Hétvégi melléklet

2020. április 4.

0404

Bevonulás

Vers

Mt 21,1–11

Amikor Jeruzsálemhez közeledve az Olajfák-hegyére, Betfagéba értek,
Jézus elküldte két tanítványát ezekkel a szavakkal: „Menjetek előre
a szemközti faluba. Ott mindjárt találni fogtok egy szamarat megkötve,
és vele a csikóját. Oldjátok el és vezessétek hozzám! Ha valaki szólna
valamit, mondjátok, hogy az Úrnak van rá szüksége, és mindjárt
elengedi őket.” Ez azért történt, hogy beteljesedjék, amit a próféta
jövendölt: Mondjátok meg Sion lányának: Íme, a királyod érkezik
hozzád, Szelíden, szamárháton ülve, Egy teherhordó állat csikóján.
A tanítványok elmentek s úgy tettek, ahogy Jézus meghagyta nekik.
Elhozták a szamarat és a csikóját, letakarták ruháikkal, ő pedig felült
rá. A tömegből nagyon sokan az útra terítették ruháikat, mások ágakat
tördeltek a fákról és az útra szórták. Az előtte járó és az utána vonuló
tömeg így kiáltozott: Hozsanna Dávid fiának! Áldott, aki az Úr nevében
jön! Hozsanna a magasságban! Amikor beért Jeruzsálembe, meg-
mozdult az egész város, és kérdezgették: „Ki ez?” A tömeg pedig ezt
felelte: „Ő a Próféta, Jézus, a galileai Názáretből.”

Polcon a korona

„Minden törvényszerű”

„A fény útját, a ragyogást választjuk-e, vagy pedig a véget nem érő versenyfutást. Ezen belül a gyűlölködést, az ártást...”

Kő András
Bordán Irén: Azt mondták, felfedeztek bennem valami tiszta ragyogást
Bordán Irén: Azt mondták, felfedeztek bennem valami tiszta ragyogást
Fotó: MH/Hegedüs Róbert

A rádió munkatársa voltam, amikor egy alkalommal az álomról készítettem műsort. Munkám közben Latinovits Zoltán ment el a szobám nyitott ajtaja előtt, azonnal megállítottam, mondaná el pár percben, hogyan vélekedik az álomról. Latinovits beleegyezett, de számomra érthetetlen módon feldúltan és dühösen beszélt az álomról, amely néha hatalmába keríti őt is. Később kiderült, hogy azért volt dühös, és ezt velem is érzékeltette, mert becsapták a munkások, akiket a háza építésére fogadott fel. Bordán Irén színművésznővel a szentendrei Duna-parton beszélgettünk. Egy olyan lelkiállapotban, amelyet a világjárvány megélése idéz elő bennünk. A lélek rezgései befolyásolták a mondanivalóját.

– Ha azt kérdem, milyen időszakát éli az életének, mit felel rá?

– Befelé fordultam. Már csak kevés igazi barátom van. Ha kinézek az ablakon át a kertre, itt Szentendrén, ahol élek, kísérteties csöndet érzek, már január óta. Mindenütt mély, feszült, nagy csöndet. Vajon mi ez a néma feszültség? Mostanra már tudjuk, vészterhes vihar tört ránk, és most gyorsan kell döntenünk, hogy rohanó csótány módjára éljünk-e tovább, vagy végre kinyíljon az értelmünk, a szívünk. Úgy vélem, dimenzióváltás tanúi vagyunk. Választanunk kell. A fény útját, a ragyogást választjuk-e, vagy pedig a véget nem érő versenyfutást. Ezen belül a gyűlölködést, az ártást… Nagyon nehéz most szavakat találni… Egy szeretett kolléganőm elmesélte minapi álmát. A Földanya, aki nekünk életet ad, megjelent álmában. A homlokuk összeért. És a Földanya azt mondta: én meg fogok gyógyulni, de nektek, embereknek, ez nagyon fájni fog. Valóban most egy olyan katarzist él meg a világ, ami elvezeti az emberiséget a nagy felébredéshez, megvilágosodáshoz, amelynek eredményeként a földgolyó is megmenthető. Szagoljunk csak bele a levegőbe: érezzük, hogy tisztul. És nemcsak itt, a Duna-parton. Nézzük meg az arcunkat a tükörben: egy új fajta ragyogás kezd megjelenni. Az arc, amit látunk mindennap, a szem, valami mást mutat, mint ami eddig volt. Hamvas Béla azt mondta, az lenne ideális, ha még álmunkban is éberek lennénk. Mit jelent az éberség? Lényünk középpontjában jelen lenni, mert csak így tudjuk igazán érzékelni, megfigyelni, mi is történik a világban. Mert aki fut, rohan, agya, lelke bezárva, az képtelen tudatosan, de a szellemi felsőbbség lényegével látni az őt körülvevő mindenséget.

– A Bordán Irén név elhangzásakor az embereknek felcsillan a szemük: „Ó, a kedvencem, az a gyönyörű színésznő, aki kiment Amerikába, és most újra itthon van.” És sorolják a filmjeit: a Kísértet Lublónt, a Talpuk alatt fütyül a szélt, A szerelem bolondjait és a többit. A bölcsek azt ajánlják, hogy ha útelágazáshoz érsz, határozottan menj tovább. A sikerek csúcsán igencsak határozott lépésnek tűnik utólag, hogy ezerkilencszáznyolcvanegyben férjhez ment Amerikába.

– Az ösztönöm súgta, hogy el kell mennem. Hiszek abban, hogy minden törvényszerű. Van ugyan szabad akaratunk, de ahogy az öregek mondják: meg van írva a sorsunk. Nem írhatjuk felül a végzetszerű elrendeléseket. Igen, én akkor úgy döntöttem, hogy elhagyom az országot. Egy Csongrád megyei kis faluból, Kübekházáról jöttem, ahol a természet törvényei szerint nevelődtem. Innen kerültem Budapestre. Felvettek a főiskolára, majd színésznővé váltam. Már főiskolás koromban a természet birodalmából érkezett lényt láttak meg bennem a filmesek. Azt mondták, felfedeztek bennem valami tiszta ragyogást. Ezért aztán rögtön egy sor filmben főszerepet kaptam. Kéthetenként hazamentem, mégis kezdett kopni bennem az, amit Kübekházáról hoztam. Hiá­ba ívelt felfelé a pályám, éreztem, hogy sérül a lelkem. Valami megfoghatatlan érzés fojtogatott. Naivan azt hittem, hogy azok a természeti törvények, amiket otthon láttam, megtanultam, átéltem, magamba építettem, érvényesek a fővárosban is. Keserűség és csalódás keletkezett bennem. Hittem a szépség és a tisztaság örökérvényűségében, de a pályámon mást tapasztaltam.

– Másra vágyott?

– Igen, és talán egyszer majd könyvben megírom ezeket az érzéseket. Hát ezért mentem el. Az élet valódi értékeire kezdtem fókuszálni. Gyerekeket akartam, akiknek majd átadhatok valamit abból, ami én vagyok, amit érdemesnek tartok átörökítésre. Amikor az öltöztetőnőm a filmgyárban megtudta, hogy elmegyek, azt mondta. „Irén, itt hagyod a koronádat!” – és folytak a könnyei. Azt állították rólam, hogy: „Magyarország legszebb színésznője.” Én mégis letettem a koronámat. Ha nem teszem le magamtól – leütik a fejemről!

– Így érezte?

– Így éreztem, és így érzem ma is. Nem akartam megadni a lehetőséget, hogy mások üssék le a koronámat.

– Irigység okán?

– Igen. Vállalom a mondat tartalmát. Volt egy csodálatos kolléganőm, akivel megtették ezt. Élt nálunk egy gyönyörű, tiszta, mélységesen tehetséges ember, Bara Margitnak hívták, aki majdnem belehalt abba, hogy leütötték a koronát a fejéről…

– Gondolta, hogy az Egyesült Államokban módja lesz arra, hogy vágyai szerint éljen?

– Bárhová vitt volna az utam, mindenütt elhagytam volna a pályát, és a gyerekeknek szenteltem volna az életem. Hálás vagyok a sorsnak, mert velük tölthettem az élet legszebb pillanatait.

– Mit adott Amerika?

– Rálátást adott, egy újfajta nézőpontot. Kívülről láttam az itthoni elkeserítő életünket, az itthoni életmódot, embereket, összefüggéseket. Ne feledjük a kort: az én magyarországi kiábrándító tapasztalataim a kommunista hetvenes években érlelődtek, amelyeken a sztárság nem segíthetett. Mert a probléma belül és nem a látványelemekben létezett. Már kint született meg a két gyermekem, de a családi életben is sebet kaptam. Jött a válásom, és valamibe kapaszkodnom kellett. A természetbe, a gyökerekbe, a megtisztulásba, az értelembe, a spiritua­litásba. Ebben a lelkiállapotban fordultam a természetgyógyászathoz, elkezdtem jógázni, energiagyógyászattal foglalkozni. A megszerzett tudást alternatív kórházakban hasznosítottam. Aztán bekövetkezett az „ébredésem”, ha jobban tetszik, a megtérésem. Fenséges helyen éltem: tengerpart, őspark, sziklák szomszédságában, amely ideális helyszín volt a meditáláshoz, az emberekkel való beszélgetésekhez. Megpróbáltam visszakapcsolódni természeti birodalmam kincseihez, a természet és a feljebbvaló iránti alázathoz, a nagyszüleimhez, akik az állatok között és a mezőn éltek.

– Legenda számba megy, hogy a Színművészeti Főiskolára (ami ma egyetem) titokban jelentkezett, és a szülők beleegyező nyilatkozatát saját maga írta. Amikor édesapja megtudta, hogy lánya színésznő akar lenni, kitagadta. Később a szülők megbocsátottak lányuknak. Mi munkált magában, amikor jelentkezett? Hiúság? Sikervágy? Vagy valami más?

– Azt hiszem, az ember a születésekor már kódolva van. Én is gyakran kérdezem magamtól: hogy a csudába jutott eszembe ez a bátorság? Egyszerűen jött. Jártam az ötforintos moziba, ültem a pazar zsöllyében, és néztem a magyar filmeket. Gyönyörű kis mozi volt Kübekházán. Persze mindenki csúfolt, amikor megtudták, hogy színésznő akarok lenni. De ismétlem: mai fejjel biztos vagyok abban, hogy születésünkkor már kódolva vagyunk. Ilyen egyszerű a válasz. Becs­vágy volt bennem, de nem hiúság. Csak egyszerűen híres színésznő akartam lenni. Gyakoroltam az aláírásomat, hogy ha majd kérik, könnyen rávéssem a nevem a papírra.

– Mit kapott a főiskolától?

– Eligazítást, sok tudást. Praktikus módszerekkel segített felkészülni a pályára. Emberségben is segített. Rájöttem, hogy egymásra vagyunk utalva. Amikor az irigység hatalma elkezdett támadni, sok társam mellém állt, akik tűzbe tették volna értem a kezüket. Mellém állt osztályfőnököm, Simon Zsuzsa is, aki erőt adott nekem, és segített.

– Ki volt a beszédtanára?

– Gáti József. Nagyon szerettem. Emlékszem, hogy másodéves korunkban a prágai jelenetet próbáltuk Az ember tragédiájából az Ódry Színpadon. Én játszottam Évát. „János, nekem szükségem volna pénzre.” Mire Ádám: „Egy fillérem sincs, mind elhordtad immár.” Majd megint Éva: „Örök szükséget tűrjek-é tehát? / Az udvarhölgyek pávaként ragyognak, / Szintúgy szégyellek köztük megjelenni.” S akkor Gáti azt mondta: „Na, ez egy színésznő! Látják, ez egy színésznő!”

– Ritkán dicsért.

– Igaz, így azok a mondatai erőt adtak nekem. A szavaiból éreztem, hogy ki vagyok, és éreztem, hogy ő kicsoda. Nem tudtam, hanem éreztem. Éreztem a lelkét, mert ember volt. Nem tudom, miért, de az óráin állan­dóan folytak a könnyeim. Szaladtam neki mindenért, amit kért: vízért, párizsiért, kávéért, Gitanes cigarettáért. Milyen érdekes, ötvenhatban, a forradalom idején a szüleim Pesten dolgoztak – én háromévesen lent voltam Kübekházán, a nagyszüleimnél –, és az anyám járt föl Gátiékhoz, hogy segítsen az édesanyjának főzni, takarítani. Ezt anyám
a főiskola elvégzése után mesélte el nekem.

– Nehéz volt huszonegy év után kétezerkettőben visszajönni?

– Nem visszajönni volt nehéz, hanem „visszailleszkedni”. Az nagyon nehéz volt. Igaz, közben különböző amerikai, francia
és kanadai koprodukciós filmekben volt szerencsém játszani. Nagynevű filmrendezőkkel dolgozhattam, mint például Ridley Scott, John Madden, Paul Feig, Cédric Jimenez. Olykor magyar filmrendezők is hívtak, például Pálfi György és Szász Attila. A régi barátaimnál kopogtattam, akik pozícióba emelkedtek, de nem fogadtak be sehol. Azt mondták: telt ház van. Először a budaörsiek nyitottak ki egy ajtót, és ott kezdtem játszani. De tíz év telt el, amíg kétezer-tizenkettőben az Újszínházhoz kerültem. Inkább úgy mondanám, a színpad fogadott be. Meg fogom csókolni, ha egyszer elhagyom…

– Mi a különbség a film és a színpad között?

– A színpad nagyobb kihívás, mint a filmezés. Igyekszem fizikailag és lelkileg jó kondícióban tartani magamat. Minden előadás előtt, délután otthon, alszom egy órát, majd fél óráig jógázom. Amikor beülök a kocsimba, arra az adóra kapcsolom a rádiót, ahol leggyorsabban beszélnek, és mondom utánuk gyorsan a hallottakat. Ezáltal lazítom az arcizmaimat. A fellépés előtt másfél-két órával érek be a színházba. A szertartás mindig ugyanaz: finom olajokat szoktam párologtatni, és meggyújtok egy szantálfát az öltözőben, a tisztább levegőért… Mondjam el minden titkomat?

– Ábel mondja Sütő András Káin és Ábel című drámatrilógiájában: „Nem tudom: az egyik ember titka jó helyt van-e a másik ember birtokában? A vadat hálóval, csapdával fogják. Az embert a titkával.”

– Mélyen igaz… Hát akkor folytatom. Lélekben és testben felkészülök a szerepre. Kizárok minden pletykát, minden külső zajt, majd bemegyek a színpadra, és megáldom. Megáldom a kollégáimat, a nézőket, akik majd bejönnek, mert csak ezután tudok odaállni eléjük, ha felmegy a függöny. Próbálok olyan dolgokat csinálni, amik hozzásegítenek a tudati éberséghez. Hozzásegítenek, hogy létrejöjjön a kapcsolat a Teremtővel, rajta keresztül az általam emberré tett színpadi lénnyel és a befogadó közönséggel. Ez egy fontos spirituális, többszörös kapocs, amit nekem mint színésznek kell létrehoznom. Lehet, hogy ezért nézi meg a jelenetei­met az ügyelő, a kellékes, a műszak, a súgó újra és újra, előadásról előadásra. Nem tudom. Ezt is úgy kapom. Fentről. Nem Bordán Irénről beszélek, hanem arról a színész lényről, aki megpróbál a négy dimenzióban egyszerre létezni. Ez a színpad lényege.

– Mikor járt utoljára Kübekházán?

– Hát ennek már van legalább nyolc éve.

– Mivel foglalkozott a család?

– Apai nagyapámék vagyonos gazdálkodók voltak, parasztcsalád. Hajdúszoboszlón most is van egy utca, amely a nevüket viseli: Bordán-Gát utca. A szüleim kezdetben gazdálkodók voltak. Anyukám háztartásbeli volt. Megörökölték az anyai nagyszüleimtől kapott földet, és művelték tovább. Apám a szegedi rendőrkapitányságon volt rendőr. Nagylelkű ember volt, becsületes és érzelemmel, humorral teli. Anyám nagyon életrevaló, okos asszony, a tanárai biztatták Kübekházán, hogy tanuljon tovább. De nem volt rá lehetősége, mert az édesapját, anyai nagyapámat a második világháború során elvitték Szibériába, ahol évekig volt fogságban. Így itthon nagy szegénységben éltek, dolgozniuk kellett, hogy megéljenek, de túlélték. Ez egy külön történet. Nekem is keményen dolgoznom kellett gyerekkoromban, etetnem kellett az állatokat, el kellett csavarnom a galamb nyakát, hogy mire a földekről hazaérnek, készen várja őket az ebéd. Így nyolc-tíz évesen nem adatott meg, hogy olvassak, művelődjek. De sokat tanultam. Megtanultam a földet tisztelni, a természetet szeretni, az emberi lét nehézségeit megérteni, az emberi tisztességet magas polcra helyezni. Aztán a dunyha alatt zseblámpával olvastam Dosztojevszkijt. Akkor még nem tudtam, hogy nekem azok az olvasmányok az életem támpontjai lesznek.

– A szülőhely alkalomszerű meglátogatása mindig megviseli az embert, és seregnyi emlékkel árasztja el. Csak bírja elviselni.

– Igen, ahol elkezdődött az élet. Ahol felnőttünk. Ott minden utcasarok, minden kő, minden fa, a levegő, a ház, ahol az öregek laktak, a temető sírköveinek minden darabja él. Azután amit mi otthagytunk, az is tovább él. Az jelenti az erőt, az energiát azok számára, akik visszamennek. Ahogy én is visszamentem. Képletesen is. Ebbe a tudományba ástam bele magam. Energiaterápiát tanultam. A fizikai síkon felül ugyanis létezik a lélek síkja, egy energiasík, amiből mindenkor és most erőt kell merítenünk. Amikor hazajöttem az Egyesült Államokból, kiolvastam Hamvas Béla összes könyvét. Pár héttel ezelőtt megismertem egy asszonyt, aki most Hamvas házában lakik, ott, ahol alkotott az író. Itt Szentendrén, a Kőhegyen. Alkalmam volt körbenézni a birodalomban. Varázslatos hely. Sajnos eddig senki sem igyekezett múzeummá alakítani. Hamvas energiája és szelleme viszont ott lebeg, a patak mellett. Pont odavezet egy ösvény a házamból. Ő is ezen az ösvényen haladt, amikor sehol sem fogadták az írásait, és szamárháton vitte lefelé a Kőhegyen megtermelt gyümölcsöket, zöldségeket.

– Kitől kapta a legszebb dicséretet?

– A már említett Gáti Józseftől. De még Kerényi Imrét is hozzátenném, no meg egy levelet. Elkezdtem Kerényivel próbálni az Újszínházban Wass Albert A funtineli boszorkány című regénytrilógiájából készült darabot. Itt jegyzem meg, hogy én, aki többet filmeztem, mint színpadon játszottam, úgy dolgozom, hogy az olvasópróbán már mindent tudok a szerepemről, és mint egy Sherlock Holmes, már mindent kinyomoztam róla. A filmezésnél a gép elé állunk, párszor elpróbáljuk a jelenetet, majd felvesszük. Vagyis a színésznek már az első jelenet felvételekor tökéletesen ismernie kell a karaktert. Tehát filmes munkamódszerrel dolgozom a színpadon is, ezért vagyok már az első próbára teljesen felkészült. Kerényi, a rendező, az első próbán lent ült a nézőtéren. Csináljuk a jelenetet a kolléganőmmel, közben egyszer csak azt látom, hogy Kerényi feláll a nézőtéren, és megfeledkezve a szigorú tilalomról, cigarettára gyújt, és felkapja a fejét.

– Honnan tudta, hogy mit csinál Kerényi?

– Egyszerűen láttam. A színpad egy szent hely. Egy oltár. Ott ébernek kell lenni. Ott háromszázhatvan fokban kell figyelni, és érzékelni mindent. A jelenet végén a kolléganő, aki a partnerem volt, a nyakamba borult, és elsírta magát. Kerényi azt mondta: „Igen, igen, ez az…” Néha két-három szó vagy egy mozdulat is elég, hogy a mennybe juss.

– Mark Twainnek van egy mondása, így szól: „Én két hónapig is képes vagyok elböjtölni egy jó bókon.” És lám, maga annyi év után is felemlegeti ezt a dicséretet.

– Igen, nagyon sokat jelentett a számomra. Aztán amikor a premier felé haladtunk, elkezdett nőni bennem a bizonytalanság. Az önbizalmam kissé megrendült. S akkor Kerényi a kollégáim előtt azt mondta: „Irén, maga egy tehetséges művész! Emelje fel a fejét, és csinálja!” És minden ment, mint a karikacsapás. Ő volt a mentorom. Később is dolgoztam vele. Ő azonban sajnos elment. Kerényi hitt és bízott bennem. Onnan föntről is segít a lényével, a hitével, a tehetségével, az emberségével, amit nem vitt magával. Amit itt hagyott. Itt van most is velünk, és figyel ránk. No és a levél. A funtineli boszorkányban látott alakításomról érkezett egy nézői levél a színházba. Egyebek mellett ez állt benne. „Amit különösen ki szeretnék emelni az, amit az első felvonásban Bordán Irén művésznőtől kaptunk… Elképesztő volt látni, milyen hitelesen adta át a megtört, meggyötört asszony panaszait, benne annak minden felgyülemlett szomorúságával, haragjával. Egy nagyon mély, fájdalmas monológot láttam, személyes színháztörténetem egy mérföldkövét. Köszönöm!”

– Milyen találkozásokat élne újra?

– Kerényivel szeretnék ismét találkozni, meg azokkal a barátokkal, akikkel halogattam a találkozásokat, de közben itt hagytak bennünket. A nagyszüleimmel is jó lenne elbeszélgetni.

– A szerepei közül ki az, akivel boldogan leülne egy teára?

– Hm… Én már találkoztam velük. Különben nem tudtam volna megformálni őket a filmen, a színpadon. A színész lányom tanított meg arra, hogy milyen módszert kövessek. „Anyu, ülj le, csukd be a szemed és meditálj – mondta. – Tedd félre az egót, a gondolatokat, és úgy találod meg a figurát, ha beengeded magadhoz. Megkérdezed: mi volt a neved? Ki volt az első szerelmed? Milyen emberek voltak a szüleid? Volt-e gyereked? S ha volt, mit éreztél? S így találod meg egy-egy figura karakterét.” Tordai Teri egyszer megkért, hogy játsszak el vele egy karakterszerepet. Szívesen ráálltam, de nem tudtam, mit kezdjek a figu­rával. És akkor eszembe jutott a lányom médiummetodikája. Meditáción keresztül elkezdtem kikérdezni a karaktert. Így tudtam meg, hogy a neve Bakó Mária. Minden információt megkaptam róla. Egy kolléganőm, miután megnézte a jelenetet, azt mondta: „Irén, nem ismertelek meg téged a színpadon, csak amikor a végén kijöttél a tapshoz.” „Az jó!” – kiáltottam fel.

– Melyik volt az a szerep, amelynek a megformálása a legtöbb gondot okozta?

– Talán Vörösmarty Csongor és Tünde című drámai költeményében az Éj királynője… Az egész létezés értelmét próbáltam abban a monológban megfogalmazni. Az volt a célom, hogy a nézők rájöjjenek, mit akart mondani Vörösmarty. Azt akartam, hogy hitelesen átadjam a költő összes gondolatát arról, hogy hogyan rontja el az emberiség a világunkat. Mennyire aktuálisak ma is a szavai. Arról szól a monológ, amit most átélünk. „Az ember feljő, lelke fényfolyam, / A nagy mindenség benne tűkrözik. / […] De ifjusága gyorsan elmulik, / Erőtlen aggott egy-két nyár után, / S már nincs, mint nem volt, mint a légy fia. / Kiirthatatlan vággyal, amig él, / Túr és tünődik, tudni, tenni tör; / Halandó kézzel halhatatlanúl / Vél munkálkodni, és mikor kidőlt is, / Még a hiúság műve van porán, / Még kőhegyek ragyognak sírjain, / […] Az ész az erőnek rakván oszlopot. / De hol lesz a kő, jel, s az oszlopok, / Ha nem lesz föld, s a tenger eltünik. […] A Mind enyész, és végső romjain / A szép világ borongva hamvad el; / És hol kezdve volt, ott vége lesz:…”

– Lassan kezdem hinni, hogy a Föld Naprendszerünk elmegyógyintézete.

– A teremtést elfogadó ember nem kerülhet a világot tönkretevő emberiség csapdájába. Hamvas Béla mondta, hogy „az élet akkor kezdődik, amikor nem tudod, hogy mi lesz”. Lehet, hogy most kezdődik el az emberiség igazi élete? Csak hát képesek leszünk-e vállalni az áldozatot, leszünk-e annyira bátrak, hogy változtassunk minden ellenható erő dacára is? Mert ha így folytatjuk, nagyon rossz vég felé közeledünk. De vissza Vörösmartyhoz. Amikor elkezdtem próbálni a Csongor és Tündében az Éj királynőjét, az önbizalmam ismét gyenge lábakon állt. Ez valószínű abból adódott, hogy huszonegy évig távol voltam a hazámtól és a színpadtól, függetlenül attól, hogy haza-hazajártam és filmeztem. És ekkor történt, hogy Ridley Scott, a Gladiátor című film rendezője kiválasztott egy Budapesten forgatott filmjében a főszereplő anyjának a szerepére.

– Senki sem képes többre, mint amire képesnek tartja magát.

– Elfogadom. Ridley Scott döntése olyan önbizalmat adott, hogy mindjárt két lábbal álltam a földön. Jött a Csongor és Tünde első színpadi próbája. Mindenki megdöbbenésére letérdeltem a képzelt patak partján, és megszólalt az Éj királynője. Gaál Ildikó, a rendező kijelentette: „Irén, te zseni vagy!” Azóta – négy éve – nagy hittel és alázattal játszom az Éj királynőjét. Az egyik bohém férfi kollégám gyakran beül a nézőtérre, és megnézi. Csak a monológomat. Aztán jön könnyes szemmel, és azt mondja: „Fénylik a koronád!” Ott van most a koronám az öltözőmben, a polcon. És most itt fogom hagyni megint… Talán még egyszer felveszem, de lehet, hogy soha többet…

– Hogy értsem a szavait?

– Történt valami az Újszínházban a közelmúltban, ami új irányt szab az életemnek. Január közepe óta ugyanis másfél hónapon keresztül próbafelvételeken vettem részt, amelyeket át kellett küldenem a producernek. Maradjunk annyiban, hogy egy külföldi filmprodukcióhoz kerestek egy magyar színészt, és ezt a szerepet – privilégium! –
én kaptam meg.

– Mikor kell elkezdeni a forgatást?

– Az eredeti terv szerint már április végén utaznom kellene. Ezzel a hírrel állítottam be a színház igazgatójához, aki őszinte kolle­gialitással fogadta a hírt, csak arra kért, hogy április huszonnegyedikéig még játsszam el a szerepeimet. Ebben maradtunk. Fél óra múlva visszahívott, és mély csalódásomra mintha egy másik ember állt volna előttem. A lényeg, hogy nem jutottunk egyezségre, nem tudtunk megállapodni. Kértem, hogy értse meg a helyzetemet, a nagy lehetőséget. A beugró színészek pótlása érdekében, kártalanítás címén, anyagi kompenzációt is felajánlottam. Aztán tudatosult bennem utolsó mondata: „Ha most elmész, és a produkciót választod, ide nincs visszaút.” Válaszul elmondtam, hogy hálás vagyok, amiért itt lehettem, hogy szeretem a kollégáimat, őt is beleértve. Majd benyújtottam a felmondásomat, amit március elején elfogadott. Egy hét múlva a kormány veszélyhelyzetet hirdetett, bezártak a színházak, s az öltözőm polcán lévő korona hosszan várja az Éj új királynőjét. Tartok tőle, hogy ebben az évadban már nem kerül senkinek a fejére…

– És most mi lesz?

– Az ügynököm most értesített, hogy a járvány miatt a forgatás későbbre tolódik. De bármikor is forgatunk, viszem magammal azt a koronát, amelyet az engem elismerő, elfogadó közönségből és a munkámat támogató magyar és külföldi kollégákból felém áradó hitből és szeretetből készítettem magamnak. Remélem, amikor visszatérek, újra befogad engem az imádott magyar színpad.

– Kompromisszum…

– Nincs! Tertium non datur. Harmadik lehetőség nincs. Nincs opportunizmus, nincs spekuláció. Az én életemben vége minden megalkuvásnak.

– Ha találkozna huszonegy éves önmagával, mit kérdezne tőle?

– A szemébe néznék, és azt mondanám: Ne félj! Tudd, hogy minden okkal történik veled. Megölelném, és azt mondanám: mosolyogj, hiszen minden rendben van.

Válogatás Mikszáth Kálmán műveiből

Ki a gyilkos?

„...egy szót sem bírt kiejteni, kékült zöldült, gyulladozott”

(2 .)


(Választási történet)

1884

Félénken nyitott be.

Máli néni az ágyban feküdt fehér vánkosok között fehér csipkés

főkötőben, és a szemei ki voltak sírva…

– Üljön le – mondá tompán, szomorúan.

Pista leült és a földre szegezte szemeit. Kínos csend következett.

– Oda van – szólt az öreg asszonyság. – Murzu elveszett! Oh, a hálátlan!

S most már kitört belőle a zokogás.

– Pedig mennyire szerettem, mennyire gondoztam. Mindig vele voltam, minden falatomat vele megosztottam. Oh, Murzu, Murzu!

Pista szemeiből is előszivárogtak a könnyek.

– Szegény állat, szegény állat. Nyugodjon bele, asszonynéni.

Erre egyszerre felpattant az öregasszony majdnem haraggal.

– Nem nyugszom. Miért is nyugodnám bele? Ha elveszett, elő kell keríteni. Ki kell kutatni az egész várost, mozgásba kell tenni érte az egész országot. Van elég pénzem hozzá. Már itt volt Kajári Pál… megígérte, hogy előhozza. Mégse rossz ember az a Kajári. De menjen öcsém uram is. Keresse ön is. Lássuk, ki lesz a szerencsésebb.

A Kajári névre nagyot dobbant a Pista szíve, mert Kajári is kép­viselő akar lenni, s bizonyosan az asszonynéni kegyeit jött kikérni.

– Mindent megteszek, semmit se sajnálok. Az lesz a követ, kedves öcsém, aki legelőbb hozza haza a Murzut.

(No, ha csak akkor leszek követ, úgy sohase fogom látni a pesti országházat.)

– Megyek hát, asszonynéni, kezeit csókolom.

– Igen, igen, menjen és keresse. Én addig haldokolni fogok, és fel nem kelek, míg a Murzu elő nem kerül.
Másnap egy eredeti ötlete támadt.

Hiszen nem egy fehér kutya van a világon!

– Miért ne hozhatnék én a néninek egy másik fehér ölebecskét az övé helyett. A kutyák szerencsére nem tudnak beszélni Aesopus óta. A néni meg nem ösmeri meg, kivált ha a saját nyakszalagját ráteszem.

Ajtányi kiment a városba, az utcákba, s egész nap nem nézegetett egyebet, mint kutyákat, végre talált egy Murzuhoz hasonlót, s hogy ne szaporítsam a szót, megfogta az utcán, hazavitte, rákötötte a nyakszalagot, s elvitte a néninek.

Az egész házban kisütött az öröm napja. Az öreg néni nyakába borult Ajtányinak, össze-vissza simogatta az ál-Murzut, s amint az egyre húzódék tőle, azt is igen természetesnek találta:

– Érzi a bűnös voltát a kis zsivány. Ni, milyen félénk ni, hogy nem találja itt magát! Rossz fát
tettünk a tűzre, Murzukám.

A néni megint boldog lett, s Ajtányinak meghálálta a szívességét, a polgármester csakugyan őt jelöltette ki követnek.

Azonban egy napon, mikor éppen egy kortes-lakománál ültek, melyet a néni adott, benyit a szobalány, hogy egy úr akarna az asszonysággal beszélni.

– Kérdezd meg, mi tárgyban?

A szobalány bejött.

– A kutya felől.

– Ah, az én kutyám végett?

Nos, ereszd be azt az urat.

Mit akarhat vajon mondani?

A jelölt elsápadt, pedig éppen az egészségére tósztozott valaki. No, de sápadtságát arra vették, hogy délután nagy dolog vár rá; a programbeszédét kell elmondania.

Az idegen úr benyitott.

– Asszonyom! Én tudomására jöttem annak, hogy az én kedves fehér ölebem nagyságodnál van.

– Hogyan az ön ölebe, uram? Itt csak az én kutyám van!

– Bocsánatot kérek, én mégis azt állítom, hogy az az én kutyám. Ha megengedné talán, hogy láthassam.

– Nagyon szívesen, uram, de biztosítom…

– Hozassa elő, mama – szólt a polgármester –, azt azonnal meglátjuk. Milyen névre hallgat az ön kutyája?

– A „Pálma” névre, s azonfelül a jobb fülén egy kis, alig észrevehető lyuk van.

A Murzut előhozták.

– Pálma – kiáltott az idegen; és a nyelvével csettintett.

Az öleb örvendezve futott gazdájához, és a farkát csóválta örömében.

– Íme, asszonyom, itt a lyuk is a jobb fülén. Az én kis kutyám ez!

– Úgy van, mama, ez a kutya, semmi kétség, ezé az úré!

– Valóban – hebegé Ajtányi –, én tévedhettem, a kutya éppen olyan színű, mint a Murzu…

– Uraim és hölgyeim, eszerint  a dolog rendben van – szólt az idegen –, s kutyámat elvihetem?
– Megálljon, uram! – kiáltá az asszonyság kétségbeesetten.

– Hogyan kerülhetett kutyájára az én tulajdon kezeimmel hímzett szalagom?

– Mikor a kutya elveszett, asszonyom, akkor e szalag nem volt rajta.

– Akkor hát ön tette rá azt – mond az asszonyság üveges szemeit irtózattal meresztve Ajtányira. – Hol vette ön akkor a szalagot. Úgy van, úgy van! Ön a gyilkos, ön a gyilkos!..

Ajtányi egy szót sem bírt kiejteni, kékült zöldült, gyulladozott.

Minden szem reá meredt.

„Hol vette ön a nyakszalagot?”

S erre bizony nehezebb volt megfelelni, mint arra, hogy mi lenne, ha a habarékpárt győzne
a választásoknál?

Ilyen bolond kutya-históriák is esnek hébe-hóba.

Vége

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom