Hétvégi melléklet

2020. május 2.

0502

Zrínyi 400

Vers

Vörösmarty Mihály: Zrínyi a költő

E lantot, koszorútlant bár Violája kezétől,
Mely Szigetet zengé s hősei áldozatát;
És e rettenetes szablyát, sok erősnek ölőjét,
Melyre „ne bántsd a magyart” jelszavam írva vagyon,
Zrínyi, hagyom neked, oh haza! és gondjaidba ajánlom,
Zrínyi, az éneklő s a diadalmi vezér.
 

(1830. október)

„Qui bene imperat, bene obeditur”

Szablya és penna

„A maga erejére támaszkodó, öntudatos nemzetet kívánt teremteni, s megindított egy történelmi folyamatot...”

Faggyas Sándor
Zrínyi Miklós félalakos képmása, Jan Thomas festménye
Zrínyi Miklós félalakos képmása, Jan Thomas festménye
Fotó: MTI/Szigetváry Zsolt

„Zrínyi, dicsőségünk, végső daliája nevünknek” – e Vörösmarty-idézettel kezdi Szerb Antal híres Magyar irodalomtörténetének Zrínyi Miklósról szóló fejezetét, amelynek alcíme: Főúr és költő, misztikus és reálpolitikus. Abból indul ki, hogy Zrínyit a 19. században a kard és a lant hősének nevezték, s ezt a kettősséget, kétféleséget vezeti végig a róla szóló ragyogó kisesszéjében:

„Két életformát, két embertípus legnagyobb lehetőségeit egyesítette magában Zrínyi, és ez a kettősség megnyilvánul egész világképében. Zrínyi egyszemélyben misztikus, égi víziókhoz kapcsolt lélek, – és ugyanakkor magyar földön legkiválóbb képviselője annak a Machiavellin nevelt reál­politikai gyakorlatiasságnak, amely a század vezérarisztokratáinak, Wallen­steinnak, Orániai Vilmosnak, Bethlen Gábornak a tetteit irányította. Vad csatározásaiban a feszületről lehajló Krisztus nagyobb dicsőségét keresi, és misztikus költészetében a végvári vitézeket akarja hadi fortélyokra tanítani…”

Jellemző, hogy Babits Mihály is Zrínyi lényének, karaktere lényegének és sorsának kettősségét emeli ki – de más értelemben – a Nyugatban száz éve, a tricentenáriumi emlékünnep alkalmából megjelent írásában:

„Nyugat és Kelet között, minden nyers erővel, ősmagyar durvasággal és harciassággal és mégis áhítatos szomjával a szellem minden fényének és csiszoltságának, a friss lélek mohóságával s mégis keleti vér nehézkességével, Nyugat védője és apostola s mégis Nyugat értetlenségén s közönyén szenvedve folyton hajótörést, nagy tettekre vágyva és kicsinyes intrikákba veszve, (…) ez a sors ott áll a Magyarság küldetésének centrumában, török és német közt, a magyar történet központjában, múltba és jövőbe ívelve. Lelke zenéjét még Keletről hozza atavisztikus zordságokból, s rögös szavai száz évvel megkéstek – de tanultsága száz évvel szökött előre, és gondolatai és tervei Nyugat felé! Egy ősét folytatja és énekli, egy durva várvédőt, s ő maga a jövőben járó modern katona – múltban gyökerezik s átnő a jövőbe. Harcosa makacs magyarságnak nyugati puhaságok ellen – s harcosa nyugati jövendőségnek magyar makacsságok ellen. Lénye, eredetével és hatásaival, elborítja a magyar történetet, kiérés és előkép egyszerre, szellem és erő, költő és katona, időben megjelent, de idők felett álló lelke a Magyarnak!”

Féja Géza szerint „az egész ország-világ előtt tündöklő” Mátyás király volt Zrínyi legfőbb eszményképe, mintaképe, mert Mátyás belső sokrétűsége főnixként született újjá benne. Lírikus volt és epikus, állambölcselő és gyakorlati politikus, hadvezér, katonai és politikai író, tekintete az egész magyar látóhatárt befogta. A maga erejére támaszkodó, öntudatos nemzetet kívánt teremteni, s megindított egy történelmi folyamatot, amely egészen 1848-ig ér, ezért „nemzetalapítóink sorába tartozik”.

Bár valóban kivételesen sokrétű, összetett személyiség volt, ő egy verstöredékében így vallott magáról: „Nem irom pennával, / Fekete téntával, / De szablyám élivel, / Ellenség vérivel, / Az én örök hiremet.”

Eszerint nem a költői, hanem a katonai küldetését-hivatását tartotta a legfőbbnek, s ez nála egyszerre volt elméleti és gyakorlati mesterség, amit egész életében a magyar nemzet/ország szolgálatába állított. A katonai és politikai tudás – és cselekvés – elválaszthatatlanul összefonódott életében, mérvadó történészek szerint azért lett olyan kiváló politikus, majd államférfi, mert nagyon jó katona és hadvezér volt.

Jellemző, hogy a magyar nyelvű hadtudomány megalapítójaként ezt írta a Mátyás király életéről való elmélkedéseiben a hadi tudomány esszenciájáról: „A királyokban semminémű mesterség nem oly szükséges, mint bene imperare, jól parancsolni: ha ezt a mesterséget tudja, mindent tud. Így a hadi generálisokban is ez a mesterség elegendő, ha semmi többet nem tudnak is: qui bene imperat, bene obeditur. (Aki jól parancsol, annak jól engedelmeskednek.) A disciplina militaris (hadtudomány) abban áll, tudni miből áll az, és tudni parancsolni a szerint.”

Zrínyi nyilván jól tudta ezt a mesterséget, ezért volt már harmincévesen Európa-szerte ismert és elismert katona, itthon pedig tekintélyes és megkerülhetetlen politikus. A még életében, 1664 elején Londonban megjelent angol nyelvű életrajza európai jelentőségű államférfinak nevezte őt, „akire a Gondviselés Európa sorsát bízta”. Olyan biztonságot nyújtó hadvezérnek, aki nemcsak a háború mestere, hanem ismeri a béke szabályait is, és képes megteremteni a nyugalmat, olyan államférfinak, aki áthidalja az ellentéteket, és képes rá, hogy létrehozza a széthúzó, civakodó európai országok összefogását.

Az 1620. május 3-án (ezt édesapja, Zrínyi György horvát bán Petheő Gergely varasdi alispánnak írt keresztelési meghívója bizonyítja), valószínűleg Csáktornyán született Zrínyi Miklós gróf egész fiatalon bekerült a Magyar Királyság és a Habsburg Monarchia politikai-katonai elitjébe. Miután apját hatévesen elvesztette, II. Ferdinánd király gondoskodott róla és öccséről, a nála egy évvel fiatalabb Péterről.

Öttagú gyámi tanács, majd személyesen Pázmány Péter esztergomi érsek, prímás irányította a magyar–horvát kettős anyanyelvű és identitású Zrínyi fiúk nevelését, akik a grazi, bécsi, majd nagyszombati jezsuitáknál tanultak.

Miklós nyolcéves korában megörökölte apja királyi főlovászmesteri rangját, így a magyar főrendek közé került, tizenhét évesen pedig – miután Pázmány mint az ország főkancellárja átadta neki családi birtokai igazgatásának jogát és felelősségét – az új Habsburg-uralkodó, III. Ferdinánd császár és király kamarása lett.

Húszévesen a király légrádi és muraközi kapitánnyá nevezte ki, s ettől kezdve Zrínyi egyszerre védelmezte a török portyázásoktól, fosztogatásoktól a Magyar és a Horvát Királyság határrégióját, valamint saját, több megyére kiterjedő birtokait és az Adriai-tenger partján levő kikötőit. A végeken testvérével vállvetve vitézkedett, közben részt vett a harmincéves háborúban, és szolgálatai elismeréseként 1646 elején (még nem töltötte be huszonhatodik évét) kinevezték a kialakulóban levő Habsburg állandó hadsereg vezérőrnagyává, azaz ő volt az első magyar császári tábornok.

A következő évben pedig – apjához és dédapjához hasonlóan – Zrínyi Miklós elnyerte a horvát báni méltóságot, így az 1640-es évek második felétől egyszerre volt az ország egyik leggazdagabb földesura, a törökellenes harcokban megedződött katona, a Habsburg-császári hadsereg tábornoka, a Magyar Királyság második (világi) főméltósága és a horvát rendek vezetője. Politikai pályája csúcsára 1659-ben érkezett, amikor – elsők között azon magyar arisztokraták sorában, aki nem voltak nádorok – tagja lett a Habsburg Monarchia legfelső hatalmi szervének, a bécsi Titkos Tanácsnak.

A katolikus Zrínyi életcéljának a török kiűzését és a három részre szakadt ország egyesítését – a Szent István-i állam, illetve Mátyás nemzeti királyságának helyreállítását – tekintette hasonlóképpen, mint egy nemzedékkel korábban a református Bethlen Gábor erdélyi fejedelem. Soha nem adta meg magát a körülményeknek, a nehézségek és kudarcok hatására csak a céljához vezető utat változtatta meg, a végcélt soha. Szigetvári hős dédapja nyomába kívánt lépni, ezért élete, energiái és javai legnagyobb részét a végcéljához vezető politikai és katonai küzdelemnek szentelte.

A harmincéves háborút lezáró vesztfá­liai béke (1648) és az 1650-es nürnbergi nagy békelakoma után Magyarországon mindenki azt hitte, illetve remélte, hogy eljött az ideje a török elleni nemzetközi összefogásnak, amelynek vezetését a német–római császár, egyben magyar és cseh király Habsburg-uralkodótól várták. De sem III. Ferdinánd, sem utóda, I. Lipót nem volt hajlandó háborút indítani az Oszmán Birodalom ellen, pedig a birodalmi rendek 1658 júliusában azzal a feltétellel választották meg császáruknak Lipótot, hogy segítséget nyújt Erdélynek a török támadással szemben, majd kiűzi a törököt Magyarországról. E célból egy hónappal később létre is jött a Rajnai Szövetség, de a kulcsszerepben levő Habsburg-uralkodó mindenáron békére törekedett Isztambullal.

Zrínyi az 1650-es évek közepétől ráébredt arra, hogy a császári-királyi udvar nem segíti elképzelései megvalósításában, ezért a katonai és külpolitikai sikereket elérő II. Rákóczi György erdélyi fejedelem felé fordult, a vele való szövetségtől várta a királyi Magyarország és Erdély egyesítését – még azon az áron is, hogy elfogadta volna az erdélyihez hasonló (laza) függést a török Portától. Rákóczi 1657-es lengyelországi hadjáratának kudarca, majd Erdély török–tatár pusztításai és a fejedelem halála kettétörte Zrínyi magyar–magyar politikai terveit. Erdély bukása, a legfontosabb kelet-magyarországi vár, Várad eleste és az újrainduló török hódítás miatt ismét felmerült Bécsben a török háború kérdése, de Zrínyi minden befolyása és erőfeszítése ellenére a Titkos Tanácsban és a Haditanácsban megint a békepártiak kerekedtek felül.

Ezután Zrínyi teljes erővel készült a háborúra, ennek részeként a nagykanizsai török végvár közelében, a Mura és a Dráva összefolyásánál – hódoltsági területen – felépítette az új magyar erődöt, Zrínyi-Újvárt, emellett folyamatosan erősítette csapatait és ismétlődő rajtaütésekkel őrölte a török fizikai és lelki erejét. Ekkor írta meg utolsó, legjelentősebb nemzet- és honvédő röpiratát Az török áfium ellen való orvosság címmel, amelyben hangsúlyozta, hogy a „rettenetes sárkány” ellen külső segítséget nem várhatunk, ezért saját magunkat kell összeszednünk, s ehhez „fegyver kévántatik és jó vitézi resolutio”, azaz elszántság, bátorság. „Egy nemzetnél sem vagyunk alábbvalók”, és noha kevesebben vagyunk, mint a török, de ha helyreállítjuk erkölcsi és katonai erőnket, akkor elbánhatunk vele. Mivel Szent István királytól fogva mindig fegyverrel tartották meg eleink a hazát, most is úgy kell és lehet megtartani, hirdette.

Bár Bécs nem akarta, mégis jött a háború, amit a szultán 1663 nyarán indított meg. Köprülü Ahmed nagyvezír százezres hadserege eredetileg Bécset akarta elfoglalni, de a kedvezőtlen időjárás miatt csak Érsekújvárt szerezte meg. A Linzbe menekült udvar – nagyrészt Lippay György esztergomi érsek, prímás közbenjárására – a dunántúli magyar csapatok főkapitányává nevezte ki a horvát bánt, de már későn, így nem tudta felmenteni Érsekújvárt. Mégis ezután ért katonai-hadvezéri pályája csúcsára a már akkor is Európa-szerte ismert, törökverő hősként tisztelt Zrínyi.

Sikerült elérnie, hogy a bécsi udvar elfogadja az ő török elleni támadó hadjáratának tervét, és a Haditanács a horvát bán segítségére rendelte a Rajnai Szövetség 1663 végén Magyarországra megérkező csapatait Julius von Hohenlohe generális parancsnoksága alatt. A kétszínű Lipót császár januárban hiá­ba fújta le a háborút, Zrínyi és Hohenlohe csapatai már megindultak a téli hadjáratra. A majdnem 25 ezer fős magyar, horvát, osztrák, német birodalmi sereg 1664. január–februárban a Dél-Dunántúlon mélyen behatolt a török hódoltsági területre, több kisebb várat visszafoglalt, bekerítette a kanizsai várat, elpusztította a pécsi török élelemkészleteket, majd Zrínyi csapatai felgyújtották az eszéki Dráva-hidat, amely a törökök legfőbb felvonulási és utánpótlási útvonalának kulcsa volt.

A téli hadjárat Zrínyi legnagyobb haditette volt, előtte csak Hunyadi János tudott 220 évvel korábbi (szintén téli) hadjárata során még mélyebben benyomulni oszmán területre és hasonlóan jelentős, bár nem döntő csapást mérni a korabeli Európa legerősebb hadseregére. Egyúttal több mint fél évszázad óta ez volt a keresztény csapatok első nagy szárazföldi győztes vállalkozása a török ellen. Nem csoda, hogy szinte egész Euró­pa Zrínyit ünnepelte, s várta a folytatást. Mások mellett János Fülöp mainzi érsek, birodalmi választófejedelem, a Rajnai Szövetség elnöke is a magyar–horvát tábornokban látta a török elleni háború hivatott fővezérét. A fentebb említett, 1664 elején Londonban megjelent életrajz is szoros kapcsolatban volt a nemzetközi törökellenes liga létrejöttével, Zrínyi várható és kívánatos fővezéri kinevezésével, Közép-Európa hatalmi átrendeződésével.

Úgy tűnt, generációk álma valósulhat meg 1664-ben, elkezdődik a török uralmát felszámoló nagy háború. Rég nem látott, majd’ százezres nemzetközi haderő állt össze, a Habsburg-udvar azonban megint elszabotálta a török elleni háborút, addig húzta az időt, amíg a török haderő átvette a stratégiai kezdeményezést. Ahmed nagyvezír a nyár elején hatvanezres seregével ismét megjelent a Dunántúlon, felmentette a keresztények által csak májusban ostromolni kezdett Kanizsát, majd gyorsan elfoglalta és lerombolta a szövetségesek által feladott Zrínyi-Újvárt, és Bécs ellen indult.

A csalódott Zrínyi Csáktornyáról Bécsbe utazott, így nem volt jelen az augusztus 1-jei szentgotthárdi csatában, ahol a Montecuccoli császári generális fővezérlete alatt álló egyesült osztrák–német–francia–magyar haderő nagy győzelmet aratott a legalább kétszeres túlerőben levő török sereg ellen.

A Rába vizén kívül Zrínyi neve is hozzájárult a diadalhoz: amikor a véres összecsapás kritikus pontján a francia kontingenshez tartozó magyar huszárok és hajdúk megtámadták a török gyalogságot, a mindenütt felharsanó győzelmes csatakiáltást – „Zrínyi! Jön Zrínyi!” – hallva a janicsárok és a tüzérek fejvesztve menekültek, mert azt hitték, hogy
a híres törökverő hős vezeti a rohamot.

Zrínyit augusztusban eltávolította az uralkodó Bécsből, mert már a hatalmára veszélyes politikai ellenfélnek tartotta az Európa-szerte, sőt a császárvárosban is ünnepelt hadvezér-politikust. Így a horvát bán már otthon értesült a gyalázatos vasvári békéről, amit I. Lipót és IV. Mehmed követei titokban, a magyar rendek és a nádor tudta és beleegyezése nélkül kötöttek meg.

A magyarok számára katasztrofális béke óriási felháborodást váltott ki, külföldi diplomaták szerint az ország a felkelés határára jutott, s Bécsben egyesek úgy vélték, Zrínyi áll majd az élére. Képességei, életcélja és egész életútja ismeretében leginkább ő lehetett volna egy esetleges Habsburg-ellenes magyar–nyugati összefogás vezetője, s a „török sárkány” kiűzése után újraegyesített nemzeti királyság leendő uralkodója. Ha létezett is ez a lehetőség, egy pillanat alatt szertefoszlott 1664. november 18-án a kursaneci erdőben, akár négy-, akár kétlábú élőlény okozta a „diadalmi vezér” tragikus halálát.

Az ereje teljében levő, még nagyobb tettekre képes Zrínyi Miklós nem érte meg ötvenedik születésnapját, éppúgy, mint nagy magyar honvédő és országépítő elődei, Hunyadi János és Mátyás király, Bocskai István, Bethlen Gábor. Rá nézve is igaz Bethlen János erdélyi kancellár, történetíró szállóigévé vált mondása: „Mi is tudtuk volna, mit kellene tennünk, de cselekedtük azt, ami lehetséges volt.”

„Jó szerencse, semmi más”

„Nemo me impune lacesset”

VA

„Sors bona, nihil aliud”, azaz, „Jó szerencse, semmi más” – áll az 1651-ben megjelent, Adriai tengernek Syrenája című kötet, Zrínyi Miklós legismertebb műve, a Szigeti veszedelem első kiadásának címlapján található barokk metszet föliratán.

A jelmondatnak ez az első ismert előfordulási helye – a költő és hadvezér korábban egy más tónusú mottót tartott kifejezőbbnek: az addigra már széles körben ismert, „Nemo me impune lacesset” (Senki sem bánthat megtorlatlanul), amelynek különböző variánsai évszázadok óta fölbukkantak Európában.

Hogy a jó szerencse mikor és mennyire állt mellette életében, azt utólag nehéz lenne megmondani. Négyszáz éve töretlen tisztelete, a nagyszabású és sokrétű életmű azt mondatná, holtáig kísérte. Pedig már a Syrena-kötetben szereplő jelmondatot is egy tragédia ihlette: 1650 szeptemberében meghalt szerelemből feleségül vett hitvestársa, Draskovics Mária Euzébia, és a tragédia ezután is lépten-nyomon felbukkan életében. Ott van a politikailag kihasználatlanul maradt téli hadjárat nyomában, ott van az 1664-es vadászbaleset végzetességében, és ott van a családja utóéletében is, amikor öccse, Zrínyi Péter feje 1671-ben elválik testétől Bécsújhelyen, a Wesselényi-szervezkedés megtorlásakor.

Zrínyi Miklós minden tragédiáját aranyba kellene ma foglalnunk: nem volt a korszak Magyarországán még egy ekkora formátumú politikus, aki országról, nemzetről, szabadságról úgy tudott gondolkodni, hogy az évszázadokig érvényes marad. Hazájáért élt – és „adta Isten, hogy vérét utolsó csöppig hasznosan néki dedicálhatta”.

Nem irom pennával...

Nem irom pennával,
Fekete téntával,
De szablyám élivel,
Ellenség vérivel,
Az én örök hiremet.

„A Szabjunk más rendet dol­gainknak! olyan nemzeti program, amelyet a reformkor szelleme sem tudott meghaladni”

A halhatatlan költő

Vitéz Anita

A kursaneci erdő tragédiája azonban nem süllyesztette feledésbe Zrínyi Miklós nevét: kardforgató kezének kihűlésével hadi-politikai tevékenysége sírba szállt, tollforgató keze azonban olyan emlékezetet hagyott, amely a mai napig lázban tartja a kultúrtörténetre fogékony utódokat, mi több: igazodási pont lehet napjaink vitáiban is.

Zrínyi temetését több mint egy hónappal a halála után tudták megtartani: 1664. december 21-én, az egykori államférfi által szeretett és tisztelt pálos rend szentilonai kolostorában. Gyászbeszédét Kéry János pálos szerzetes, a század egyik legműveltebb és legmeghatározóbb rendtagja mondta (nyomtatásban 1665-ben jelent meg, Nagyszombatban), rámutatva Zrínyi életének kettős pillérére, a művelt íróra és katonáskodó politikusra. Szerinte Zrínyi látta, hogy „jobban szeretik és félnek az olyan sisakoktól, amelyek tudással teli főn nyugosznak”, hogy „vak lesz az a Mars, amely a bölcsesség szeme nélkül jár”. Gyászbeszédében Kéry azt is hangsúlyozza, hogy a „koporsóban fekvő hérosz” „a bölcsességet ritka látvánnyal társította a magyar vitézséghez”. (A pálos rendfőnöknek később több munkája is Zrínyi hatásáról árulkodik: generális perjeli beiktatásakor az eszményi vezető alkatáról értekezik, 1672-ben pedig Martis turcici ferocia… címmel Pozsonyban kiadja Zrínyivel foglalkozó művét.)

„Zrínyi életműve zárt korpusz, a szerző által hitelesített nyomtatott könyv” – írja Bene Sándor irodalomtörténész, aki többek között ebben látja Zrínyi különbözőségét elődeitől. Míg Balassi kéziratokban hagyta életművét, addig Zrínyi Syrena-kötete már az átmenetet mutatja a variálható, kéziratos szövegtestből a rögzített kiadásba. Zrínyi Miklós szinte valamennyi alkotásával új műfajt honosított meg a magyar (és magyar nyelvű) irodalomban.

A hős dédapa önfeláldozását megörökítő Szigeti veszedelem lett az első magyar nemzeti eposz – később jezsuiták, piaristák követték példáját, és a szál majd Vörösmartyig tart –, míg Az török áfium ellen való orvosság című röpirata a magyar publicisztikai irodalom első remeke. De épp így tarthatjuk számon a magyar hadtudományi irodalom legkorábbi alkotásai között a korszerű hadsereg megteremtése érdekében írt Tábori kis tracta (1664) című katonai szabályzatát és a Vitéz hadnagy (1650 és 1653 között) című, saját tapasztalatokat is hasznosító, teo­retikus példatárát.

A szablya és penna szimbóluma mögött élő kettős hivatástudat az antikvitás óta ismert toposz volt, sőt magyar földön fél évszázaddal Zrínyi előtt már az előbb idézett Balassi Bálint is erre tette föl életét. Országos tisztségeivel és hadi tetteivel Zrínyi Miklós nemcsak vállalta az ország szolgálatát a gyakorlatban, de egyszersmind megteremtette ennek a szolgálatnak az irodalmi vetületét és nyilvánosságát is.

Saját haditetteiről, katonai elveiről közvetlenül írt a leveleiben, dédapja históriájában pedig morális allegóriákba csomagolta eszményeit. Ahogy Bitskey István összegzi: „Némi egyszerűsítéssel úgy is fogalmazhatunk: a virtus eszményének történeti epikába transzponált apoteózisa a Szigeti veszedelem.” Röpiratában, a török áfiumban szereplő „Szabjunk más rendet dol­gainknak!” buzdítás pedig olyan közösségi, nemzeti program, amelyet tulajdonképpen a reformkor szelleme sem tudott meghaladni. Zrínyi Miklós tehát nem csak szablyával alkotott örökérvényűt. A személyes és közösségi tragédiák sorával a jó szerencse csak látszólag pártolt el Zrínyitől.

A sokrétű életmű persze aligha választható el olvasmányélményeitől. A főúri könyvtárak 17. századi jegyzékei – köztük a csáktornyai Bibliotheca Zriniana 1662-ben készült összeírása is – arról árulkodnak, hogy az arisztokrata udvarok könyvgyűjteménye egyre nagyobb mértékben fordul a nyugat-európai könyvkiadás friss termékeihez. Ugyanennek a jelenségnek egy másik oldala, hogy Zrínyi Miklós költészetében erőteljes itáliai hatás mutatkozik. Klaniczay Tibor irodalomtörténész mutatott rá arra, hogy Pázmány Péter hatása alatt működött egy olyan arisztokrata szellemi kör, amely követte a kortárs politikai és államelméleti munkák gondolatiságát, és saját közéleti állásfoglalása során merít is ezekből.
A humanista irodalomból ismert fogalmak – a jó szerencse mellett például a hírnév, a virtus és a dicsőség – változatos formában, és a magyar történelem összefüggésrendszerében elevenedik meg tolla nyomán: ír a régi magyarok vitézségéről, hírnevéről és becsületéről, de ír Mátyás király példájáról is. Mindeközben az összefüggésrendszerben saját magának is helyet talál. A Szigeti veszedelemnek a szerzőre vonatkozó kiszólásai árulkodnak Zrínyi önképének alapvonásairól, a kettős hivatástudatról, az erre épülő etikai értékrendről, amelynek középpontjában a virtus állt.

A magyar nemesség eszménye a 17. századra a Regnum Marianum, azaz a Mária által oltalmazott apostoli királyság lett, amelynek részei Zrínyi nemzetfelfogása szerint mindazok, akiket a közös, keresztény múlt, Európa védelme és a szent királyok emlékezete egybe kovácsolt. Ezért az emlékezetközösségért érzett felelősséget, ez határozta meg szereptudatát, és ezért vállalta a küzdelmet karddal és tollal egyaránt – írja Bitskey István. Nem véletlen, hogy mind Zrínyi, mind pedig a gyászbeszédét mondó Kéry János pálos szerzetes foglalkozott Szent László alakjával, aki ennek az emlékezetközösségnek egyik szimbóluma, és ethosza magába foglalja a humanista irodalom virtusfogalmát is.

Ha már Kéry János szóba került, térjünk vissza még egy kicsit a gyászszertartáshoz, mert akad még egy érdekessége. Zrínyi temetése december 21-ére, Szent Tamás apostol, a „hitetlen Tamás”, vagy más néven – ahogyan erre Boda Miklós tanulmánya emlékeztet – „disznóölő Tamás” napjára esett. A göcseji és muravidéki, azaz a Zrínyiek ősi fészke körüli vidék néphite szerint „ha ezen a napon nem ölnek disznót, Tamás öl”.

Figyelemre méltó összecsengés, írja Boda, hogy Zrínyi Miklós az első felesége halála (1650. szeptember 24.) után is úgy rendelkezett, hogy Draskovics Mária Euzébia temetése december 21-én, „Szent Tamás most következő ünnepén történjék meg” (tehát ugyancsak „hitetlen Tamás” napján) „a pálosok kolostorának Szent-Ilona-templomában, Csáktornya mellett”.
Zrínyi Miklós és a pálos rend kapcsolata is korábbi a gyászbeszédet mondó Kéry Jánossal ápolt jó viszonynál. Az említett szent­ilonai kolostort 1376-ban Lackfi István horvát bán alapította, majd amikor 1546-ban a Zrínyiek a Muraköz birtokosai lettek, a kolostort Szent Ilona tiszteletére szentelték fel, a későbbi temetkezési helyül szolgáló Szent Ilona-kápolnát pedig a szigetvári hős Zrínyi Miklós építtette 1559 és 1561 között. A szent tiszteletét a családon belül mi sem bizonyíthatja jobban, mint hogy a Wesselényi-összeesküvésben kivégzett Zrínyi Péter (Miklós testvére) ezt a nevet adta lányának, akiből Munkács hőse lett.

Szent Ilona a róla szóló legenda szerint a 320-as évek közepén elzarándokolt a Szentföldre, ahol egy római szentély alatt megtalálta Krisztus sírját, benne a keresztjét, a feliratot és a szögeket. Amikor a költő Zrínyi Miklós fiatalon Rómában járt, minden bizonnyal fölkereste a Santa Croce in Gerusalemme-templomot, ahol a zarándokok megérinthették a különleges ereklyéket. Ilona fiát, a kereszténységet államvallássá tevő Konstantin császárt a történetírók egy része – és ezt a művelt Zrínyi is biztosan tudta – második Nagy Sándorként emlegette. Különös összecsengés, hogy a bevezetőben idézett első jelmondat, a „Nemo me impune lacesset” is Nagy Sándorra utal. Noha a jelmondatot idővel megváltoztatta, a vadkan okozta sebben meghalt Zrínyi Miklós mégis Szent Ilona oltalma alatt találta meg végső nyughelyét 1664-ben, „disznóölő Tamás” napján.

Befed ez a kék ég...

Befed ez a kék ég, ha nem fed koporsó,
Órám tisztességes csak légyen utolsó.
Akár farkas, akár emésszen meg holló:
Mindenütt felyül ég, a’ föld lészen alsó.

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom