Hétvégi melléklet

2020. április 11.

0411

Megváltás

Vers

Jn 20,1-9

A hét első napján, kora reggel, amikor még sötét volt, Mária
Magdolna kiment a sírhoz. Odaérve látta, hogy a követ elmozdították
a sírtól. Erre elfutott Simon Péterhez és a másik tanítványhoz,
akit Jézus szeretett, és hírül adta nekik: „Elvitték az Urat a sírból,
és nem tudom, hova tették!” Péter és a másik tanítvány elindult,
és a sírhoz sietett. Futottak mind a ketten, de a másik tanítvány
gyorsabban futott, mint Péter, és hamarabb ért a sírhoz. Benézett,
és látta az otthagyott gyolcsleplet, de nem ment be. Közben
odaért Simon Péter is. Ő is látta az otthagyott lepleket és a kendőt,
amely Jézus fejét takarta. Ez nem volt együtt a leplekkel, hanem
külön feküdt összehajtva egy helyen. Akkor bement a másik
tanítvány is, aki először ért a sírhoz. Látta mindezt és hitt.
Addig ugyanis még nem értették meg, hogy Jézusnak fel kellett
támadnia a halálból.

Szenvedéstörténet

14 stáció

„...És akkor Krisztus megáldotta űket, azt mondta, hogy ne vizet, hanem mézet hordjatok eztán! Azóta hordanak a méhek mézet”

Vitéz Anita
Keresztút stációk,
Fotó: MH/Hegedüs Róbert

Különös húsvét az idei: a járványveszély miatt szünetel a templomokban a nyilvános istentisztelet. Noha a misézés – azaz az egyház szüntelen áldozata, amelyet az utolsó vacsora mintája szerint mutat be – továbbra is folyamatos, abból éppen a közösségi élmény hiányzik.

A kommunista diktatúra évtizedeiben szintén volt példa arra, hogy nélkülözni kellett a szabad vallásgyakorlathoz tartozó liturgikus alkalmakat, a hit nyilvános megvallására pedig szinte kizárólag a politikai-ideológiai üldözés vértanúságra hívó nyomása alatt volt mód. Mindezt már a hetvenöt évvel ezelőtti húsvét is előre vetítette.

Hazánk nagy részén 1945 nagyböjtjén még zajlott a háború. Nagypénteken, március 30-án a győri püspökvár pincéjében halálos lövést kapott a híveit védő Apor Vilmos püspök egy rá támadó szovjet katonától. Húsvéthétfőre belehalt sérüléseibe. Ugyanezen a napon a Dunántúl másik végében, Nagy­atádon – ahol 1944–1945 fordulóján hónapokra megállt a front – a visszavonuló németek fölrobbantották az addig pásztázásra használt templomtornyot. A templomhajóba zuhanó torony összezúzta a barokk főoltárt, a front pedig még aznap este elérte Gyékényest, ahová az atádi ferences házfőnök-plébános, Hajnal Zénó híveivel elmenekült. Április elsején, húsvétvasárnap Hajnal Zénót és Martincsevics Pál gyékényesi plébánost egy „felszabadító” bolgár katona agyonlőtte. Mindez és még sok más tragédia sűrűsödött abban az évben a nagyhét napjaiba.

Világégés, pásztor nélkül maradt nyájak, kezdődő diktatúra és egyházüldözés: ez az 1945-ös húsvét mérlege. A történelem legfontosabb három napjáé egészen más.

Negyven nap

Idén nem lehet részünk közös liturgikus ünneplésben, ez mégsem jelenti azt, hogy a húsvét nélkülünk múlna el. Látszólag magukra maradt papjaink a nevünkben mutatják be az áldozatot, nézzük hát meg, mi minden sűrűsödik össze a kereszténység legnagyobb ünnepében a Kárpát-medence katolikusai számára: „békeidőben” milyen gazdag hagyományvilág húzódik meg az idén dísztelenebb liturgiában, amelybe a közvetítéseken át bekapcsolódhatunk.

Húsvét ünnepe zárja le a hamvazószerdával kezdődő nagyböjt – a hitben való elmélyülés, kiengesztelődés és lemondás – bűnbánati idejét.

A negyven napig tartó előkészület szentírási eredetű: a bűnbánat, a gyász, az Istenhez forduló kérés vagy pedig a nemzeti tragé­diákra való emlékezés kísérője. Mózes a tízparancsolat átvétele előtt böjtölt negyven napig, böjtölve várta a Messiás születését Anna próféta asszony, és maga Jézus is a pusztába vonult negyven napra böjtölni nyilvános működésének kezdetén.

Az egyházi évben ma ismert, negyvennapos nagyböjt már a 4. századtól általános. Időtartama úgy jön ki, hogy a húsvétig eltelő vasárnapokat nem számítjuk. Korábban nem csak húsevési tilalommal, de általában az állati eredetű ételektől való tartózkodással járt, sőt, csak bizonyos napszakokban lehetett ételt magunkhoz venni. (A nyugati kereszténység enyhített ezen a gyakorlaton, az ortodoxiában azonban ma is szigorúak a böjti előírások.)

A böjthöz, mint az egyházi év minden fontos időszakához és ünnepéhez, gazdag népi hitvilág és szokásrend társult, amely kiterjedt az emberi élet mindennapi gyakorlataira – így a munkára és a közösségi érintkezés szabályozására is –, legtöbbször nemzedékeken átívelő hagyományok, előírások és tilalmak formájában.

Bálint Sándor (1904–1980), a boldoggá avatás küszöbén álló szegedi néprajzkutató írta, hogy a Kárpát-medence több pontján szokás volt nagyböjtben tartózkodni nemcsak ételektől, de a házasélettől, dohányzástól, borotválkozástól vagy nyiratkozástól is. A 20. században – részben az egyházi előírások enyhülése, részben a szekularizáció vagy a bevezetőben is említett nyílt vallásüldözés folytán – ezek a hagyományok előbb a nagyhétre korlátozódtak, majd fokozatosan eltűntek a húsvéti szokásokból.

Pálmaágak

A virágvasárnappal kezdődő nagyhét az egyházi év leggazdagabb időszaka, készület az ünnepre, amelyet már elővételez Jézus dicsőséges jeruzsálemi bevonulása. Neve az evangéliumi történetre utal: Krisztust pálmaágakkal köszöntötték, amelyet hazánkban tavaszi virágokkal és rügyező fűzfavesszővel, azaz barkával helyettesítettek. A barkát megszentelték, és eltették csaknem egy évre, a következő évben pedig a barkaágak hamuját szentelték meg a nagyböjt kezdetén, hamvazószerdán.

A virágvasárnapi körmenet és barkaszentelés számos népszokás és gyakorlat alapja. A szentelt barkát a paraszti világban orvosságul használták – például hideglelés vagy torokfájás ellen egy-egy szemet lenyelve –, de haldoklók feje fölé is szentelt barkával rajzoltak keresztet. A matyóknál az eladó lányt megveregetik a szentelésről hazahozott barkával, hogy minél hamarabb férjhez menjen.

Kereplők

A nagyböjt virágvasárnappal kezdődő utolsó szakaszának, a nagyhétnek eseményei nagycsütörtökön gyorsulnak föl.
A katolikus délelőtti szentmisében zajlik a krizma- és olajszentelés, valamint a papi ígéret ünnepélyes megújítása. Ezeket használja az egyház a kereszteléskor, betegek kenetekor, valamint a bérmálás és a papszentelés liturgiájában.

Az esti szentmise az utolsó vacsora föl­idézése, az Eucharisztia alapítása – amelynek idén nem csak a rendkívüli helyzet miatt, hanem a közelgő budapesti Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusra készülve is kiemelt jelentősége van.

A mise glóriájában fölzeng az orgona, zúgnak a harangok és csilingelnek a csengők, majd az első ütem után elhallgatnak: a harangok „Rómába szállnak”, a nyomukban maradó űrt pedig a közösség énekhangja tölti ki. A gyászt kifejező csöndet a csengők helyett használt kereplők törik csak meg.

A szertartás része az evangéliumból ismert lábmosás megismétlése: ünnepélyes miséken a főcelebráns megmossa tizenkét férfi lábát, arra emlékezve, hogy Jézus is megmosta tanítványainak lábát, így érttette meg velük az igazi alázatosságot.
A szentmisét követően kerül sor az oltárfosztásra: a pap kiveszi az Oltáriszentséget a tabernákulumból, majd a díszítésül használt fehér virágokat, terítőt és gyertyákat elveszik, jelezve az utolsó vacsora utáni éjszaka és hajnal történéseit. A Getszemáni kertben elalvó, virrasztani képtelen apostolok magára hagyják Jézust, akinek átimádkozott éjszakája a történelem legszomorúbb napjára virrad: apostolai közül egy elárulja őt, és az árulás nyomán fogságba kerül. Krisztus elhurcolását szimbolizálja, hogy a főoltárból kivett oltáriszentséget mellékoltárhoz viszik, a szentmise pedig minden ünnepélyesség nélkül, csöndben ér véget. Az ekkor szokásos virrasztás a mellékoltárnál Krisztus imádságára és az apostolok mulasztására emlékezik.

A nagycsütörtöki események korábban a társadalom minden rétegét áthatották: ismert, hogy a Habsburg-uralkodók maguk is gyakorolták a lábmosás szertartását, és ugyanezt idézi a nagycsütörtöki oltármosás néphagyománya, amely a 16. századból adatolható. Kiskanizsán – Bálint Sándor gyűjtése alapján – a glóriára megszólaló haranggal egy időben megrázzák a gyümölcsfákat is, hogy bőven teremjenek, de a kecskeméti néphagyomány úgy tartja, csak a katolikus harang megy Rómába, a reformátusoké itthon marad.

A Rómába szálló harangok hagyományának anekdotikus lecsapódása is van: 1674-ben állítólag egy késmárki diák fölmászott a templomtoronyba, a harang nyelvéhez szíjazta magát, majd rázkódást érzett, és elveszítette az eszméletét. A történet szerint Rómában tért magához, amikor a Szent Péter-bazilika sekrestyése fölment a toronyba és fölébresztette az ott talált idegen ifjút.

Számos evangéliumi eredetű, de a paraszti szájhagyományban módosult történet él arról is, mi történt nagycsütörtökön Jézussal, és ezért mit szabad vagy nem szabad tennie az embereknek ilyenkor. Az előírásra és tilalmakra ad példát a Lammel Annamária és Nagy Ilona által gyűjtött magyar népi biblikus történetek egyike.

„Nagycsütörtökön nem szokás fésülködni, mert Veronika, mikor az Úr Jézus ment a kereszttel, épp fésülködött. Szép vót a haja, úgy szaladt ki, hogy adjon neki kendőt. Oszt abba törölte a képit. Azóta annak a tiszteletére nem fésülködtek régen az emberek. Azt mondták, hogy átkozott az, aki Nagycsütörtökön fésülködik.”

Keresztút stációk, Alcantarai Szent Péter-templom, Budapest, Ferenciek tere
Keresztút stációk, Alcantarai Szent Péter-templom, Budapest, Ferenciek tere
Fotó: MH/Hegedüs Róbert

Keresztút

Krisztus kínszenvedésére és kereszthalálára emlékezik nagypénteken az egyház. A hagyomány szerint reggel vette kezdetét a keresztút, amelynek tizennégy stációja – noha az evangéliumokból ismert epizódok – csak évszázadokkal később állt össze a ma ismert keresztúti ájtatossággá, amit a nagyböjti péntekeken és nagypénteken imádkoznak a hívek, legtöbb esetben papi vezetéssel. Virágkorát a barokk idején élte, leglelkesebb terjesztői a ferencesek voltak.

A keresztút vége, a Golgota a hagyomány szerint nem csupán Krisztus kereszthalálának színhelye, hanem a paradicsomból kiűzött Ádám sírja is egyben – ahogyan erre a számtalan képzőművészeti alkotáson látható koponya a keresztfa tövében is emlékeztet.

E hagyomány folklórban élő történetvariánsa szerint amikor az angyal „kiseprűzte Ádámot és Évát a paradicsomból”, két magocskát adott nekik, hogy fejük alá tegyék ott, ahol először alusznak. A magból egy hosszú, sudár fa kelt ki, amely sem ágat, sem levelet nem hajtott, csak sokáig nőtt. „Aztán eljött az üdő, hogy hát Jeruzsálemben templomot építenek, s hiányzott egy gerenda.” Kivágták a fát, de hosszú volt, ezért vágtak belőle: hiába lett a kiszemelt helyre így túl rövid, amikor levették, ismét hosszabb volt. „Hát ezek az ácsok megharagudtak, félredobták.” A gerendából előbb palló lett, majd egy tó fenekére sodródott, az iszapba, sok esztendőre, míg végül egy vihar kimosta a partra. „Mikor Jézusnak a szenvedése eljött, immár akkor Jézus kellett megváltsa a világot, hát nem tudták, hogy honnan vegyenek fát, hogy keresztet csináljanak belőle. – Ott van annak a tónak a partján egy sáros, hosszú fa, s el kell hozni, az es jó lesz neki. – Elmentek, s elvitték, megfaragták, lefaragták az iszapot, azt a sárt róla, s abból csinálták Jézusnak a keresztjit.”

A keresztútjáráshoz hasonlóan ferenceseknek köszönhetően terjedt el már a 13. századtól a „pénteki imádságok” sora, amely a hívők számára mélyen átélhetővé teszi a szenvedéstörténetet, annak egyes – minden kor embere számára ismert – érzéseit, mint a fájdalmat vagy az anyai gyászt. (Ennek a műfajnak egy ismert példája hazánkban a nyelvemlék Ómagyar Mária-siralom.)

Az archaikus népi imádságok zömét ezek az imák és a passióval összefüggő tematika adja, amelynek számtalan elágazása is van, az olyan különleges kultuszokig, mint például Krisztus Öt Szent Sebének középkori eredetű, majd a barokk korban virágzó tisztelete, a kereszthordozásból maradt vállseb tisztelete, vagy éppen Svédországi Szent Brigittának (1303–1373) a misztikus látomásain alapuló imádsága.

Látomásaiban Szent Brigitta a sebekkel teli, vérző Krisztust látta, aki Brigitta kérdésére elárulta: megváltáshoz vezető, kínokkal teli út során összesen ötezer-négyszáznyolcvan sebet kapott. Az imához tartozó ígéret szerint azok, akik egy éven át naponta tizenöt Miatyánkot és tizenöt Üdvözlégyet imádkoznak el a hozzájuk tartozó – látomás nyomán lejegyzett – elmélkedésekkel, az év végére Krisztus összes sebét megtisztelik, aki ezáltal különös kegyelmekben részesíti őket. Többek között teljes bűnbocsánatot nyernek, ismerni fogják előre haláluk óráját, élő rokonaik megtérnek, elhunyt roko­naik megszabadulnak a tisztítótűzből, érzékszerveiket Isten megőrzi épségben, és megoltalmazza őket a kísértésektől.
A nagypénteki népszokások és különféle kultuszok eredete természetesen szintén az evangélium és az egyház liturgikus gyakorlata. Nagypéntek az év egyetlen napja, amikor nem mutatnak be szentmisét.

A csonka mise leborulással kezdődik, az olvasmány és szentlecke után elhangzik a passió. A szertartás része a kereszt leleplezése és a kereszthódolat is, amelyet áldozás követ. Konszekrálásra ezen a napon nem kerül sor: a nagycsütörtökről megmaradt szentostyát veszik magukhoz a hívek. Áldozás után az oltáriszentséget visszaviszik a szentsírként berendezett mellékoltárhoz, a hívek pedig szentségimádással, virrasztással folytathatják az imádságot.

Exsultet

A sírban fekvő Megváltó imádata nagyszombaton folytatódik, az üdvtörténet szerint ezen a napon a halott Krisztus leszállt az alvilágba – „alászállt a poklokra”, ahogyan az apostoli hitvallásban imádkozzuk –, ahol az ószövetségi igazak a megváltásukra vártak. Erre emlékezve a nagypéntekhez hasonlóan ma sem tartanak szentmisét, az egyház böjtöl és gyászol, csöndben virraszt a sírnál, az Eucharisztiát csak haldoklók vehetik magukhoz. Minthogy Jézus föltámadásának ideje vasárnap hajnal, az egyház már előző nap, azaz nagyszombaton, sötétedés után elkezdhet ünnepelni a húsvéti vigília szertartásában.

Az egész liturgikus esztendő leggazdagabb ünnepe ez: Jézus Krisztus, az élet győzött a bűn és a halál fölött, a világosság győzött a sötétség fölött. Erre emlékezik a szertartás is, amely a fény liturgiájával – tűzszenteléssel,
a húsvéti fény megáldásával – kezdődik, majd ezt követően a pap meggyújtja róla a húsvéti gyertyát, amely ezzel a templom egyetlen fényforrásává válik. A húsvéti gyertyába helyezett tömjénszögek Krisztus sebeit szimbolizálják, a gyertyáról vett lángot egymásnak adja a közösség.

Felhangzik az Exsultet, a feltámadást hirdető húsvéti örömének. Ennek egyik sora a méhek szorgos munkáját dicséri, amelyből viasz, a húsvéti gyertya alapanyaga született. Talán erre vezethető vissza, hogy a méhek és a húsvét kapcsolata a néphagyományban sajátos magyarázatot kapott: „Mikó Krisztust főfeszítötték a körösztfára, nagyon szomjas vót, és akkor a katonák egy keserű epével béitatott rongyot nyomtak a szájához. De a méhek megkönyörültek rajta, és vizet vittek oda nekije. És akkor Krisztus megáldotta űket, azt mondta, hogy ne vizet, hanem mézet hordjatok eztán! Azóta hordanak a méhek mézet.”

Az Exsultet után igeliturgiával, hét olvasmánnyal, szentleckével és evangéliummal folytatódik a szertartás, a szövegek végigvezetnek bennünket az üdvösségtörténet állomásain, a köztük lévő könyörgések megvilágítják az adott szakasz értelmét. Az olvasmányokat követően fölhangzik a glória, és visszatérnek Rómából a harangok, velük a csengők és az orgona. A szentlecke után ünnepélyes alleluja, evangélium, szentbeszéd, mindenszentek litániája és a keresztvíz megszentelése kerül sorra, elmarad azonban a hitvallás, amely helyett ilyenkor a keresztségi fogadalom megújításával imádkozunk. (Ha van katekumen a közösségben, ezen a napon kerül sor a keresztelésére is.) A szentmise ezután a szokott módon, átváltoztatással folytatódik, és feltámadási körmenettel ér véget.

Locsolkodás

Húsvétvasárnappal megkezdődik a pünkösdig tartó, ötvennapos húsvéti idő. Maga a kereszténység főünnepe is egy hétig tart, amelynek során a feltámadást részletező olvasmányok kerülnek sorra, de már a szentmise szokott rendjében, húsvéti szekvenciával kiegészítve az igeliturgiát. A hét legjellegzetesebb napja húsvéthétfő, amely gazdag néphagyományával már az ünnep profánabb vonásaihoz vezet bennünket.

Húsvét nyolcadában hangzik el az emmauszi tanítványok története, amikor két tanítvány Jeruzsálemből Emmauszba indul, útközben pedig maga Jézus szegődik melléjük, és elmagyarázza nekik, hogyan teljesedett be rajta az írás. A tanítványok nem ismerik fel őt egészen a kenyértörésig, amikor azonban eltűnik előlük. Erre az evangéliumi szakaszra vezethető vissza a néphagyomány emmauszjárása, azaz a húsvéti határkerülés szokása. Ilyenkor a faluk népe elhagyta lakhelyét, kivonult a borospincékhez, a szőlőhegyre vagy a szomszéd községbe látogatóba. Gyakran a szokás nevét adó szentírási szakaszt el is felejtették – írja Bálint Sándor – azok a vásárosmiskeiek, akik húsvéthétfőn a szőlőhegyre indulva úgy mondták: „kimegyünk Emmausra!” A szokás a Dunántúlon Bozsokról és a rábaközi Szilből is ismert. Újkori hagyomány a húsvéthétfői kirándulás, közösségi játék, amelynek különféle változatai Somogyszobról és Sopronból is adatolhatók.

A húsvéthétfőhöz kötődő legismertebb és a társadalomban mai napig élő szokás a húsvéti locsolás. A hagyomány eredete egyik magyarázat szerint a húsvéti keresztelésig nyúlik, más magyarázat szerint azonban a húsvéti öröm túlcsordulásának jelképe, amelyhez könnyedén kapcsolódhattak a termékenység elősegítését célzó, egyházi vonásoktól mentes közösségi rítusok is.

Hagyományosan a legények locsolják meg a leányokat és asszonyokat, de sok helyütt él a szokás, hogy húsvét keddjén viszonzásul asszonyok és lányok locsolják a férfiakat. Talán nem véletlen, hogy az ezt követő szerdát néhol már „száraz szerdaként” emlegetik…

A magyar népi biblikus történetek között akad egy sajátos magyarázat a húsvéti locsolkodás szokására. „A húsvéti locsolkodás annak az emlékére van, hogy összementek az asszonyok, úgy, mint most is: ha valami van, összefutnak az asszonyok és beszélgetik, hogy mi van. Oszt akkor ott is összementek az asszonyok, hogy:

– Feltámadt az Úr Jézus, feltámadt!

A Pilátus ablaka alatt, vagy hol volt. Oszt a szolga kiment és végigöntötte őköt egy vödör vízvel, hogy mit beszélnek ottan, menjenek onnan szét! Így van most is, ha valami van, összemennek az asszonyok. Mink úgy hallottunk, hogy arról van a locsolkodás.”

Nevetés

Élt a középkorban egy szokás, amely a feltámadás örömhírét és felszabadultságát, ha lehet, még inkább világiassá tette. Szerzetestemplomok sajátos hagyománya volt, hogy a hosszú, szomorú böjti időszakot, majd pedig az ünnepélyes húsvéti liturgiát követően szándékosan derítették jókedvre, sőt, szűnni nem akaró, harsány nevetésre a közösséget. Ez a szokás volt a risus paschalis, azaz a húsvéti nevetés.

A vidámság fölkeltésének gyakori módja volt a prédikációkban az asszonyok tulajdonságaival magyarázni Krisztus föltámadásának evangéliumi részletét. Mert mi másért is jelent volna meg a feltámadt Jézus először az asszonyoknak, ha nem azért, mert tudta, hogy náluk gyorsabban senki sem terjesztheti el a hírt…
A szószékről elmesélt viccek, tréfás történetek megnevettették a közösséget, és ez fölszabadítólag hatott a hetekig tartó önmegtartóztatás után.

Húsvétkor mindnyájunknak okunk van az örömre, akkor is, ha az erre vonatkozó buzdítás ezúttal nem egy teli templomban és nem a szószékről hangzik majd el, és úgy is, hogy a jelenlegi járványhelyzetet a legkevésbé sem szabad tréfára venni. Biztosak lehetünk benne, hogy hetvenöt évvel ezelőtt a húsvét tragikusabb és kilátástalanabb volt, mint ma, a közösségek mégis túlélték. Valószínűleg azért, mert az emberek a bombázások idején, egymástól elzárva, házak pincéiben is tudták, hogy nincsenek egyedül, még ha a találkozásra várni kell is.

A hetvenöt évvel ezelőtti túlélők ma a koronavírustól leginkább veszélyeztetett csoportba tartoznak, akiknek azzal hálálhatjuk meg az újrakezdésbe vetett hitüket, és az újjáépítésbe fektetett munkájukat, hogy vigyázunk rájuk és a józan ész logikáját követjük a járvány megállításakor.

Apropó logika: ezt ismerik?

„Két apáca, Logica nővér és Matematica nővér hazafelé tartanak a kolostorba.

Matematica: – Észrevetted, hogy egy férfi követ minket harmincnyolc és fél perce? Vajon mit akarhat?

Logica: – Logikus, magáévá akar tenni minket.

M: – Óh, jaj! Ennél a sebességnél és távolságnál legkésőbb tizenöt perc múlva utolér! Mit tegyünk?

L: – Az egyetlen logikus dolgot: fussunk gyorsabban.

M: – Nem megy.

L: – Persze, hogy nem. A férfi ugyancsak az egyetlen logikus dolgot teszi majd: ő is gyorsabban fut.

M: – Tehát mit tegyünk? Ezzel a sebességgel egy perc múlva utolér.

L: – Az egyetlen logikus dolgot: elválunk. Te ezen az úton mégy, én a másikon. Mindkettőnket nem tud követni.
A férfi Logica nővért követte. Matematica nővér elérte a kolostort, de aggódott Logica nővér miatt, amíg csak meg nem érkezett.

M: – Logica nővér! Istennek hála, hogy itt vagy! Mondd, mi történt?

L: – Az egyetlen logikus dolog: a férfi mind a kettőnket nem tudta követni, tehát utánam jött.

M: – Igen, de mi történt aztán?

L: – Az egyetlen logikus dolog: olyan gyorsan kezdtem futni, ahogyan csak bírtam.

M: – És aztán?

L: – Ő is olyan gyorsan kezdett futni, ahogyan csak bírt.

M: – Igen, és aztán?

L: – Az történt, aminek történnie kellett: a férfi utóért.

M: – Te szegény, és mit tettél?

L: – Az egyetlen logikus dolgot: felkaptam a szoknyámat.

M: – És mit tett a férfi?!

L: – Az egyetlen logikus dolgot: leengedte a nadrágját.

M: – Óh, nem! Mi történt azután?

L: – Na vajon? Egy apáca felemelt szoknyával gyorsabban tud futni, mint egy férfi leengedett nadrágban!”

Válogatás Mikszáth Kálmán műveiből

A vásárhelyi ember

„Száműzöttnek, bujdosónak jószerencse a derült égből egy sugár...”

1881

A kedves jó Alföldnek, mely olyan szomorú húsvét-napot ül az idén, ha nincsenek is várkastélyai, s ha nincs is tipikus dzsentrije, de vannak originális parasztjai, kikről éppúgy, mint a görbe Felföld táblabírói világáról, jóízű adomák keringnek, – öregbítve a derék alföldi atyafiak iránti nimbuszt és szeretetet.

Ott van például a derék Kérdő Márton uram Hódmezővásárhelyen, éppen olyan híres őkigyelme, mint Józsa Gyuri volt a maga idejében, csakhogy Kérdő Márton uram mégis sokkal különb ember.

Németh Albert valahányszor Vásárhelyre megyen, sohasem mulasztaná el egy világért betérni őkigyelméhez is, mert Kérdő Mártonnál mindig történik valami, amit idefönt a képviselőházi folyosókon szívesen meghallgatnak az örökké derült kedvű honatyák. Kivált a Németh Berci szájából.

Németh Berci valahányszor megy valahova, vagy jön valahonnan (pedig mindig jön-megy), megszedi magát adomákkal,
de mindezek az adomák nem olyan érdekesek, mint a Kérdő Márton uram dolgai.

– Mit csinál Kérdő Márton? Hogy van a jó öreg Kérdő Márton? – kérdik Némethtől, ha Vásárhelyről jön, mert ki ne ösmerné őkigyelmét. Még a legnagyobb államfér­fiak is érdeklődnek utána.

Németh Albert minden évben meglátogatja Kossuthot Baracconeban. Olyan már ő az „öreg kormányzónak”, mint egy évenkint megjelenő kassai kalendárium, az ő megszokott jóslataival és anekdotáival. Ha nem jönne meg, még el sem hinné Kossuth, hogy már egy évvel lett öregebb. Nagyon örül a látogatásnak. Nem is csoda, mert olyan naptár Németh Berci, amelyik mindég derült időt mutat.

Száműzöttnek, bujdosónak jószerencse a derült égből egy sugár…

Öt, hatszáz adomát visz el évenkint Németh Berci Kossuthnak, amiknek a slágvortjait pontosan följegyzi a „Notesz-könyvébe”. – Kossuth nagyokat nevet ezeknek, mert csak az illedelmesebbeket meri elmondani, de a legjobban mégis azokat szereti, amik a magyar népet karakterizálják.

Kossuth előtt sem ismeretlen már Kérdő Márton. Németh Berci minden évben beszél róla eleget, sőt Németh Berci nélkül is ösmerné már őt Kossuth, mert hiszen éppen Kérdő Márton uram az, aki neki a legnagyobb híve és már pénzzel is segíteni akart rajta.

De sorjában maradjunk a Kossuth iránti ragaszkodás példáival.

Mikor 1857-ben divat lett megtagadni az adófizetést, bizony fölösleges elmondani is, hogy Kérdő uram is bezzeg tele torokból kiabálta a tetszetős nemzeti nótát: „nem fizetünk!”

Megfogadta szentül, hogy nem fizet s meg is tartotta volna, ha olyan körülmény közbe nem jön, mely a ládafiókba nyúlni ösztönzé mindenáron.

Már hat év óta két fehér tulkot nevelt azon célból, mire azok megnőnek és meghíznak, akkorára be kell hogy jöjjön Kossuth. Mindig hitt, s mai napig is hisz a Kossuth bejövetelében. Azokat a tulkokat azon a napon fogja levág­ni s olyan dáridót csap, hogy egész Vásárhely egy hétig lesz részeg.

A tulkok éppen ebben az időben eredtek rendkívüli hízásnak, midőn az egzekútorok ott garázdálkodtak nála, fölírva mindenféle eleven és nem eleven tárgyat. Bánta is a gazda, jut is, marad is még; hanem mikor a tulkokat is el akarták hajtani, rimánkodásra fogta a dolgot, hajtsanak el mindent, csak azokat hagyják.

Az egzekútorok nem engedtek, s teljesen csúffá tették Kérdő Mártont, mert az kénytelen volt az utolsó fillérig kifizetni az „átkos adót”.

Hanem a két tulok közül még ma is megvan az egyik (a másik szegény határozottan bebizonyította, hogy nem várja tovább a szentnek sem Kossuthot, s jobb létre szenderedett). Ez is nagyon öreg és vézna már, csak a csont zörög rajta, de egy jóravaló vacsora mégis kitelik még belőle, ha „a kormányzó hazajön”.

Mikor – nem nagy ideje annak – arról panaszkodott Kossuth levelében, hogy folyton zaklatják egyes alkalmatlan emberek, váltsa be nekik a Kossuth-bankót osztrák pénzre, minek következtében az is előfordult levelében, hogy neki nincsenek kincsei, hogy szegény stb., Kérdő Márton uramat nagyon meghatotta az az egy szó, hogy Kossuth szegény, s mindjárt másnap egy picike bőrzacskót varratott az anyjukkal s abba a zacskóba 5 darab aranyat pakkolva elküldte Kossuthnak, megírva az ő tört ákombákomjaival, hogy „csak ne sajnálja magától az ételt-italt, semmiben se lásson szükséget”.

Kossuth nagyot nevetett a naivságon, de nem sérthette, az öt aranyat Németh Alberttel küldte vissza, hogy az adja át Kérdő Márton uramnak, s jelentse ki neki, hogy még annyira nem jutott, miszerint másokra szorulna.

Egyszer „mameluk tisztviselőre” szavazott Kérdő Márton odahaza, mert nagyon közszeretetben álló egyén volt az illető, s a város java úgy kívánta, hogy tehetségeinél fogva ő viselje ezt az állást.

Németh Berci elhatározta megpirongatni ezért s a választási napon a szokott beszélgetést kezdi meg vele:

– Hja bizony, nagy ember volt az a Kossuth Lajos, Kérdő Márton uram!

– De még milyen, nagyságos uram. Előre látott az mindent.

– Hanem jó járt kigyelmed, hogy a mai cselekedetét mégsem látta előre, mert akkor másképp szerkesztette volna a 48-iki törvényeket.

– Hogy, hogy?

– Hát úgy, hogy ehelyett a mondat helyett: „és az egész nép az alkotmány sáncai közé vétetik föl”, odatette volna még azt a négy szót: „Kérdő Márton uram kivételével.”

Elvörösödött az öreg, s mikor Németh Albert eltávozott, félénken súgta a fülébe:

– Aztán arra kérem, ha már így elszóltam magam a mai közgyűlésen, legalább ne tessék elmondani Kossuthnak.
Azóta nem is hisz a mamelukokban. Mikor most nemrég díszpolgárrá választotta Kossuthot Hódmezővásárhely és egy aláírásokkal megtöltött díszalbumot szándékozott neki küldeni, Kérdő Márton uram volt az egyedüli, aki a polgármester által küldött ív aláírását megtagadta. Ő nem írja alá semmi áron, mondá ravasz diplomatikus mosollyal.

– De Kossuthnak, akit annyira szeret kigyelmed?

– Neki se.

– Mondja meg legalább miért?

Márton csak a fejét rázta és begombolkozott a kérdés elől.

Hanem Németh Bercinek aztán szépen kivallotta, hogy nem bízik ő az elöljáróságban, tudja a gonosz praktikájukat, mikor már készen lesz az album, kocsira ülnek vele s elviszik Bécsbe – a korona-örökösnek.

Vége

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom