Hétvégi melléklet

2020. június 6.

0606

Hinaus!

Vers

mint nyúl az őszi szántásban

Így élek immár harminc éve:
futva, lebukva, újra körülnézve.
Hallgatódzva: hol, ki zuhant földre?
Fontolgatva: várjak-e még többre?
Szétzilálva minden csupasz bokrot,
mert csapda lehet egy kapu, egy oszlop,
s ha befordultam az utcasarkon,
visszanézve: követnek vajon?
Postámat rendre számon tartva:
hiába várok megint egy lapra?
Kivigyázva látogatóm arcát:
az új vádhoz merről gyűlnek akták?
Hatszor megrágva, mit tollam elkövet,
hisz nagyító bolházza betűimet!
Az írott árkust este összetépve,
hogy kész legyek a hajnali vendégre.
S tudva, hogy mindez esztelen okosság:
nincs vad, mi örökre elkerülje sorsát,
s arra való minden masina, rádió,
hogy biztosan fogja bokámat a háló.
Hol csapda vágja le a lábam tőbe,
hol én rágom ki magamat belőle,
s míg ketté nem szeli valami a hátam,
élek, mint nyúl az őszi szántásban!
 

Lénárd Ödön – 1911–2003 –, piarista szerzetes verse,
aki tizenkilenc évet és három hónapot töltött
a kommunista diktatúra börtöneiben

Isten napja

Üldöztetés

„Az Egyház körmeneteit, a Mária-napokat, a katolikus gyűléseket, köztük a katolikus szülőkét betiltották”

Kő András
Mindszenty József Bécsben, 1972-ben
Mindszenty József Bécsben, 1972-ben
Fotó: MTI/Forgács Károly

A magyar katolikus püspökkari tanácskozások 1945 és 1948 között a második világháború utáni sorsdöntő idők problémáival foglalkoztak. A politikai helyzet elemzését nem kerülhették meg a püspökök sem, hiszen maguk is az adott történelmi keretek között éltek, és annak ismeretében adtak útmutatást a rájuk bízott híveknek. Az egyháznak az állammal való együttműködési készsége nem kérdőjelezhető meg a kezdeti időszakban, a szekularizáció előretörésével azonban egyre inkább körvonalazódik az egyház félreállítása. Mindszenty József bíboros, hercegprímás, esztergomi érsek 1948. december 26-i letartóztatásával pedig véget ér az egyház életében egy nehéz fejezet, és elkezdődik egy még nehezebb. Jelen összeállításunkkal megpróbáljuk érzékeltetni azt a hősies küzdelmet, amelyet az egyház vezetői átéltek, s amely a demokrácia megcsúfolásában, az üldöztetésben, az embertelenségben teljesedett ki.
 
A háború utáni első püspökkari konferenciát 1945. május 24-én még Grősz József kalocsai érsek vezeti. (Mindszenty József veszprémi püspököt XII. Piusz pápa szeptember 8-án nevezi ki érsekké, és október 7-én iktatják be hivatalába Esztergomban. Bíboros 1946. február 21-én lesz.) A konferencia jegyzőkönyvében – egyebek mellett – ezt olvashatjuk: „Súlyos sérelme a katolikus magyarságnak, hogy mind ez ideig nem kapott engedélyt egy kat. napilap kiadására. Erre vonatkozó panaszukat és kérésüket is személyesen adták át Mindszenty püspök úrral a miniszterelnöknek [Tildy Zoltánnak], majd felkeresték Balogh [István] miniszterelnökségi államtitkárt is, akitől a lapengedélyezések függenek, és aki kat. pap létére eddig nem talált módot a kat. lap engedélyezésére. Az oroszokkal takarózik: valamiféle ellenszolgáltatást emleget és a papírhiányra hivatkozik…”

„Az amerikai misszió tagjai [május 10-én] látogatást tettek Esztergomban. Erről dr. Drahos János káptalani helytartó a következőket mondja: …Kölcsönös üdvözlések után több vonatkozásban tettek fel érdeklődő kérdéseket a mai hazai politikai helyzetről; a földreformról, a földmunkáról, az egyház, főképpen a templomok háborús viszonyairól, károsodásairól, a prímási palotának, a papságnak mikénti kezeléséről a harcoló felek részéről, a győri püspök (báró Apor Vilmos) tragikus halálának körülményeiről stb. Mindenre pontos és tárgyilagos választ adtam…”

A mártír püspök halálával és temetésével kapcsolatban sok hamis információ látott napvilágot még a rendszerváltozás után is. Őrzöm azt a levelet, amelyet a legautentikusabb személy, Cseh Sándor kanonok, egykori püspöki titkár küldött nekem 1995-ben Apor Vilmos haláláról és temetéséről. Ebből idézek.

[…] „Nagypénteken, márc. 30-án, de. kb. 10 óra körül 8-10 orosz katonából álló csoport érkezett a püspökvárba. Ezt kiáltották: »germanszky szoldát«… Tehát az ürügy, amiért jöttek, az lett volna, mintha német katonák után akartak volna kutatni. Én vezettem őket az alagsor helyiségeibe. Akkor már két nap óta kétirányú aknatűz alatt állt a ház, mindnyájan, a püspököt is beleértve, állandóan a pincében és az alagsorban tartózkodtunk. A püspök maga is találkozott és beszélt a katonákkal az előcsarnokban. Természetesen német katonákat nem találtak az oroszok, de meglátták, hogy sok fiatal nő van itt, »bőséges választék áll rendelkezésre«. Kb. félórai vizsgálódás után ez a katonai csoport aránylag békésen távozott. Viszont pár óra múlva, du. 3-4 körül ugyanezek a katonák nagy ordítozással – mert akkor már némiképp ittasak voltak – visszajöttek. A pince előcsarnokában magának a püspöknek szegezték a követelésüket: adjon ki az itteni fiatal nők közül kilencvenet a kaszárnya részére, amint gyenge magyarsággal mondották: »krumplihamozni«. Mivel a helyzet veszélyesnek látszott, azért a püspök elküldött engem segítségért. Kb. fél óra múlva érkeztem vissza, természetesen küldetésem nem járt sikerrel. Lent találtam a püspököt a pincében, vele szemben egy kapitány állt háttal az ajtónak, én becsatlakoztam a püspök háta mögé. Mögöttünk szorongtak a kikövetelt fiatal nők. Váratlanul kívülről segélykiáltás hallatszott, a püspök még határozottabb lett, ki akart menni segíteni… A kapitány durván visszalökte őt, majd hátrafelé tett két lépést, benyúlt a köpenye alá, kivette a táskájából vagy a farzsebéből a pisztolyt. Hallottam, amint a zubbony alatt kattanással élesre állította és a következő pillanatban már célzott is. Ekkor, még a lövések előtt, a püspök váratlanul ott termett a kapitánynál, megragadta két karját, megfordította az ajtó felé és németül ezt kiáltotta hangosan: »Hinaus!« Ki innét. És máris tolta őt maga előtt, fel a falépcsőn az ajtó felé. Egyes sorban többen követtük őket. Valószínű, hogy az előcsarnokba érve a katona kiszabadította magát a püspök markolásából, szembefordult vele, és leadta a lövéseit. A püspököt három golyó találta el. Egy a homlokon csak a bőrt szakította fel, nyomában vastagon ömlött a vér arcán, a reverendáján keresztül. Egy golyó a jobb csuklóját sebesítette meg, egy pedig a hasüregbe hatolt be. A katona a lövések után elmenekült. […] Két nap múlva, húsvéthétfőn, éjjel egy óra után pár perccel hashártyagyulladásban halt meg a püspök.”  

[Apor Vilmost először a püspökvár közelében temették el. Egykori gimnáziumi osztálytársamtól, akkori győri lakostól tudom – mert édesapja részt vett ezen az első temetésen –, hogy nem találtak megfelelő koporsót a püspök számára, aki igen magas ember volt, ezért sebtében kellett egy újat készíteni.]

„1948-ra már elkészült a székesegyházban a művészi síremlék. És elérkezett az eredetileg beütemezett temetés időpontja. De ekkor már teljes erővel tombolt a Mindszenty-ellenes kampány. A pártgépezet már elhatározta, hogy leszámol a bíborossal. Hazánkban ekkor minden egyházi ügy kapcsolatba került ezzel a kampánnyal.”

„A temetési ünnepség megrendezésére két kísérletet tett a győri püspökség. Az elsőnél a papsággal és rajtuk keresztül a hívekkel közöltetett az időpont. Ekkor nem történt hatósági közbelépés. De pár nappal korábban a felvezető két úttest kövezetét felbontották, így a püspökség kénytelen volt újabb időpontot kitűzni. De ekkor már beavatkozott a belügy. […] A történelmi igazság az, hogy Apor püspök koporsója 1985-ig maradt a győri karmelita templom kriptájának egyik sír­üregében. Akkor jött az engedély, hogy teljesen titokban, feltűnés nélkül át lehet hozni a koporsót a székesegyházban már évtizedekkel korábban felállított díszes síremlékbe.”

*
Térjünk vissza a püspökkari tanácskozásokra. Még egy nagyon fontos témát beszélnek meg 1945. május 24-én: „Felmerült a kérdés, hogy mi történjék a harcoló katonáktól oppresszió [elnyomás, leigázás] révén teherbe esettek ügyében a születendő gyermek anyakönyvezése tekintetében? Az anyát be kell-e írni?
A püspöki kar megengedi, hogy amennyiben a plébános tudomást szerez az oppresszióról, a megjegyzések rovatában feljegyezheti ezt: »háború idején erőszak révén fogant gyermek«. – Az anyát be kell írni.”

Pető Andrea történész, egyetemi tanár szerint a második világháború során Magyarországon százezer erőszakos atrocitás történt, ami döbbenetes adat, de pontos számot nem lehet tudni. Az atrocitások oka az vot, hogy egymillió orosz katona vonult át az országon, de a motivációs tényezők között szerepet játszik a bosszú és a gazdasági irigység is. A rendszerváltozás előtt nem lehetett a Vörös Hadsereg erőszakos cselekedeteiről nyilvánosan beszélni és arról, hogy szabadságot hoztak-e vagy elnyomást.

Részlet Ispánki Bélának, Mindszenty közeli munkatársának Az évszázad pere című könyvéből. Ispánkit 1948-ban tartóztatták le és tizenöt évi börtönbüntetésre ítélték, 1956-ban szabadult, majd emigrált.
„Galántán Víg nevű fiatal papunkat bekötött lábbal találtam – írja Ispánki. – A városba bevonuló katonák egyike bokáját lőtte át. Plébánosa, Lengyelfalusy esperes szerint a kerületben még egy szomorú incidens történt. Részeg katonák fiatalabb házvezetőnőt erőszakoltak meg. Négyen vagy öten.

A papot arra kényszerítették, hogy orgiájukat végignézze. Ha fejét elfordította, vagy szemeit lehunyta, megverték. A házvezetőnőnek – szörnyű élménye ellenére – szerencséje volt. Se teherbe nem esett, sem ázsiai szifiliszt nem kapott. A pap esete már nehezebb. Búskomorságba esett. Önvádak marcangolják, mert ő ajánlotta a népnek, hogy a bevonuló szovjet katonákat felvirágzott dia­dalkapuval és vendégséggel várják. Rozs­pálinkájuk bőségben volt. Ez lett a bajok forrása. Több katona részeg lett, az asszonyokkal erőszakoskodott.”

A fenti eset csak egyetlen példa. Az atrocitások irodalma hosszú fejezetekre rúg.

*
Folytassuk egy 1945. december 20-i jegyzőkönyvvel. „A csanádi püspök [Hamvas Endre] jelenti, hogy hívei… nem hajlandók semmire addig, míg az oroszok itt vannak és rekvirálnak. A kalocsai érsek megjegyzi, hogy amíg ki nem kiabálja a magyar kormány, mint az osztrák, hogy az oroszoktól való megszabadulásunk létérdek, nem tudunk kooperálni. Egy negyedévi orosz ellátás címén 263 milliárd pengő értéket visznek el. A kormány kérje a jóvátétel megfizetése alól való mentesítésünket…”

1946. április 2.: „A háború befejezésének napját, április 4-én nagyobb ünnepélyességgel kívánják megünnepelni – olvashatjuk. – Ez ügyben Balogh államtitkár járt a bíboros hercegprímásnál. Te Deumos nagymisét, apácák, iskolák stb. egyházi jellegű felvonulását és a megelőző esti harangzúgást kérve.”

„A püspöki kar a Te Deumot [az egyház legrégibb, egyben legszebb, hálaadó énekét, himnuszát – Téged, Isten, dicsérünk] még nem látja indokoltnak, az egyházi felvonulást sem helyesli, ellenben hozzájárul ahhoz, hogy a bíboros hercegprímás a Magyar Kurír révén a következő rendelkezést publikálja:
A magyar püspöki kar határozatából kifolyólag elrendelem, hogy ápr. 4-én, a háború megszűnésének napjává nyilvánított napnak előestéjén, az esti harangszó után minden katolikus templomban legalább 10 perces harangzúgás hívja fel a hívek figyelmét a nagy évfordulóra, amelyen ünnepi szentmise mondandó…”

Az ember csak a befejezése után tudja meg, mi volt egy háború célja… Márai Sándor 1946-os naplójában ez áll: „Április négy. A »győzelem napja«, vagy a »felszabadulás ünnepe…« – valahogyan így nevezik. Ma egy éve, hogy az utolsó németet is kiverték az oroszok az ország területéről. Az évfordulót trombitákkal, zászlókkal, potya mozielő­adásokkal, körmenetekkel ünneplik, város- és országszerte. Ökröt csak azért nem sütnek a Vérmezőn, mert az ökröket időközben nagyrészt elhajtották az oroszok; s a Vérmező még tele van lazán hantolt lódögökkel. Reggel, amíg az ablak előtt a trombiták recsegnek, elgondolkozom, hogyan vagyok ezzel a nappal? Valahogy úgy, mint az athéni Timon Alcibiadessel, amikor azt mondja neki: »Az istenek veszítsék el Athént győzelmed által! Téged meg azután, ha győztél! Mert arra születtél, hogy a gazokat öldösve, hazámat győzd le.«”

Mindszenty Józsefet üldözték a nyilasok és a kommunisták is, megtörni egyik sem tudta. Élete végéig sziklaszilárdan elutasított minden elvtelen, erkölcstelen és megalázó kompromisszumot
Mindszenty Józsefet üldözték a nyilasok és a kommunisták is, megtörni egyik sem tudta. Élete végéig sziklaszilárdan elutasított minden elvtelen, erkölcstelen és megalázó kompromisszumot
Fotó: A szerző archívuma

*
1946. július 21.: „A papság lefogása nagy méreteket ölthet.” A jegyzőkönyv helységenként sorra veszi, hogy eladdig kiket tartóztattak le. 1946. szeptember 6.: Mindszenty József: „Ami a megszálló hadsereg és a magyar nép viszonya milyenségét illeti, ez kettőn áll. Szeretetet akarnak? Meg kell szerettetniök magukat. Többet az ügyben nem mondhatok, mert sem befelé, sem kifelé nem akarom nehezíteni a kormány amúgy is nehéz helyzetét.”

1947. október 8.: Mindszenty József: „Ha jelen helyzetünket jellemezni kellene, egyházpolitikai világunk négy időszakát jelölném meg:

1. 1945. november 1-ig annak elhitetési kísérlete – sűrűn jelentkező sérelmek –, hogy ne féljen az Egyház, sőt örüljön, hogy a németet jobb megszállóval… és marxizmussal cserélhette fel.

2. 1945. nov. 1.–1947. ápr. 15-ig offenzíva az Egyház ellen: iskolai összeesküvések, gyilkosságra való felbujtás vádja, egyesületeink felosztása, körleveleink elnyomása alaptalan okkal, iskolák államosítása, fakultatív hitoktatás, tankönyv-monopólium, főpásztorok sajtógyaláztatása, az Egyház és reakció azonosítása, az alsó papság felé negédesség, utcán viszik a hercegprímás koporsóját, papjaink, híveink lefogása stb.

3. 1947. ápr. 15.–aug. 31. A béke olajága az Egyház felé viszonyrendezési készség…, a sajtótámadás enyhülése a főpapsággal szemben… a pozícióharc tovább.

4. 1947. aug. 31. után kezdődött a IV. időszak. Ezt jellemzi a beismerés, hogy az offenzíva és megfőzés nem sikerült; a kifelé való szebb képre még erősebb törekvés: körmeneteken megjelenik a kormány, sőt az alantasabb közegek, az Egyház és az állam jó viszonyát fényképekkel bizonyítják… Napilapot ígérnek. Emellett szavazatirtás, választási csalás, a Kommunista Pártba beléptetés háromtagú vándorbizottsággal, öt perc alatt elbocsátás terhe mellett. A kínzással a faggatások szaporodnak. […] Ne higgyünk semmiféle ígéretnek. Harcoljunk, ha a helyzet úgy kívánja, dolgozzunk állandóan és imádkozzunk szüntelen. El ne felejtsük, hogy közöttünk azok is, akikre legkevésbé gondolunk, egész kémhálózattal vannak körülvéve.”

1947. december 10. A bíboros herceg­prímás: „A Katolikus Középiskolai Tanáregyesület feloszlatása miatt a tiltakozás a miniszterelnökhöz [Dinnyés Lajoshoz] elment. Válasz nincs. […] A csanádi püspök úr javaslatára elhatároztuk, hogy a pártba erőszakolás, valamint a papok, hívek lefogása, becstelen szerepre erőltetése miatt a miniszterelnök úrhoz a javaslattevő fogalmazásában tiltakozás megy. Elment. […] Válasz nem jött.”

1948. március 18.: „A püspöki kar nevében a pornográfia, vagyonrablások, további egyesületek betiltása ellen az átirat (8745/1947. sz. a.) a kormányhoz elment. Válasz nem érkezett.” „Szintén soron kívül tesz jelentést a bíboros hercegprímás a Mária-ünnepek közül háromnak (febr. 2., márc. 25., szept. 8.) az állam részéről munkanappá való nyilvántartásáról.”

1948. május 29.: A püspöki kar Mindszenty József bíboros, hercegprímás nevében levelet küld a kultuszminiszterhez, Ortutay Gyulához: „Miniszter Úr!…

A tárgyalásra elvileg készek vagyunk, és amint ennek komoly előfeltételei meglesznek, megbízottainkat megnevezni nem késünk. A most egy éve folyt vatikáni érdeklődés alkalmával, valamint Miniszter Úr f. évi február 14-i esztergomi megbeszélésén csak a régi sérelmek orvoslása szerepelt, míg iskoláink államosításáról szó sem esett. Mivel nekünk biztonságban kell lennünk a tárgyalások célirányossága felől, másrészt tekintettel kell lennünk az említett előzetes megbeszélések óta történt egyoldalú változásokra: a tárgyalásoknak legalább ezekhez az előfeltételeihez ragaszkodnunk kell: Kormány-nyilatkozattal vétessék le a napirendről iskoláink államosításának ügye.

A feloszlatott katolikus egyesületek felújítása biztosíttassék vagyonuk visszaállításával. A pártok feletti katolikus napilap engedélyezését kívánjuk. Biztosítás a cenzúra béklyói­val szemben…”

A bíboros hercegprímás megemlíti azokat a pontokat, amelyekben egyetértést kívánnak tőle a nyilatkozatban. Ezek:

– A köztársaság alaptörvényeinek elismerése. – A népi demokrácia támogatása.

– Az államosítás helyeslése. – A földreform tudomásulvétele. – Hogy nincs egyházüldözés. – A vallás szabad gyakorlatát a népi demokrácia biztosítja.

A tárgyalásokra a bíboros hercegprímás az egri érsek mellé Drahos János esztergomi vikárius és Endrédy Vendel zirci apát kiküldését javasolja.

*
Endrédy Vendel sorsa egy a sok közül.

A nyílt utcán rabolta el az ÁVH 1950-ben. Koholt vádak alapján tizennégy évre ítélték. Megszégyenítő kínzások közepette verték félholtra, majd 1957-ben szabadult. Nem engedték azonban, hogy visszamenjen Zircre. Kijelölt tartózkodási helye a pannonhalmi Öreg Szerzetesek Otthona lett. Visszapillantás című legutolsó feljegyzésében írta: „Az első, amit ebben a visszapillantásban megállapítok az, hogy nem adnám oda a hatévi börtönélet szenvedéseit semmi földi kincsért. Valami óriási többletet kaptam. Kijártam a legmagasabb »főiskolát«, kezemben a diplomája, s rajta a pecsét: több emberség… A második, amit megállapítok, hogy minden szemét, ringy-rongy ember is lehet fény, örök fény, ha egyszer rásüt Isten napja, és felszabadítja gonoszsága borzalmas terhei­től. Ezért nem tudok én haragudni senkire megbántóim, kínzóim közül, senki gonosz emberre. Szeretnék értük imádkozni úgy szívből, igazán, hogy megtérjenek, jó emberek legyenek.”

A Pannonhalmán végzett, ma az Egyesült Államokban élő Gloviczki Péter érsebész professzor, így emlékezett Endrédy Vendelre a közelmúltban:

„Szüleim mutattak be az apát úrnak. Édesapám, Zoltán, aki bel- és ideggyógyász szakorvos volt, az apát urat is gyógyította. A bemutatásra a mai napig emlékszem, bár csak tizennégy éves voltam. Emlékszem termetes, magas alakjára, széles vállára, nagy kezére, állandó mosolyára, kedvességére, a békét és szeretetet sugárzó beszédére. Nem is nagyon értettem, miképpen lehet az, hogy egy ember, aki a szülei szerint annyi szenvedésen ment keresztül, békében és megbocsátásban éli le az életét. Ez a magatartás lenyűgözött. Sokszor meglátogattam az ottani négy évem alatt. Édesanyám javasolta, hogy kérjük meg, vállalja el a bérma-keresztapaságot. Ő boldogan és önzetlenül megtette. Kapcsolatunk még szorosabbra fűződött, amikor hetente ministráltam neki, reggel hét órakor, a főapáti kápolnában, a kerengő sarkában. Egy nyáron, néhány napra, elvittük Kálmán bácsit – ahogy az apát urat világi nyelvén hívtuk –, Balatonfenyvesre, a családi nyaralónkba. Egyik nap vacsora után a csillagokról beszélt, a szokásos felemelő stílusával, hihetetlen tudásával, és mégis egyszerű szavakkal, hogy mondandója a gyereksereg számára is érthető legyen. Azóta is, ha kimegyek a csillagos éjszakába és felnézek a sarkcsillagra, bérma-keresztapám jut az eszembe. Egy igazi fényes csillag volt ő, aki vezetett az életutamon és megmutatta, merre kell haladnom, melyik a helyes út. Emberséget, szeretetet, elmondhatatlan türelmet, megbocsátást és nagy műveltséget sugárzott.”

*
1948. június 7.: Ortutay Gyula vallás- és közoktatásügyi miniszter levele: „Bíboros Érsek Úr! Külföldi hivatalos utamról hazaérkezve vettem kézhez május 19-én kelt levelemre május 29-én kelt válaszlevelét. Bíboros Érsek Úr felhívja a figyelmemet a tárgyalások megkezdése előtt bizonyos biztosítékok megadására… Közölnöm kell Bíboros Érsek Úrral, hogy a tárgyalások megkezdésének és jó légkörben való lefolytatásának alapvető szükségessége az, hogy a Magyar Püspöki Kar – hasonlatosan a protestáns egyházak legfőbb egyházi testületeinek megnyilatkozásaihoz – határozott és világos állásfoglalásban ismerje el a Magyar Köztársaság kormányát, a magyar demokrácia megtett intézkedéseit, különösen a földbirtokreformot és a gazdasági természetű államosításokat…”

A bíboros hercegprímás a püspökkari tanácskozáson több teendőre mutat rá.

„a. Nem kellene-e külföldről több tiltakozó iratot küldetnünk a magyar kormányhoz? Határozat: Igen.

b. Amikor az állam kezdené a tanévet, nem lenne-e jó egy általános iskolai sztrájk? Ebben nem határoz a püspöki kar.

c. Valakinek a közvetítésével fel kellene kérni a köztársasági elnököt [Tildy Zoltánt], hogy a hitvallásos iskolák államosítását ne írja alá. Vélemény: nem érdemes, hisz ő mindent aláír (vö. a halálos ítéletek).

d. Egy lazarista atya indítványozza, hogy amikor a parlamentben tárgyalják az iskolák államosítását, az országban minden harangot meg kell húzatni, hogy az emberek imádkozzanak.

A püspöki kar az indítványt magáévá teszi.

e. Nem lenne-e jó a tárgyaláshoz az utcákból előszüremlő emberekkel hatalmas tüntetést rendezni az iskolák államosítása ellen? A püspöki kar többek hozzászólása után nemlegesen határoz. […]

A bíboros hercegprímás megjegyzi, hogy Balogh páter úgynevezett mérsékelt magatartással csúnyán dolgozik az államosítás mellett. Ha nincs itthon a püspöke, mégis valakinek figyelmeztetnie kellene, hogy – pap létére – nem ágálhat az Anyaszentegyház ellen.”

1948. június 10.: „A nürnbergi peren a szövetségesek mindazt, ami a vallás ellen történt, bűnténynek minősítették.”

„Iskoláink és az iskolai államsegélyek elveszettnek vehetők már. Az állami tanfelügyelőségeknek a legrészletesebb utasításuk van már az általános iskolák azonnali lerohanására és a tanerők átminősítésére, amint az államosítási rendelet vagy törvény – előreláthatólag e hó 20-a körül – megjelenik.”

„Vallás és Közoktatásügyi Miniszter Úr!

[…] Főpásztori és állampolgári kötelességünket teljesítve, ünnepélyesen óvást emelünk és tiltakozunk úgy az ország, mint az egész világ nyilvánossága előtt az Egyház általános iskolajogának megtagadása, a hitvallásos iskolák elvételének szándéka és a vele kapcsolatban történtek ellen…”

1948. június 15.: „A bíboros hercegprímás jelenti, hogy a tatabányai rendőrkapitány kijelentette, hogy ha valamelyik pap a püspöki körlevelet felolvasni merészeli, internálják.” „A pálosok sziklatemplománál a rendőrök szétverték a kint rekedt ájtatoskodókat. Sajnálattal vétetik tudomásul.”

1948. június 24.: „Annyi erőszakosság van az Egyházzal szemben hogy [a püspöki kar] szükségesnek látja egy-két ilyen atrocitás összefoglalását, s annak a miniszterelnökhöz való megküldését.

1. Az Egyház körmeneteit, a Mária-napokat, a katolikus gyűléseket, köztük a katolikus szülőkét betiltották. Az általános betiltás előtt is mindenféle eszközökkel akadályozták. 2. Az engedélyezett körmeneteket a legcsekélyebb ok nélkül szétzavarják. […] 3. Az istentiszteletek résztvevőit fenyegetik. 4. Valóságos hatósági vadászat folyik a templomi hangszórókra, mikrofonokra, hogy minél jelentéktelenebb legyen az istentisztelet. 5. A papságot hatósági és pártegyének az egyházi felsőbbséggel szemben való elégedetlenségre erőszakolják. 6. A papság, apácák, diákok, diáklányok, szülők lefogása, kínzása, a csak ott ismertetett szóbeli ügyészi vádakkal bíróság elé állítása a kellő jogvédelem lehetősége nélkül nagyon gyakorivá vált.”

„Lénárd Ödön piaristát, a Szülők Szövetségének titkárát, egy héttel ezelőtt, éppen sokszorosítás közben lefogták. […] Tegnap hallgatták ki Lénárdot, amikor az AC-ben [az Actio Catholicában] megjelent a rendőrség, »lélek az ajtón se be, se ki«…”

1948. november 3.: „Napirend előtt felszólalásra kért és kapott engedélyt a kalocsai érsek, aki a következőket olvassa:

Őeminenciája, a bíboros hercegprímás ellen újabban megint koncentrált támadást indítottak a másik oldalról. Törvényhatóságok, képviselő-testületek, nemzeti bizottságok és különféle demokratikus szervezetek megrendült feliratokban és táviratokban követelik a kormánytól, hogy fékezze meg a bíboros hercegprímás antidemokratikus tevékenységét. A gyűlölettől tajtékzó… támadásokkal szemben a püspöki kar nem lehet közömbös. De szolgáljon biztatására a tiszteletnek és szeretetnek az a spontán megnyilatkozása is, amelyet a hívek százezrei részéről tapasztalt az ország minden részében…”

*
Lénárd Ödön nevének a felbukkanása a püspökkari jegyzőkönyvekben eszembe juttatja azt a napot, amikor Sándor József sebészprofesszorral felkerestük a piarista papot a kismarosi ciszterci nővérek monostorában. Felejthetetlen délután volt, nem sokkal az atya 2003-ban, 92 éves korában bekövetkezett halála előtt. Kiváló szellemi állapotban volt, és fizikailag sem látszott rajta tizenkilenc börtönév szenvedése és borzalma. Jóságos arcáról fantasztikus lelkierő és megbékélés sugárzott. Az Actio Catholica titkáraként feladata közé tartozott az iskolák államosítása ellen indított mozgalom ügyeinek intézése. Emiatt tartóztatták le 1948. június 17-én, és államellenes izgatás miatt hat­évi börtönre ítélték. Ezután még kétszer állt a bíróság elé, 1961-ben hét és fél, 1966-ban nyolc év börtönbüntetést kapott. Utóbb korábbi ítéleteit összevonták, összesen tizenkilenc évet és három hónapot volt fogva tartva.

Szabadulásának történetét a látogatáskor újra felidéztük. Kádár János, az MSZMP első titkára 1977. június 9-én találkozott a Vatikánban VI. Pál pápával, és Kádár azzal büszkélkedett, hogy Magyarországon már egyetlen pap sincs börtönben. A pápa azonban felkészülten várta Kádárt, és megemlítette, hogy Lénárd Ödön még börtönben sínylődik… Az első titkár hazautazása után egy hónappal Lénárd Ödön kiszabadult.  
Természetesen szóba került közöttünk az a sok vers is, melyeket a piarista pap a börtönökben cigarettapapírokra írt, vagy megőrzött a fejében. A cigarettapapírok egyikét, szabadulása után hálából elküldte a Szentatyának, aki haláláig személyes tárgyai között őrizte.

„Én mindmáig úgy őrzöm ennek az időnek az emlékét, mint – sok minden ellenére – életem egyik legboldogabb időszakát” – így összegezte Lénárd Ödön annyi év gyötrelmét. A búcsúzáskor dedikálta nekünk egyik verseskötetét. Álljon itt ebből a válogatásból a Látható, vagy láthatatlan? című.

„Vannak látható bilincsek, / s vannak láthatatlanok, / s alapjában olyan mindegy, / melyiket kell hordanod. // Mind felsebez kívül, belül, / de örömre is van okod: / fűzőláncod sem egyedül, / milliókkal hordhatod! // S ha Uraddal találkozol, / s nem lesz stigmád, sebhelyed, / mutasd fel a csuklódat, hol / hordtad ezt a perecet!”

*
A Magyar Katolikus Püspökkari tanácskozások jegyzőkönyvei 1948. november 4-én véget érnek. Az utolsó konferenciáról Mindszenty József megjegyzését emelem ki. Így szól: „Őeminenciája: Szemere Bertalan írja: »A számkivetés sokkal nehezebb sors, mint Világosnál akasztófára kerülni.«”

Mintha érezte volna, milyen sors vár rá.

Válogatás Mikszáth Kálmán műveiből

Egy bús rege

Válogatás Mikszáth Kálmán műveiből „Szerelmes betyár lovának nyakáról leloptam a selyemkendőt”

1879

Alkonyi pírban úszik az ég alja, könnyű bárányfelhők, mint az elszélyedt nyáj tévelyegnek rajta, míg a barna ég alá nem ereszkedik a csillagos boltozatról.

A tiszai halászok könnyű ladikja tovasiklik a vizen, a végtelen rónán itt-ott föllobog a pásztortűz,
s megszólal néha a nyáj kolompja; a ménesből messzehallik a csengettyűszó, vagy a ficánkodó csikó nyerítése, – míg a körben heverésző csikósok fölött lomha szárnnyal suhan el a bagoly, és nyöszörögve csapong a denevér.

S amint lassan, lábujjhegyen közeledik a hűvös éjfél, halk zene mellett a füzesben megkezdődik ragyogó holdfény mellett a villi-tánc: apró vízitündérek, kik nappal ott rejtőznek sás között és nádasokban, most örömmel veszik körül királynőjüket, ki mosolyogva tekint alá népére a gyeppadról, melyen liliomtagjait pihenteti.

Egyszerre hófehér paripán, gyorsan mint a szellő, ott terem a tündér kedvese: a Délibáb, a rónák királya, ki pajzánul annyiszor megcsalja a vándort. – Lováról leugorva, odatérdel a tündér nyughelyéhez s megcsókolja árvaleányhajszálnál is puhább fürteit.

– Hol jártál? – szólt a vízitündér, édesen, szerelmesen, mint ahogy epedő leányok szokták kérdezni kedveseiktől.

– Itt is, ott is – felelt a Délibáb –; szomjas vándornak voltam düledező csárda, eltikkadt utasnak hűvös erdő, siető kereskedőnek lesve várt falu. Végigröpültem a Hortobágyot. Szerelmes betyár lovának nyakáról leloptam a selyemkendőt, amit a szeretője odaakasztott; üveges tótnak nekiugrasztottam
a kutyákat...

– Elég elég! Mondd el inkább, mit láttál mindenfelé.

– Aranykalásszal mosolygó rónát, kövér legelőket, víg ének közt dolgozó népet, nádas közt gondtalan vadászt, gazdag gulyákat, tüzes méneseket, boldogságot, megelégedést mindenfelé – és vályogvető cigányokat.

A Tisza tündére gyönyörrel hallgatta az Alföld boldogságát, hanem aztán felhő ült homlokára, s azt kérdé kedvesétől:

– Tudod-e mióta van ez így?

– Minek ez a kérdés? Volt-e valaha panasza a Tisza-vidéknek? Ezer év óta lakik két partján a büszke magyar nép, munkálva hangyaszorgalommal s áldással tetézve általad, kit őrangyalnak küldött ide a magyarok istene.

– S tudod-e, hogy mit tesz most ez a boldog nép? – kiáltott föl a Tisza tündére elkeseredett hangon. – Gátakat vet szabadon ömlő folyam ellen, pusztítja áradásaimat, kiöli szárnyaimat, irtja halaimat, csöndes tükrömre zakatoló, füstölgő szörnyetegeket bocsát, melyek megzavarják a magam és enyéim nyugtát; vaskezekkel nyúl medrem fenekére, s fölkavarja, beiszapolja halaimat, tündéreimnek maholnap nem lesz nyughelyök. Partokat emel kiöntéseim ellen, melyek senkinek sem ártottak, de hol mulatságot talál a halász, vadász, s buja legelőt az állat. Medremet szűkebbre szabják, hogy több földet nyerjenek...
S a Tisza tündére nem sírt, mint más asszony, hanem összeszorított ököllel fenyegette meg a vidéket, mely ezredéves nyugalmát megzavarta.

Hiába engesztelte őt Délibáb, nem hallgatta enyelgéseit, szeme baljóslatúlag pihent a folyam csöndes tükörén, s az apró villik félénken bújkáltak a füzesben.

Év év után telt s az Alföld népe mindinkább keseríté a Tisza tündérét, míg végre az haragra lobbant, s maga elé rendelte apró népét.

– Te – szólt a legelsőhöz –, elmégy a hegyek közé s felkeresed mohos barlangjában a rosszkedvű Tél apót. Mondd meg neki, hogy adjon havat sok havat; lepje el a Kárpátok bérceit úgy, ahogy emberemlékezet óta nem volt! Te másik, elmégy a szelek deli tündéréhez; mondd, hogy amint az első tavaszi napsugár kivillan, bocsássa szabadon füstös zefíreit, hogy olvadjon föl a hógörgeteg, mintha tüzelnének alatta. Dagadjanak meg csordultig a patakok.

Hiába volt Délibáb könyörgése, a tündér tél kezdetén útnak bocsátá követeit, s lőn amint ő akarta. Óriási hófuvatok lepték el a hegyeket, tették járhatlanná az utakat, s amint az első tavaszi napsugár kivillant, jöttek a langyos déli szelek, s a hegyekről árként rohan alá a víz; a föld erei, a patakok földuzzadtak s őrült vágtatással rohantak alá a Tiszába.

A Tisza tündére fölültette népét a hullámokra, s ezek korbácsolták paripájukat. Ő maga szörnyű fúria lett s ott ült a vizek fölött és hajtotta azokat a gátak ellen, hol kétségbeesett nép dolgozott és imádkozott és reszkető hangon rebegte: Jön az árvíz.

S a bőszült asszony zúgva, bömbölve vágtatott el a téres rónák között, hol kiönthetett volna, neki nem kellettek a rongyos falvak, neki a virágzó fényes város, Szeged kellett.

Oh, milyen öröm neki látni azt a kétségbeesett várost, gyönyörködni halálvergődésében, látni a fáklyavilágnál lázasan dolgozó népet, kioltani kezökben a fáklyát, lesöpörni őket a partról és hulláikat tombolva sodorni odább. Mily pokoli gyönyörűség ez neki!

És nem siet a rombolás munkájával, napokon át ott táncol a szerencsétlen város falai alatt, rongálja a védgátakat, gyönyörködik a kínlódásban, míg végre egy sötét éjszakán segélyül hívja a vihart, ordítva nekiront a partnak, betör a városba.

Romokban hevert az reggelre, gazdag lakói koldusokká téve, s a bosszúálló tündér ott állt a hajnal fényével a parton; látta a pusztítást, hallotta a jajkiáltást, mely végigszaladt az egész országban kelettől nyugatig, északtól délig; látta az iszapból rámeredő halottak megüvegesedett szemeit, s térdei elkezdtek inogni: meg volt törve.

Akkor valaki megérinté hátulról: Délibáb.

Máskor mosolygó szemeiben könnyek ültek, s szemrehányón tekintett velök a tündérre:

– Látod, mit tettél? Ez – a te műved! Ugye már magad is megbántad?

A tündér kezei közé temette arcát, s nem felelt semmit: könnyei ujjai közt peregtek alá a piszkos habokba.

– Még magad sem láttad egészen borzasztó művedet – folytatá Délibáb –; itt tudsz-e mármost kenyeret adni az éhezőknek, hajlékot a hajléktalanoknak, anyát az árváknak? Föl tudod-e építeni, amit századok emeltek?

A szerencsétlen tündér ott zokogott a sáros földön, aztán fölemelte könnyben úszott arcát, megragadta Délibáb kezét s úgy rebegte neki:

– Jóvá fogom tenni. Meglásd, hogy jóváteszem.

És azóta egy szelíd angyalarcú teremtés jár a hazában küszöbről küszöbre, gyászba öltözötten. Neve: a Részvét.

S mégis ki ő? Senki más, mint a Tisza tündére átöltözve.

Nyomában mindig ott jár kedvese, a Délibáb, s midőn a könyörgő angyal világjáró útjában kimerülten rogy össze az úton, ott leng körüle, álmot csal a fáradt szemekre, édeset, vigasztalót.

Vége