„Haláláig tagadta, hogy az MSZMP vezetői, illetve Kádár utasította volna a halálos ítéletek meghozatalára”
Kő András
Néhány évvel ezelőtt egy nagyalakú boríték várt a titkárságon, amelyet valaki személyesen hozott be a szerkesztőségbe. Akkortájt nem tulajdonítottam nagyobb jelentőséget a kézzel írott tizenkét oldalnak, de most, a dokumentumok rendezésekor ismét a kezeim közé került. És nem eresztettem. Megpróbáltam kinyomozni a leírtak valóságtartalmát, hogy az olvasóval is megismertethessem a levél tartalmát. A sorok írója csak annyit árult el magáról, hogy egy napilap fotóriportere. „Feladóként” álnevet használt, így lett belőle Kiss Péter Pál. De ennek nincs különösebb jelentősége. A történet az 1956-os forradalom és szabadságharc utáni megtorlás vérbírájáról, Vida Ferencről szól, pontosabban életének egy eleddig ismeretlen epizódját eleveníti fel.
Így kezdődik a levél: „1986 májusában rokonlátogatásra leutaztam Szegedre, ott mesélte el ennek a történetnek a töredékét egyik unokatestvérem nagylánya, Kati, aki a József Attila Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kara [1962-ben nevezték el a költőről az intézményt, amely ma Szegedi Tudományegyetem] dékáni hivatalában dolgozott, bizalmi beosztásban. Az előzetes jelentkezések, illetve kérvényezések után, januárban már elküldték a meghívókat azoknak az egykori hallgatóknak, akik sikeresen doktoráltak ötven, hatvan és hatvanöt évvel korábban, ezért az őszi tanévnyitón, ünnepélyes keretek között vehetik át az arany-, gyémánt és vasdiplomájukat, egy jubileumi díszoklevél formájában.
Futótűzként terjedt el azonban a hallgatók és a véndiákok között, hogy Vida Ferenc is a meghívottak között van, aki 1934-ben kapott diplomát. Amikor ez a tény – hazán belül és kívül – napvilágra került, az érintettek kijelentették, hogy bojkottálni fogják az eseményt, mert nem hajlandók egy levegőt szívni a volt vérbíróval. Csak abban az esetben veszik át a díszokleveleket, ha Vida Ferenc nem lesz jelen az ünnepségen.”
A patthelyzet megoldhatatlannak látszott.
*
Mielőtt a levélben foglaltakat folytatnánk, néhány szót arról, ki is volt Vida Ferenc.
Kommunista jogász, az 1956-os forradalmat követő megtorlás pereinek egyik leghírhedtebb bírája, aki 1934-ben kapott diplomát Szegeden. Borenich Péter 1989-ben, egy évvel a halála előtt interjút készített vele. Egyebek mellett feltette neki a kérdést: „Van önnek jogi végzettsége? Ezt azért kérdezem, mert több olyan bíró ítélt halálra embereket 1956 után, aki nem végezte el az egyetemet.”
Vida válasza így hangzott: „Ami engem illet, 1934. május 15-én a szegedi Tisza István Egyetemen a jogtudomány doktorává avattak.” Megjegyzésünk: Szegeden soha nem volt Tisza István Egyetem, legfeljebb Debrecenben! Elgondolkodtató, hogy valaki a Ferenc József Tudományegyetem helyett (1921 és 1940 között hívták ekképpen) Tisza István Egyetemet emleget…
Vida Ferenc még a diploma évében Tel-Avivban, a helyi Palesztinai Kommunista Párt megalapításában tevékenykedett, 1935-től visszatért Magyarországra, és ügyvédjelöltként dolgozott. Közben részt vett az illegális kommunista mozgalomban. Arabos külseje miatt „Tunisz” volt a fedőneve, 1942-ben, az úgynevezett Schönherz-perben – illegális kommunista szervezkedésért – életfogytiglani fogházbüntetésre ítélték. Magyarország német megszállása után Németországba hurcolták. A második világháború után visszatért Magyarországra és ügyvédként kezdett dolgozni, 1953 és 1972 között a Legfelsőbb Bíróság volt a munkahelye.
Az 1956-os megtorlás során összesen húsz ember ellen hozott első- vagy másodfokon halálbüntetést. A Nagy Imre-per vezetőbírájaként 1958. június 15-én Nagy Imrét, Maléter Pált, Gimes Miklóst ítélte halálra. Haláláig tagadta, hogy az MSZMP vezetői, illetve Kádár János utasította volna a halálos ítéletek meghozatalára. Mindenesetre az 1956-os forradalom és szabadságharc leverésében nyújtott tevékenységének elismeréseként a kádári vezetés a Magyar Szabadság Érdemrendet adományozta neki.
Vida az elvakultságig hithű kommunista volt. Meg volt győződve Nagy Imréék „ellenforradalmi” bűnösségéről és a legsúlyosabb ítélet szükségességéről.
Az 1956-ot követő megtorlás idején a politikai vezetés előtt ellentmondást nem tűrő tárgyalásvezetéséről volt ismert. Ivan Szerov szovjet állambiztonsági tiszt, a KGB elnöke, a magyar tárgyalóküldöttség tököli letartóztatója szerint a magyar politikai vezetés, személyesen Kádár, Vidát ismerve, lényegében azzal, hogy a per vezetésével Vida kapott megbízást, Nagy Imréék halálos ítélete mellett döntött.
Radó Zoltán vezetésével kezdődött meg Nagy Imre és társai perének elsőfokú tárgyalása 1958. február 5-én, de a tanácsvezető bíró február 13-án szívtrombózist kapott, az ő a helyét vette át Vida.
„Hogy került végül is arra sor, hogy ön kapta meg a Nagy Imre-ügyet?” – kérdezte Borenich Péter Vida Ferenctől. „Azt válaszolta [Domonkos József, a Legfelsőbb Bíróság elnöke], hogy azért adja ide, mert én vagyok [az], aki nem hajlandó kompromisszumot kötni az ítéletek meghozatalánál.”
„Ma, 1989-ben Nagy Imrét halálra ítélné?” – kapta végül a kérdést.
„Ma is elítélném. Az, hogy halálra ítélném-e, azt nem állítom.”
Vida Ferencről még annyit, hogy a rendszerváltozást nyugdíjasként élte meg. Nagy Imréék 1989-es újratemetése idején családi házából a Balaton környékére távozott, mert félt a népharagtól és a felkoncolástól.
És most vissza a levélre.
„Kati a munkahelyén szigorúan betartotta a titkos ügykezelési szabályokat – írja a fotóriporter. – A távozáskor minden iratszekrényt kulcsra zárt, az íróasztalán rendet rakott, majd biztonsági kulccsal zárta be szobája ajtaját. Reggelente mégis kutatási nyomokra lett figyelmes. Úgy gondolta, végére jár az ügynek. Az ösztöndíjasoktól kért segítséget, akik reggelente futottak, este pedig a tornateremben erősítették magukat. Egyszóval deltás fiúk voltak. Az egyik napon, munkaidő után, lement a tornaterembe hozzájuk. Elmesélte nekik, hogy mit tapasztalt a szobájában. A megszólított fiúk is elmondták neki, hogy egy állambiztonsági tiszt, bizonyos Salgó László [1977-től a Csongrád megyei Rendőr-főkapitányságon dolgozott, először mint operatív, majd mint értékelő tiszt; 1987 és1989 között Makó rendőrkapitánya, 1989-től 1997-ig Csongrád megyei rendőrfőkapitány, 2002 és 2004 között országos rendőrfőkapitány volt, 2019-ben, hatvannyolc éves korában hunyt el.] szinte parancsba adta nekik, hogy határolódjanak el azoktól a társaiktól, akik tiltakoznak Vida Ferenc őszi megjelenése ellen.
A fiúk is dühösek voltak az állambiztonsági tisztre, ezért csapdát állítottak a »madárkának«, akire két nap múlva le is csaptak. A »madárka« a »gyógymasszázs« után elmondta, hogy kitől kapta a kulcsokat, és mivel bízták meg. Az volt a feladata, hogy írja össze azoknak a nevét és címét, akik Vida Ferenc ellen háborognak. Megmondta a nevét is: Annus Józsefnek hívták, foglalkozására nézve újságíró volt. [Annus József (1940–2005) főiskolai tanulmányait a szegedi Tanítóképző Főiskolán végezte, majd a Csongrád Megyei Hírlap munkatársa lett. Később a Tiszatáj főszerkesztő-helyettese, a felfüggesztés után főszerkesztője, végül a Szabad Föld főszerkesztője. MSZMP-tag, országgyűlési képviselő, 1979. március 7-én szervezték be. Két fedőneve is volt: »Csanádi« és »Tihanyi«. A kulturális élet területéről jelentett.] Annus elmondta, hogy a hallgatók között is vannak beépített diákok, de ő egyikkel sem találkozott. A fiúk megfenyegették, hogy ha még egyszer tetten érik, bedobják a Tiszába.”
Mivel Vida miatt a felháborodás nem csitult, az egyetem pártitkára segítséget kért Komócsin Mihálytól, aki 1974 és 1985 között az MSZMP Csongrád Megyei Bizottságának első titkára volt. Ezt követően ment nyugdíjba, de 1986-ban még messzire elért a keze.
Kihelyezett tárgyalás a Gyűjtőfogházban az 1950-es években. A betegség nem akadály… A fényképezőgép sem, csak a bírák egyikének…
Fotó: A szerző archívumából
*
„Június 7-én vagy 8-án az MSZMP KB egyik osztályáról telefonhívást kaptam – írja a fotóriporter. – A telefonáló azt kérdezte, hogy 11-én ráérek-e? Amikor igent mondtam, tudatta velem, hogy lenne egy bizalmas, jól fizető maszek meló a számomra. Állok elébe – válaszoltam. »Június 11-én, 10 órakor légy szíves legyél a Kútvölgyi út 20. szám alatt lévő Idősek Otthona előtt a masináddal.« Ebben maradtunk.”
Az épület – amely 1982-ben nyitotta meg kapuit – ismerős volt a fotóriporter számára. Leírta, hogy abban az időben még veterán kommunisták otthona volt, teljes körű, magas szintű ellátást biztosító intézmény. Emlékezete szerint a telek a Latabár család birtoka volt, de kisajátították, és erre emelték a szóban forgó épületet. A berendezés pazar volt: hatalmas társalgó, tévészoba, könyvtár, biliárdterem, heverőkkel ellátott pihenők és így tovább.
A nővérek három műszakban vigyáztak a bent lévők egészségére, s ha valakinek komoly baja esett, a szomszédos kórházból hívtak hozzá szakorvost. Korszerűen felszerelt konyhában főztek, a napi háromszori étkezés természetes volt. Akinek nem volt hozzátartozója, nem is látogatták, és már orvosi gondozásra szorult, itt kapott garzonlakrészt, amelyet teljes kényelemmel szereltek föl. Azokat, akik otthon töltötték az éjszakát, de igényelték, reggelente a pártgarázs autói az otthonba fuvarozták, este pedig hazavitték őket.
Napközben elbeszélgethettek egymással, és felidézhették a munkásmozgalomban eltöltött fiatal éveiket. Azért, hogy a nyugalmukat senki és semmi se zavarja, huszonnégy órás szolgálatban kormányőrök vigyázták az objektumot.
*
De adjuk vissza a szót a levélírónak:
„A megbeszélt időpontban ott várakoztam az épület előtt, aztán megérkezett két elvtárs. Amikor beléptünk az ajtón, a portán ülő kormányőr felvette a telefont, és csak annyit mondott a hallgatóba: »Megérkeztek az elvtársak.« Hamarosan elénk jött egy csinos, középkorú hölgy, és mutatta az utat. Ő ment elöl, mi meg ballagtunk szépen utána. A társalgóban körbenéztem: volt, aki újságot olvasott, mások sakkoztak vagy kártyáztak, beszélgettek egymással. Idilli állapot uralkodott. Aztán megálltunk az egyik asztalnál, ahol egy hetvenöt év körüli férfi üldögélt. A hölgy rámutatott: »Ő dr. Vida Ferenc elvtárs« – és magunkra hagyott bennünket. Kölcsönös bemutatkozás után Vida elmondta, hogy mostanában sokat sétál, edzi magát. Erősítő injekciókat, gyógyszereket kap. Az ok egyszerű: ősszel leutazik Szegedre, az aranydiplomájának az átvételére, és szeretne jó formában lenni, jól kinézni az egykori barátai között, és egy jó napot eltölteni velük, akikkel oly sok diákcsínyben volt részük. Negyedóráig csak ő beszélt. Mondta a magáét, a két elvtárs meg csak bólogatott és mosolygott hozzá. Amikor elhallgatott, az egyik elvtárs megszólalt, és a következőket vezette elő: »Kedves Vida elvtárs. Jelenleg olyan a hazai és a nemzetközi helyzet, hogy a Párt Politikai Bizottsága – Aczél elvtárs javaslatára [az 1960-as évek közepétől két évtizeden át minden posztján a kulturális élet gazdájának és irányítójának számított] – úgy döntött, hogy ne utazzon le Szegedre, hanem mi itt egy kis ünnepség keretében adjuk át önnek az aranydiplomát. Még fotóst is hoztunk magunkkal – és itt rám mutatott –, hogy megörökítsük ezt a nagyszerű pillanatot. Írtunk egy kedves hangú levelet az egyetemnek, amelyben ön megköszöni a meghívást, de betegségére hivatkozva, legnagyobb sajnálatára, nem tud leutazni Szegedre. Itt a levél, önnek csak alá kell írnia, és mi majd postára adjuk.«
Nehezen írható le, ami ezután történt. Vida Ferenc megdermedt, és hosszú percekig nem tudott megszólalni. Csak bámult maga elé. A két elvtárs is zavartnak látszott, és megpróbálták elütni az időt néhány semmitmondó megjegyzéssel, miközben egyikük a levelet szorongatta. Hogy mi játszódott le a vérbíró gondolataiban? Ezt csak sejthetjük. Erre a napra készült heteken, hónapokon át, és akkor – Aczél elvtárs javaslatára meg a nemzetközi helyzetre való tekintettel – azt látják jónak, hogy ne utazzon le Szegedre. Kellemetlenül teltek a percek, mígnem Vida Ferenc halkan megszólalt, és csak annyit mondott: »Kérem a levelet és egy tollat.« Megkapta. És az elvtársak is megkapták az aláírását. Pár perc múlva megjelent a vendéglátó hölgy, és egy különszobába kísért bennünket, ahol négy személyre szóló, virágokkal feldíszített asztalt terítettek.
Mielőtt helyet foglaltunk volna, az egyik elvtárs elővett egy piros bőrkötéses mappát, amelynek fedelén a magyar címer volt látható. Felnyitotta, és a benne lévő levelet felolvasta.
Ez állt benne: »Dr. Vida Ferenc elvtárs részére. Kedves Vida elvtárs, drága barátom! Engedd meg, hogy aranydiplomád átvétele alkalmából az MSZMP Politikai Bizottsága és Központi Bizottsága, valamint a magam nevében szívből gratuláljak neked, és további jó egészséget és hosszú életet kívánjak. Elvtársi üdvözlettel: Kádár János, az MSZMP KB főtitkára. Budapest, 1986. június 11.«”
*
Ezt követően arról olvashatunk a fotóriporter levelében, hogy Vida Ferenc sírással küszködve hallgatta végig Kádár János sorait, majd néhány keresetlen szóval átadták neki az aranydiplomát igazoló díszoklevelet a piros bőrkötéses mappa kíséretében. Pezsgő durrant, majd rövidesen hozták az ünnepi menüt is, a frissen sült vegyes tálat. Vida diétás ételt kapott. A fotóriporter végigfotózta az eseményt. Ebéd után még elbeszélgettek az aranydiplomással az elvtársai, aztán búcsút vettek egymástól.
Ami Kádár és Vida kapcsolatát illeti, a vérbíró így nyilatkozott egykori barátjáról Borenich Péternek: „…Kérem szépen, én a felszabadulás előtt ismertem meg Kádár elvtársat, és amikor a dimitrovi vonal győzött, és a párszervezetet újjáalakították, én kaptam a megbízást, hogy Kádár elvtársat vonjam be újra, mint régi elvtársat a párt bizonyos problémáinak a megoldására. Aztán később magasabb beosztása volt Kádár elvtársnak, mint nekem, de felső kapcsolatként is találkoztam vele. Ezt követően ötvenegy előtt [Kádár letartóztatásának dátuma] kétszer vagy háromszor felkerestem, barátságosan elbeszélgettünk, de nem lényeges dolgokról.” [Börtönbüntetése után, amikor 1954-ben szabadlábra helyezték] „…ő mondta, hogy szeretné, ha néha felkeresném. És fel is kerestem, és politikai kérdésekről, koncepciós perekről, ilyesmikről tárgyaltam vele. De Kádár elvtárssal azt követően, ötvenhat [november] negyedike után nem találkoztam.”
„Az utolsó felvonás ezután következett – áll a levélben. – Közösen bementünk szerkesztőségünk fotólaborjába, és két kísérőm jelenlétében kidolgoztam a felvételeket. Amikor mindennel végeztem, kérték, hogy kapcsoljam fel a villanyt. Megszámolták az előhívott fényképeket, és még a selejteseket is kivették a papírkosárból, aztán a filmmel együtt becsomagolták, és eltették egy aktatáskába. Nekem pedig zsebből húszezer forintot adtak, de hozzátették, hogy »amit ma csináltál és láttál, azt felejtsd el, és kussolj!«.”
A Vida Ferenc által aláírt levél pár nap múlva megérkezett Szegedre, és mindjárt el is terjedt, hogy kitisztult a levegő. A szeptemberi tanévnyitó ünnepség a szokásoknak megfelelően zajlott le, az arany-, gyémánt és vasdiplomásokat megtapsolta a közönség. Az ünnepelteket az esemény után autóbusszal vitték el egy étteremhez, amelyet gyönyörűen feldíszítettek. Az asztalok tele voltak friss virágokkal.
A pódiumon a zenekar halkan játszotta Dankó Pista legszebb nótáit. A prímás végigsétált az asztalok mellett, ahol a véndiákok könnyes szemekkel énekelték fiatalságuk legszebb dalait. Amikor az egyik ünnepelt fia véletlenül az asztal peremén a virágok közé nyúlt, szóhoz sem jutott a meglepetéstől, mert felfedezett egy minimikrofont.
Édesapja előtt is találtak egy másikat. Ezért aztán egy szalvétára ráírták, hogy „vigyázzatok, lehallgatnak minket”, amely szalvéta eljutott valamennyi ünnepelthez. Amikor jobban körbenéztek, felfedezték, hogy a terem négy sarkában olyan férfiak és nők ülnek, akikről semmi jó nem várható el. Vacsora után az ünnepeltek a város egyik szállodájában pihenhették ki a nap izgalmait és fáradalmait.
*
„Ugyanaznap késő délután Budapesten dr. Vida Ferenc egy üveg bort kért és visszavonult a szobájába. Másnap reggel az egyik nővér, aki benyitott hozzá, nem akart hinni a szemének: Vida sötét öltönyben, fehér ingben, nyakkendőben, tükörfényes cipőben, elegánsan felöltözve aludt az ágyában. Ilyen gyönyörűen felöltözve még sosem látták. A Kádár-levél a földön hevert. A nővér kirohant, és két nővért meg egy orvost hívott segítségül. Közösen levetkőztették Vida Ferencet, majd lemosták a zuhanyzó alatt, pizsamába öltöztették, az ágyneműt lecserélték, és így fektették vissza az ágyába.”
Négy évvel később távozott az élők sorából az az ember, aki annyi hazánkfia halálát és börtönbüntetését mondta ki.
Bertrand Russelltől való az idézet:
„A tiszta lelkiismerettel elkövetett kegyetlenkedés a moralisták gyönyörűsége. Ezért találták ki a poklot.”
