„…a hét katolikus szentségből kettőt a gyógyulás szentségeinek neveznek: a bűnbocsánatot, valamint az utolsó kenetet”
Vitéz Anita
Nicolas Poussin: Az asdódi pestis. A pestis sokáig az emberiséggel maradt, országos járványok ritkán alakultak ki, de lokális megbetegedések minden évtizedben fölütötték a fejüket, egészen a 18. század végéig
Bármekkora is az összhang az emberi civilizáció és a természet között, előbbit a kezdetektől napjainkig rettegésben tudja tartani mindaz, amit az őt körülvevő világból nem tudott – a paradicsomi lehetőséggel élve – uralma alá hajtani, és aminek így testi, szellemi és akaratereje teljében is kiszolgáltatott marad. Hosszan sorolhatnánk azokat a tényezőket, amelyek egészen a közelmúltig, azaz az ipari forradalomban gépesített mezőgazdaság kialakulásáig vagy az orvostudomány 19–20. századi nagy áttöréséig természeti fenyegetést jelenthettek az emberiség számára: a mitikus Atlantisz bukását okozó özönvíz, a Vezúv kitörése, az aszályok, fagyok és hőségek, a bibliai tíz csapás vagy éppen a háborúk nyomában fölbukkanó járványok mind-mind ide tartoznak.
A koronavírus aktualitása miatt a civilizált világ most bizonytalan időre ismét úgy érezheti, kicsúszott kezéből az irányítás – holott nem ez az első és nem ez az utolsó ilyen kihívás, amellyel szembe kell néznünk. De mi a helyzet a múltbéli járványokkal? Milyen válaszokat adtak a természettel összhangban lenni (maradni) törekvő eleink a kultúra felől ezekre a nehézségekre?
*
Betegség és az egészség kapcsolata már az Ószövetségtől fogva szimbolikus tartalommal bír. A szentírási könyvekben az egészség megőrzésének feltétele a bűn nélküli élet, az erények, főleg az istenfélelem gyakorlása. A lélek Istennel való harmóniájának, pontosabban a harmónia helyreállításának – és ezáltal az Isten Országa megvalósulásának – jelei Krisztus gyógyító csodái is az Újszövetségben. A csodákban, amelyekben visszaadja az ember egészségét, a testi gyógyulás igazából csak másodlagos, mert a valódi gyógyulás az, hogy helyreáll ember és Isten kapcsolata, amely elővételezi, hogy az ember tökéletes testi, lelki és szellemi egészsége igazán majd Isten színelátásában teljesedik csak be.
A katolikus tanítás szerint ennek a beteljesedésnek kell alárendelődni itt, a földön. Az egészség ezért a Krisztus-hívők számára nem önmagában érték, hanem azáltal válik értékké, hogy az életnek azt a teljességét (egész-ségét) érthetjük alatta, amelynek megszerzése és birtoklása elsősorban nem orvosoktól függ. Így lehetséges, hogy az egészséges lélek ép és erős maradhat akkor is, ha a test beteg.
A betegséget és általában a csapást ugyanezen logikára építve már az ókori keleten, de az Ószövetségben is az igazak próbatételeként vagy gonoszok büntetéseként magyarázták, olyasvalamiként, ami a lelki-erkölcsi rend megbomlásának külső jele, ha nem éppen Isten büntetése az egyén vagy közösség (még) kiengeszteletlen bűnei miatt. Ha ez az állapot beáll, a közvetítők dolga gondoskodni az ember és isten(ek) viszonyának helyreállításáról. A test betegségeinek gyógyítása éppen ezért már az ókorban papok feladata volt. A szertartások többsége pedig nagyrészt varázslaton alapuló gyógyítás, démonűzés, könyörgés és áldozatbemutatás volt egyszerre.
Már a zsidóság körében megfogalmazódott a kérdés az igazak szenvedése kapcsán, hogy vajon minden betegségnek bűn-e az oka. A választ Izajás könyve adja meg, aki a Messiásra vonatkozó jövendölésében azt írja: „a mi betegségeinket viselte, és a mi fájdalmaink nehezedtek rá, mégis (Istentől) megvertnek néztük, olyannak, akire lesújtott az Isten, és akit megalázott (…) az ő sebei szereztek nekünk gyógyulást.”
A megígért Megváltó olyan közvetítő lesz ember és Isten között, aki magára veszi minden betegségünket, hogy engesztelő áldozatával, sebein keresztül gyógyulást szerezzen nekünk. A rend tehát, amelyet az ember ősbűne bontott meg, az ártatlan áldozat engesztelésével áll majd helyre.
Az Újszövetségben Krisztus gyógyító csodái és ördögűzései jelentik ennek a gondolatnak a folytatását. A gyógyításkor elmondott formula – „Menj, a hited meggyógyított téged” – ugyancsak erre az egységre hívja föl a figyelmet. Hatalmát apostolainak is átadta, így a szentírási értelemben vett gyógyítás ma a kétezer éves egyház öröksége, gyakorlata és elválaszthatatlan része. Nem véletlen, hogy a hét katolikus szentségből kettőt a gyógyulás szentségeinek neveznek: a bűnbocsánatot, azaz a gyónást, valamint a betegek kenetét vagy utolsó kenetet.
Az izajási jövendölés beteljesedése és minden gyógyító csoda eredetije azonban maga a keresztáldozat. Krisztus magára vette bűneinket és vele minden – betegségekből is fakadó – szenvedésünket, és saját áldozatával engesztelte ki az Atyát. Benne és az ő megváltó halálával oldódott föl a bűnök és betegségek okozta kötelék, ő állította helyre az emberiség lelki-testi egészségét és egészséges kapcsolatát Istennel.
A keresztény ember számára így sem a halál, sem a betegség nem jelentheti többé a megsemmisülést, sőt utóbbi sokkal inkább a lelki gyarapodás idejévé válhat: alkalom a több imádságra, a mélyebb elmélkedésre, a szenvedés és a megváltás misztériumának átélésére, az áldozatvállalásra, gyarapodásra az erősségben és az Isten iránti bizalomban.
*
Ez a tanítás határozza meg az európai kultúrát és civilizációt már csaknem kétezer éve, és ez jelent igazodási pontot ezeregyszáz éve Magyarországnak is.
Noha eleink a természeti csapásoktól relatíve védett helyet választottak a letelepedésre, a magyar történelem sajnos bővelkedik a járványos időkben.
Már a tatárjárást követően felütötte fejét a dögvész, ennek pontosabb mibenlétét azonban a forrásadottságok miatt nem sikerült még meghatározni. A leírások alapján gyanítható, hogy fertőző, járványos betegség volt, amelynek terjedése összefüggött a tatárjáráskor kiirtott és csak hosszú idő után eltemetett (rosszabb esetben temetetlenül hagyott) népességgel. Ha mindehhez hozzávesszük az 1242 utáni évek éhínségeit, a férfilakosság megtizedelődését és a magas gyermekhalandóságot, nem kétséges, hogy Mohácsig bezárólag a középkori magyar állam legnagyobb katasztrófája következett be IV. Béla uralkodása alatt.
Noha a kontinens nagy részét csak 1348–50-ben érte el az 1347-ben, Kis-Ázsiából Itáliába hajóztatott pestis – az első pandémia –, hazánk már a behurcolás évében közvetlen tapasztalatot szerzett a járványról: Nagy Lajos emiatt szakította meg ugyanis első nápolyi hadjáratát. A pestis pedig attól fogva sajnos velünk maradt: országos járvány ugyan nem mindig alakult ki, de lokális megbetegedések minden évtizedben fölütötték a fejüket a 18. század végéig.
A gyakori balkáni hadjáratok miatt már a középkor végén nagyobb népesség mozgott térségünkben, mint korábban a hazánkon átvezető kereskedelmi utakon. Mindez pedig sajnos kedvezett a gyorsan elharapódzó kóroknak.
Csak hogy a leghíresebb áldozatokat említsük e korai időszakból: az 1456-os nándorfehérvári ostromkor kitört pestisjárványban halt meg ereje teljében, alig ötvenévesen Hunyadi János és a neki utolsó kenetet föladó, hetvenéves Kapisztrán Szent János is. De másfél évtizeddel korábban, 1439-ben, török elleni hadjárat során vérhasjárványban veszítette életét a Habsburg dinasztiából származó első magyar király, Albert is.
A 16–17. században a néhány évenként-évtizedenként felbukkanó pestis mellett megjelentek új ragályos betegségek is. Köztük egyik a ránk nézve nem éppen hízelgő „morbus hungaricus”, a kiütéses tífusz, amelynek neve olyannyira meggyökerezett a köztudatban, hogy visszaszorulását követően a 19. században a tuberkulózis megörökölte nevét.
Noha a betegségnek nem lehet nációja, a névadási gyakorlat mégsem egyedi. A megbetegedéseket számtalanszor illették az első felbukkanás helyével, ilyen például a 15. századi sudor anglicus, azaz angol veríték, vagy a „sziámi ikrek”, a „spanyolnátha” és most legutóbb a sajtóban is kezdetben „kínaiként” vagy „vuhaniként” emlegetett koronavírus. (Mint ismert, az Egészségügyi Világszervezet 2020. február 11-én döntött arról, hogy a járványos betegség neve Covid–19 lesz, miután a szervezet irányelvei szerint ma már tilos földrajzi hely, embercsoport vagy állatfaj után elnevezni új vírusokat.)
A pestis, vérhas, kiütéses tífusz mellé a török hódoltság idején érkezett meg a fekete himlő és a malária, majd a 18. század közepén a szifilisz, hogy aztán 1831–1832-ben átadja helyét egy minden addiginál nagyobb kihívást jelentő járványnak, az Indiából – hozzánk Galíciából – behurcolt kolerának. A járvány elleni harcot a közigazgatás kezdeményezte. Már 1830 végén megalakult a Helytartótanács, a Királyi Kamara és a Főhadtestparancsnokság küldötteiből álló vegyes bizottság, amely előbb lezáratta az ország északkeleti határait, hivatalos tudósítást küldött a védekezésről a vármegyéknek és városoknak, valamint karanténokat állított föl.
Az országot 1831 nyarán húsz körzetre osztották, élükre királyi biztosokat állítottak, hogy alakítsák meg körzetük kolerabizottságát. A védekezés fő eleme ekkoriban a vesztegzár volt, amely főként a vándorló népelemek – kereskedő zsidók, örmények, görögök, valamint koldusok és cigányok – megállítását célozta. (Az intézkedés hátterében álló információk és félinformációk nyomán föllángoló idegengyűlölet 19–20. századi idegenellenes ideológiákat is megalapozott.)
A hatósági intézkedések bizalmatlanságot és ellenérzést váltottak ki a lakosokból: elterjedt annak híre, hogy mérgezik a kutakat, Zemplén megyében pedig 1831 nyarán koleralázadás robbant ki, összefüggésben az ugyanekkor zajló, oroszok ellen indított lengyel szabadságharccal, amelynek magyar résztvevői is voltak.
A kolera ott járt az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc nyomában, majd a század folyamán az 1870-es évekig még két alkalommal bukkant fel. Az első világháború utolsó éveiben jelent meg legutóbb – reméljük: utoljára – Európában, nem sokkal a spanyolnátha után.
*
A kereszténység a fentebbi szentírási helyek és az egyházi tanítás nyomán már a kezdetektől fogékony volt a betegek testi-lelki gyógyítására, az európai történelem nagy járványai pedig számtalan lehetőséget biztosítottak az ezzel összefüggő áhítati formák és liturgikus gyakorlatok kiteljesítésére.
Járványos időben különösen is tisztelték az úgynevezett „pestisszenteket”, közülük is leginkább Szent Sebestyént (2. század), Szent Rozáliát (12. század) és Szent Rókust (14. század), majd a barokk kor kezdetén Borromeo Szent Károlyt, Xavéri Szent Ferencet és Szent Kajetánt (mind 15–16. századiak).
Sebestyént Diocletianus végeztette ki, de legendája szerint halála után megjelent többeknek, 680-ban pedig ő mentette meg Rómát a pestistől. Ettől fogva gyakran hívták segítségül a járványok idején, Róma városának pedig védőszentje lett (nem véletlen az örök városban gyakori Sebestyén-titulusú templomok sora). Szent Rozália, aki Szicíliában remete életmódot folytatott, ugyancsak halála után jelent meg egy beteg asszonynak, akinek visszaadta egészségét, a kora újkortól fogva ezért az ő közbenjárását is járványok idején kérték.
A pestisszentek közül Rókus legendájából ismerjük egyedül, hogy még életében közvetlen kapcsolatba került a betegséggel.
A történet szerint a nagy pestisjárvány idején született, fiatal korától betegeket ápolt, és gyógyulást hozott számukra, sokáig anélkül, hogy ő maga megfertőződött volna. Később, amikor mégis elkapta a járványt, elvonult egy erdei kunyhóba, hogy ne fertőzzön, ahová egy kutya vitt neki élelmet. A kutya addig nyalogatta sebeit, míg ő meg nem gyógyult, előkelő és vagyonos gazdája pedig élelemmel segítette Rókust. Felgyógyulása után kóbor remeteként útra kelt, de Észak-Itáliában katonák fogták el, és kémkedés gyanújával öt évre bebörtönözték, majd elhatározták kivégzését. Szentségének és gyógyító erejének fogságában is híre ment, ezért sokan keresték fel őt. Kivégzése előtt Rókus papot hívatott, és a Boldogságos Szűz nevére kérte, hagyják magára három napig, hogy fölkészülhessen a halálra. Legendája szerint a harmadik nap végén az Úr angyala meglátogatta őt, és megkérdezte, mi az utolsó kívánsága. „Rókus akkor áhítatos imádságban arra kérte a mindenható Istent, hogy azok a keresztények, akik Jézus nevében áhítattal megemlékeznek róla, szabaduljanak meg a járványos betegségtől. Amikor imádságát befejezte, kilehelte lelkét” – írja Diós István a Szentek életében.
A barokk kori pestisszentek közül Borromeo Szent Károly Milánó érsekeként az 1576 nyarán pusztító pestis központi figurája lett. Noha a város vezetői elmenekültek, ő helyben maradt, és mind az egyházi, mind a közigazgatási rendet fenntartotta: élelmiszert, gyógyszert gyűjtött az embereknek, ideiglenes kórházakat alakíttatott ki, mindezt a legmódosabb polgárok adományából és saját vagyonából finanszírozva.
A járvány tetőpontján általános vesztegzárat rendelt el, a betegek és haldoklók számára viszont ambuláns szolgálatot szervezett, a bezárt templomok helyett pedig utcasarkokon és útkereszteződésekben, hordozható oltárok fölött miséztek a papok. Az 1576-os nagy milánói járványt azóta hívják „Szent Károly pestisének”.
*
A pestisszentek tisztelete – kiegészülve a betegek gyógyítójával Szűz Máriával –, a barokk korban vált igazán népszerűvé, kultuszuknak különös fellendülést adott az Európát és Magyarországot sújtó járványok sora. A pestis elleni védekezésül, lokális vagy nagyobb járványok végén, hálából szerte az országban ma is állnak barokk fogadalmi szobrok, oszlopok, amelyek az egykori járványokra emlékeztetnek. A Kárpát-medencében és a Habsburg Birodalom területén alig akad olyan település, amelynek ne lenne valamiféle szakrális kisemléke vagy nagy, reprezentatív alkotása, amely a Szentháromságot, Szűz Máriát, a település védőszentjét vagy a járvány ellen segítségül hívott pestisszenteket ábrázolja.
Különösen is díszes és magyar szemmel is fontos a bécsi Graben pestisoszlopa, amelyen a szent koronás magyar címer aranyozott, barokk változata is megjelenik.
A ragályos betegségek és úgy általában minden baj elmúlásáért a hívek legszívesebben Szűz Máriához könyörögtek. A Szent Szűz tulajdonságai közül egy különösen is fontos szimbolikával bírt a betegség idején: bűn nélkül született volta, amelynek a Máriát dicsőítő imádságokban – például a kora újkortól legnépszerűbb lorettói litániában – külön neve is volt. Az úgynevezett „Maria Immaculata”, azaz Szeplőtelen Mária a képzőművészetben általában kígyótipró Asszonyként jelent meg. Számtalan ilyen Mária-oszlopot ismerünk a barokk korból Közép-Európában. Budapest belvárosában például épp a Rókus-kápolna előtti Mária-oszlopon látható ilyen szobor, de nem messze tőle, a Szervita téri templom előtt is van egy. A jelenet gyökerei a Teremtés könyvéig nyúlnak vissza, amelyben az Úr így szól a kígyóhoz, miután az bűnre csábította Ádámot és Évát: „ellenkezést vetek közéd és az asszony közé, a te ivadékod és az ő ivadéka közé, ő széttiporja a fejedet”. E szentírási helyet a végidőkre vonatkozó próféciák között tartják számon, éppúgy, ahogyan János jelenéseiben a félholdon taposó, Napbaöltözött Asszonyt: „öltözete a nap, lába alatt a hold, fején tizenkét csillagból korona.” Az utóbbi képet a 16. századtól fogva egységesen úgy magyarázták, hogy a félhold nem más, mint a keresztény Európát fenyegető iszlám szimbóluma, amelyet a kereszténység Szűz Mária segítségével fog majd legyőzni.
A betegségek ellen védő Szeplőtelen Máriát gyakran tehát nemcsak kígyón, hanem holdsarlón taposva és napba öltözve ábrázolták – ahogyan Budapesten például a Batthyány utcáról nyíló Mária téren is. Az Immaculata és a Napbaöltözött Asszony közti másik összefüggés oka, hogy a jánosi jelenések tizenkét csillaga nagyon gazdag jelentésű: egyszerre utal az ószövetségi tizenkét törzsre és tizenkét pátriárkára, az újszövetségi tizenkét apostolra, a zodiákus jegyeire (amely itt a megváltás kozmikus jellegére mutat), valamint a 12. századtól Európában a teljes, Máriára vonatkozó tanításra, benne a szeplőtelen fogantatással.
Szűz Mária lába alatt azonban nem csak a holdsarló jelképes, a kígyó is többféleképpen értelmezhető. Jelenti egyrészt az Ádámot–Évát ősbűnre csábító sátánt; óriáskígyóként (sárkánygyíkként) az Apokalipszisben feltűnő ellenséget; de jelenti átvitt értelemben a mérget és a gyógyszert is.
A gyógyszertárak ma ismert jelképe – kehely körül tekeredő kígyó – is épp az Apokalipszis szerzője, János apostol életének egy epizódjára vezethető vissza. Legendája szerint ki akarták végezni, ezért mérget adtak neki, de ő keresztet rajzolt a kehely fölé, mire abból kimászott egy kígyó, és így megmenekült.
Szűz Mária segítségül hívása a veszedelemben még egy kiemelt jelentőségű kegyképtípussal gazdagította a kultúrtörténetet: ez a Segítő Mária, amelyet a német nyelvterületen való elterjedése miatt Mariahilf néven ismerünk leginkább. A Segítő Mária-ábrázolások előképe idősebb Lucas Cranach 1537-ben készült innsbrucki kegyképe, amelynek 1627-ben készült egy másolata Passauban. E másolat előtt imádkozott győzelemért I. Lipót magyar király és német-római császár 1683-ban, Bécs második török ostroma előtt a város védelméért. (Ugyanekkor Częstochowában pedig Sobieski János lengyel király, a császárváros felmentője pedig a pálosok Fekete Madonnájához.)
Az 1683. szeptember 12-i keresztény győzelmet követően a képtípus német és osztrák területen széles körben ismertté vált, Lipót pedig rögtön ezután fölépítette Bécsben a Mariahilferstrassénak nevet adó Mariahilf templomot.
A Segítő Mária kultuszát Szilárdfy Zoltán a 17. században pusztító háborúk, járványok, éhínségek sorával magyarázza. A hívek e három csapás elleni segítségért folyamodtak a Szűzanyához, közbenjárását kérve, és oltalmazó kezétől várva a bajok eltávozását. A nyilvánvaló török- és iszlámellenes jelleggel pedig mindez úgy fonódott össze, hogy a pestist „a török rabiga utolsó átkának” tartották, a járványtól megszabadító, karján Jézust tartó Szűzanya ruhájának élénk piros és kék színe pedig azokra a vörös és kék posztókeresztekre emlékeztetett, amelyeket a pestises betegekkel közvetlenül érintkező orvosok, sebészek, papok és sírásók viseltek figyelemfelkeltő és megkülönböztető jelként.
Már a híres passaui képet is Szent Sebestyén és Szent Rókus szobra fogja közre az oltáron, sőt a Mariahilf-típus legkorábbi ismert magyarországi ábrázolása is egy pestisoszlopon látható Héderváron. Az oszlopot Héderváry Katalin, a nagy múltú arisztokrata család utolsó sarja állíttatta az 1683-ban pusztító pestisjárvány idején. Az oszlopot függőlegesen Krisztus szenvedésének – és egyben az emberiség megváltásának – eszközei díszítik, a pillér tetején Szent Rókus és Sebestyén között a Segítő Mária-ábrázolás domborműve áll egy kereszt tövében.
A Segítő Máriáról patikákat is elneveztek már a 17. század végétől, kiváltképp a Nyugat-Dunántúlon, amely közel esett a kultusz fő táptalaját jelentő német nyelvterülethez, és ahol Esterházy Pál nádor, a térség legnagyobb birtokosa maga is sokat tett a kultusz meghonosításáért. (Nem mellesleg egyébként Budapesten ma is négy gyógyszertár működik ezen a néven.) A több tucatnyi, nyugat-dunántúli település mellett – ahol szintén Esterházy Pál nyomán a pestisszenteket is különösen nagy tisztelet övezte – a Mariahilf-kép másolata található egy tucat helyszín között például Bodajkon vagy a szigetvár-turbéki Mária-kegyhelyen.
Pestis ellen persze nem csak és kizárólag ezeket a szenteket vagy Szűz Mária ábrázolásának az imént ismertetett típusait vetették be. A budavári Szentháromság téren álló Szentháromság-oszlop is fogadalomból készült egykor. Buda török alóli felszabadítása után néhány évvel ugyanis pestis tizedelte a város lakóit, akik a járvány elvonultával, hálából állították a szobrot. Az emlékmű törzse körül három csoportban hat angyal és kilenc szent szobra látható, az alakok között természetesen Sebestyénnel és Rókussal. Ehhez hasonlóan más Mária-ábrázolásokat is összefüggésbe hoztak a járvánnyal. Lippay György, a 17. század közepének prímás-érseke még veszprémi püspökként fogadalmi zarándoklatot vezetett Máriavölgybe a pálosok csodatévő Mária-szobrához 1634-ben, hogy Szűz Mária megszabadítsa Veszprémet a pestistől.
A máriavölgyi kegyhelyhez fűződő legendák egy része úgy tudja, hogy a szobrot egy csodatévő forrás mellett találták meg. Az ismert és népszerű Mária-kegyhelyek mellett fölbuzogó szentkutak elválaszthatatlanok a zarándokok gyógyulástól és megszabadulásától. E helyek zarándokcélponttá válását a víz (mai szemmel nézve igen kezdetleges) higiéniai és főként szakrális „felhasználása” pedig csak erősítette.
*
A történelem számos alkalommal megmutatta, hogy bőséggel akad olyan helyzet, amikor a megbetegedés elkerülhetetlenné vált. Az egyház ezért az irgalmasság testi cselekedetei között tartja számon a betegek látogatását és a halottak eltemetését, sőt azokat, akik a pestises betegek ápolása folytán, a betegséget elkapva haltak meg, gyakran vértanúknak kijáró tisztelettel kezelték (erre a pálos és a jezsuita rendben is vannak adatok).
Az új koronavírus számos ponton változtatta meg egyik napról a másikra – remélhetőleg csak rövid ideig – az életünket, beleértve azt is, hogy a kereszténység legfontosabb ünnepére fölkészítő időben, a nagyböjtben e hét vasárnapjától bizonytalan ideig nem lesznek nyilvános szentmisék. Borromeo Szent Károly példája mutatja, hogy az intézkedés nem új, csaknem ötszáz évvel ezelőtt is sor került már rá.
A járványnak – szintén történelmi tapasztalatok mutatják – lesz vége. Az addig tartó bezártság vagy gyógyulás ideje pedig lehetőséget nyújt leporolni és újra fölfedezni a kereszténység több évszázados engesztelő gyakorlatait – bűnbánatot, imádságot, böjtöt, önmegtartóztatást (ma például otthonmaradást), fogadalmakat –, rácsodálkozni aktualitásukra és teljesíthetőségükre, végső soron pedig fölismerni bennük a Krisztus áldozatával Isten és ember között helyreállt kapcsolathoz vezető utat.
