Hétvégi melléklet

2020. április 25.

0425

Lételem

Vers

Tu Mu: Az arany völgy kertje

Ha szeretünk, még a por is aranyló,
békés a fű és minden víz aranytó
s úgy leng a rózsa szellős alkonyatban,
mint kedvesünk könnyű szoknyája hajdan.
 

(Kosztolányi Dezső fordítása)

Művész Páholy

Fényformálás

„A színész a rendezőnek kiszolgáltatott, az operatőrnek viszont nem. Mi tudjuk egymást segíteni”

Péntek Orsolya
Máthé Tibor: Szerintem a fény és a képiség a kapcsolat a szakmáim között
Máthé Tibor: Szerintem a fény és a képiség a kapcsolat a szakmáim között
Fotó: MH/Papajcsik Péter

Egy amerikai operatőr egyszer úgy vélekedett, hogy a magyarok vizuális képessége nagyon magas színvonalú. Szerintem ez abból adódik, hogy nyelvünk finom árnyalatokat is képes kifejezni, és a szóképekben nagyon gazdag – véli Máthé Tibor. A Kossuth- és Balázs Béla-díjas operatőr, az MMA levelező tagja szerint az operatőrnek minden filmben más személyiség gondolkodását kell átvennie, és ehhez kell a született empatikus képesség is, de ő mindig szerette az ilyen szellemi kalandokat. Mindig a rendező meghosszabbított kezének érezte magát.

– Egy régebbi interjújában azt mondta, hogy gimnazistaként – a kisképzőn – fotószakot végzett, de nem szeretett fényképezni. Majd az Iparművészeti Egyetem – akkor Főiskola – építész tervező művész szakára járt, és ezután elvégezte a Színház- és Filmművészeti Főiskola operatőr szakos képzését. Miért módosított pályát a kezdetekkor kétszer is, és miért épp az operatőr szakot választotta? Felmerül az is: miként viszonyul egymáshoz fotó és film?

– Úgy hiszem, tanulmányaimban egyenes utam volt. Továbblépésként fogtam fel minden egyes lépést. Képeztem magam valami felé, de nem tudtam az elején, mi akarok lenni. Mint ahogy a víz keresi az utat, és elkezd folyni, majd kialakulnak a folyók, én is úgy terelődtem. Gyerekkoromban megfogalmazódott bennem, hogy képekkel szeretnék foglalkozni, és egyszer csak eljutottam a filmig, amely a látható művészetek egészét magában foglalja. A kisképzőben grafikusok, szobrászok, festők, iparművészek közt éltem – köztük pedig egy kissé megvetett dolog volt a fotózás a géppel készített kép miatt. Engem sem érdekelt nagyon, semmi tehetséget nem éreztem magamban. Érettségi előtt volt egy pályázat a szakok között, amit mégis valahogy megnyertem egy fotóval. Ma sem értem, hogy miként lehetett ezt a képzőművész tanárokon átverni. Még akkor sem gondoltam, hogy ezzel kellene foglalkoznom. Érettségi után innen vagy az MTI-hez lehetett menni, vagy a Fényszövbe. Hát ez végképp nem érdekelt.

– Mit csinált akkor?

– Inkább elmentem segédmunkásnak. A fotózás azt jelenti: valamit észrevenni, és rögzíteni. Ez egy pillanat. A filmen azonban valamit meg kell teremteni. Akkor még nem tudtam ezt így megfogalmazni, de engem nem kötött le, hogy csak észrevegyek valamit. Ez statikus volt számomra. Nem volt benne mozgás – de nekem a lételemem a mozgás. Ezért is kerékpároztam, sportoltam fiatalon. Amikor eldöntöttem, hogy hogyan tovább, az építészetet választottam. Építőművész diplomám van, ami azt jelenti, hogy négy emeletig ma is építhetnék, és belsőépítészként is dolgozhatnék. Az építészetben az érdekelt, hogy a fény által hogy alakul a tér maga. Szerintem a fény és a képi­ség a kapcsolat a szakmáim között. Idővel pedig egyre jobban izgatott, hogy miképp tudom a fényt formálni, igába hajtani.

– Miként emlékszik vissza a Filmművészeti Főiskolára? Kiket tart mestereinek, és melyek azok a filmélményei, amelyek kamaszkorában, vagy fiatal korában hatással voltak önre?

– Az embert sok hatás éri, legelőször a szülőktől, aztán az iskolában. Nekem a gimnáziumban már fotószakon is nagyon jó tanáraim voltak. Langer Klára tanította a portréfényképezést, mellette Reismann Mariann is a tanárok közt volt, az elméletet pedig Sevcsik Jenő oktatta, aki az ország legjobb szakkönyvét írta. Nagy tudású fotóművészek voltak, de engem ez a kifejezési forma még nem kötött le. Jó esetben az ember mindent azért csinál, hogy örömét lelje benne. Ha nem tudja, továbblép. Az élet és a művészet is tele van pályaelhagyókkal. Amikor elkezdtem tanítani, már hatvanéves elmúltam. Michelangelo ennyi idősen hagyta el, ugyan kényszerből egy időre a szobrászatot, hogy elkészítse a Sixtus-kápolnában a világ legszebb mennyezetfestményét. Ami engem illet, úgy érzem, nem hagytam el semmit, legalábbis önmagamat nem. Csak kitartóan kerestem azt, ami bennem van. Hosszú volt, nagy tanulási folyamat. Az építész szakon is nagyon jó tanáraim voltak. A Párizsról könyvet író Polányi Frigyes például, aki csodálatos előadásokat tartott az olasz kertekről és terekről. Szrogh György, a körszálló tervezője volt a tanszékvezető. Az épületek is embereknek készülnek – tervezéskor ott vannak képzeletben az emberek, de nem találkozom velük. Nekem hiányzott az emberi kapcsolat. Gimnazista koromban láttam Szabó István Koncert című kisfilmjét, aminek újszerű filmnyelve komolyan megérintett. Laza volt és könnyed. Addig szocialista, realista filmek mentek, merev volt minden, nem érdekelt nagyon a film, csak nézőként. Szerencsémre, amikor felvettek a filmművészetire, négy évre épp ő lett a rendező tanárom. Tanított Illés Gyuri bácsi is, míg az osztályfőnököm Vagyóczky Tibor volt. Poszler György tanította a világirodalmat, ami teljesen új terület volt számomra, és sokat segített, hogy megtanuljak emberi történeteket jobban átélni és képekben elmesélni. Az első nagy filmélményem A Hamu és gyémánt. Lucien Hervé írta, hogy az emberek látnak, de nem néznek, csak ha már megtanították nekik – én ekkor vettem észre először, hogy a film­kép milyen sokat tesz hozzá a történet elmesélésében a filmélményhez. A film operatőre Jerzy Wójcik volt, és amikor a Szász János rendezte Woyzeck című film operatőri munkájáért a világ legnagyobb operatőrversenyén, a Camerimage 94-en éppen tőle vehettem át a nagydíjat, az csodálatos pillanat volt. Vele indult a film iránti érdeklődésem anélkül, hogy tudtam volna. Azt mondta, ha forgatok, bármikor jön segíteni. Szép, emlékezetes pillanata volt ez az életemnek. Vannak olykor csodaszámba menő körök – valami néha visszatér, csak más minőségében.

– Első játékfilmjeit a nyolcvanas években forgatta. Változott az operatőr-rendező viszony a hetvenes évek óta?

– A diplomafilmem ezerkilencszázötvenhatról szólt, ami miatt egy évig nem tudtam munkához jutni. Majdnem visszamentem építésznek, végül dokumentumfilmesként volt lehetőségem elhelyezkedni, és öt évig hivatalosan is ezzel foglalkoztam. Az első igazi játékfilmet nyolcvannégyben forgathattam, ez volt az Uramisten. (Gárdos Péter filmje – a szerk.) A filmkészítésnek ez az időszaka még lehetővé tette az ideális alkotói együttműködést a rendezővel. Szubjektív dolog, hogy miként gondolom, de ma már ez általában nem így van, a mai körülmények között már nem biztos hogy vonzana az operatőr pálya. Egy kicsit sajnálom a mai fiatalokat, hogy nekik ebben már nem nagyon van részük. Akkoriban az egész magyar és kelet-európai képzés arra ment ki, hogy a nyugati filmes iskolákkal szemben gondolkodó operatőröket képezzenek, és ők a filmkészítés legfontosabb alkotói közt legyenek. Egy filmnél mindenki képviseli a saját ideáit, az operatőr természetesen a vizualitást. Nem mondom, hogy a digitális világgal ez teljesen megváltozott –, de a rendszerváltozással sok minden más lett. A produceri rendszerben a producereknek egyre nagyobb beleszólásuk lett a filmekbe. Egyszóval a nyugodt alkotói állapot szerintem mindenképp eltűnt. Ráadásul a kezdeti időkben filmre forgattunk, és nem voltak monitorok. Az operatőri munka bizalmi kérdés volt. Aki nem felelt meg, azt lecserélték. Nem csak barátságról volt szó ugyanis, hanem érdekről: a felvételeknek hibátlanoknak kellett lenniük, amit a képosztály technikailag ellenőrzött. A kihívás az volt, hogy a felvételeket csak három-négy nap múlva tudtuk megnézni. Ehhez technikailag és gondolatilag is nagyon fel kellett készülni. Maga a filmkészítés innentől persze akkor is ipari tevékenység volt – idő és pénz függvénye. Ezért sem szoktam szidni semmilyen rossz filmet – abban ugyanannyi munka van, mint a jóban. Persze Goethe is azt mondta a zsenialitásról, hogy kilencvenkilenc százalék verejtékből, munkából és egy százalék intuícióból áll.

– Egy interjúban említette, hogy lerajzolja a filmet, mielőtt forgatni kezd. Előre látja a forgatókönyv alapján, hogy hogyan fog kinézni a film egy-egy jelenete? Miként kell ezt elképzelni?

– Lehet, hogy rosszul fogalmaztam. Rajzolok ugyan, de nem storyboardot. Amikor az ember elkezd egy filmet, még nagyon keveset tud. Először is mélyen meg akarja ismerni a történetet, és közben egyre több információt gyűjt. Amikor megvan a helyszín, a színészek, akkor kezd el igazán alakulni a film, és ez a formálás egészen a forgatás végéig tart. Szász János rendező például szeret még a világításkor is ott lenni a díszletben, lemozogni a jelenetet, keresni a legmegfelelőbb beállításokat. Amikor megfogalmazódik, hogy milyen legyen a film, csak akkor kezdem lerajzolni, de csak piktogramsze­rűen a jeleneteket, a leginkább csak a főfények vannak bejelölve. Sok mindent kitalálunk előre, de közben, ha jól figyelünk, szerencsére a film is csinálja önmagát.

– Enyedi Ildikó és Szász János filmjeinek nagy részét ön fényképezte. Miként emlékszik vissza Az én XX. századom forgatására, és milyen kihívást jelentett harmincegy évvel ezelőtt egy operatőrnek fekete-fehér filmet készíteni?

– Az én XX. századom forgatására ilyen távlatból már alig emlékszem, nagyon régen volt. Nemrég a Berlinalén vetítették a film digitálisan felújított változatát, és hatalmas sikere volt. Huszonvalahány évnek kellett eltelnie, hogy végre én is a film nézője lehettem, vetítés közben szinte eszembe sem jutott, hogy én csináltam. Beszélgetés, majd rádióriport következett, nekem pedig a kérdések alatt folyamatosan az járt a fejemben, hogy miként volt bennünk annyi merészség és bátorság olyan megoldásokba belemenni, amelyek már a gondolat megszületése pillanatában szinte halálra voltak ítélve. Szakmailag, technikailag ugyanis nagyon nehéz dolgok vannak ebben a filmben. A Híradónál kiismertem a 4:3-as kép előnyeit és hátrányait, a képméret nagy előnye, hogy felfele is lehet benne építkezni, és biztos hogy a színészekről a legjobb közeliket ebben a méretben lehet elkészíteni. Nálam pedig a színészcentrikusság kezdetektől meghatározó volt, mint ahogy még ma is. Ez a film nem csak a képmérettől lett teljesen más, hanem hogy fekete fehérben készülhetett. A színes film, a szín révén mindig kötődik a realitáshoz, de a fekete-fehér eleve absztrahált dolog. Az egész világ a sötétség és a világosság szorításában létezik. A fény élő anyag, az árnyék ennek a fénynek a hiánya. A képen azonban az árnyék hasznos, a sötét felület a kompozíció egyik legfontosabb része. Bizonyos színek mások hatására felerősödnek, például egy élénk sárga egy narancssárga környezetben elhalványul és fordítva. Ugyanígy a fehér, a sötét szín mellett tud a leghatásosabban felragyogni. Amikor elolvastam a forgatókönyvet, úgy éreztem, hogy ez egy olyan történet, amely a fény révén kicsit rólam is szól – hiszen egy játékfilm operatőrének a fény a legfontosabb alkotótársa. Ez a századfordulós történet arról is szól, hogy mit jelentett a technikai fejlődés, és a mesterséges fény felfedezése az emberiség történelmében.

– Az Enyedi-filmeknél maradva, a Simon mágusban sokak számára megdöbbentő lehet, hogy Párizs érzete, színe, szaga milyen erősen „átjön” a filmből. Hogyan emlékszik erre a forgatásra, és miként tudta elérni, hogy a mágikusan erős történeten túl a Párizs-hangulat is érződjön?

– Csodálatos időszak volt. Nagyon szerettem csinálni ezt a filmet. Jó volt, hogy még a stáb előtt ki tudtunk menni Ildikóval Párizsba. Míg ő szervezési és produceri munkát végzett, én addig járkáltam a városban. Építészként és a rajzolás révén megtanultam a dolgokat jól megfigyelni, sok mindent észreveszek, amit más talán nem. Tarkovszkij írta könyvében: az operatőr nem beszél, hanem gondolkodik, és ha valamit mélyen megértett, akkor azt megpróbálja képekben megfogalmazni, de ez csak akkor sikerül, ha a megfigyelés pontos és éles. Nekem szerencsére ennél a filmnél volt időm gondolkodásra és a pontos megfigyelésekre is. Kitartóan kerestem egy világváros hétköznapiságát. Nehéz feladat volt számomra az igazi Párizs életét, atmoszféráját láttatni nem a turista szemével. A francia kritikák aztán kiemelték, hogy a film egyéb erényei mellett milyen nagy élmény volt ilyen szemmel is látni városukat. Ez nagy dicséret volt, örültem is neki. A forgatás egy kicsit nehezebben ment. A helyi szabályzat szerint nem kell fizetni a forgatási engedélyért, ha csak öt fő dolgozik egyszerre a kamera körül. Forgatás közben folyamatosan azt számoltuk, hogy öt embernél ne legyünk többen. Ildikó Franciaországban járt gimnáziumba, jól ismerte Párizst, és volt egy zseniális francia asszisztensünk is – szóval közös tevékenység eredménye lett az egész film, amelyben én a vizualitást képviseltem. Kellett persze az az inspiráció is, amit legtöbbször a színész ad. Andorai Péterrel nagyon közel álltunk egymáshoz, együtt végeztük a főiskolát. A halála nemrég nagyon megrázott. Az ő személyisége erős és hatásos ebben a filmben. Azt hiszem, szép emberi történet lett. Péternek el kellett játszania, hogy földöntúli tudással rendelkezik, de ezt egyszerű módon éli meg, és mellette ott van Halász Péter, aki a pojácát alakítja. Ezt az egyszerűséget és harsányságot kellett nekem egyszerre láttatni és vizuálisan megfogalmazni.

– Egy film elkészültekor a rendezőnek, az operatőrnek és a színésznek nagyon szorosan együtt kell működnie. Aki a legközelebbről látja munka közben a színészt, az mégis az operatőr. Miként éri el, hogy annyira megbízzanak önben, hogy kényes jelenetekben például ne zavarja őket a kamera?

– Nekem mint operatőrnek az a dolgom, hogy a színész ne a szörnyeteg gépet lássa, hanem egy olyan érző lényként tekintsen a kamerára, ami őt segíti. Ehhez sok minden kell: pszichológia és gyakorlat is. De a legfontosabb, hogy a színésznek meg kell éreznie, hogy ő engem érdekel. A színész a rendezőnek kiszolgáltatott, az operatőrnek viszont nem. Mi tudjuk egymást segíteni. A filmszínésznek mindig fontos az operatőr személye, és nekem szerencsére jó hírem van. Azt hiszem, a színészek érzik bennem a munkájuk iránti szeretetet, és ez lehet harmonikus kapcsolatunk igazi titka. Igaz, hogy operatőrként a rendező és a színész közt foglalok helyet, én mégis úgy érzékelem, hogy inkább a néző és a színész közt állok, és a néző felé közvetítek.

– Szász Jánosról azt mondta, hogy véletlenül kezdtek együtt dolgozni, a Szédülésre nem is önt kérte fel, aztán mégis, és egy kocsmában dolgozták ki a filmet. A Woyzeckkel pedig már megvárta önt. Miként alakul ki egy hosszú távú kapcsolat egy rendező és egy operatőr közt?

– Ez elég bonyolult történet. Gárdos Péter rendezővel forgattunk egy filmet, A heccet, amiben Szász János is szerepelt. Az egyik jelenetben egy zongoralábbal úgy fejbe verték, hogy kirepül az agya. Én őt akkor, ilyen körülmények között ismertem meg. A film befejeztével volt egy záróbuli, amikor mindennek lehordott, amiért nem állok vele szóba. Ebben maradtunk. Amikor forgatni kezdte a saját filmjét, eredetileg nem velem akart dolgozni, a másik operatőr azonban nem vállalta el. Én igen. Mivel ő is óbudai, meg én is, összeültünk a Vasmacskában. Anno építész hallgatóként ide egy borozót kellett terveznem vizsgafeladatként, és a tervezés miatt szerettem ott lenni. A hely szelleme jót tett a közös munkának. Hamar egymásra hangolódtunk. Ez a módszer a Woyzecknél is jól jött, amikor lényegében a Jókai téri Kiadó kocsmában született meg a film lelke. Mi együtt maradtunk, és azóta is termékeny komoly vitákban inspiráljuk egymást.

– És vele továbbra is együtt dolgoznak?

– Most is készülünk egy filmre, Szerb Antaltól az Utas és holdvilágra. Most jártuk be azokat a helyszíneket, amelyek a regényben szerepelnek. Inspirációs terepszemle volt. Nagyon sok előkészület kell, míg egy film forgatását el lehet kezdeni, és nekünk még sok tudást kell begyűjteni. Jelenleg ennek az előkészítési folyamatnak az elején járunk.

– Tudni már, hogy ki szerepel majd benne, esetleg, hogy ki lesz a főszereplő?

– A főszereplőről nincs még döntés, folyik a keresgélés. Haumann Péter játszik majd benne, Szász János vele már megbeszélte, de a többiekről nincs döntés. Jelenleg a terepszemlénél tartunk, és sikerült Olaszországban bejárnunk a regényben szereplő helyszíneket, ami számomra a filmkészítés egyik legjobb fázisa: ilyenkor még felelősség nélkül álmodozhatok komoly döntések nélkül a készülő filmről.

– A játékfilmek után az HBO-n futó Terápia sorozatnak, amelynek szintén Enyedi Ildikó a rendezője, ön volt az operatőre. Ez nagyon más világ, mint a játékfilm – ráadásul egy zárt térben kellett dolgozni. Mi az, ami egy ilyen sorozat forgatásakor különbözik a nagyjátékfilmes munkától?

– Utólag azt mondanám, hogy számomra lelkileg volt nehéz. Enyedi Ildikó felkért rá, és természetesen az ő kedvéért elvállaltam. Nem nagyon szeretem a televíziót, nincs benne elég alkotói szabadság, és a kis képméret sem vonz. Menet közben sajnos rossz irányba mentek a dolgok. A másik rendezőt két hét után kirúgták, majd kirúgták a sorozat felelős vezetőjét is. Ekkor már rossz érzéseim voltak. Jött helyette valaki Amerikából, aki, mivel a magyar szöveget nem értette, bele akart szólni a világításba, mondván, hogy a fény a specialitása. Mondtam neki, hogy amíg Magyarországon vagyunk, itt nem lesz amerikai stílusú világítás. Amúgy nem ismerte Zsigmond Vilmos nevét sem. Amikor már nem akartam vállalni a többi évadot, valószínű, már rég ki voltam rúgva. Elégtétel volt számomra, hogy ez az első évad megkapta a Magyar Film­kritikusok díját.

– És jó maradt a viszonyuk Enyedi Ildikóval?

– Amikor januárban megkaptam a Zsigmond Vilmos Magyar Operatőr Díj életműdíját, a laudációt Ildikó mondta. Megha­tóan szépeket mondott rólam. Természetesen jóban vagyunk, sok szép közös emlék köt össze minket, és hogy több mint tíz éve közösen tanítunk filmes osztályokat a Filmművészeti Egyetemen. Valószínű több filmet már nem csinálunk együtt, de Rév Marci, akivel most A feleségem történetét forgatta, közös tanítványunk volt. Nagyon jó érzés, mikor egy tanítványom átveszi tőlem a stafétát. Ez is egy olyan jó történet, ami számomra kerek.

– Az operatőrnek mindig minden rendezővel újra kell építenie a saját stílusát is? Ahány rendező, annyiféle fényképezés?

– Pályám során nagyjából huszonnyolc rendezővel dolgoztam, de nem mindegyikkel játékfilmen. Az operatőrnek minden filmben más személyiség gondolkodását kell átvennie, és ehhez kell a született empatikus képesség is, de én mindig szerettem az ilyen szellemi kalandokat. Mindig a rendező meghosszabbított kezének éreztem magam, aki nem mindig tudja megfogalmazni az elképzeléseit, de azt az érzést, amire vágyott, nagyon szeretné majd meglátni a vetítővásznon. Az operatőrnek mindig meg kell értenie a rendező lelkét, személyiségét, és nagyon szerencsés, ha sok olyan rendezővel tud együtt dolgozni, akik hisznek, megbíznak benne. Ebben a bizalomról szóló foglalkozásban ez a legnagyobb dolog. Soha nem gondolkodtam előre, hogy milyen legyen egy film stílusa. Az motivált, hogy próbáljam megtalálni az adott történetnek a legmegfelelőbb vizuális formáját, és hogy a filmeknek legyen stílusuk, ne nekem. Egy festő a műtermében egyedül van, és legtöbbször saját magát inspirálja. Engem a rendező, a színész, és minden munkatársam mellett mindig a történet inspirált és vezetett valami új kifejezési forma felé.

– Kossuth- és Balázs Béla-díjas, az Euró­pai Filmakadémia tagja, a Színház- és Filmművészeti Egyetem egykori tanszékvezető docense, jelenleg megbízott óraadója. Hogyan látja a fiatal magyar filmeseket, azokat, akik már a pályán vannak, illetve azokat, akik még az egyetemen.

– Amikor elvállaltam az egyetemen az operatőr hallgatók oktatását, én dolgoztam ki a bolognai rendszerű film- és televízió­operatőrök képzésének oktatási anyagát, ami természetesen az egyetem azon hagyományára épült, amikor a filmkészítésben még meghatározó szerepe volt az operatőrnek, és igény volt a magas szakmai tudására. Mára azonban megváltoztak a körülmények – mi ugyan mindent megteszünk, hogy a hatfős operatőr osztályokban magas szinten sajátítsák el a fiatalok az operatőr szakmát, de amint kikerülnek az egyetemről, a legtöbbször csak igénytelen munkára van lehetőségük, főleg a televíziókban, és szerintem a játékfilmgyártás is erősen elbillent a kommersz felé. Sajnos az egykori filmnyelvi oktatás ma már szinte teljesen eltűnt, és számomra az a kérdés, vajon lesz-e majd a jövőben a filmnyelvet jól ismerő, igényes közönsége az általuk készített filmeknek.

– Ön szerint van olyan jellegzetessége a mai magyar filmnek és ezen belül az operatőrök munkájának, ami alapján megkülönböztethető az európai vagy a világ kortárs filmművészetén belül a magyar film?

– Létezett, és szerintem ma is létezik a komoly eredményeket felmutató magyar operatőri iskola, amelynek jellegzetessége az ember és környezetének ábrázolásakor a világítás révén elsősorban az erős atmoszféra- és hangulatteremtő képességben mutatkozik meg. Egy amerikai operatőr egyszer úgy vélekedett, hogy a magyarok vizuális képessége nagyon magas színvonalú. Szerintem ez abból adódik, hogy nyelvünk finom árnyalatokat is képes kifejezni, és a szóképekben nagyon gazdag. Kertész, Brassaï, Munkácsi, Capa ott van a világ legnagyobb fotósai közt, és a magyar operatőrök is sajátos látásmódjukkal a filmművészet kezdetétől ott vannak a világ élvonalában. A fiatalok pedig remélhetően ezt a gazdag hagyományt viszik majd tovább.

Művész Páholy rovatunk az MMA támogatásával készült

Válogatás Mikszáth Kálmán műveiből

A jégen

„...olyan, mint a női szív: megereszkedik a csóktól”

1878

Az embereknek mindig fönnmarad az a vágyuk, hogy szeretnének röpülni tudni. Icarus óta próbálgatják sokféleképpen; a poéták a fantázia segélyével, a prózai lények pedig korcsolyán.

Dacára, hogy Kajabucz próféta megmondta Jókai szerint: ne mássz a fára, nem fulsz belája, ne menj a jégre, le nem esöl, az emberek mégis szeretnek a jégre menni.

Hogy honnan van ez az ideges ösztön, és bizony nem tudom, és mivel valószínűleg önök sem tudják, ne beszéljünk felőle.

Elég az hozzá, hogy megvan.

Amennyi téli wikler és muff csak megakad Szegeden, mindenikbe jut egy sporthölgy, egy olyan ünnepélyes napon, mint aminő karácsony másodnapja, amikor a jégmező hivatalosan megnyittatik.

Széles a láthatár körös-körül.

A sima jég ezüstös lapja meg-megcsillan a téli napsugár bágyadt mosolyától. Kacéran ugrál végig rajta az aranyos fény s imitt-amott föl is csókolja a hímporát, mert a jég is csak olyan, mint a női szív: megereszkedik a csóktól.

Ez a jégmező pedig tulajdonképpen semmi egyéb nem volt nyáron, mint egy alávaló pocsolya, vagy hogy valami óriási kenderáztató, s most mire vitte isten a sorsát! Parányi lábacskák tapossák s írják tele görbébbnél görbébb vonalakkal, amik olyanok, mint a török császár névaláírása; nem tudja olvasni senki, csak az, aki érti. Költészet van abban…

Ami tulajdonképpen – külső szépségét illeti a szegedi jégpályának, úgy néz bíz az ki szegényesen, mint egy beszegetlen keszkenő, hanem ami aztán a többit illeti csütörtökön például oly szépen volt bebútorozva, akár egy ezeregyéji kirakat.
Tisztes korom nem engedte meg, hogy e szemkápráztató játékot végignézzem, mikor a banda megszólalt, s elkezdődött a jég-quadrille, s mint megannyi röpülő angyal siklott el a sima tükrön, ez is, az is picike telt lábak, miket a korcsolyaszíj szorít kisebbekké, csinos, formás bokák, képzeletszőtte folytatással szilfid termetek, melyek hajlékonyan inognak jobbra-balra, mint esteli szélben a liliomok.

Igaz, hogy nem valami jól megy a quadrille s az egész csoportozaton azonnal meglátszik, hogy nem az előkelő dzsentri mulat itt, olyan ügyetlenek szegénykék és olyan jól mulatnak Oh, a dzsentri hölgyei még amikor ügyetlenek is, azt is valami okból teszik, s azok sohasem mulatnak jól!

De annál bájolóbbak a polgár­leánykák, mert valami szokatlan előttük az úri mulatság, úgy vannak vele, mint amikor Lirisse,
a szegény leány Lady Dudley aranyos ruháját veszi föl, s elbájoló mosollyal nézi magát a falusi patak tükrében…

S ilyenkor szinte kedve volna fölkiáltani az embernek:

– A baroneszen kezdődik az asszony – lefelé.

No, de ne okoskodjunk annyit! Íme ni, nagyobb baj az, hogy eltévesztette a harmadik figurát Mariska, kit én a színházban (mi­után a cím Montesquieu halála után megürült), a nagy gondolkozónak neveztem el azért, mert örök gondolatokba mélyedve, könyököl páholyában, csupán koronkint simítja el szép borús homlokáról, a hajából azt a két engedetlen szál-csoportozatot, mely minduntalan lekívánkozik a szemeihez. (Nem is lehet ezeknek a hajaknak rossz néven venni.)

A nagy gondolkozó tehát eltévesztette a quadrille-t, s most már talán vége is lenne minden mulatságnak, ha a táncrendező sztentori hangja, mely uralkodik a jegek fölött, a bomladozó káoszt egy varázs-vezényszóra össze nem olvasztaná (vagy ahogy Hoffmann Pál országos képviselő és egyetemi professzor mondaná) össze nem kögítené rendszeres esztetikus egésszé.

Szúró pillantása Mariskát keresi, vádolón, szemrehányón:

Maga ügyetlen!

Mariska kétségbeesetten simítja végig ujjaival (melyek közül az egyik mindig be szokott pólyázva lenni) homlokát, s talán két hónapra is boldogtalanná tenné ez a fátum, ha hirtelen el nem felejtődnék azáltal, hogy valamelyik a leventék közül úgy teremtődik a jégre, hogy három napig is ott marad a manu propriája elrettentő példának.

A zene utolsót harsan – vagyis inkább röffen. Kukac (vagy minek híják?) leteszi a hegedűt. A solemnitás végetér. A rendező diadalmas pillantást vet az égre, mintha azt akarná mondani az ég urának: No, Isten! beismerem, hogy te teremtetted a világot, – hanem azt meg te ösmerd be, hogy ezt a quadrille-t én rendeztem.

A quadrille népe szétszéled most szabadon, ki-ki amerre akar, s száz meg száz kellemes rendez-vous ejtetik meg a regényes jégpályán.

A szerelmes leányka messze elcsuszkál a partokra, hol távol a kíváncsi tömegtől, egyszer csak azt is odaviszi véletlenül a korcsolyája, akit éppen látni kívánt ma délután. S miután már éppen találkoztak, egy-két szót váltanak Milyen közönséges szavak s mégis milyen jelentőségteljesek! Van mit gondolkozniok rajtuk, hetekig.

A menyecskék sokkal nyíltabban szövik odább viszonyaikat.

– Ön itt a jéten, Bibicz úr? – üdvözli nyájasan egyik kérges udvarlóját az asszony.

– Nagysád csodálkozik azon?

Ön után jöttem.

– Egy cseppet sem csodálkozom, Bibicz úr. Nos, hála istennek, még eddig nem estem el.

– Fájdalom, asszonyom, nem.

Egy másik csoportozat, mely férfiakból áll, tudományos elméleteket feszeget:

– Találjátok el, urak, miért viselnek a nőt fehér harisnyát?

– Nos, mert fehér pamutból van kötve.

– Bolond vagy. Hát fekete cipőt miért viselnek?

– Ki tudhatná azt?

– Én is. A fehér szín nagyít, a fekete szín kisebbít, uraim! Oh, milyen átkozott logika van ezekben az asszonyokban.

Rosszabbak a rézkígyónál.

Eközben a jégpályán folyton melegednek a szívek, és folyton vörösödnek az orrok. Estefelé már a legszebb nő is csúnyává válik a hidegtől elszederjesedő arcával, azaz, hogy csak válnék mert amilyen átkozott logikájuk van, mindig a kellő időben tűnnek el a hiúz férfiúi szemek elől.

A pálya néptelenedni kezd; hosszú csoportokban vonul hazafelé a közönség, megbeszélve a jeges élményeket. Míg az ott maradtak jóízűn találgatják:

– Ah! nini, a Kati vajon miért nincs itt?

– Azt ugyan nem nehéz kitalálni. Neki génant ez a sport.

– Génant? Miért?

– Nagy a lába.

– Milyen szellemes megjegyzés! Hát a Hortenzia hol maradt?

– Könnyű annak! Olyan sikamlós társalgása van, hogy bízvást korcsolyázhatik otthon is – a saját gondolatain.

A félénk udvarló is megereszt egy-egy gyönge, de mégis ékes hasonlatot imádottjához.

– Kegyednek olyan hideg a szíve, kisasszony, mint e jégpálya.

A kisasszony elpirul: ő tudja legjobban, hogy nem egészen olyan hideg.

– Mi lenne hát önből, ha önt abba befogadnám?

A jeles talentum gondolkozik, hogy mi is lenne hát ő abban a hideg szívben, ki is találja, hogy bizonyosan fagylalt, de azért nem meri elmondani, mert hátha illetlen.

Különben bármennyire halasztgassam is hosszadalmasságom által, – egy félóra múlva egészen üres lesz a pálya, s nem marad ott a sima jég hátán semmi egyéb, csak a keresztül-kasul belevágódott vonalak, mint egy beírt könyv titkos betűi…

Azoknak a kanyarulatoknak mindnek története van. Csakhogy hát az ördög tudná azt elbeszélni.

Vége

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom