Hétvégi melléklet

2020. április 18.

0418

Trsztye

Vers

Fernando Pessoa: Utazni! Hon-vesztegetve! Viajar! Perder países!

Utazni! Hon-vesztegetve!
Lenni mindig egyre másnak,
Gyökere-nincs lelked egyre
Átadni a látomásnak!

Nem lenni a magadé se!
Menni folyvást, menni csak,
Célt se tudva, cél felé se
Irányítva vágyadat!

Utazás – csak így utazni.
Hogy már nem is vagy egyéb,
Mint az útnak álma. Annyi;
Semmi más, csak föld meg ég.
 

(Somlyó György fordítása)

az Észvívó

„precíz Ödön”

„A felvidéki Tersztyánszkyak különböző ágai eltérő neveket használtak. Volt Terstyánszky, Trstyánszky, Terstenszky, Tresánszky...”

Kő András
„Elértem célomat. Erre dolgoztam, és ahhoz képest, hogy a harci sérüléseim, a hadifogságom, a szökésem az idegeimet is megviselték, nagyon meg vagyok elégedve”
„Elértem célomat. Erre dolgoztam, és ahhoz képest, hogy a harci sérüléseim, a hadifogságom, a szökésem az idegeimet is megviselték, nagyon meg vagyok elégedve”
Fotó: Magyar Olimpiai és Sportmúzeum

A Pesti Hírlap 1928. szeptember 13-i számában olvashatjuk Tersztyánszky Ödönről: „…A párizsi fél siker nem vette el a kedvét, sőt félelmetes magyar daccal ezután minden szabadidejét még inkább kedvenc sportjának, a vívásnak szentelte. Kiváló mesterével, Borsody Lászlóval fáradhatatlanul gyakorolja a vívás minden elképzelhető változatait…”

Százharminc éve született.

Az 1928-as olimpiai kardversenyen két (egyéni és csapat) aranyérmet, 1924-ben egy ezüst- (a magyar kardcsapat „csak” tus­saránnyal szorult a második helyre) és egy bronzérmet (tőrcsapat) nyert. A két fegyvernemben összesen tizennégy bajnoki aranyat szerzett. Róla szólnak az alábbi sorok unokája, Szentirmay László segítségével.

– Tanulmányozva a családjukat, elmondható önökről, hogy elég szerteágazó a famíliájuk.

– A Tersztyánszky család Trencsén vármegye régi birtokos famíliáinak egyike. „Trsztye” nádast jelent, így kapták
a nádasi előnevet. Történetüket a családi legendárium II. András királyig vezeti vissza. A nemességet igazoló díszes oklevelet, a „kutyabőrt” még Mátyás király adományozta a családnak. Nagyapám, vitéz nádasi Tersztyánszky Ödön 1890. március 6-án született Csákváron, ahol édesapja, Terstyánszky Károly gyógyszerész volt. Több mint négy évtizedes tevékenysége során az ország számos településén volt patikájuk. Tersztyánszky Ödön 1919-ben elvette a kiterjedt család másik ágából származó Tersztyánszky Jolánt, akitől egy lánya és egy fia született. Mária – az édesanyám – 1921-ben látta meg a napvilágot, aki nagyapám halálakor, 1929-ben már nyolcéves volt, elég nagy ahhoz, hogy emlékei legyenek. Különben is, Mária a szeme fénye volt. A fiával, ifjabb Tersztyánszky Ödönnel nagy­anyám hat hónapos terhes volt, amikor a férje harminckilenc éves korában meghalt. Nem is vett részt a temetésen, megkímélendő a megrázkódtatástól. A fiúról tudni kell, hogy a rendszerváltozás után alkotmánybíró volt. Három lánya született. Édesanyám egyik interjújában így emlékezett az édesapjára: „Amikor a Szent János Kórházban betegágyánál meglátogattam, hosszasan elbeszélgettünk. Megkérdezte például, hogyan sikerültek a vizsgáim. Jól… – feleltem. Közben a lábain 15 kg-os súlyok lógtak… Ma is előttem van az a verseny, amelyet halála után egy évvel a nagy olasz vívó, Nedo Nadi vezetésével apám emlékére Tersztyánszky Kupa néven rendeztek. A vívócsarnokban francia nyelven idézték szellemét. „Edmondo Tersztyánszky?” – szólalt meg egyik vívótársa. Egy másik válaszolt: „Présent!”, azaz jelen. Nagyanyám hét évvel az özvegysége után, 1936-ban hozzáment a család harmadik ágából származó Tersztyánszky Ákoshoz, a posta vezérigazgatójához, a lakihegyi rádióadó létrehozójához.

– Tisztázzuk, hogyan írják helyesen nagyapja nevét: Terstyánszky vagy Tersztyánszky?

– A felvidéki Tersztyánszkyak különböző ágai eltérő neveket használtak. Volt Ters­tyánszky, Trstyánszky, Terstenszky, Tresánszky stb., de évszázadokkal később volt Tresztyenszky család is, amely Árva vármegyéből származott. Nagyapám 1921-ben hivatalosan, belügyminisztériumi engedéllyel megváltoztatta a nevét, így lett Ters­tyánszkyból Tersztyánszky. Ebből aztán a mai napig nagy keveredés lett. Édesapja viszont Terstyánszky maradt.

– Tersánszky Józsi Jenő, a bohém életű Kossuth-díjas író, egyebek mellett a Kakuk Marci, a Misi Mókus, illetve A céda és a szűz szerzője melyik oldalág szülöttje?

– A nagybányai Tersánszky Jakab [1850–1912] hat gyermeke közül a negyedik. De ő csak s-sel és ty nélkül írta a nevét. Róla felötlik, hogy 1952-ben, amikor felszólították a magyar írókat, írjanak dicsérő sorokat Rákosi Mátyás hatvanadik születésnapjára, Tersánszky A nadrágtartógyáros címmel nyújtott be írást, ami persze az áthallás
miatt nem került be a díszes kötetbe.

Az alacsony és köpcös pártfőtitkár ugyanis mindig nadrágtartót hordott… Megjegyzem, hogy a család legmagasabb rangú tagja Tersztyánszky Károly [1854–1921] császári és királyi vezérezredes, a III. osztályú Vaskoronarend tulajdonosa volt, aki az első világháborúban több fronton is hadseregparancsnokként szolgált.

– Ismeretes, hogy nagyapja közlekedési balesetben vesztette életét. A részletekről mi jutott el a családhoz?

– Az 1-es számú gyalogezred helyettes parancsnokaként, hadgyakorlaton vett részt. Abban az időben ő volt a legfiatalabb alezredes Magyarországon. Ezerkilenszázhuszonkilenc június tizenharmadikán jöttek vissza Budapestre. Tiszti szolgája hozta haza egy oldalkocsis motorkerékpáron. Nagyapám az oldalkocsiban ült, amikor a tragédia történt. Állítólag kikerülni szándékoztak egy szénásszekeret, de a tiszti szolga valamilyen ok miatt egy fának vezette a motort. Több helyen is eltört nagyapám lába. Ami később gondot okozott, és amit nem vettek rögtön észre, belső sérüléseket is szenvedett. Az orvosa, aki kezelte, azt mondta, hogy nagyon rossz állapotban van a lába, hosszú hónapokig kell majd istápolni, de fel fog gyógyulni. Aztán egy hét múlva elvesztette nagyapám az eszméletét. Pánik tört ki, a kórházban tanácskozást hívtak össze. Előtérbe került az első világháborús sérülése is, amikor tüdőlövés érte. Vérátömlesztést kapott, de a korábbi sérülés helyén vérömleny keletkezett, amit már nem tudott a szervezete feldolgozni, és nyolc nap után az Új Szent János Kórházban meghalt.

– Volt valamilyen vizsgálat a szerencsétlenség helyszínén?

– Nincs tudomásom róla. Legendák keringenek, hogy állítólag egy nő leejtett egy kendőt a szekérről, majd leugrott utána, és a tiszti szolga ki akarta kerülni az asszonyt, ezért rántotta oldalra a motort. De mondom: ez legenda. Gondoljon bele: ezerkilenszázhuszonkilencben vagyunk, amikor még nem érkezik öt perc múlva a helyszínre a mentőkocsi, ahogy napjainkban. Nem is tudjuk, hogyan vitték be a kórházba. A legjobb kezekbe került, de a belső vérzést nem tudták megállítani.

*
Az első hírek arról szóltak, hogy Tersztyánszky Ödön katonai kerékpárjával [!] szenvedett balesetet a solymári úton. Aztán a Nemzeti Sport 1929. június 14-én azt írta: „A késő esti órákban szerzett értesüléseink szerint vitéz Terstyánszky [itt s-sel] Ödön vezérkari alezredest Solymár közelében súlyos autószerencsétlenség [!] érte. Érdeklődésünkre az Új Szent János Kórházból azt a felvilágosítást kaptuk, hogy […] világbajnokunk [annak idején az olimpiai bajnokság világbajnokságnak is minősült] a két lábán szenvedett sérülést, melynek következtében állapota súlyos.”

Két nappal később még bizakodtak.

Június 16.: „A tragikus motorkerékpár  szerencsétlenség, amely az országúton haladó, fegyelmezetlen, rosszindulatú falusiak miatt történt, remélhetőleg nem tesz pontot a világbajnok sportpályája végére…”

Június 21.: „Szerdán délután hirtelen rosszul lett, mire Manninger professzor vezetésével a kórház egész sebészeti kara konzíliumot tartott és megállapította, hogy Tersztyánszky belső vérzést kapott, s vérvesztesége olyan nagy volt, hogy elvesztette eszméletét. Az orvosok vérátömlesztést alkalmaztak rajta. Buday Győző, az alezredes egy ismerőse, aki éppen a kórházban fekszik, szívesen ajánlotta fel vérét, hogy a világbajnokot megmentse…”

De minden hiába volt, megmenteni már nem sikerült… Június 23-án kísérték utolsó útjára a Farkasréti temetőben. Megrendülten búcsúzott tőle a nemzet.
*
– Említette, hogy nagyapja az első világháborúban tüdőlövést kapott.

– Kétszer is megsebesült. Egyszer a jobb karján, másszor pedig tüdőlövés érte, amely könnyen lehetett volna halálos is. De felépült és orosz fogságba került. A világtörténelem legtöbb halálos áldozatával járó Bruszilov-offenzívában debreceni asszópartnere, Békessy Béla elesett. Ezrede nagyapámat is halottnak nyilvánította, és nevét bevésték a halottak könyvébe. Valójában az Urál hegységbe, Permi határterületére került. Megjegyzem, abban az időben még más volt a hadifogság, mint a második világháborút követően, amikor Szibéria bányáiba hurcolták a szerencsétleneket.

A társasági élet sokkal felszabadultabb, elviselhetőbb volt. Ezért tudott nagyapám többszöri próbálkozás után megszökni. Háromezer kilométert tett meg marhavagonok jeges hágcsóin vergődve, tengernyi megpróbáltatás közepette. Sokszor kerülgette a halál, de hallatlan szívóssága, kitartása 1918 tavaszán hazasegítette. Bátor helytállásáért soron kívül századossá léptették elő – később is az elsők között kapta meg a vitézi címet –, és mehetett az olasz frontra.
A Monarchia összeomlása után, a Tanácsköztársaság idején, a gödöllői főhadiszálláson Stromfeld Aurél vezérkari főnök mellett segédtisztként működött. Stromfeld perében nagyapám azon kevesek közé tartozott, akik a vezérkari főnök mellett tanúskodtak.

*
Tokiói olimpiai kardbajnokunk, Pézsa Tibor emlegette:

– Tersztyánszky Ödönnek az orosz hadifogságból való szökése során súlyosan megsérült [újólag] a jobb keze. Ahogy hazaért, első dolga volt, hogy szeretett vívómesterét, Borsody Lászlót felkeresse, és szomorú szívvel elköszönjön tőle.

„Mester búcsúzni jöttem – mondta. – A jobb kezem annyira megsérült, hogy nem tudom folytatni a vívást.” Borsody könnyes szemmel nézte kedves tanítványát, s ő, aki nem szerette a balkezes vívókat, így szólt: „Százados úr, nem adjuk fel. Elkezdjük bal kézzel!” Elkezdték. Napról napra, hétről hétre. Kínlódás volt minden egyes edzés, hogy a jobb kéz idegpályáiba be­ívódott mozdulatokat át tudják állítani bal kézre. Teltek-múltak a hónapok, az évek, és lassan kezdtek jönni az eredmények. Először csak a hazai pástokon, később a nemzetközin is. Bal kézzel!

Mi ez, ha nem az akarat diadala!

*
A Nemzeti Sport arról írt, hogy Tersztyánszky Ödön a hazai pástokon a Borsody oktatási módszerére jellemző, leheletfinom vágásokkal ért el találatokat, amelyeket a szakértő magyar zsűri észre is vett, és meg is adott. A nemzetközi versenyeken azonban más volt a helyzet. A zsűri hol a magyarok iránti ellenszenvből, hol szakmai dilettantizmusból rendre nem adta meg találatait. Borsody is látta ezt, és az egyik edzésen így kommentálta a látottakat:

„Úgy látom, százados úr, a nemzetközi zsűri vak. Meglátjuk, süket-e?!”

Utasította tanítványát, hogy az iskolázás során nagyobbakat vágjon a kezére. „Még nagyobbakat, még erősebbeket! – szólt a parancs. – A zsűri füleit is iskolázni fogjuk.”

Szó, mi szó, Tersztyánszkynak nehezére esett a nagyobb vágásokra való átállás, de Borsody ellentmondást nem tűrő hangon utasította, hogy az amszterdami pástokon nincs kegyelem.

Nem volt.

(Erről jut eszembe: háromszoros ökölvívó olimpiai bajnokunk, Papp László nemegyszer úgy küldte a ringbe versenyzőit, hogy ki kell ütniük az ellenfelüket, mert csak abban az esetben hozzák ki őket győztesnek. Íme, a pontozásos sportágakban rejlő emberi gyarlóságok… Kalapácsvető olimpiai bajnokunk, Zsivótzky Gyula egy alkalommal azt mondta nekem: azért választotta ezt a sportágat, mert az atlétikában a percek, a másodpercek és a centiméterek döntenek, nem az emberek.)

*
Tersztyánszky kortársai a húszas években felejthetetlen világklasszisok voltak: Berty László, Garay János, Glykais Gyula, Gombos Sándor, Jekelfalussy-Piller György, Petschauer Attila, Uhlyárik Jenő és Pósta Sándor. Utóbbihoz, az 1924-es párizsi olimpia kard egyéni versenye aranyérmeséhez, Pósta Sándorhoz fűződik a következő történet:

„Tersztyánszky vezérkari tiszt – írta az olimpiai bajnok. – Balkezes. Szúnyogtestű, cingár ember. Kitűnő vívó, aki ritka testi előnyeit nagyszerűen használta ki. Lenyűgözőbb fölénnyel senki versenyvívónk mérkőzéseket nem nyert, főként azok ellen, akik vele első ízben kerültek szembe. Rendkívül szorgalmas tanuló volt. A noteszébe jegyezte föl minden valamire való versenyvívónak az ellenszerét, illetve szokásait. Ezt az adathalmazt aztán mesterével, Borsodyval megtárgyalta és ehhez képest készült minden ellenfelére.

A műegyetemi aula körfolyosója alatt ültem. Fölöttem a széles kőkorlát mellett tanácskoztak a noteszről Tersztyánszky és Borsody. Egyszer csak hallom, amint Tersztyánszky a mestert kérdezi: »Hát a Pósta ellen?… Mit kell csinálni?… Mit lehet?«
Most is a fülemben cseng Borsody válasza, amit némi gondolkodás után adott: »Jobban kell vívni, mint ő… De ez, cimborám, nehéz dolog…«”

*
Idézzük fel emlékezetünkben az 1928-as amszterdami olimpiát. A kard csapatversenyen Petschauer Attila az öt ország ellen vívott húsz csörtéjében veretlen maradt, és természetesen az aranyérmet is elhozta a magyar csapat. Eztán következett a kard egyéni döntő.

Nemzeti Sport, 1928. augusztus 12.: „Petschauer–Gombos 5:2. Petschauer megcsókolja Gombost. Általában a csókolózás Amszterdamban szörnyen divatba jött. Tersztyánszky–Petschauer 5:3, remek asszó. Két vívóóriás klasszikus harca. Tersztyánszky–Gombos 5:3…”

Tersztyánszky és Petschauer 9–9 győzelmet szerez, 3. Bini (olasz) 8 (32 kapott találat), 4. Mari (olasz) 8 (34), 5. Gombos 8 (38).

Holtverseny.

Nemzeti Sport, 1928. augusztus 12.: „Petschauer támad először, de Tersztyánszky kézelővágása ül, 1:0. Petschauer fless hasvágással egyenlít, 1:1. Újabb Petschauer roham, Tersztyánszky feltartó szúrásán vérzik el, 2:1. Most előnyén felbátorodva Tersztyánszky támad, sikerrel, 3:1. Utána rögtön szép tempóvágással találja Petschauert a mellén, 4:1. Most Petschauer javít az arányon, sikerült támadással, 4:2. De nincs tovább, mert utána Tersztyánszky támad, és finom akciója háríthatatlan, 5:2.

Őrült taps köszönti a világbajnokot. A magyarok körülfogják, gratulálnak, összecsókolják, vállukra emelik. Része van azonban az örömnyilvánításban Petschauernek és Gombosnak is.

Tersztyánszky: – Elértem célomat. Erre dolgoztam, és ahhoz képest, hogy a harci sérüléseim, a hadifogságom, a szökésem az idegeimet is megviselték, nagyon meg vagyok elégedve… Határtalanul boldog vagyok, mert hiszen eredményemmel hazánknak szereztem dicsőséget. Most (miközben ezeket mondja) elteszem kardjaimat – örökre.

Petschauer: – Fáradt voltam – mondja –, az előző meccsek kiszedtek belőlem mindent. De nem bánom. Örülök Tersztyánszky győzelmének, és készülök a következő olimpiára.”

*
Ötezres tömeg várta az olimpikonokat a Keleti pályaudvaron, Tersztyánszky Ödön azonban először Londonba utazott, Lord Rothermere-hez, a Trianon utáni magyar revizionizmus nagy barátjához. Lord Rothermere, azaz Harold Harmsworth, aki a brit bulvársajtó megteremtésével a harmadik leggazdagabb angol volt abban az időben – jóllehet soha nem tudott a politika meghatározó szereplője lenni –, 1927 júniusában hosszú cikket írt az általa alapított Daily Mailben Magyarország helye a nap alatt címmel. A cikk nagy nemzetközi visszhangot váltott ki, mert a trianoni békeszerződés igazságtalanságát és a revízió szükségességét fejtegette.

Tersztyánszky Ödön felajánlotta az olimpián győztes kardját Lord Rothermere-nek (fénykép őrzi a pillanatot), aki megható beszédben köszönte meg a nagylelkű ajándékot, majd a bajnoki kardért viszonzásképpen egy muzeális értékű, régi remekmívű, halálfejes csontfaragású angol tőrt ajándékozott neki.

Tersztyánszky hazatérve meglátogatta Borsodyt, aki csak ennyit mondott tanítványának: „Az ön tette méltó egy magyar honvédtiszthez, s méltó egy magyar kardvívóhoz.”

*
Sporthíradó, 1929. február 20.: „A MAC vívószakosztálya pénteken este a Nemzeti Lovarda vívótermében rendkívüli közgyűlést tartott, melynek egyedüli tárgya az 1928. évi kardvívó világbajnokság győztesének, vitéz Tersztyánszky Ödön alezredesnek az üdvözlése, és ezzel kapcsolatban arcképének leleplezése volt. […] Tersztyánszky Ödön alezredes szívhez szóló szavakkal mondott köszönetet a meleg ünneplésért, és felhívta a vívógárda minden egyes tagjának a figyelmét arra, hogy lankadatlan szorgalommal acélosítsák izmaikat a nagy nemzeti célok elérése érdekében. A rendkívüli közgyűlést ünnepi vacsora követte, melyen az ünnepelten kívül nagy ovációban részesítették a vívóbajnok kiváló vívómesterét, Borsody Lászlót is.”

Három vélemény Borsody vívómesterről Máday Norbert Borsody a Géniusz című könyvében:

„A magyar kardiskola egyik legnagyobb megteremtője volt.” (Kárpáti Rudolf) „Borsody László számomra maga volt a kardvívás Einsteinje.” (Horváth Zoltán) „A magyar vívás legnagyobb teoretikusa és mestere volt.” (Pézsa Tibor)

*
Folytatva Szentirmay Lászlóval:

 – Mit gondol, ha a nagyapja életben marad, hogyan alakulhatott volna a pályafutása? Azt mondta az olimpiai győzelem után: „Most elteszem kardjaimat – örökre”. De senki nem hitte, hogy így lesz.

– Rebesgették, hogy ő lesz a szövetségi kapitány, de a katonaság mellett mindenképpen a vívószövetség egyik vezetőjét látták benne. Sokoldalú ember volt, elméleti szakember is, polihisztorként emlegették. Az orosz fogságban megtanult oroszul, németül, franciául. Heine verseit fordította németből, Dosztojevszkij egyik hőséről pszichológiai tanulmányt írt. Kiválóan rajzolt és fényképezett. Kitűnő lovas és kitűnő céllövő volt. Több előadást tartott a hadseregben. Írt egy ötszáz oldalas könyvet az első világháborúról. Kortársai rendkívüli műveltsége és szerénysége miatt is tisztelték. Bizonyos, hogy rangos szerep jutott volna neki, de a sors közbeszólt…

Petschauert ösztönös tehetségnek tartották a páston, nagyapámnak a technikáját,
a tudatosságát, a taktikai érzékét emelték ki. Ezért aztán „észvívónak” és „precíz Ödön”-nek titulálták. A videók korában már mosolygunk ezen, de kilencven évvel ezelőtt újdonságnak számított. Borsody biztos volt abban, hogy a világ egyik legjobbjával, Petschauer Attilával is szembekerül Amszterdamban, ezért aztán az edzéseken az elővágásokat erőltette. Nagyapám vívómodora nem volt erőszakos, lehengerlő, inkább finomság, elegancia és könnyedség jellemezte. Az alacsony, finom felépítésű, rugalmas izomzatú idegember nem ismert lehetetlent, tétlenséget, s mindig elérte, amit célul tűzött ki magának.

– Nagyapja halála után hogyan alakult a család élete?

– Nagyanyám második férjének, Tersztyánszky Ákosnak államtitkári rangjára hivatkozva – szovjet mintára – a családot, feleségét, mostohafiát és mostohalányát, vejét és két kislányukat 1951-ben a Szabolcs megyei Gyulaházára telepítették. A vonat ablakait lemeszelték, hogy ne lássák, hová viszik őket. Ezért aztán pánikban voltak, hogy esetleg Szibéria lesz a végállomás. Sztálin halála után 1953-ban, Nagy Imre térnyerésével hagyhatták el Gyulaházát. Én 1953 márciusában, a balassagyarmati kórházban születtem. Édesapám Szentkirályi László volt. Hogy milyen volt az élet a kitelepített helyszíneken? Borzasztó. Nehéz erre egyetlen szóval válaszolni. Különben is, a kitelepítést már feldolgozta az irodalom. Csak két dolgot említek: kétnaponként, éjjel két órakor jött a szomszéd faluból a rendőr, bezörgetett és azt kérdezte: „Szentkirályi László itt van?” „Igen” – volt a válasz. „Anyja neve…” És így tovább. Egy alkalommal azt akarták rábizonyítani, hogy írja alá: fegyvert dobott a kútba, ami aljas rágalom volt. Apám végig tagadott, ezért aztán egész éjjel verték. Budapestre nem volt szabad visszamennünk, emiatt egy Nógrád megyei kis faluba, Váctól északra, Ősagárdra költöztünk. Apám erdészeti segédmunkás lett, magyarul favágó. Ez jól jött később, amikor a közgazdasági egyetemre jelentkeztem. Hatvannyolcig nagy szegénységben élt a család. Öten voltunk egy szobában: apám, anyám és két testvérem. Este kinyitottuk a tábori ágyat, s én azon aludtam.

– Őriznek-e tárgyi emlékeket az olim­piai bajnoktól?

– A kitelepítéskor sok minden eltűnt, mert kevés holmit vihettünk magunkkal, én viszont őrzöm a kesztyűjét, amelyben Amszterdamban vívott. Nyolc évig magam is kardoztam, szintén balkezes voltam, és nagyapám kesztyűje volt a kabalám. Igaz, a legjobb eredményem az volt, hogy az országos bajnokságon a kilencedik helyig jutottam. Nem volt pénzünk egy új plasztronra, ezért a nagyapám plasztronja feszült rajtam. De már nincs meg ez a ruhadarab.

– Az aranyérem megvan?

– Igen, egyik nagybátyám őrzi.

– Gyakran eszébe jut a nagyapja?

– Gyakran. A kitartása, a precizitása, a lelkiismeretessége nekem is vezérfonalam volt. A lelkiismeret az a belső hang, amelyik figyelmeztet, hogy nagyapám talán figyel engem. Emlékmű áll Solymáron azon a helyen, ahol a baleset érte. Milyen hihetetlen: a Tersztyánszky József úton… Ez a Tersztyánszky a 18. században Solymár földes­ura volt. A baleset után viszont nagyapámról nevezték át az utat, s ma is az ő nevét viseli. A hetvenkettes emlékmű helyén tizenkét éve egy nagy gránittömböt helyeztek el. A Farkasréti temető egyik legnagyobb és legszebb síremléke az övé, amely egy hatalmas térdeplő gladiátort ábrázol. Pályázatot írtak ki a síremlék elkészítésére. Cser Károly és Kóbor Elek szobrászművészek alkotását 1931-ben avatták fel. Renato Anselmi az olasz vívók nevében azt a díszkardot küldte el a sírjára, amelyet a párizsi olimpián a magyarok elleni győzelem után kapott. A kard 1929 és 1945 között a síremlék előtti vitrinben volt, de a világháborús harcok idején eltűnt. Csodával határos módon három év múlva a temető kertésze véletlenül bukkant rá egy lomtárban, majd bevitte a Világ című lap szerkesztőségébe, ők pedig felajánlották a vívószövetségnek. Az akkori főtitkár át is vette a díszkardot, de a későbbi években újra eltűnt… Vajon hol kallódik?

A síremlék hátulján Szathmáry István sírverse olvasható:

„Ősi magyar kardunk hős eposza
volt rövid élted /
vérzivatar mezején, s bajnoki
versenyeken. /
És noha szörnyű balvégzet kardod
kiütötte, /
míg magyar él e rögön, hír koszorúzza neved.”

Válogatás Mikszáth Kálmán műveiből

A kis Lala levele

„...fürtös fejecskéiteket dugjátok ki kíváncsian a paplan alul...”

1878

Erről a mai napról mondta a tót suhanc az apjának: Hej, apó, mikor lesz az a nap, hogy én úgy jóllakom, miszerint sem feküdni, sem ülni, sem aludni nem fogok tudni, hanem csak hánykolódom és lihegek, mint a sün?

Erre a napra ígérte meg az öreg tót fiának ezt a boldogságot.

És ez a nap szent mindenkinek, még annak is, aki mindennap jóllakik, akinek minden napja a pihenés napja.
Mához százhuszonkét évre lesz kétezer éve, hogy – Krisztus született, jászolban, miként illik egy demokratához, ki hivatva van megteremteni az egyenlőséget s elszórni a szeretet tanait.

És e bámulatos szellem ki valódi fia volt az Istennek, kétezer éve már s minden évben leereszkedik hozzánk a születésnapján addig-addig, míg egyszer majd csak – és már nincsen messze – nem ismerünk rá.

Mi öregek, már most sem várjuk nagyon nekünk nem igen hoz semmit, azt pedig, amit ránk hagyott, nem igen tudjuk megbecsülni, hanem a gyerekekhez, az ártatlan szívekhez még most is oly közel esik ő, mintha az a kétezer esztendő csak egy lépés volna.

Mosolyogjatok szelíden, gyerekek, szép szőke fürtös fejecskéiteket dugjátok ki kíváncsian a paplan alul, az ablakba kitett csizmákba és cipőcskékbe bizonyosan tett a jó Jézus valamit addig, míg ti jóízűen aludtatok.

A jó Jézuska gondol rátok, ő egészen a tietek, mert mi nem érdemeljük őt meg.

– Igen, igen, kis Lala, magát nagyon szeretni fogja a Jézuska, ha jó lesz egész karácsonyig.

– Aztán mikor lesz már az a karácsony?

– No, úgy egy hét múlva.

Hát egy hétig bizony érdemes jónak lenni a Krisztuska kedvéért.

Lala is az volt és sokat gondolkozott arról, hogy milyen ajándékot fog neki vajon hozni a Jézuska karácsony estéjén.

– De hát ösmer engem a Jézuska? – kérdé tőlem a kedves gyermek komolyan egy estefelé, midőn hozzájuk mentem.

– Majd beszélek én vele. Elmondom neki, hogy maga a Karmos János barátom kis Mimi-kéje, hogy maga egy icipici szófogadó árvácska, aki megérdemli, hogy olyan ajándékot küldjön magácskának, aminőt csak szíve-lelke kíván.

– Úgy, úgy, Aranyos bácsi, mondja el a jó Jézuskának mindezeket. Hol találkozik vele? A Jézuska is a Prófétá-ba jár vacsorálni?

– Nem, kis angyalkám; a Jézuska nem szokott enni.

– Aztán mindent megád ő nekem, amit kívánok?

– Mindent.

– De hát hogy tudja, én mit kívánok?

– Tud az mindent, mert belát az olyan átlátszó tiszta szívekbe, mint a kis Laláé.

A kis Lala hitetlenül csóválta a kis fejecskéjét. Okos gyermek; csak félig hitt ebben a dologban már ti. abban, hogy az ő kívánságát a Jézuska ismeri – mert hátha nem ismeri!

A Lala papája ügyvéd és özvegyember. Még fiatal, mégis már hét éve özvegy. Neje éppen akkor halt meg, midőn a kis Lalát hagyta itt maga helyett. Azóta nem bírja felejteni, s lemondott a házasodásról. A rábeszélések lepattognak róla, szentségtelenségnek tartja más nőre rá is nézni. Szerelmes egy halottba, aki már régen por odalenn a fekete földben…

A kis Lalát, ki nejének arcvonásait örökölte, óvó szeretettel nevelte föl. Soha atya jobban gyermekét nem szerette, még az árnyékát is szeretettel nézi, még azt a helyet is megirigyli, ahol a kis Lala ül.

Nem is szeret egyébről beszélni, mint a Laláról, meg a perrendtartásról.

Tegnap, amint együtt ültünk szobájában a vígan pattogó kályha mellett, mint legtöbbször szokta, ezzel a kérdéssel fordult felém:

– Mit gondol ön, kollega, a perrendtartás 221. §-áról?

– A 221. §-ról? Nem gondolok én, kedves kollega úr, erről a §-ról semmit. Ön tán gondol valamit?

– Ez a § énszerintem hibás, először azért…

– Higgye meg, nem vagyok kíváncsi.

– Vagy úgy? Beszéljünk tehát másról. Látta már a Lala karácsonyfáját?

– Láttam.

– No, ugye szép?

– Ön igazán jó apa…

– Az ember megtesz mindent gyermekeért, higgye meg, édes a kötelesség itt aztán nincs is már nekem egyéb célom a világon – mondá mélabúsan –, mint azt a gyermeket fölnevelni.

– Elég hiba. Önnek még meg kéne házasodnia.

– Soha, uram, soha. Engem tökéletesen kielégít az, ha tudom, hogy gyermekem semmit sem nélkülöz, hogy mindene megvan.

E pillanatban a levélhordó kopogtatott az ajtón.

– Egy kézbesíthetlen levelet hoztam vissza a postáról – mondja mosolyogva, amint belép –, szerencse, hogy rajta van az ügyvéd úr firmája a borítékon, különben nem tudtuk volna hova elvinni mert nagyon messze szól és nagyon nagy úrnak.

– Adja csak ide. Valamely csodás levél lesz.

– A Jézuskának van adresszálva az Égbe.

– Nini, nini – mondja az ügyvéd mosolyogva –, hiszen ez az én kis Lalám írása.

Valóban a Lalácska körmölései voltak, akkora nagy betűk, mint egy nagy póké.
Kíváncsian nyitottuk föl s olvastuk tartalmát.

„Kedves jó Jézuskám!

Miután a Kákay Aranyos bácsi azt mondja, hogy maga nagyon jó és azt küldi nekem karácsonyra, amit én akarok, hát én arra kérem, kedves jó Jézuskám, hogy – mert nekem nincsen mamám és a többi gyermekeknek van – küldjön nekem karácsonyra egy – mamát.

De igazán küldjön és el ne felejtse.

Csókolom számtalanszor…

Lala.”

A kollega szemeibe könnyek gyűltek, mialatt a levelet elolvasta. Sokáig nézett mereven, némán, ezután a neje arcképére a falon.

Majd felém fordult s fölsóhajtott:

– Szegény Lala! Én azt hittem, mindene megvan; szegénynek mindene hiányzik.

Egy-kétszer végigsétált a szobán, végre megállott előttem s elszánt, rezgő hangon mondá:

– Megházasodom, kollega. Keressen ön nekem valami jó feleséget. Ha lehet, özvegyasszonyt.

*
Olyan szemmel nézzenek hát rám a szegedi özvegyasszonyok, hogy tőlem függ, kiből csináljak menyasszonyt.

Vége

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom