Hétvégi melléklet

2020. május 9.

0509

Babérok

Vers

Friedrich Hölderlin: Az élet fele útján

Sárga virággal és vad
rózsákkal rakva csüng le
a part a tóba,
ti nyájas hattyúk
és részegen csóktól
a józan és szent vízbe
mártjátok fejetek.

Jaj nékem, hol kapok én, ha
tél jön, virágokat és hol
napsugarat
és árnyékot a földön?
Falak merednek
szótlan s hidegen a szélben
csörögnek a zászlók.
 

(Kosztolányi Dezső fordítása)

Csempésztársaság

Vízre bocsátott rokonok

„A saját tájékozottságom és szórakozásom hajt, hogy lépést tartsak azzal, ami történik a világirodalomban”

Sárdi Krisztina
Sárközi Mátyás
Fotó: MH/Purger Tamás

Író, újságíró, szerkesztő, galériatulajdonos és grafikus. Egyaránt otthon érzi magát a Váci utcában, a Hampstead Heath-en és a saint tropez-i strandon. Bár azt mondja, neki csak levelenként osztják a babért, az utóbbi időben mégis egész koszorúra valót kapott belőle Sárközi Mátyás. Tavaly decemberben Prima díjat, aztán már­cius 15-én kiderült, Kossuth-díjat is. Molnár Ferenc unokájával legutóbbi budapesti látogatásakor beszélgettünk.

– A Kossuth-díjat kivételesen értékes művészi pályafutása során létrehozott, a hazai kortárs irodalmat gazdagító sokoldalú prózaírói, műfordítói, kritikai és publicisztikai életműve, valamint a huszadik század eleji magyar szellemi-kulturális életet érzékletesen ábrázoló családi krónikái elismeréseként kapta meg. Milyen érzés a neve mellett azt látni, hogy Kossuth-díjas író?

– Mivel külföldön élő magyar író vagyok, félig-meddig meglepetésként ért, hogy ezt a patinás díjat is elnyertem, évekkel a József Attila-díj után. Ha a fránya koronavírus-járvány lezajlott, át is vehetem valamikor majd a Parlament kupolatermében. Érzésem szerint ez afféle életműdíj, ám ez nem jelenti azt, hogy pihennem kell az elnyert babérokon. Most már méltónak kell lenni a magas kitüntetéshez.

– Ha már a krónikáiról szó esett, tavaly ősszel emlékeztünk meg a BBC magyar adásának nyolcvan évvel ezelőtti létrejöttéről, ahol csaknem harminc évet töltött.

– Igazából csak huszonnyolc évig voltam a BBC magyar osztályának munkatársa, mert négy évig a Szabad Európa rádióval megcsaltam a BBC-t, annyira vágytam egy kicsit Európában élni! Anglia akkor még egész más volt, egész Londonban nem lehetett egy jó eszpresszókávét inni.

– És most már lehet?

– Hajjaj! Van ott már olasz meg minden­féle náció.

– Nagyjából hatvan éve él már Londonban. Mennyire alakult át a város ez idő alatt, miben érezhető az idők változása?

– Abban feltétlenül, hogy végre valahára a gasztronómia nem annyira angolos, nemcsak birkát lehet enni és teát inni, hanem kapucsínót is bárhol kapni, és még a magyar vendéglők is megéltek egy darabig. Az utóbbi időben sok bezárt közülük, talán azért, mert ha az angolok igazán jó magyar kosztot akarnak enni, akkor felülnek egy repülőre, és eljönnek Budapestre. De az én időmben még keménykalapban jártak, és rettentő nemzeti rigolyáik voltak, amelyekhez ragaszkodtak – ennek előnye is volt, meg hátránya is. Az, hogy udvariasak, előzékenyek, kedvesek, segítőkészek, megmaradt a mai napig. Örömmel tapasztalom, hogy e téren Magyarország, Budapest is sokat fejlődött. Nem fogja elhinni, de így van. Én egy idős úr vagyok, és itthon folyton át akarják nekem adni a helyet a villamoson és a buszon. Ez Angliában nincs így.

– Van kedvenc helye Londonban?

– Egy művésznegyedben élek, Hampsteadben, ami elég messze esik a város kellős közepétől, a Piccadillytől, és tulajdonképpen egy nagyon régi, több száz éves falu Londonon kívül. Egy megállóval kijjebb már a metró a nagy zsidónegyedben, Golders Greenben fut tovább, de ezen a részen művészek, írók élnek. Van egy kedvenc kis eszpresszóm, az a neve, hogy Coffee Cup – Kávéscsésze – és ez már megelőzte a korát, mert huszonöt évvel ezelőtt is iható kávét főzött, és ehető szendvicseket gyártott. Ott mindig ült egy öreg bácsi a sarokban, és papírokra firkált, mint ahogy én szoktam. Azt mondták, ez egy híres író, csak senki sem tudja, kicsoda. Külföldi. Azt sem tudták, milyen nemzetiségű, de a sikereit még a második világháború előtt Németországban aratta, aztán ide emigrált, és azóta senki se hallott róla. Ám ez a bácsika egy szép napon szerepelt az újságban azzal, hogy az ezerkilencszázharmincas években írt Hitler-ellenes, Németországban kiadott regénye bekerült a század legfontosabb művei közé, majd nyolcvanegyben erre a régi könyvére kapott egy Nobel-díjat. Tehát ez az ismeretlen, kicsit kopott és cigarettahamuval szennyezett kabátos bácsika egyszer csak Nobel-díjas lett, és úgy hívták, hogy Elias Canetti. Arra gondoltam, hogy ilyen leszek én is. Ott ül ez a vén, kajla bajuszú ember, nem is tudjuk honnét jött, talán Bulgáriából vagy Magyarországról, valami keleti országból, és állítólag ír. De nagyon gyakran belátogatok a városba, nagy sétákat teszek a Sohóban például. Élvezem, hogy forog az idegen.

Sárközi Mátyás: Nyolcvankét évesen nem arra vágyom, hogy nagy írók hatása alatt változtassak azon a módon, ahogyan írni akarok, ami már kialakult
Sárközi Mátyás: Nyolcvankét évesen nem arra vágyom, hogy nagy írók hatása alatt változtassak azon a módon, ahogyan írni akarok, ami már kialakult
Fotó: MH/Purger Tamás

– Térjünk vissza a BBC-hez!

– Nagyon jól éreztem magam az ott töltött éveim alatt. Ott dolgozott akkor Cs. Szabó László, aki édesapámnak (Sárközi György költő, a Válasz folyóirat szerkesztője, az irodalmi szociográfia egyik úttörője hetvenöt éve, 1945. március 8-án hunyt el a balfi munkatáborban – S. K.) nagyon jó barátja volt már a háború előtt, amikor a Magyar Rádió irodalmi osztályának igazgatója volt, és apámat gyakran szerepeltette. „Csé” apám helyett apámként fogadott a BBC-nél. Az ő fia, András is oda került egyébként, mind a ketten ötvenhatos menekültek voltunk, az evangélikus gimnáziumban egy osztályba is jártunk, együtt érettségiztünk. Mi voltunk többek közt az ötvenhatban megnövelt adásidővel dolgozó magyar osztály új, hazulról jött munkatársai. András volt a sportrovat sztárja, én pedig a kis, Angliát lefestő szösszeneteimet írogattam, Angliai színfoltok címmel.

– Hogy történt mégis akkor az a kitérő a Szabad Európához?

– Teljesen saját jó szántamból, mert hatvanhárom körül úgy éreztem, bele akarok szagolni a La Manche-csatornán túlnani Európa életébe, és mivel éppen meghirdettek egy szerkesztői állást Münchenben, a Szabad Európa Rádiónál, jelentkeztem. Már megint csak protekcióval kerültem be, mert míg Londonban Cs. Szabó László volt az osztály sztárszerkesztője, addig a Szabad Euró­pa magyar osztályának főtanácsadója az a Szabó Zoltán volt, aki mint falukutató, egész fiatalon barátkozott össze édesapámmal, aki akkor az Athenaeum könyvkiadó irodalmi osztályvezetőjeként elindította a népi írókat, és népszerűsítette a magyar vidéket a magyar falut felfedező könyvsorozattal, amelyben A tardi helyzet, Szabó Zoltán könyve az egyik legolvasottabb és legszínvonalasabb munka volt. Zoltán a hatvanas évek elején már újabb feleségével, egy Károlyi-grófnővel London egyik leg­elegánsabb kerületében, Kensingtonban élt, és szabadúszóként különböző magyar emig­ráns szervezeteknek a tanácsadója volt, többek közt a Szabad Európa Rádió magyar osztályának. Én már akkor dolgoztam Borbándi Gyula Münchenben kiadott folyóiratának, az Új Látóhatárnak, amely kétségtelenül a magyar emigráns közösség legelitebb és legjobb irodalmi folyóirata volt. Persze a két nagy rádióadó magyar adása gyűjtötte maga köré az írástudó embereket, úgyhogy Münchenben még olyan veteránokkal dolgozhattam együtt, mint a régi pesti újságíró, Indig Ottó vagy a magyar kommunizmus ellen a maga buldog modorában vicsorgó Mikes Imre, aki Gallicus néven volt a Szabad Európa sztárújságírója – velük én mind nagyon jó barátságot kötöttem.

– Szóval, ott is nagyon jól érezte magát…

– Borbándi Gyulával például nagyon jókat is teniszeztem a rádió épületével szemközti pályákon. Mindkét helyen sok barátot szereztem egyébként, és azzal az örömmel mentem be minden reggel dolgozni, hogy kellemes társaságban beszélhetem meg a világ dolgait, és azt, mi történik éppen az akkor még szovjet megszállás alatt lévő Magyarországon. Azután persze elkövetkezett ezerkilencszáznyolcvankilenc, a rendszerváltozás, és végeredményben okafogyott lett az, hogy a BBC vagy az amerikaiak a Szabad Európával bevallottan propagandarádiót működtessenek, mert a magyar rádió ugyanazt mondhatta el, amit ők.

– Időközben Londonban nyitott egy kis képgalériát is. Miért?

– Egyrészt, hogy a feleségem is valamivel eltöltse a napi munkaidejét. Hamp­steadben, egy csendes, forgalommentes mellékutcában, ahol kis üzletek, kávézók voltak és vannak, hoztuk létre a galériát, amelynek elsősorban az volt a célja, hogy fiatal művészeknek teret adjon a szereplésre. Háromhetenként váltottam a kiállításokat, amelyekre mindig fiatal művészek alkotásait válogattam össze a főiskolákról – mert valójában vagy öt képzőművészeti főiskola van Londonban –, illetve természetesen magyar művészeket is futtattam. Kass János, Gross Arnold törzskiállítóim voltak, mert a galéria kicsi volt, és főleg grafikai lapokkal foglalkoztam, nem méretes nagy olajfestményekkel vagy ne adj’ isten, nehéz márványszobrokkal. Így is nagyon sok ismerőst, barátot szereztem, valamint gyűjtőket, akik magyar művészeket, fiatalokat, megfizethető, de színvonalas képzőművészeti alkotásokat gyűjtöttek.

– Grafikával Mátyás maga is foglalkozott, egyik BBC-s kollégája, Neményi Ninon londoni, kultúrtörténeti útikönyvét illusztrálta is. Rajzol még?

– Sajnos nagyon ritkán. Mindig elhatározom, hogy amikor Budapestre jövök, veszek egy nagy vázlatfüzetet, albumot, egy kis üveg fekete tust, és egy mártogatós, tollszemes tollat – mert én azzal szeretek rajzolni, nem töltőtollal vagy vegyi tintákkal töltött rajztollal –, aztán járom a várost, és skiccelek. De embereket is szoktam rajzolni. Leülök egy ilyen kávéházban, mint ez, és ha látok egy jó fejet, akkor tudta nélkül csinálok róla kis vázlatot. Néha-néha megkértek, hogy illusztráljak egy s mást, mint ahogy azt tette Neményi Ninon. Néha elfog a lelkiismeret-furdalás, hogy miért töltöttem én három évet a Szent Mártonról elnevezett londoni művészeti iskolában, ahol diplomát is szereztem könyvgrafikából és művészettörténetből, ezt művelni kellene! De valahogy mindig elsodornak az események, a rajzolás pedig elmarad. Viszont szeretném, ha nem menne ki kezemből a rajztudományom örökre. Általában, ha dedikálok, akkor nagyon gyakran rajzolgatok például egy kis önkarikatúrát magamról az aláírás mellé, amikor szeretettel vagy jókívánságokkal ajánlom a könyvet valakinek, a dátum alá odarajzolom magamat kajla bajuszommal, vagy hölgyeknek hódolatom jeléül odarajzolok egy csokor rózsát. Ma már ebben merül ki a grafikus művészi tudományom.

– Ezekből a rajzokból igazán sok szokott készülni az Ünnepi Könyvhét napjain, amelyen mindig részt vesz, rendszeresen új kötettel. Idén ki van soron a „ládafia-történelemből”?

– A családi témákból, bármily színesek és gazdagok voltak, kifogytam. Megírtam Színház az egész világ című, elég vaskos könyvemben magyar születése ellenére elég unikum módjára világhírű nagyatyám, Molnár Ferenc, a színműíró életét és munkásságának a történetét. Aztán megírtam ugyebár édesanyám, Sárközi Márta történetét, mert a Levelek Zugligetből az általa hozzám intézett leveleken alapul. Ő afféle Madame Sévigné volt, csodálatos levélíró, nem hiába volt Molnár Ferenc lánya, arra a levélkötegre alapoztam a könyvemet. Tavaly sorra került a nagymamám is, Vészi Margit, és ismét azt a módszert választottam, hogy a hozzám intézett leveleit tettem a könyv gerincévé. Ő olyan érdekes életet élt, udvarolt neki Molnár Ferenc, Ady Endre és Puccini is, egyszer megkértem, írja meg a memoárjait. A szerény amerikai nyugdíjából a spanyolországi Alicantéban napi egy meleg étellel meg tudott élni, onnan küldte nekem leveleit. Nagyon magányos volt. De memoárt nem írt, azt mondta, ha visszatekint, akkor elfacsarodik a szíve. Mert nagyvilági hölgy volt valaha, és hitt abban, hogy lesz belőle európai szintű ismert művésznő: először énekesnő akart lenni, aztán festőművésznő, aztán írónő. Nekem meg is írta, hogy mivel minden öt évben megváltoztatta, mi szeretne lenni, ezért nem lett végül semmi. De hát Ady még nagyon hitt „Margitában”, szonettkoszorút írt hozzá, csapta neki a szelet, aztán Molnár Ferenc jobb partinak bizonyult. Ezeket írta meg nekem mégis aztán levélben nagyanyám. Vagy amikor elmeséltem neki, hogy elmentem egy kiállításra a Tate Galériába és ott láttam egy görbe, kis, csúnya öregembert, akiről kiderült, hogy Igor Sztravinszkij, a világhírű zeneszerző, amire én hirtelen elhatározásomban a kiállítás katalógusának hátára kértem tőle egy autogramot, jött azonnal egy anekdota, hogy az ő leánykorában hogyan mutatták be Sztravinszkij új balettjét, milyen botrányok voltak. Mindemellett édesanyám rajtam – Londonon – keresztül levelezett Margittal, hogy a magyar hatóságok kikerülésével részesülhessen a Molnár-vagyonból, amit anyám egyedüli gyermekként örökölt. Mindez elég regényesnek tűnt ahhoz, hogy én a kis könyvemet a legutóbbi könyvhéten vízre bocsássam, de elfogytak a rokonok.
A következő kötetem az említett londoni romantikus művésznegyedről, Hampsteadről szól, magyar vonatkozásaival együtt.

– Tavaly ősszel Ferdinandy Györggyel együtt a Petőfi Irodalmi Múzeum nemzetközi irodalmi fesztiválján az emigráns magyar irodalomról beszélgettek…

– Aminek manapság szintén a haldoklását látjuk, és értelme addig volt, amíg valami olyat képviselt, amit itt nem lehetett.

– Mire lehet akkor ma használni ezt a kifejezést? Érvényes még egyáltalán?

– Az a helyzet, hogy minket a történelem vihara messze sodort, és mivel most már olyan régen ott élünk, nem mindegyikünk hajlamos arra, hogy hazatelepüljön. A külföldi magyar irodalomnak különböző gócai voltak: New York, London, Párizs nagyon fontos, és München, mert ott volt az Új Látóhatár és a Szabad Európa Rádió. Sokan úgy érezték Párizsban, Angliában, Amerikában, ennyi évtized után eljött az ideje, hogy kétnyelvű írók legyenek. Például Ferdinandy megpróbált betörni a francia írók közé, nem is egészen sikertelenül, Kabdebó Tamás is úgy képzelte el a jövőjét, hogy őt nyilvántartják, mint ír prózaírót és költőt, Makkai Ádám is kétnyelvű lett Amerikában. Én soha nem próbáltam angolul írni. Most talán – ez itt a reklám helye – a Kortárs kiadó hősiesen kiadja a Levelek Zugligetből egy átdolgozott, az angol olvasó számára is élvezhető, tehát nem csak a magyar irodalom belső életével foglalkozó, angol nyelvű fordítását. Ez lesz az első angol nyelvű könyvem, attól eltekintve, hogy Molnár Ferencről írtam egy egész rövid kis angol nyelvű életrajzot, Molnár angol színházi ügynöke biztatására. Viszont már az előző generációra, a két világháború között emig­ráltakra is igaz volt, hogy a párizsi magyarokra hatott a francia irodalom, ránk, londoniakra hatott az angol irodalom, attól függően, ki hová vetődött. Szerintem Makkai Ádámra például Chicagóban hatott a modern amerikai költészet vagy Kabdebó Tamásra az írországi modern irodalom.
A párizsiak voltak azok, akik először kezdték el – francia mintára – a formabontást, a formabontó irodalom átplántálását a magyar költészetbe és prózába. Például Papp Tibor és Karátson Endre olyan hangot hoztak az új magyar irodalomba, ami teljesen ismeretlen volt. Ezekre a modern törekvésekre nagyon odafigyelt az új magyar írónemzedék, meg az idősebb is végeredményben, meg az irodalomtörténészek hada: Kabdebó Lóránt és társai. Mindez nagyon érdekes vonása volt annak, miben különbözik a külföldi magyar irodalom a hazai­tól. De hát persze a politika volt az első és legfontosabb jellegzetesség, különbség. Magyarországon nem lehetett az igazságot akkor még leírni, mi pedig kiéltük magunkat abban, hogy tudtuk, amit leírunk, azt becsempészik Magyarországra. Én is ennek a csempésztársaságnak voltam az egyik prominens tagja, amikor a kilátogató magyaroknak odaadtam az Irodalmi Újság, az Új Látóhatár vagy egyéb magyar sajtótermékek, könyvek példányait, hogy a szennyes közé csomagolva – a vámos elől elrejtve – próbálják meg hazacsempészni. Ez nagyon működött, és aki akarta, az tudta, hogy mi történik a nyugati magyar irodalomban. Vagy hogyha merészelte hallgatni a Szabad Európa, a BBC magyar adását.

– A rendszerváltozással mindez okafogyottá vált, ám az utóbbi évtizedekben mind Párizsban, mind Nagy-Britanniában jelentős magyar közösségek alakultak ki.

– Az európai uniós munkavállalást, költözési szabadságot kihasználva valóban sokan jöttek, de érdekes módon ezeket a fiatalokat, az új generációt nem annyira érdekli a kultúra és az irodalom. A disznótoros vacsora egy-egy magyar egyesületben, amit akár egy kinti magyar egyház, katolikusok vagy protestánsok szerveznek, vagy egy magyar nótaest jobban érdekli őket, minthogy formabontó költeményeket olvassanak.

– Mátyás mit olvasott, ki hatott rá?

– Prózaíróként példaképeim voltak olyanok, mint Graham Green vagy Somerset Maugham, és tetszett az a fajta intellektuális angol próza, amely magvas is, de ugyanakkor olvasmányos. Ismerik az olvasóim, hogy én általában igyekszem valamit kifejteni, elmondani a prózámban, ám mindig szemem előtt lebeg, hogy az olvasó ne unja el magát, és ne álmosodjon el, mialatt az én könyveimet lapozgatja. Hallom, hogy az előbb emlegetett, nagymamámról írt Margitot egyesek egyvégtében, két nap alatt elolvasták, nem tudták letenni. Ezt szeretem! Úgy látszik, ezután vastagabb könyveket kell írnom.

– Mi a helyzet a kortárs szerzőkkel, tendenciákkal?

– Követem, mi történik az angol irodalomban, mint ahogy ezt teszik azok is, akik még csak fél lábbal költöztek haza, és még mindig a befogadó országban töltik az idejük nagy részét. Most úgy érzem, hogy talán nincs éppen olyan izgalmas korszaka az angol irodalomnak, mint húsz évvel ezelőtt volt. A Times Literary Supplement (A The Times égisze alatt megjelenő, nagy múltú és –presztízsű irodalmi hetilap – S. K.) rendszeres olvasmányom, és ez nemcsak kritikákat közöl, hanem szemelvényeket, novellákat is, költeményeket, de ha azt kérdezné, hogy kit tudnék most felsorolni, nincsenek igazi kedvenceim. Inkább mondhatnám, hogy több érdekességet találok most a francia, német és amerikai írók között.
A feleségem nagy gallomán, ő állandóan olvassa a franciákat, és rászoktatott például Raymond Queneau-ra, őt szeretem. Korábban a német klasszikusok között mintaképeim voltak például azok, akiket apám fordított magyarra, például Thomas Mann, de a kevésbé mély Erich Kastner is. Szóval most már nyolcvankét évesen nem arra vágyom, hogy nagy írók hatása alatt változtassak azon a módon, ahogyan írni akarok, ami már kialakult. A saját tájékozottságom és szórakozásom hajt, hogy lépést tartsak azzal, ami történik a világirodalomban. Például figyelem az oroszokat is, a cseheket és a lengyeleket. Amikor újra felfedezték az oroszok Iszaak Babelt, akkor én úgy éreztem, hogy itt egy novellista testvérre leltem, mert úgy írt egészen ezerkilencszáznegyvenes haláláig, ahogyan én szeretnék.

– Hogyan tölti egy napját, amikor éppen nem újabb könyvön dolgozik?

– Óriási újságolvasó vagyok és internetolvasó is. Szeretek nagyon tájékozott lenni a magyar, illetve a világpolitikában. Amikor reggel tíz órakor felébredek – és aki előbb zavar engem a telefonjával vagy akárhogy, azt a pokolba kívánom –, akkor reggeli után egyenesen az internethez ülök házikabátban, és megnézem az összes magyar internetes portált, kormánypártit és ellenzékit egyaránt, csak ezután jönnek a kulturális portálok, hogy tudjam, mi történik. Ez egy régi pesti dolog. Azután bemegyek a feleségemhez, aki akkor már ébredezik, vagy akkor kezdenek a magyar barátok hívogatni, hogy „Mi újság van? Te jobban tudod, mint mi, mert te jobban figyeled.”
Akkor mondhatom nekik, hogy „Képzeljétek, meghalt a Konrád”, vagy „elsüllyedt egy menekülthajó az olasz partok mentén”. Úgyhogy ilyen nagy „képzeljétek” megy reggelente. Aztán szeretek nagyokat sétálni. Ahol lakom, ott van London legnagyobb ősparkja, a Hampstead Heath, ahol még vannak olyan tavak, amelyekben úszni lehet. A feleségem, ha a víz már huszonkét-három fokos, elmegy a parkba úszni, és olyan sáros fürdőruhákkal jön haza! Ezek ugyanis iszapos tavak, vadkacsák is úsznak bennük. Én ezekben nem úszom, akkor már inkább lemegyek Dél-Franciaországba, és a saint-tropez-i strandra megyek ki. Viszont ahol a mi kis vityillónk van, ott nincs tengerpart, legalább kilenc kilométert autózunk, hogy az öbölben úszhassunk, és szemben a saint tropez-i templomtornyot lássuk. A születésnapi ebédemet mindig ott költöm el egy tengerparti vendéglőben jú­lius tizenkilencedikén.

– Mit fogyaszt ilyenkor?

– Bouillabaisse-t eszem (marseillei halleves – S. K.) és a Tarte Tropézienne nevű helyi süteménykülönlegességgel fejezem be, ami olyan, mint egy nagy, dupla francia­krémes, és csodák csodájára egy Micka nevű cseh emigráns találta fel. Ezzel szoktam ünnepelni, és mikor tudják, hogy jövök, akkor kerek tortaformában, égő gyertyával szolgálják fel nekem. Szóval, otthon járok egy nagyot minden nap a Hampstead Heath-en, és aztán megpróbálok dolgozni. Sokáig ugye megvoltak a rendszeres rádiós feladataim. Ezekből úgy látszik kikoptam, nem merek már rendszeresen tudósítani, mert túl sokat vagyok Budapesten vagy Dél-Franciaországban, úgyhogy találtak egy helyettesítőt. Meg azt nem lehet, hogy tegnap láttak engem egy Váci utcai kávézóban, miközben reggel még Londonból küldtem tudósítást, ez nem fair, nem etikus. Még ide-oda írogatok, de sajnos megszűntek az emigráns folyóiratok, és itthon is meghalnak az idős barátaim, már nem tudom, hogy hová küldjek cikkeket. Látom, hogy születnek új lapok…, és van, ami politikai okokból nem smakkol nekem, én oda nem szívesen kontribuálok, és slussz passz. Sajnos ez lustává is tesz egy kicsit, de nem akarom feladni, nehogy kimenjen a nevem a körforgásból. Olyan nincs, hogy nyugdíjas író! Csak egyes szenilis kortársaim gondolják, hogy majd ülnek a megérdemelt babérjaikon. Ül a fene! Először a babérokat meg kell szerezni, és mint Petőfi írta Aranynak: nekem csak levelenként adják, nem egész koszorúban.

Válogatás Mikszáth Kálmán műveiből

Regény a vasúton

„...Marcsák, Borcsák, Pepikék és Ilonkák alakjait elnyelte a füst...”

Unalmas egy utazás az, hogy az ember éjfél után kiindul a Pillich utcai Salamon-házból, megáldja a házat, a lakókat, rengeteg sárban kihajtat iszonyú zökkenések közt a vasúti indóházba, ott megállítja a fiakkerost és a lovakat, akik idehozták, beül a vasúti kocsiba egy hortyogó ember mellé s meg nem áll egy szuszra – Párizsig, már ti. a Budapesten levő Párizs korcsmáig, ahol megreggeliz és lefekszik, korán reggel egy kis nyugodalomra.

A szegedi indóház tele volt filiszter utasokkal. Hiába kerestem magamnak valami rokonszenves arcot, akivel átbeszélgessem az utat, nem találtam.

Ott lépegette végig a szurtos éttermet a derék Szende miniszter is, kialudt ábrázattal és megnagyobbodott szemekkel. Némileg vigasztaló rám nézve, hogy ő is jön, mert hiába, ezek a leszidott miniszterek valóságos kedves ismerősök gyanánt tűnnek föl. Az a jó honvédelmi fizionómia, mely különben elég mogorva, olyan biztató, nyájas volt most nekem, mint valami kedves kép, valami kedves szoba faláról. Aztán valljuk meg az igazat, kiben ne volna meg az a hiúság egy és ugyanazon a vasúton és alkalommal utazhatni egy valóságos eleven miniszterrel? Egy nagy ember fényt vet a csoportozatra is, mely mellette van. Milyen édes tudat, hogy Clio közvetlen közelben leselkedik.

A harmadik csengetésre azonban egy első osztályú kupé elzárta földi szemeim előtt az excellenciás alakot, s én találomra léptem be egy másodosztályú kupéba.

Mint már említém, egy körülbelül negyven éves ember hortyogott ott mély álomba merülve, nagy lőcsös lábait szétrakva a foteleken, mellette jobbra-balra kufferek, ládák és skatulyák töméntelen sokasága, s ezek közt az iskátulyák közt egy gyönyörű, fiatal, barna asszony.

Az az arc volt, ami nekem mindég a legjobban tetszett: fekete arcbőr, kék szemek, hosszú és hegyes vonások, sasorr és duzzadt ajkak.

Andere Städtchen, andere Mädchen. Nyomban elfelejtettem összes szegedi ideáljaimat. A Marcsák, Borcsák, Pepikék és Ilonkák alakjait elnyelte a füst, melyet a gőzgép eregetett, szürke csíkot festve vele az éjszakába.

Mindég az emberiség szerényebb fajához számítottam magamat, nem tudom, joggal-e vagy sem, de annyi bizonyos, hogy
a fiatal hölgyet nem mertem megszólítani, pedig csak ketten voltunk a kupéban (mert aki alszik, az nem létezik); a harmadik idegen úr pedig ugyancsak mélyen aludt.

A magányosan utazó hölgyekről már Plinius mondja, hogy igen kellemetesek, s én magam azon rossz nevelésnél fogva, amelyben részesültem, bizonyos elővéleménnyel viseltetem irántuk, mely rendesen a kellőnél több bátorságot szokott kölcsönözni. De ezt a királynét nem mertem megszólítani. Ez még, ha igazán „olyanféle” is, többet ér egy leányneveldénél egymaga!

Míg én ezeket így jártattam eszemben, azalatt egyszerre csak megnyíltak a duzzadt ajkak, s egy csengő hang ekképpen csiklandoztatta meg füleimet:

– Mi történt, hogy ilyen lassan megy a trén?

– Ez már így lesz egész Szatymazig – mondom. – Az árvíz elrontotta a pályát, s pilótákra csinálták. Ez az ideiglenes pálya, és nem lehet rajta sebesen hajtani.

– Micsoda az a Szatymaz?

– Ami Párizsban Versailles vagy jobban mondva, ami a bundán a gallér. Ez a szegediek egész kirándulási helye. Kedves hely nagyon. Egy-két jó órát én is szívesen töltöttem itt nyaranként.

– Hogyan, ön szegedi? Ezzel a kiejtéssel? Ne mondja?

– Nem. Én majdnem szegedi vagyok, hanem mégis inkább nógrádi volnék és csak egy hajszál híja, hogy még nem vagyok pesti lakos.

– Ah, az derék. Én magam is Pestre költözöm.

– Vigasztaló rám nézve. Egy szép hölggyel több.

– Egy csöpp a tengerben – mondá mosolyogva.

– A tenger, igaz, hogy nagy – szóltam –, de ha az ember abból iszik, nem tudja, nem-e éppen neki jut az az egy csöpp.

– Biztosítom, uram, hogy…

– Csak folytassa, nagysád.

– Hogy ön nem olyan szomjas, amilyennek mutatja magát.

– Honnan gondolja? Tudja-e, hogy az kihívás?

– No, vegye annak, ha tetszik.

– Ah! Nagyon jól van. Félek azonban, maga vagy nem érti, amit beszél, bocsánat, nem vigyázza jól, amit beszél, vagy pedig én vagyok a legboldogabb ember ezen a vasúton. Pedig esküvel biztosítom, hogy egy miniszter is van rajta.
A szép barna asszony lesütötte a szemeit. Aztán sóhajtott.

– Nem mindig a nagyok és hatalmasok a legboldogabbak.

Mintha most is hallanám, mennyi kacérsággal vegyes búbánat volt e szavakba fektetve!

– Nős ön? – kérdé – aztán álmodozóan, a legyezőjével hajtva el virginiám füstjét.

– Nem én.

– Mi annak az oka?

– Az, hogy még nem akadtam soha női arcra, amely mélyebben érdekelt volna.

– Sohasem is gondolt a házasságra?

– Nem én, soha.

– De csak szeretett valamikor?

– Az édesanyámat.

– Lássa, maga nekem tetszik ezekkel a hóbortos beszédeivel.

– Köszönöm, Hanem, aki állít, annak bizonyítania is kell.

– No, no, no… de hamar akar maga mindent. Apropos, hogy is hívják önt?

Minthogy előttem lebegett a kecskeméti precedens, egy érdemes képviselőnk és volt biztosi tanácsos nevét diktáltam be a szép idegen emlékezőtehetségének. Ezzel a revanssal magam részéről is tartozásban voltam.

– Ahá, ahá… ön hát az a híres ember? Ejnye no, hisz most emlékszem már, hogy láttam is a vicclapokban. Hanem átkozottul lefogyott ön! Talán beteg volt?

– Nem biz én, hanem már egy év óta valami titkos vágy emészt, melynek tárgyát csak most két órája leltem föl.

– Ej, ej, uram! Gondolja meg, hogy…

– Mindent meggondoltam. És csak azt sajnálom, hogy egy szegedi bicsakot nem hoztam magammal, hadd hasítanám szét ennek a részeg embernek a torkát: ne legyen még lehetősége sem annak, hogy fölébredhessen. De különben is úgy hortyog, mint egy medve. Én nem látom be, hogy miért kellene respektálni. Vegyük úgy, hogy nincs itt.
A szépasszony mosolygott és a fejét rázta… Megfenyegetett az ujjaival…

– Pszt! Lassabban… Úgy tetszik, mozdult ez a csúf majom.

Csakugyan. E pillanatban megrázkódott a hórihorgas filiszter egész testében, egy irtózatosat csuklott s kinyitotta apró, kékes szemeit.

Meglátva, hogy szétterpesztett lábaival felöltőmet besározta, szelíd hangon mondá:

– Bocsánat, uram, a neveletlenségért… igazán sajnálom…

– Nem tesz semmit – feleltem bosszúsan –, feküdjön ön egész kényelemmel.

– De nem addig az, uram. Én mívelt ember vagyok. Én tudom, mi az a modor. Legyen ön elnéző, kérem, ilyenkor… igenis, ilyenkor. Az ördögbe is, uram, esküvője napján a legszolidabb ember is többet iszik egy-két pohárral a szokottnál. Úgy van, uram, egyedüli mentségem ez az átkozott… vagy mit is beszélek… ez a mai esküvő. A vőlegényi állapotom az oka. Hiszen ön meg fogja azt érteni. Te is bocsáss meg, kicsikém, hogy unatkozni hagytalak. De látod, a bor, a sok étel… Vagy elszenderültél? No, csak aludj, édes szívem.

Nagy szemeket meresztettem. Most már világos volt előttem minden, s tévedésem egész nagyságában feküdt előttem. Hogy is nézhettem demimonde-nak egy menyasszonyt? De hogy is lehet ilyen egy menyasszony?

A hölgyecske olyan piros lett, mint a bíbor, s lecsukva hosszú selyem pilláit, alvást színlelt férje előtt egész Pestig.

A derék embernek szemeiből egészen kiment az álom Ceglédnél, s mint az a boldog emberek szokása, egész végig eltartott szóval.

– Megházasodtam. Viszem a Rózsikát. Bizony, messziről hozom. Nagy fáradságomba is került. De most már az enyém, hála istennek, és senki másé. A pesti barátaim váltig biztattak, hogy nősüljek otthon. Én? Pestről? Soha! Oh, ott, uram, le van törülve a nőkről a zománc, az a hímpor… igenis, le van törülve. El, el a vidékre. Ott nyílnak a szerény ibolyák. Szakítsunk egyet. Szakítottam, uram, s büszke vagyok rá. Mert ő maga az erkölcs és az irántam való szerelem.

Az aluvóra néztem.

– Igen, igen… ő maga a mocsoktalan erkölcs… dörmögé útitársam. – De nini, Pesten vagyunk már. Hopp. Ébredj, kis feleségem, megjöttünk, itthon vagyunk.

A mocsoktalan erkölcs férje egy gyöngéd érintésére kinyitotta szemeit, s a leírhatatlan szerelem perzselő tüzével függeszté azokat a legboldogabb emberre.

Engem észre sem vett. Midőn a kupéből kilépve, köszöntem, még biccenteni is elfelejtett szép fejével.

Vége

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom