Hétvégi melléklet

2020. március 28.

0328

Értékmentés

Vers

Torquato Tasso: Madrigál az ajándékba kapott kendőről, amellyel könnyeit itatta fel a hölgye

Ó édes könnyek, hölgyem
csodás szeméből szinte záporozva
hulltok, az illatosra
fehérített kendőt átnedvesítvén –
más földre tartok ím én
s e zálogot viszem csupán magammal,
bár jól tudom: soká ez sem vigasztal –
napon sietve szárad.
S én távol sírok, elemészt a bánat.
 

(Fordította Baranyi Ferenc)

Művész Páholy

„A szellemi izgalom kell”

„Egy írónál az erkölcsi kiállás fontos. Persze az lenne az igazi, ha a legjobb írók a legjobb emberek is lennének”

Sárdi Krisztina
Szakolczay Lajos: Még mindig tenyeremben érzem Kós Károly kézfogásának erejét és melegét
Szakolczay Lajos: Még mindig tenyeremben érzem Kós Károly kézfogásának erejét és melegét
Fotó: MH/Papajcsik Péter

A jó, igazi kritika legfontosabb ismérve az értékközvetítés – vallja Szakolczay Lajos. A Széchenyi-díjas irodalomtörténész a Kádár-rendszerben az elsők közt volt, aki kapcsolatot mert építeni a határon túli magyar írókkal. Elhivatottságáért Kós Károly szeretetét és az emigráns irodalom doyenje, Cs. Szabó László barátságát kapta jutalmul. A nemrégiben a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) levelező tagjává választott művészetkritikussal kismarosi otthonában beszélgettünk.

– Többletet jelent-e a Magyar Művészeti Akadémia tagjának lenni?

– Nagyon örülök, hogy végre levelező tag lehetek. Főleg annak fényében, hogy saját szakállamra vagy ötven éve csinálom mindenféle anyagi segítség nélkül azt a programot, amin részben az MMA is alapul. De egyébként bennem soha nem volt ilyen irányú vágy, egyrészt mert nem vagyok professzor, másrészt mert igazából csak arról írogatok, ami érdekel.

– Mégse jelent meg új kötete négy éve, leszámítva az MMA Kiadó égisze alatt szerkesztett, Cs. Szabó László műveit csoportosító életműsorozatot.

– Azért nem jelent meg könyvem az utóbbi négy évben, mert nem értem rá megcsinálni hozzájuk az óriási tartalomjegyzéket. Most két kötet is publikálás előtt áll: az egyik csaknem kétszáz képzőművészeti kritikát tartalmaz, és talán hat oldalra is rúg a tartalomjegyzéke. Lesz egy irodalmi témájú kötet is, legalább ötszáz oldalas, amelybe még be kell kerülniük a naplójegyzeteimnek. Fiatalabb koromban buzgómócsing voltam, amikor Kolozsváron, Bukarestben, Marosvásárhelyen jártam, részletesen naplót vezettem. Jegyeztem, hogy reggel hét órától éjjel háromig kivel találkoztam, hol, miként. Érdekes ezt visszanézni, élveztem visszaolvasni őket, hiszen rég elfelejtettem mindent! Csak hát ezt be kell gépelni. A Cs. Szabó-sorozatnak is készül a következő kötete.

– Milyen témában?

– A harmadik könyvbe „Csé” színházi írásai lesznek, amelyek nagyrészt a Katolikus Szemlében, az Irodalmi Ujságban és a müncheni Új Látóhatárban jelentek meg, illetve a halála után az ezerkilencszáznyolcvanhetes Shakespeare-kötet adta közre őket. Nagyon nehéz dolgom volt az utószóként szolgáló tanulmány megírásánál, mert a kritikáit hol áthúzta, hol megtoldotta, egy-két helyen teljesen más idézet szerepelt, A velencei kalmárról kétszer is írt. Az az érdekes leginkább, hogy Cs. Szabó nem igazi kritikát írt, sokkal inkább élménybeszámoló-szerű esszét. Színesen, és hatalmas, enciklopédikus tudással áldotta meg az Isten, az égvilágon mindent belevett. Írásai jóval többek kritikánál, nem a tudósoknak, hanem a kakas­ülőn lévő hatalmas tábornak szól. Például ötvennyolc augusztusában és szeptemberében az Edinburgh-i fesztiválon járt. Beszámolójából sok minden megtudható a városról, a cudar éghajlatról, a hiányos zenei létről, de semmi a színpadra állított Mozart-opera, a Szöktetés a szerájból milyenségéről. Sem színpad, sem látványvilág, sem rendező, sem jelmez, sem karmester, sem énekesek; hogy ki mit csinált, rejtély! Azt leszögezi, hogy a „pincemélységű csodahangon” éneklő Székely Mihály nélkül nincsen Osmin, de azt nem tudjuk meg, ott ki alakította a szerepet. Szenzációs figura volt, az összes szövegében – kritika, tanulmány, esszé – mintha a saját önképe is benne lenne. Személyesség nélkül nem tudott írni. Az egyik levelében, amelyet Bécsből küldött, megemlíti, hogy milyen jól kibővítettem a korábban róla írt, a nyolcvanas évek elején a győri Műhely folyóiratban nagy nehezen publikált, majd első kötetemben, a Dunának, Oltnak címűben nyolcvannégyben megjelent (és nagy botrányt kavaró) Cs. Szabó László, az esszéíró című tanulmányomat. Pedig én egy sort sem írtam bele… Ezek a furcsaságok is hozzá tartoztak. Ott az emigrációban nagyon szerették, ő volt a Tanár Úr. Tőlünk, itthon meg semmit nem kapott meg, a Kossuth-díjat is már csak posztumusz.

– Milyen akkor az igazi kritika, ha nem ilyen? Mi a jó kritika titka?

– Cs. Szabó kritikája, ahogy az előbb említettem a személyes énkép és a történelmi, sőt politikai háttér keveréke, de az időjárástól a tájig minden szerepel benne. Én úgy gondolom, a kritika ennél kicsit szigorúbb, a tényekre jobban figyel. Viszont, ami tetszik a kritikáiban, hogy könnyen olvasható. A szakmaiságot – rengeteg idegen szót, agybuborékokat – próbálja metaforikusan, érthető nyelven megírni, ezért azok számára is érthetők, akik nem ismerik például a Shakespeare-darabok mögöttes tartalmát. Ez a megfogalmazás nekem is fontos, hogy ne szakmai halandzsa legyen a kritika. Azt szeretném, hogy az érték minél nagyobb körbe eljusson. Ha csak húszan tudják elolvasni, akkor az nem értékközvetítés.

– Ez az értékmentés a kezdetektől fontos volt önnek?

– Igen, bár a véletlenen múlt. És ha már idén emlékezünk a száz évvel ezelőtti fájdalomra, el kell mondanom, ha Trianon nincs, akkor én sem találkozom a határon túli magyar irodalommal. Nagykanizsán, tizenöt éves kamaszként az újságosnál böngészve észrevettem a marosvásárhelyi Igaz Szó egy példányát, elkértem, beleolvastam, megvettem, majd szöget ütött a fejembe: ha rá van írva, hogy a Romániai Szocialista Köztársaság lapja, akkor miért nem románul van?
Mivel az iskola és a szülő is féltek akkoriban erről beszélni, ennek a véletlen vásárlásnak köszönhetően hallottam először arról, hogy élnek magyarok az országunk hatá­rain túl is. Így kezdett kinyílni a szemem. Először csak arra gondoltam, hogy újságíró leszek, de később, amikor már olvastam Illyésnek az ötágú síp metaforáját – „a magyar irodalom ötágú síp, összehangolatlan” –, azt mondtam: akkor majd én összehangolom! A fiatalember nagyképűsége! Persze akkor még nem tudtam, hogy ez az összehangolás milyen borzalmas nehéz munka lesz, hiszen hiába volt a szocialista államok közt nagy barátság, gyakorlatilag mindenhol üldöztek bennünket. Beregszásztól Újvidéken át Sepsiszentgyörgyig és Kolozsvárig: mindenütt figyeltek, fényképeket, hangfelvételeket készítettek. Nem véletlen, hogy például az összes beszélgetésem leirata megvan, románul is hetvenhatból, amikor öt napot Marosvásárhelyen töltöttem. Sütő András erre reagálva írta Szemet szóért című könyvében, hogy a román állam egy Nixonra vagy De Gaulle-ra nem fordított akkora figyelmet, mint Szakolczay Lajosra…

– Akkoriban nem volt kézenfekvő, egyszerű Kolozsvárra, Kassára látogatni, még szervezetten sem. Bátorság kellett hozzá?

– Inkább tudatosság. Említettem a véletlent. Amikor rájöttem, hogy magyarok határon kívül is élnek, a kamasz hevületem óta éreztem, hogy nekem kötelességem velük foglalkozni. Elkezdtem mindent elolvasni, rengeteg folyóiratot, és mivel jó memóriám volt, van, ezért mindenre emlékeztem is. Tudatosan készültem arra, hogy ezt az értékmentést – az összmagyarság értékeit – együtt tudjam felmutatni. Amikor ezerkilencszázhatvanhét november elsejéről másodikára virradóan megérkeztem Kolozsvárra levelezőtársam-barátom Palocsay Zsigmond születésnapi ünnepségének meghívottjaként, nem gondoltam volna, hogy a világ egyik legjobb írója fog engem kalauzolni. Ugyanis Szilágyi István jött ki értem a vasútállomásra. Ez nem hiszem, hogy bátorság volt. Az inkább, amikor az említett marosvásárhelyi napok alatt reggel nyolckor a piacon és este hétkor a színházban napokon keresztül ugyanazzal a figurával találkoztam. Amikor a kezében észrevettem a fényképezőgépet, elkezdtem különféle figurákba állni, hogy megnehezítsem a dolgát.

– Kárpátaljai utazása sem volt egyszerű a hetvenes évek elején.

– Ottani barátaimat látogattam meg, az utat már megszervezni sem volt egyszerű, a Madách téri Ibusz-irodában kellett kérvényezni. A szállodát ki kellett fizetni, és kiderült, kötelező igénybe venni a transzferszolgálatot, vagyis a taxit. Ajándékba Sütő Rigó és apostolának akkor frissen megjelent második kiadásából vittem két-három példányt, fényképek is voltak benne. Megérkezem, kinyitja a vámos a bőröndömet, nem értett magyarul, de a címben meglátta az apostol szót, kivette a könyveket, félretette, mondván „aposztol nyet”. Én meg visszavettem, és mondtam, „aposztol da”. Ezt vagy háromszor eljátszottam, és már nagyon ideges volt a vámos, mire a „taxis”, aki várt, elordította a nevemet. Erre a vámos tisztelgett, én pedig mentem a taxihoz az Apostollal együtt. De ilyen hülye voltam nyolcvankilencben is, mert a román forradalom alatt valahogy eszembe jutott, hogy kimenjek. Kértem a rádiótól egy felvevőgépet, akkor csináltam rengeteg riportot Sütő Andrással és Domokos Gézával, a Kriterion igazgatójával.

– Ha már Kolozsvár szóba került, hogyan ismerkedett meg Kós Károllyal?

– Kós Károly a magyar művelődésnek polihisztora volt, a valaha élt legszenzációsabb ember, akinek nemcsak megannyi műve, hanem az erkölcsi kiállása is megragadott. Arra tanított bennünket, hogy az erkölcs romolhatatlan kő, s ha valaki arra építkezik, megingathatatlan lesz az alap. Először hetvenkettő nyarán találkoztunk, amikor a Kortárs főszerkesztőjével, Kovács Sándor Ivánnal elmentünk Kolozsvárra, hogy jubileumi Petőfi-számot készítsünk. Mondtam neki, hogy én szeretnék elmenni Kóshoz, mire ő ellenkezett, hogy Kós nem kommunista, és a többi. De erősködtem, úgyhogy végül el is mentünk hozzá, ami után Kovács cikket írt róla, hogy „itt ülök Kós Károly istenes lábainál”…, majd később miatta rúgtak ki a Kortárstól. Az igazi találkozás a kilencvenedik születésnapján, hetvenhárom decemberében volt. Az Erdélyi ősz című könyvem borítóján ott a fotó, ahogy koccintunk: Károly bácsi, Kányádi Sándor, Herédi Gusztáv és én.

– Ezt követően sűrűsödött meg vele a találkozás?

– Igen, mert tudtam, hogy nemcsak szellemi dolgokkal kell ellátni, ezért szereztünk neki gyógyszereket, s minthogy látta, hogy valamit kapiskálok az erdélyi magyar irodalomból, nagyon megszeretett engemet. Az első levele tíz-tizenkét oldalas, kézzel írt remekmű. Fantasztikus ember volt. Ha kimentem Kolozsvárra vagy Marosvásárhelyre, azért, hogy tudjak dolgozni, végig jegyze­teltem, figyeltem a színházban, reggel nyolctól éjjel háromig írókkal, képzőművészekkel és színészekkel találkoztam. Egyszer fordult elő a négy év alatt, hogy hiába szerettem Károly bácsit, nem tudtam meglátogatni. Valahonnan megtudta, hogy ott jártam – hogy honnan, máig rejtély, nem voltam én tényező harminc-harmincöt évesen –, és nem látogattam meg. Erre írt egy lapot: „Hallom itt jártál Kolozsváron, elkerülted a házunkat, máskor ne tedd!” Nem tettem. A temetésén, hetvenhétben is kinn voltam. Kalotaszegi népviseletbe öltözött asszonyok a gyászmenet élén, és bivalyszekér vitte a koporsót. Csoóri említi valahol, hogy amikor lányát, Kós Zsófit megkérdezte a Securitate, ki szervezte meg így ezt a temetést, azt felelte: a halott. Még mindig tenyeremben érzem Kós Károly kézfogásának erejét és melegét.

– A folyóirat-olvasás, -vásárlás, -szerkesztés meghatározó momentum életében. Viszont egy olyan tevékenység, már ami az olvasást illet, ma már nem divat, kicsit kikopott, illetve csak bizonyos kor felett jellemző. Miért fontos ez?

– Azt hiszem, itt a személy lököttsége számít. Nálam ez olyan szellemi izgalom és érdeklődés, ami gyakorlatilag az ötven év alatt nem szűnt. Egyetlen olyan vásárlója vagyok az Írók Boltjának, aki korábban vagy harmincöt-negyven folyóiratot vett, most ez már lehet, csak harminc – és ebbe természetesen a határon túliak is beletartoznak. Egyetlen egy nagy bánatom van: ha a messzi Csíkszeredából a Székelyföld folyóirat ide tud jönni, akkor Nagyváradról a Várad miért nem? Ahhoz egyszerűen nem tudok hozzájutni. Tehát nekem a szellemi izgalom kell. És mivel ismerem a műveket, számít a fiatalok, új tehetségek felfedezése is, mert annál nagyobb öröm nincsen. Néha-néha – főleg régebben – ha olvastam valami jót, küldtem egy levelezőlapot a szerzőnek. Mindmáig megmaradt ez az érdeklődés bennem. Valószínűleg azért, mert nemcsak az újabb nemzedékről akarok valamilyen tudósítást olvasni, hanem szó szerint élvezem a jó irodalmat, színházat, képzőművészetet. Olyan kritikus vagyok, aki jobban tud örülni egy műnek, ami érték, mint maga a szerző vagy tulajdonosa.

– Kit szeret, kire figyel az újabb nemzedékből ?

– Mivel nagyon sok lírai rovatot vezettem, különösen a verseket nagyon szeretem. Két aránylag fiatal nevet mondanék: Rózsássy Barbara költőt, akinek szenzációs a versben időutazása. Olasz szakos volt, és versei­ben gyakorlatilag Dante, Beatrice és ő, így hárman sétálnak Rómában. Nagyon rejtélyes közben. A másik Lackfi János, akiről alig akartam elhinni, hogy már ötven-ötvenöt könyve van. Az első könyvéről írtam, akkor nem tudtam, hogy Oláh János és Mezey Katalin a szülei, valahogy nem jutott el hozzám ez az információ. Őt is hallatlan nagy tehetségnek tartom. Azt hiszem, kitűnően ismeri a nyelvet, miközben poénos tud lenni, és belemegy a szakralitásba is, drámai módon akár. Talán egy picit lehetne mélyebb a költészete. De ezerféle költészet van, és Heltai Jenőn vajon számon kérhetném, hogy miért nem elég drámai?! Viszont fontos, hogy ne üljön rá a versre a költő okossága, ahogy a posztmodern verseknél megesik.

– Volt olyan fiatal, akit ön fedezett fel vagy indított el a pályán?

– Csúnya dolog, ha egy öregember dicsekszik, de mondhatnám, hogy Nagy Gáspárnak, aki szívbéli barátom volt, én voltam
az egyik felfedezője. A Gorkij Könyvtárban dolgoztam (ma Országos Idegennyelvű Könyvtár – S. K.), és jött hozzánk egy fiatalember a szombathelyi főiskoláról nyári gyakorlatra. Bemutatkozik, mondja költő. Kérdezem, tud-e mutatni valamit. Elővett három verset, elolvastam, majd mondtam neki: „Valóban költő vagy, most ezt megünnepeljük azzal, hogy meghívlak tíz deka főtt kolbászra”. Azzal elmentünk a Vásárcsarnokba, megvettük, de már egy deci borra, pohár sörre nem volt pénzem. Ez volt az első találkozásunk. Később nagyon jó barátok lettünk, rengeteg irodalmi esten vettünk részt. Az első kötete, a Koronatűz hetvenötben jelent meg, az fantasztikus tehetséget mutatott, később a Móra Kiadó Kozmosz Könyvek sorozatában ő lett Kormos István utóda. Ami megdöbbentett engem később – ez a vele készült életműinterjúban is olvasható –, amikor elmesélte, hogy naponta imádkozik a besúgóiért. Végtelenül tisztességes – nem forradalmi költő volt. Pannonhalmán végzett ugye, és gyakorlatilag a hitéből, vallásból eredő igazmondás, tisztesség jött belőle. Paraszti szokásmód-erkölcs volt benne, és én nagyon szerettem ezért, mert egy írónál az erkölcsi kiállás fontos. Szomorúan mondom ezt, van úgy, hogy gyatra személyiségű író is szülhet remekművet. Persze az lenne az igazi, ha a legjobb írók a legjobb emberek is lennének.

– Annak ellenére, hogy a fiatalokat ennyire figyeli, figyelte, sosem tanított egyetemen. Miért?

– Nemhogy nem tanítottam, az egyetemre fel se vettek. Bár nem tudom, evvel egy öregembernek illik-e dicsekedni. Huszonhat éves voltam, már elég vén, és amit a kortárs irodalomról lehetett ismerni, azt tudtam. A felvételin húsz pont volt a maximum, írásbeli-szóbeliből nekem tizennyolc pontom lett, nem vettek fel. Hogy miből kaptam négyest? Egyrészt a Sánta Ferenc novellaelemzésemre (később a folyóiratoknál nem egy „nagy fej” szövegét átírtam, hogy csak Tolnai Gábor Új Írásban közölt esszéjéről beszéljek). Másik szakom a népművelés lett volna, ott tíz perce beszélgettem már a tanárral, mire megkérdezte, olvasni szoktam-e. Mondtam, hogy igen, folyóiratokat is. Megkérdezte, melyiket. Az összeset, feleltem. Aztán a kérésére elkezdtem sorolni a hazai és a határon túli magyar orgánumokat. A végén azt gondoltam, megfeleltem, de négyest adtak. Na – mondtam magamnak – legközelebb akkor megyek egyetemre, ha hívnak.

– Nem hiányzott, hogy nem taníthatott?

– Nem tudom, nem igazán, ugyanis nem vagyok pedagógus alkat. Egypár középiskolába meghívtak rendhagyó órákra, ott nagyon jól elszórakoztam, tudtam beszélgetni a gyerekekkel. De nem hiányzott a tanítás, mert nyilván rengeteg időt elvett volna tőlem. Másra volt bennem buzgalom. Az, hogy én valamilyen értéket fiatalnak öregnek egyaránt el tudok juttatni, az ér annyit, mint a kicsit, a kamaszt vagy nagyobbat okítani arra, mit olvasson, hogyan gondolkodjon.

– Hatalmas könyvtárának van olyan kötete, amelyet különleges kincsként őriz, amelyet gyakrabban leemel a polcról?

– Rengeteg dedikált könyvem van, határon túli szerzőktől is. Kós Károly kilencvenedik születésnapjára háromszáz számozott példányban megjelentették (a borítóját kalotaszegi asszonyokkal kihímeztetve) a feleségének, Idának ajándékként írt Székely balladákat. Egyet én is kaptam tőle. De van Arany János Koszorújából egy bekötött évfolyamom, s egy-két Nyugat-, Szép szó-, Ma-példányom is, ezeket mind őrzöm. Kormos István egyik dedikációja is emlékezetes, egy verskezdet, amiből azóta se tudom, lett-e valami: „Dörgicse, Akali, Vonyarc / felől derengő asszonyarc”.

– Visszatérve Erdélyre és a színházra, az MMA egész éves programsorozattal emlékezik Harag György születésének kilencvenötödik és halálának harmincötödik évfordulójára. Noha különleges kapcsolat fűzte hozzá, az emlékév szervezésében miért nem vállalt szerepet?

– Jelenleg ugyan nem vagyok a szervezők közt, az előkészítő tanácskozáson részt vettem. Az én igazi főhajtásom az volt, hogy a Kötél homokból című színikritika-kötetemet az ő emlékének ajánlottam. Az egyik legnagyobb rendező volt, és rengetegen féltékenyek voltak rá. Soha nem említette, hogyan szenvedte meg a zsidósorsot, hogy családját kiirtották – őbenne a fájdalom átalakult magyar értékszeretetté. És ez a magyar érték a magyar színház, ami őneki egyetemes színház volt. Elmentem, ahova csak tudtam, megnézni az előadásait: Kolozsvárra, Újvidékre, Szabadkára. Úgy látta a színpadot, ahogy senki, munkássága a legnagyobbakéval mérhető össze. Fölkavaró, agresszív látványszínházat csinált. A szöveggondozása ugyancsak szenzációs volt – még Sütő szövegébe is belenyúlt, amikor trilógiáját színpadra emelte – tudta, mi hat hosszúnak a színpadon. A színészek azért is szerették, mert nem kínozta őket, mint általában a nagy rendezők, ha valamit nem tudott, akkor inkább azt mondta, menjenek haza, majd holnap újrakezdik.

– Munkásságáért négy éve Széchenyi-díjjal tüntették ki. Milyen érzés volt?

– Díjat kapni mindig nagyon jólesik, hogyne örülne az ember a legmagasabbnak?! De az igazi örömet egy alkotónak – én pedig félig-meddig annak tartom magamat – az jelenti, ha értéket tud közvetíteni. Az igazi öröm az elvégzett munkában van. Többször szoktam Kölcseyt idézni: „A föld, amelyen sátorát felütötte a magyar, őseinek vérével szerzett föld vala. Kedves tehát, mert drágán vásároltatott”. Amelyhez annyit tennék hozzá: a magyar kultúra is ilyen kincs, „nyújts feléje védő kart”!

Művész Páholy rovatunk az MMA támogatásával készült

Válogatás Mikszáth Kálmán műveiből

Ki a gyilkos?

„Ott feküdt mozdulatlanul, fehér szőre összevérezve”

(Választási történet)

1884

Egyik alföldi nagy városban a közügyekre nézve a legbefolyásosabb egyéniség egy rövidlátó öreg asszonyság.

Amit az öreg Máli néni akar, az történik mindenben. Mert az öreg néni fia a polgármester a városban, ki olyan népszerű, hogy akarata törvény, s ki olyan jó fiú, hogy az anyja kívánsága neki parancs.

Magának a polgármester úrnak nincsenek céljai. – Innen van, hogy minden célját eléri. Soha hozzá nem nyúlt a népszerűségéhez a saját kedvéért, innen van, hogy a népszerűsége sohase fogy, sőt inkább növekedett.

A mama azonban szeret belebeszélni a közügyekbe. S mint afféle öreg asszonyságnak, megvannak a saját kedvencei, akiket protezsál, gyámolít éspedig sikeresen. Minden kedvencét elhelyezte már.

De mindig vannak újak.

Ez idő szerint a legkedvesebb embere volt Máli néninek egy fiatal ügyvéd, kit gyermekkora óta ösmer, s kinek mindennap meg szokta simogatni a haját.

A fiatal Ajtányi Istvánnál tán csak a fiát szereti jobban. No, meg Murzut, a kis fehér ölebecskét.

Murzu mindene. Az az ő lakótársa, ki ott szundikál mellette a díványon délután, kit egy ezüst láncocskán vezet maga után, ha sétálni megy, kinek csecsebecséket kötözget a nyakára, egyszóval, aki egész gondoskodását igénybe veszi.

Mit neki a fia! Az már szárnyra van eresztve. Bele van dobva abba a nagy tengerbe, amit életnek neveznek, a fiának már nincs szüksége őreá, de a kis Murzu mi lenne nála nélkül? Elveszne gonoszul. Murzunak szüksége van Máli nénire.

Jaj annak, aki a kis Murzunak lábára hágna, mikor Máli nénihez jön, az is „ingrata persona”, akit Murzu megugat. Hanem akit a kis öleb szeret, azt Máli néni is szereti. Mert az oktalan állatok okosabbak az embereknél.

Gyöngyökkel kivarrt szalag van a nyakán, s a szalagon Máli néni monogramja.

A legutolsó napokban Máli néni megígérte a szomszédból átlátogató Ajtányinak:

– No, Pista öcsém, akar-e követ lenni? Beszélek a fiammal és meglesz, úgyis azon törik a fejüket, hogy kit jelöljenek a kormánypártról, s egészen fiamra hagyták.

Ajtányi Pista kezet csókolt az öreg asszonyságnak, amint illik, az pedig így szólt hozzá:

– Hát jöjjön el holnap vacsorára, holnap nálam vacsorál fiam, megbeszéljük hárman együtt a dolgot.

Pista öcsénk, kinek régi ábrándja a képviselőség, természetesen boldog volt, és egész éjjel nem tudott aludni örömében.

Még szürkület előtt kelt fel, s amint az udvarra lépett, s kinézett a kert felé, látta, hogy a tyúk­ólnál szörnyen riadoznak a szárnyas állatok.

– Bizonyára a görény – gondolá. – Jó hogy megcsíplek zsiványfajzat. Úgyis jó koszttal éltél a tyúk­jainkból.

Befutott a puskáért, aztán a tyúk­ól felé csörtetve, látta hogy szalad ki onnan hanyatt-homlok a kerten át a tyúkok kellemetlen vendége.

Uccu neki. Piff-paff. A puska eldördült, s holtan elterülve maradt a kertben a ragadozó gyilkos.

De mennyire elhűlt, midőn odaérve, dacára a hajnali homálynak, fölösmerte Murzut, a néni kedvenc ölebét.
Ott feküdt mozdulatlanul, fehér szőre összevérezve.

Borzasztó látvány volt. Megreszketett tőle.

– Istenem, mit cselekedtem?

Úgy érezte, mintha gyilkolt volna. Sötét arccal, tántorgó léptekkel sietett az udvarba, honnan lopva egy ásót keresett ki, hogy a kutyának sírt ásson, s a tetemet elrejtse. Hanem a nyakszalagot, amit Máli néni saját kezeivel hímzett, lekapcsolta és a belső zsebébe rejté. Mert a test elporlad, felismerhetetlenné válik, de e nyakörv örökös bűnjel maradna.

Alighogy elvégzé rettenetes munkáját, nyájas kiáltásokat hall a szomszéd udvarból.

– Murzu, kis Murzu! Hol vagy cukrosom, hol?

– Szent isten, ez a Máli néni hangja! – csak annyi ideje volt, hogy a kapát eldobja az üvegház mögé, az öregasszony reggeli pongyolában megállt a kerítésnél, és élesen kérdé:

– Ki van itt, ki az ott?

– Én vagyok, Máli néni, kezét csókolom.

– Mi lelte, hogy olyan korán kelt, kedves öcsém uram?

– A kertésznek akarom megmondani – hebegé zavartan –, hogy egy bokrétát kössön Máli néni számára.

– Köszönöm, fiacskám! De apropó, nem látta a Murzut?

– Nem láttam, néni – mondá a fiatalember fázékonyan, s arcát elfordította, pedig a rövidlátó öregasszony úgysem vehette volna észre rajta a bűntudatot.

– Pedig erre szaladt a Murzu…

No, megállj gonosz! Nem kapsz ma kávét, selyma!

– Az istenért, menjen be néni, mert megfázik, a Murzu miatt ne aggódjék… Tán már otthon is van azóta. Nem vesz az el.

– Isten ments, hogy elvesszen. A halálomat okozná ez a csapás – mondá Máli néni távozóban. Folytonosan kiabálva menetközben: „Murzukám, kis Murzukám!”

Pista egész nap kedvetlen volt, pedig ennek kellett volna lenni legboldogabb napjának. Hiszen ma fogja ajánlani Máli néni a fiának.

Este úgyszólván remegve ment a szomszéd fehér házba, ahol olyan szívesen fogadták máskor. Úgy érezte, hogy itt ma minden szomorú, és mintha halott lenne a házban. S ő maga megremegett minden suhogástól, s minden tekintettől. Azt hitte, arcáról olvassák le a véres tettet, mely ma hajnalban történt. Oh, ha tudta volna, ha tudta volna!

Folytatjuk

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom