hadilábon, de hát a sikeres életnek annyi összetevője van, amelyhez a szerencse is hozzátartozik. És akkor még nem beszéltem az akaratról. Képtelenek vagyunk mozgósítani az akaratot, ha előbb a képzelet nem jelenít meg egy világos célt. Az ember nem képes általában akarni – az akarat csak akkor működik, ha egy konkrét valamire irányul. Nekem ez a konkrét valami az volt, hogy jó orvos legyek.
– Sam Mussabini atlétaedző mondja az Oscar-díjas Tűzszekerek című filmben: „Az üzletünkben, fiam, van egy mondásunk: »Nem lehet bepótolni azt, amit Isten kihagyott«.”
– Mennyire igaz!
– Az Egyesült Államokon kívül hol tudna még élni?
– Gondolom Kanadában, Új-Zélandon, Ausztráliában, ahol elfogadják, és szívesen látják a külföldieket. Biztos, hogy Magyarországon is tudnék most már élni, mert sok minden megváltozott azóta, hogy eljöttem, de itt az Egyesült Államokban már megszoktam, és itt vannak a gyerekeim is. Nagyon szeretek viszont hazamenni. Ami a gyermekeimet illeti, Mátray Márta egy fiúval és egy lánnyal ajándékozott meg. Péter fiam Dél-Karolinában, a Coker Egyetemen társprofesszor, újságírást és kommunikációt tanít. Költő. Eleddig három verseskötete jelent meg. A lányom, Julcsi, állatorvos, a lovak nagy barátja Saratoga Springsben. Közismert, hogy itt van a világ legismertebb lóversenypályáinak egyike. Férjhez ment, és szült nekem egy unokát is. Mátray Mártától időközben elváltam, második feleségem Monica Lecomte Párizsban végezte el az orvosi egyetemet, de aztán váltott, és ma csodálatosan fest. Több kiállítása volt, egyebek mellett New Yorkban, Párizsban és Bakuban.
– A felelősség a hírnévvel, a tudással, a ranggal hatványozódik. Az orvos a mások életéért felel. Zsákjában ott a felelősség, ami egyre duzzad az idővel. Milyen tökéletesen világít rá a közmondás a beteg és az orvos kapcsolatára: négy dolgot nem lehet visszavonni, a kimondott szót, a kilőtt nyilat, az isteni rendeletet és az elmúlt időt.
– A legkorszerűbb kezelés mellett emberileg is a maximumot próbáltam nyújtani a betegeimnek. Ezt kívántam érvényesíteni huszonkilenc éven keresztül. Megvolt a lehetőségem a Mayón, hogy annyi időt tölthessek egy beteggel, amennyit jónak tartottam. Egy olyan klinikán, ahol az orvos nincs financiálisan a beteghez kötve. Tudniillik egy sebésznek semmilyen előnye nem származik abból, hogy megoperálja-e a beteget vagy sem. Csak a gyógyításban érdekelt, lévén a Mayo nonprofit intézmény, ahol „kommunista” rendszer érvényesül, ami azt jelenti, hogy az orvosok fix fizetést kapnak, és a klinika a nyereséget visszaforgatja, befekteti a gyakorlatba, a kutatásba, a tanításba.
Magyarán: ugyanannyi pénzt kap, ha megoperálja a beteget, vagy ha nem operálja meg. Ezzel szemben az amerikai orvosrendszer lényege országszerte a „for profit”. Minél több műtétet végeznek az orvosok, annál több pénzt keresnek, minél több beavatkozásra kerül sor egy kórházban, annál több pénzt keres a kórház.
– Mi hozza ki a sodrából?
– Nem könnyű engem kibillenteni… Nem csak nyugodt ember vagyok, hanem megfontolt is. Orvosként sok életveszélyes helyzetet éltem át, amikor a beteg élete perceken múlott, és ilyenkor az döntött, hogy mennyire tudok koncentrálni, milyen hamar tudom eldönteni, hogy mit kell csinálni.
– Azt akarja mondani, hogy nem lehet kihozni a sodrából?
– Azt hiszem, ez nagyon jó megfogalmazás… Nem csak nyugodt természetű ember vagyok, hanem rettenetesen kozmopolita, békeszerető is, aki megpróbálja a konfliktusokat elkerülni, és amikor meg akarják bántani, igyekszik a kiváltó okokat elsimítani. Olyan ember vagyok, aki megtalálja a jót minden emberben. Úgy is fogalmazhatok, hogy nagyon kevés emberben nincs meg az a jó, amit én nem találok meg.
– Tehát mondhatjuk, hogy jó diplomata?
– Azt hiszem, igen. Ennek köszönhettem, hogy nagyon sok rangos társaságnak voltam az elnöke.
– Reményik Sándor írja egyik versében: „Utánam honvággyal tekintenének / Az ajtók mind, és mind a pitvarok, / Szeretnék mindent, mindent magammal vinni – / és mindent itt hagyok”. Utalok ezzel arra, hogy négy évvel ezelőtt, hatvannyolc éves korában nyugdíjba ment.
– Akkor akartam nyugdíjba menni, amikor még úgy éreztem, a csúcsra jutottam, és nagyon jó érsebész vagyok. Egészen más, ha azt kérdezik tőlem, miért mentél nyugdíjba, mintha azt kérdeznék, miért nem mentél már nyugdíjba. Megcsináltam a tízezredik műtétemet a Mayón, és azt mondtam, itt a vége. De nem mondtam búcsút az orvostudománynak, mert az Amerikai Érsebész Társaság szakfolyóirata, a Journal of Vascular Surgery főszerkesztője lettem, ami rangos megbízatás. Előadásaimmal pedig járom a világot. Budapesten is gyakran megfordulok.
– Van olyan kérdés, amit fiatalon feltett magának, és még nem kapott rá feleletet?
– Van-e Isten?
– Örül-e annak, hogy magyarnak született?
– Nagyon. Örülök a magyar örökségemnek, és nem tudom elképzelni, mi lett volna, ha nem vagyok magyar. Amit a családomtól, a neveltetésemtől, a mentoroktól kaptam, az vitt előre, az adott szárnyakat. Azt hiszem az a tény, hogy a házam homlokzatán az amerikai zászló mellett a magyar zászló is kint van, árulkodik…
– Milyen emberi értékeket tart a legtöbbre?
– Őszinteség, kompetencia, tehát szakértelem, a tökéletesre való törekvés. Elkötelezettség a szakma iránt, hogy amit csinálsz, azt teljes energiával és erőbedobással csináld. És az orvos számára az együttérzés. Ami félelmetesen fontos a mi szakmánkban. A másik, ami még hozzájön: a teamwork. Tehát a csoportos együtt dolgozás. Az a képesség, hogy tudjon az orvos együtt dolgozni egy embercsoporttal, a kollégáival, a diákjaival, és egy egészséges kapcsolatot kialakítani. Leegyszerűsítve arról van szó, hogy egy meg egy az három.
– Hogy értsem?
– Ha én külön dolgozom, az egy, ha a másik is külön dolgozik, az is egy. Ha mi ketten együtt dolgozunk, az három. Ez a lényeg. Az, amit egy csapat csinál, az mindig több, mintha valaki egyénileg próbál megoldani valamit.
– Olvastam, hogy a motivációnk az, ami az álmainkat munkaruhába öltözteti. Ebben az egy mondatban benne van annak
a pályafutásnak az íve, ami a „kis bűvésztől” az elismertségig, a megbecsülésig, a professzorságig ér el. Mindeközben ön követendő eszménykép is lett.
– Az ember folyvást keresi azokat a fogódzókat, amik biztatást adhatnak az élet girbegurba ösvényein. Hogy érdemes görgetni a követ a hegyre. Hátha egyszer biz’ isten fennmarad. A kő görgetése, egy nemes cél kitűzése néha fontosabb lehet, mint a cél elérése. Churchill mondta: az út a csúcsra hosszú, néha elérhetetlen, de ez csak növeli a hegymászás örömét és dicsőségét.
