Hétvégi melléklet

2020. május 30.

0530

Lángnyelvek

Vers

Jn 20,19–23

Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket: Vegyétek a Szentlelket!
Amikor a hét első napján (húsvétvasárnap) beesteledett, Jézus megjelent
a tanítványoknak ott, ahol együtt voltak, pedig a zsidóktól való félelmükben zárva tartották az
ajtót. Belépett és így szólt hozzájuk: „Békesség nektek!”
Miután ezt mondta, megmutatta nekik a kezét és az oldalát.
Az Úr láttára öröm töltötte el a tanítványokat.
Jézus megismételt: „Békesség nektek! Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek
én is titeket.” E szavak után rájuk lehelt, és így folytatta:
„Vegyétek a Szentlelket! Akinek megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer,
s akinek nem bocsátjátok meg, az nem nyer bocsánatot.”
 

Vers

Reményik Sándor: Pünkösdi szomorúság

A Lélek ünnepén
A Lelket lesem én.
A Lelket, amely több, mint költemény.
A Lelket, amely sosem volt enyém.
A Lelket, amely sosem lesz enyém.
A Lélek ünnepén
Szomorún zendül egyetlen igém:
„Hogy születhetik újjá, aki vén?”...

Művész Páholy

Tekerő

„...az alföldi tanyavilág öreg parasztmuzsikusai után Európa több pontján is ugyanilyen parasztzenészekkel találkoztam”

Sárdi Krisztina
Szerényi Béla: Nem az a cél, hogy előadóművészeket képezzünk, hanem hogy zenét szerető, a nemzeti kultúránkért rajongó embereket neveljünk
Szerényi Béla: Nem az a cél, hogy előadóművészeket képezzünk, hanem hogy zenét szerető, a nemzeti kultúránkért rajongó embereket neveljünk
Fotó: MH/Katona László

Ezüstkoszorús hangszerkészítő, tekerős, népzenekutató, családapa és tanár. A Magyar Művészeti Akadémia újonnan választott levelező tagja, Szerényi Béla pályafutása már kamaszkorában összefonódott az Óbudai Népzenei Iskolával. Tanulóból zenész, majd tanár lett, aztán igazgató. A járványhelyzet elmúltával irodájában beszélgettünk pedagógiai módszerekről, közös játékról, népzeneoktatásról és mestereiről is, főleg a 2015-ben elhunyt Kossuth- és Liszt-díjas Kobzos Kiss Tamásról, aki ma ünnepelné hetvenedik születésnapját.

– Városi gyerekként honnan jött érdeklődése a népzene, népművészet iránt?

– Mesélhetnék arról, hogy ez gyermekkori álmok megvalósulása, hogy a szakmai elhivatottság már a pólyában elkezdődött, de ez nem igazán így volt. A népzenével először a gimnáziumban kerültem kapcsolatba, méghozzá itt, az Óbudai Népzenei Iskolában. Abban az időben volt ugyanis egy együttműködésünk az Árpád Gimnáziummal, ahová népzene-néptánc szakos osztályba jártam. Amikor elkezdtem a hangszeres népzene tanulását, az Óbudai még a régi helyen működött, amit mi úgy hívtunk, hogy „Bölcsi”, mert egy bölcsődéből lett kialakítva annak a bérháznak az aljában, ahol a Keménykalap és krumpliorr című remek ifjúsági film játszódott. Csaknem huszonöt évig ebben az épületben folyt a tanítás. Azt érdemes tudni, hogy itthon a népzeneoktatás mint olyan, csak negyvenöt éve létezik, és ennek első intézménye, akkor még nem önálló iskolaként az Óbudai Népzenei Iskola volt. Nagyon érdekes, hogy még most is sok olyan tanár van, akik engem is tanítottak, és bizony megható dolog velük dolgozni kollégaként. Egyszóval ez egy tipikus városi történet. Egy fiatal srác bekerül az iskolába, közlik vele, hogy népzene szakos osztályba jár, aztán elvarázsolja a közeg, az Óbudai Népzenei Iskola szellemisége.

– Mi ragadta meg pontosan?

– Ezt nagyon nehéz megfogalmazni. Olyan tanár- és előadóművész egyéniségek voltak itt már akkor is, akik egész egysze­rűen magukhoz vonzották az embert. Minekutána én a zenei általánosban zongorázni tanultam, adódott, hogy próbáljam ki a tekerőt, ami mégiscsak billentyűkkel működik. De, hogy visszatérjek az eredeti kérdéshez, a folyamat másik szerencsés pillanata a hangszervásárlás volt. Abban az időben még élt Bársony Mihály, a népművészet mestere, kitűnő hangszerjátékos és -készítő, akiről kiderült, hogy szegről-végről családi ismerősünk Tiszaalpáron. Úgyhogy elmentünk Mihály bácsihoz, rendeltünk tőle hangszert. Az, hogy én ezzel a nagyszerű és varázslatos személyiséggel egy nagyon érzékeny korban – gimnazistaként – egy kicsi alföldi faluban, Tiszaalpáron kapcsolatba kerülhettem, alapvetően meghatározta a kamaszkoromat.

– Hogyan lett végül hangszerkészítő?

– Igazából a zene nekem csak kiegészítő tevékenység volt. Nagyon sokáig valamilyen biológiai pályára készültem.
Terveim között az szerepelt, hogy erdész vagy állatorvos leszek, nagyapám ugyanis fővadászmester volt a Bakonyban. Aztán a gimnázium utolsó évében – na, hát ettől a tanáraim és a családtagjaim is hidegrázást kaptak – eldöntöttem, márpedig én zenével szeretnék foglalkozni! Akkor ráálltam újra a zeneelmélet-tanulásra, készültem a felvételire, és mivel akkor még nem lehetett népzenét tanulni felsőfokon, ének-zene-karvezetés szakra jelentkezem. Édesapám, aki villamosmérnök és racionális gondolkodású ember, riadtan figyelte az elképzelései­met: ez a gyerek zenéből akar megélni, mi lesz ebből?! Mivel addigra egyértelmű volt, hogy érdemes ezt csinálnom – hiszen negyedikes koromra már a népművészet ifjú mestere voltam – azt javasolta, keressek valami olyan szakmát, ami kapcsolódik a zenéhez, művészethez, de kézzelfoghatóbb. Ő javasolta, hogy legyek hangszerkészítő.

– Ez nem lehetett olyan egyszerű, mert a hangszerkészítő szakma nagyon zárt.

– Tulajdonképpen a mai napig egyfajta céhes rendszerben dolgoznak, mesterről tanítványra hagyományozódik át a mesterség, akár hegedűkészítésről, fúvós hangszerkészítésről vagy orgonaépítésről beszélünk.
A hangszerész iskolában természetesen klasszikus hangszerek készítését lehet tanulni. Szóval nagy naivan beadtam a jelentkezési lapomat, elmentem a felvételire, és ott szembesültem azzal, hogy ebbe a szakmába így nem lehet bekerülni, hiszen mestert kell választani, és csak ha a mester elvállal engem tanulónak, akkor vesznek fel. Ráadásul több mint tízszeres túljelentkezés volt, abban az időben ez még egy kimondottan elit szakmának számított. És itt jönnek az élet csodálatos, váratlan pillanatai. A felvételire bejött egy idős mester, akiről kiderült, hogy elfelejtett magának tanulót választani. Ott helyben, a jelentkezési lapok átnézésével teljesen véletlenszerűen kiválasztott hármunkat. Másnap bementünk a műhelyébe, ott néhány egyszerű munkafolyamatot meg kellett csinálnunk, közben persze beszélgettek is velünk. Végül engem egyedül visszahívtak a következő napra is, és akkor közölték, hogy felvettek. Utólag kiderítettem, azért, mert nagyon szép volt a kézírásom – az önéletrajzot kézzel írtuk –, és ők láttak benne valami művészi kvalitást. Akkor aztán szépen kitanultam a hegedűkészítő szakmát, úgyhogy hivatalosan vonós-pengetős hangszerkészítő vagyok. Közben persze nagyon aktívan zenéltem is. Mire elvégeztem az iskolát, meghalt Bársony Mihály, és gyakorlatilag örököltem a műhelyét. Így történt, hogy szakmai pályafutásom kezdetétől soha nem készítettem és javítottam hegedűket vagy vonós hangszereket, hanem Mihály bácsi munkáját folytatva felépítettem a saját műhelyemet, és belefogtam a tekerők, tekerőlantok készítésébe. A vállalkozás elindításában ugyancsak édesapám segített, aki egy nagy műszeripari cég termelési igazgatójaként jól tudta, hogyan kell egy ilyen tevékenységet működtetni. Azóta is sokszor kérek tőle tanácsot, mondta is egypárszor, hogy „fiam, te vagy a művészeti vezető, én meg a technikai segítséget adom hozzá”. A mi családunkban szükség is van erre.

– Miért?

– A művészet olyan, hogy egyszer csak kitör az emberből, ugyanakkor a mai világban az is fontos, hogy ezt adekvát módon tudjam megfogalmazni: „El tudjam adni.” Ez egy nagyon rossz kifejezés, de napjainkban komoly marketingtevékenységet is elvárnak az embertől. Mindkét – egyébként tehetséges – fiamat is erre próbáljuk a feleségemmel nevelni. Tulajdonképpen az Óbudai Népzenei Iskolában is megpróbáljuk felkészíteni arra a növendékeket, hogyan tudnak érvényesülni, hogyan tudják a művészi kvalitásaikat megfelelő módon közvetíteni a zenei életben.

– A tekerő ritka, érdekes és talán kicsit ismeretlen hangszer is. Mi a különlegessége?

– Egyrészt az, hogy nem sok olyan hangszert ismerünk a zenetörténetben, amely ezer éven keresztül szinte változatlan formában jelen van az európai zenekultúrában. Valami döbbenetes élmény volt, hogy az alföldi tanyavilág öreg parasztmuzsikusai után Európa több pontján is ugyanilyen parasztzenészekkel találkoztam. Mintha a középkor elevenedett volna meg! A hangszer megszólalásából adódik ez, mi tudományosan úgy mondjuk, a tekerő „burdon” hangszer – mint a duda meg a citera –, ahol a dallam mellett mindig van egy kitartott hang. Ez állandóságot okoz, és tulajdonképpen a mai zenei világ esztétikumától elég távol esik. A mai zenei világ a harmóniákra, a változékonyságra épül, a tekerőnél pedig van egy nagyon erőteljes állandóság. Emiatt aztán nagyon szélsőséges indulatokat vált ki a hangszer – valószínűleg ezért is maradt életben. Az európai zenetörténet különböző időszakaiban időről időre voltak egyfajta divathullámai e hangszernek: például a tizennyolcadik században Vivaldi kortársai is írtak nagyon komoly zeneműveket tekerőre. Magyarországon a huszadik században figyeltek fel rá fiatal muzsikusok, köztük Sebő Ferenc és az induló táncházmozgalom javarészt városi, értelmiségi zenészei, és találtak benne valami hihetetlen varázslatot. Nemcsak a parasztmuzsikát, a néphagyományt vették át a hagyományőrző mesterektől, hanem azonnal beépítették a kortárs zenei világba is. Sok kortárs zeneszerző, köztük Dubrovay László vagy Eötvös Péter merített inspirációt a tekerő különleges hangzásából, megszólalási módjából. Manapság a népzenén és historikus zenén kívül a jazz és a könnyűzene képviselői is szívesen alkalmazzák világszerte. Persze a tekerő jelenkori fennmaradásához igen komoly hangszer-innováció, fejlesztés is kellett. Nem véletlenül szoktam azt elmondani, hogy időnként, egy-egy koncerten meg kéne tapsolni a hangszerkészítőket is.

– Az előbb már szóba került az Óbudai Népzenei Iskola szellemisége. Hogyan de­finiálná ezt igazgatóként?

– Mi úgy fogalmazunk, hogy a zenei anyanyelv iskolája vagyunk. Ezt még elődöm, Kobzos Kiss Tamás tette a névjegyünkké. Ma, amikor már intézményesült az egész népzeneoktatás – ennek minden előnyével és hátrányával együtt –, mi azt hangsúlyozzuk tudatosan, hogy ez az intézmény itt Óbudán a zenei anyanyelv műhelye. Kiváló kollé­gáimmal együtt úgy gondoljuk, hogy ennek az anyanyelvnek az átadási közege nem egy klasszikus értelemben vett tanítási folyamat. Elsősorban nem egy szigorú tanár-diák viszonyt, hanem közösséget feltételez. Az anyanyelvünket sem úgy sajátítjuk el, mint ahogyan a nyelvtant és irodalmat tanuljuk az iskolában. Ennek analógiáján a zenei anyanyelvünket és mozgáskultúránkat, vagyis a néptáncot, az ábrázoló művészetünket, azaz kézműves hagyományainkat és szimbólumrendszerünket teljesen más tanulási folyamaton keresztül kellene megismerjék a gyerekek. Igaza van Kodálynak, hogy ezt születés előtt kilenc hónappal kell elkezdeni. Úgyhogy mi az Óbudai Népzenei Iskolában igen sok esetben pótolni kényszerülünk azokat az alapokat, amelyeket a mai gyerekek a családjukban, a szűkebb közösségükben már nem kaphatnak meg. Ez egy nagyon érdekes pedagógiai feladat. Itt nem az a cél, hogy előadóművészeket képezzünk, hanem hogy zenét szerető, a nemzeti kultúránkért rajongó embereket neveljünk, velük közösséget alkossunk. Ennek a közösségnek pedig az összetartó ereje nem más, mint az anyanyelvű kultúra, annak minden, az előbb felsorolt részével együtt, hiánytalanul! Ennél szebb feladat szerintem a világon nincs. Negyvenöt éve ez a szellemiség határozza meg iskolánk mindennapjait.

– Hány diákjuk van most?

– Kétszázhúsz növendékkel és huszonkét tanárral Magyarország legnagyobb népzeneoktató intézménye vagyunk, de rögtön hozzáteszem, hogy az országban már nagyon sok helyen lehet népzenét tanulni, kiváló iskolákban és műhelyekben. Viszont az Óbudai Népzenei Iskola mindmáig az egyetlen, ahol kizárólag a zenei anyanyelv átadásával foglalkozhatunk. Az összes magyar népi hangszert módunkban áll tanítani, egy-egy tanszakon akár több tanárral is. Pedagógus kollégáim jó része emellett szakgimnáziumokban és egyetemen is oktat. Ám úgy gondolom, mindez nem kiváltság, hanem hatalmas felelősség és gyönyörű feladat! Többek közt azért is, mert az a pedagógiai szemlélet, amit mi itt kialakítottunk, sokszor nehézségekbe ütközik: a közoktatási törvény vagy a művészeti oktatással kapcsolatos jogszabályok nem feltétlenül fedik le azokat a módszertani elképzeléseket, amelyekkel mi dolgozunk. De éppen ebben rejlik a feladatunk és felelősségünk, hogy ezeket a problémákat megfogalmazzuk, megoldási javaslatokat tegyünk, hogy a jó gyakorlatokat próbáljuk hatékonyan közvetíteni. Az Óbudai Népzenei Iskolában az óvodai programoktól kezdve az egyetemi módszertanokig nagyon sok mindenre rálátásunk, és talán hatásunk is van. Például az önkormányzat által támogatott Kismuzsika programunkkal három éve járjuk a kerület összes óvodáját napi rendszerességgel, de a Zene­akadémiára járó leendő tanárok nagyon nagy részét is itt készítjük fel a gyakorlatra. Ezzel körbe is ért a történet, hiszen azt a tudást és tapasztalatot, amit mi itt koncentrálunk, az utánunk következő pedagógusnemzedékeknek is át tudjuk adni.

– Melyek azok a módszertani elképzelések, amelyek nem feltétlenül fedik egymást a közoktatási törvénnyel? Hogyan képzeljünk el egy átlagos foglalkozást az iskolában?

– Az Óbudai Népzenei Iskola a megalakulása óta egy teljesen egyedi pedagógiai módszertani kísérleti központ. Sajátos pedagógiai módszerünk lényege az, hogy mi mindenképpen a közösségből indulunk ki. A művészeti oktatás viszont az egyéni képzésen alapul. Bemegy valaki zongoraórára, ott van a zongoratanár, és együtt dolgoznak. Általában nagyon magas színvonalon, kiváló hatékonysággal. Ez szerencsére általánosan jellemző a magyar zenei képzésre! Viszont mi a sajátos helyzetünkből adódóan azt mondjuk, hogy anyanyelvi kultúránk átadási rendje a különböző életkorú és tudásszintű közösségen alapul, elsődleges módszere pedig a másolás-mintakövetés. A csoportban a gyermekek nemcsak a tanártól tanulnak, hanem egymástól is. Sőt, a tanár is tanul, hiszen minden gyermek hoz a környezetéből olyan „kultúramorzsákat”, amelyre alapozni lehet.

– Ez tehát egy közös játék?

– Igen, és itt nagyon fontos a játék és a mese, hiszen a gyermek a játék során rögzíti a tudáselemeket és a mese világában dolgozza fel az elméjében. Tehát a csoportos oktatásból, az együttzenélésből indulunk ki, és ebből ágazik aztán tovább az egyéni fejlesztés lehetősége. Mert természetesen egyéni, főleg technikai fejlesztésre, egy-egy technikai elem elmélyítésére feltétlenül szükség van, de akkor és csak akkor, amikor azt a gyermek be is tudja fogadni, megérett rá. Mondok egy példát. Van mondjuk egy kicsi növendékem, tanítok egy dallamot azon a szinten, ahol ő technikailag áll. Folyamatosan együtt muzsikálunk. Mikor látom, hogy már magabiztosan játssza velem a dallamot, én elkezdek „rendesen” muzsikálni, díszítésekkel, stílusosan. A gyermek tehát a saját játéka mellett megfelelő mennyiségű akusztikus és vizuális információt szerez, amit elraktároz magában. A tanulás későbbi folyamatában ezeket az elraktározott információkat hívjuk elő. Ez tehát a másolás-mintakövetés lényege. A közösségi formájú és játék­alapú tanulás nemcsak ezért jó, hanem mert adott esetben a szülők, kistestvérek is jelen vannak. Így hazafelé menve már együtt énekelhetik azokat a dallamokat, amelyeket itt hangszeren megtanultunk. Alakul tehát a közös repertoárjuk, bővül az anyanyelvük. Ennél szebb dolgot nehezen tudok elképzelni! Mi ebből indulunk ki, ehhez kell nekem forrásokat találni, mert nem mindent tudunk megoldani az alapfinanszírozásból. Na, ez a mindennapi munkám marketingrésze, amit az előbb már érintettünk. Hála Istennek jól működő alapítvánnyal és nagyon komoly csapattal dolgozhatunk e téren is.

– Ettől a szellemiségtől kicsit idegen a szigorú felvételi eljárás…

– A mi iskolánkban egyáltalán nem szigorú, de jogszabály szerint szükséges. Valójában azonban megkérdezzük azt egy csecsemőtől, hogy meg akarja-e tanulni az édesanyja nyelvét? Vagy elzárjuk előle a lehetőséget? Isten őrizz! Ezért nekünk sem az a feladatunk, hogy bárkit is elzárjunk anyanyelvű kultúrájától. Mindenki jöjjön, aki érdeklődik, meg fogjuk találni rá a módot, hogy bekapcsolódhasson a közösségünkbe. Sokszor előfordul, hogy egy-egy új növendékünk esetleg a hangszertanulást még nem tudja elkezdeni, mert telítettek a tanszakok, de akkor biztos találunk olyan csoportos foglalkozást, amelyen részt vehet. Megoldjuk!

– Mi alapján dől el, hogy melyik növendék milyen hangszert tanul?

– Minekutána ennyire nyitott ez az intézmény, az év folyamán bárki, bármikor betéved ide, azonnal bemehet bárhova, megnézheti az órát, és persze kipróbálhatja a hangszereket. Erre is jó például a Kismuzsika óvodai programunk, mert a gyerekek idejekorán találkoznak a hangszerekkel és a zenei repertoárral. Természetesen, ha nincs határozott elképzelés sem a szülő, sem a gyerek részéről, akkor elkezdjük együtt nézegetni a hangszereket, miben találja meg a gyerek az örömét – az a dolgunk, hogy ebben segítsünk. Sok növendékünk több hangszert is választ. Nem egyszerre persze, hanem amikor az egyikben már kiteljesedik, belekezd a másikba. Persze a tehetséggondozás, pályaorientáció során ez különösen fontos, hiszen a Zene­akadémián is kétszakosak a növendékek, de már a konzikban, szakgimnáziumokban is két hangszert kell választani, így értelemszerűen erre is fölkészítjük a tanítványokat. Emellett persze azokat az elméleti információkat is átadjuk, amelyek szükségesek a zenetanuláshoz, de mindenki retteg tőlük: ilyen a szolfézs és persze a népzeneelmélet. Pedig ebben az esetben is csupán az a kérdés: hogyan nyúlunk hozzá ehhez az anyaghoz, milyen szakmai felkészültséggel
és főleg mekkora szeretettel adjuk át a tudást! Ezt is át lehet adni érdekesen, mesésen, a gyerekek természetes kíváncsiságára és belső fantáziavilágára alapozva.

– Kobzos Kiss Tamás neve összeforrt az iskolával, harminc évig tanított itt, az igazgatói széket tőle vette át. Az öt évvel
ezelőtt elhunyt, Kossuth- és Liszt-díjas művész ma ünnepelné hetvenedik születésnapját. Miben áll az ő öröksége?


– Megítélésem szerint Kobzos Kiss Tamás legnagyobb érdeme az, hogy nem csupán egy intézményben gondolkodott, hanem összmagyarságban, Kárpát-medencében. Hogy csak két példát említsek: az Óbudai Népzenei Iskola tanári kara már azokban az időkben is Moldvába járt a gyerekeket énekre, hangszerre tanítani, amikor oda még nem nagyon lehetett elmenni, és segítettük Kallós Zoltán válaszúti iskoláját is a kezdetektől. Ezeket az élményeket és szoros kapcsolatokat Tamásnak köszönhetjük. Hogy meg tudjuk érteni szellemiségét, végig kell nézni, ma az országban hány helyen tanítanak népzenét, hogyan vált valóra a Hagyományok Házától kezdve a Zeneakadémia népzene tanszéke, és még sorolhatnám hosszan. Ezekben mind Tamás szakmaszervező tevékenysége is benne van. Hihetetlen energiát fordított arra, hogy az, ami itt az Óbudai Népzenei Iskolában működik, minél több helyen megvalósulhasson. Csak csodálni tudom munkabírását, azt az energiát, amit abba fektetett, hogy országos szinten, sőt Kárpát-medence szerte elindítsa ezeket a folyamatokat. És megtalálta hozzá a megfelelő partnereket! Elképzeléseit még államigazgatási szinten is nagyon komolyan vették, számítottak rá. Tette mindezt úgy, hogy rendkívül nagy formátumú és nagyon sokat koncertező előadóművész volt, a fél világot bejárta. Hatalmas régizenei és népzenei repertoárral rendelkezett, igen komoly örökséget hagyott ránk hangfelvételeivel és elméleti írásaival is. Önmagában ez az előadóművészi teljesítmény is egy teljes életet kívánt volna, de emellett ő még az Óbudai Népzenei Iskolát is teljes szívvel vezette, itt töltötte szó szerint az életének a felét. Ezt a páratlan alkotó energiát csak csodálni tudom, és abban bízom, hogy talán méltó utódai vagyunk.

– Tavaly decemberben a Magyar Művészeti Akadémia levelező tagjává választották. Háromszor lett a népművészet ifjú mestere, Erdélyi Zsuzsanna- és Martin György-díjat is kapott. Mit jelent ez az elismerés a pályáján?

– Ezt a kérdést megint csak nem a kiváltság, hanem a felelősség oldaláról tudom megközelíteni, mert ezt láttam a meste­reim­től, többek között Kobzos Kiss Tamástól is. Számomra tehát ez azt jelenti, hogy az ember alkotóként, előadóművészként vagy hangszerkészítőként tudott olyat nyújtani, amit a közösség elismer. Ugyanakkor az akadémikusság a többi díjjal ellentétben pluszfelelősséget is hordoz. Hiszen a Magyar Művészeti Akadémiában olyan művészegyéniségek vannak, akiknek víziójuk, hosszú távú elképzelésük van a magyar művészeti életről, amely mögött nemzeti identitásunk megerősítésének szándéka és az ehhez szükséges hatalmas elhivatottság áll. Megtiszteltetés közéjük tartozni. Már önmagában a jelölés is megtisztelő volt, és már akkor is azt fogalmaztam meg Kékedi László tagozatvezetőnek, hogy én ezzel a „tisztséggel” nagyon sok munkát szeretnék vállalni. Ehhez az ígérethez tartani is fogom magam. Szeretném a rengeteg belém szorult ener­giát arra fordítani, hogy a magyar művészeti életben minél több értéket tudjunk felmutatni. Sokféleképpen lehet az érték fogalmát körülírni, mi a meggyőződésünk szerint arra vállalkozunk, hogy az anyanyelvi kultúránk értékeire és nélkülözhetetlenségére felhívjuk a figyelmet. Szép nagy feladat!

Művész Páholy rovatunk az MMA támogatásával készült

Válogatás Mikszáth Kálmán műveiből

Mari rózsái

Válogatás Mikszáth Kálmán műveiből „Minden vére jéggé fagyott s mozdulatlanul, sápadtan állt...”

1877

Párizs nemcsak a legszebb, leggazdagabb város, hanem a legfényűzőbb is.

És mégis szegény valamiben. A virágokban.

Nem lehet ugyan tagadni, hogy vannak virágpiacai, hol a dús marquise éppúgy hozzájuthat drága pénzen a maga kaméliájához, mint az egyszerű grisette egy-egy szerény ibolyához, mely olvadékony keblét díszítse, sőt a népes utcák mindenikén van virágbolt is, mely magában foglalja az összes növényvilág pompáját és fényét, de annak illata nélkül.
A párizsi virágok, éppúgy mint sok egyéb Párizsban, mesterségesen vannak készítve s csak látszólagos élettel bírnak. Csinált melegség által mintegy erőszakosan előidézve, szükségképp nélkülözik az üdeséget, a bájt, valamint
a tartósságot.

Különösen télen nehéz Párizsban virágokat nevelni, s csak az méltányolhatja az ezzel járó fáradságot, aki maga foglalkozik e nemben, mint a kis Lebrun Mari.

Ily körülmények közt azt lehetne hinni, hogy a virágok termesztése és árulása előnyös üzlet – pedig éppen az ellenkező, amint azt a Lebrun Mari példája is mutatja.

Lebrun Mari szegény árva leány volt. Anyját egy év előtt veszté el s jövedelme a latin negyed legvégén bérelt kis kertjében költői gonddal ápolt virágaira s némi nyugdíjra szorítkozott, melyet La Motte marquisnétől húzott, kinél atyja kertész volt.

Mind a két jövedelmi forrás kicsiny, s szegény Mari épp mély gondokba merülve ül kertjében e pillanatban.

Szép, halavány, tojásdad arcát kis kezébe hajtva, tekintete egy rózsatőn mereng, melyet boldogult anyja ültetett másfél év előtt, s melyen két gyönyörű kinyílt rózsa pompázik. Az egyedüli virág a kertben s első virága a lombos tőnek…

Oh, hogy az a szegény asszony ott a temetőben nem érhette már meg a nyílását, – pedig mennyire szerette öntözgetni s milyen gyermekes vágya volt: bárcsak megélhetné az első rózsa nyílását…

Igen, igen, Mari – szokta mondogatni. – Az első rózsa az enyém lesz. Egy nagykendőt veszek rajta. Tudod, olyan barnát, mint a Benoit anyóé.

Úgy van, anyám, az első rózsa egészen az öné lesz.

De bár holnap lesz anyja halálának évfordulója, a hálás gyermek e pillanatban mégsem e neki bár fájó, mégis végtelenül édes emlékeknél időzik: egész lényét, minden gondolatát igénybe veszi egy legközelebbi szerencsétlenség.

Dufresne úr, a házfelügyelő, csak imént hagyá el a kertet, s rémletes szavai még most is összeszorítva tartják kis szívét.

Leányasszony, ha ön huszonnégy óra alatt nem lesz azon helyzetben, hogy negyven franknyi házbérhátralékát kifizethesse, meg leszünk fosztva azon kellemes helyzettől, hogy ön lakónk lehessen.

A szegény Mari tehát a legnagyobb zavarban volt. Csekély havidíjából, melyet tegnapelőtt hozott át a marquisné komornyikja, alig van nehány frankja. Istenem, istenem, mi fog történni, ha hajlék nélkül marad?

Szép fekete szemeiből könnycseppek hullottak a rózsabokorra, mik úgy fénylettek ott üdén tiszta zöld levelein, mint a valóságos harmat…

Kocsirobogás hallatszék. Főúri hintó állott meg a kis földszintes ház előtt, s La Motte marquisné szállott ki abból leányával.

– Kedves gyermekem! – szólítá meg a felrezzent Marit. – Komornyikom, ki a szokott csekélységet hozta át önnek, két fehér rózsáról tett említést.

– Íme, asszonyom – felelt Mari elfogódva, s a két gyönyörű virágra mutatott.

– Ah! Ezek valóban bámulatos szépek! – kiálta fel a Marquisné leánya.

Az úrnő közbevágott:

– Menyasszonyi ruhád ékítésére látszanak nekem főképp alkalmasoknak.

Azután a zavarban levő kis kertésznő felé fordult:

– Megkaphatjuk mind a kettőt?

– Az egyik már el van ígérve, nagyságos asszonyom! – felelte Mari sóhajtva.

– Akkor kénytelenek vagyunk a másikkal megelégedni. Mi az ára?

– Két louis d’or.

– Itt a pénz. Küldje a virágot lakásomra.

Kegyteljes fejbólintással távozott, talán nem is sejtve, hogy mennyei gondviselés volt, ki végszükségében vigasztalta meg az elhagyottat. Mari most már képes lesz reggel rendbe hozni tartozását.

Hálás tekintetét az égre emelte.

Oh, anyám – rebegte összekulcsolt kezekkel –, ugye te kérted, te könyörögted ki ott fenn gyermeked számára e véletlen szerencsét? Megyek, felkereslek holnap, jó anyám! Elviszem az első rózsát. Te akartad, neked ígértem, mindig a tied volt. Elviszem, leteszem hideg sírhalmodra…

Másnap reggel, midőn Mari felkelt, hogy a marquisnő rózsáját elküldje, ijedten vevé észre, hogy csak egy rózsa van a bokron; a másik elhervadt az éjjel és levelei lehullottak…

Minden vére jéggé fagyott s mozdulatlanul, sápadtan állt a virágától megvált tőnél nehány percig majd hirtelen elhatározással lemetszé a megmaradt rózsát, s köpenye alá rejtve szilárd léptekkel távozott a St.-Honoré utcai palotába, La Motte marquisnéhoz.

– Asszonyom! – mondá szelíd, remegő hangon – a rózsa elhervadt az éjjel. Visszahoztam a két louis d’or-t.

Az úrnő megvető tekintettel fogadta szavát.

– Tegye oda az asztalra. Ön egy hálátlan, semmirekellő leány. Másvalaki nyilván többet ígért a rózsájáért s annak adta. Távozzék ön s többé ne számítson a nyugdíjra, melyet eddig élvezett.

Fuldokló zokogása egyetlen mentő szóhoz sem engedé jutni. Anélkül kellett elhagynia a fényes palotát, honnan egyenest a temetőnek indult.

Ott a leghátulsó zugban egy szegényes sír áll. Letérdelt előtte, kivette kebléből a csodaszép rózsát és odahelyezte a sír közepére.

Majd még közelebb hajolt a néma röghöz. Arcát reátapasztá és kétségbeesve kiáltott fel:

„Anyám! Oh, kedves mamám, mi lesz belőlem?”

Vége

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom