Hétvégi melléklet

2020. február 29.

0229

a Csellista

Vers

Ady Endre: Hamvazószerdán

Meghajtom bűnbánón fejem
S mit rég’ tevék, imádkozom.
Általnyilallik lelkemen
Egy rég’ nem érzett fájdalom.
Egy rég’ nem érzett fájdalom
Imára szólit engemet,
Hisz’ örömtől imádkoznom
Oly régen-régen nem lehet.
*
Ez a nap már rég’ az én napom,
Ez a bánat régi, régi kincsem,
Nem a bűnbánásra alkalom,
De örök lelkiharc, örök Isten!
Nem az örömnapoknak álmát
Siratom némán, könnytelen szemekkel,
Hanem lelkem borongó árnyát,
Kisértő, rémes szellemekkel...
*
Ejh! hagyjuk a sírást,
Sírjon, kit bűne sírni késztet,
Pohár csendüljön, ébredjen a szív:
Ma ünnepel halál, enyészet...
Ma zokogástól hangos a templom,
Könny a szemekben, hamu a fejen, -
Dalra fel, míg mások zokognak,
Ez a nap az én régi ünnepem!...

Művész Páholy

Mesterkurzusok

„Sosztakovics csellóversenyét játszottam ott, ahol azelőtt tanultam, és a páholyban ott ült maga a szerző...”

Péntek Orsolya
Onczay Csaba
Fotó: MH/Katona László

Noha nevét világszerte ismerik, az Amerikai Egyesült Államoktól Japánig számtalan helyen tanít, mégis a Zeneakadé­mián érzi otthon magát. Onczay Csaba a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem professzor emeritusa, Kossuth- és Bartók–Pásztory-díjas gordonkaművész, ahogy mondja, soha nem akarta elhagyni Magyarországot. A művésszel, aki nemrég vehette át a Felkelő Nap Rendje Aranysugarak a Nyakszalaggal elnevezésű japán kitüntetést, amely a szigetországban a külföldieknek adható legmagasabb császári elismerés, többek között a csellórepertoárról, a tanításról
és a szólókarrierről beszélgettünk.


– Miként választ egy zenész hangszert? Hogy dől el, hogy valaki mondjuk zongorista vagy csellista lesz?

– Szüleim nagyon szerették a zenét, édesanyámnak csodálatos szoprán hangja volt. Édesapám szintén énekelt, és fiatal korában templomban orgonált. Szegeden nőttem fel, ahol akkoriban kiemelkedő operaélet volt Vaszy Viktor irányításával. Szüleim már hatéves koromtól gyakran vittek operába. A zenekari árokban mindig figyeltem az első csellistát, aki a legszebb szólókat játszotta a Verdi-operákban, és nagyon megtetszett a hangszer. Hétéves koromban kezdtem el csellót tanulni, közben pedig az opera gyerekkórusában énekeltem. Máig meghatározó élmény számomra a színház és az opera. Otthon gyakran hallgattunk zenét, és sokszor voltak nálunk házimuzsikálások, ahol én is előadtam egy-két számot. Ezek a meghatározó élmények tereltek a zenei pálya felé, de kezdetben még operaénekes szerettem volna lenni. A cselló viszont hamarosan előtérbe került, elvégeztem Szegeden a zenei gimnáziumot, és a zeneakadémiai sikeres felvételivel eldőlt, hogy a zenének szentelem az életem. Ötvenhárom éve léptem be a Zeneakadémia varázslatos világába, és jövőre lesz ötven éve, hogy itt tanítok, ami szívet melengető számomra. Én itt vagyok otthon.

– Tanult Budapesten, Moszkvában és Sie­nában. Kik voltak a mesterei?

– A Zeneakadémián Friss Antal, aki a legidősebb és az egyik leghíresebb csellóprofesszor volt akkoriban. Igazi élvezet volt a kamarazenei órák látogatása is, ahol Mihály András és Kurtág György tanított. Majd következett Siena, ahol Andre Navarra volt a mesterem, utána az egyéves moszkvai ösztöndíj a Csajkovszkij Konzervatóriumban Sergej Sirinszky irányításával. Hazatértem után meghívtak a Zeneakadémiára tanítani Bande Ede mellé, mint tanársegédet.
Már növendékként nagyon erős érzékem fejlődött ki a tanításhoz, hiszen Friss Tóni bácsi, amikor engem tanított, idős és a fél karjára már béna volt, így nem nagyon tudott megmutatni semmit, a legtöbb dolgokra magamnak kellett rájönni. A kezdetekben ez sokat segített a tanításban, ma pedig már a több mint fél évszázados pó­dium­tapasztalatomat, az új stílusokat, trendeket is igyekszem átadni és megmutatni növendékeimnek.

– Hogyan indult a szólókarrierje?

– Az Országos Filharmónia szólistájaként hosszú éveken keresztül a legszebb feladatokat kaptam. Mint szólista játszottam
Ferencsik Jánossal, Lukács Ervinnel, Lehel Györg­gyel, vagyis az akkori nagyokkal. Az egyik emlékezetes fellépésem Ferencsikkel és az Állami Hangversenyzenekarral Moszkvában volt. Sosztakovics csellóversenyét játszottam ott, ahol azelőtt tanultam, és a páholyban ott ült maga a szerző. A koncert után gratulált, és dedikált egy képet, amit ma is őrzök.

Onczay Csaba: Nem a nagyon tehetséges csellista tanítása a kihívás, hanem akiből ki tudjuk hozni a benne rejlő képességet
Onczay Csaba: Nem a nagyon tehetséges csellista tanítása a kihívás, hanem akiből ki tudjuk hozni a benne rejlő képességet
Fotó: MH/Katona László

– Aztán nagy nemzetközi versenyeket is nyert, viszonylag fiatalon.

– A zeneakadémiai Nagy-díj verseny első díja után ezerkilencszázhetvenháromban a budapesti Casals Csellóversenyt és három évre rá pedig Rio de Janeiróban a Villa Lobos Nemzetközi Csellóversenyt nyertem meg. Ezek a győzelmek nagyban hozzásegítettek pályám későbbi alakulásához.

– Nemsokára azonban tanított, koncertezett a világban.

– A riói verseny után hamar kijutottam Amerikába, és Európában is elkezdtem koncertezni, mesterkurzusokat tartani. Voltak állandó bázisaim, például tizenöt-húsz éven keresztül nyaranta az olaszországi Bergamóban, a svájci Rheineckben és a keszthelyi kastélyban tartottam csellókurzusokat. Ezerkilencszáznyolcvanöt és -kilencven között a Kodály Center of America állandó meghívottjaként mesterkurzusokat tartottam, és Kodály csellóra írt műveit mutattam be Bostonban. Amerikában húsz évig volt impresszárióm, menedzserem, aki évi tizenöt-húsz koncertet szervezett számomra. A koncertezés mellett a tanítás révén is szoros kapcsolat fűz Amerikához. Egy évig az Oberlin College, majd kettőezer-hattól három évig a bloomingtoni Indiana Egyetem vendégprofesszora voltam, ahol a Vonós Tanszéket Starker János alapította, ötven évig volt tanára, és ahova az ő meghívására mentem. Tizenöt esztendeje állandó vendégprofesszor és „artist in residence” vagyok Bloomingtonban a Nyári Vonós Akadémián, ahol kiváló partnerekkel van alkalmam együtt tanítani és játszani minden évben.

– A magyar művészek közül Gulyás Márta zongoraművész és Szabadi Vilmos hegedűművész az, akikkel a legtöbbször lépett fel együtt.

– Szólistaként a kamarazenélést a legnemesebb zenei megnyilvánulásnak tartom. Szabadi Vilmossal és Gulyás Mártával harmincöt-negyven éve zenélünk együtt, több lemez- és rádiófelvételt készítettünk, legutóbb Mozart összes zongorás trióját vettük fel a Hungaroton kiadásában. Falvai Sándor zongoraművésszel Japánban, Gifu városában tanítunk és koncertezünk együtt már húsz éve. Így hármójukat mondanám állandó partnereimnek, de természetesen nagyon sok művésszel játszottam, sokakkal többször is, amely koncertek mind meghatározóak és szép emlékek.

– Japánban nemrég átvehette a Felkelő Nap Rendje Aranysugarak a Nyakszalaggal elnevezésű császári kitüntetést, amely a külföldieknek adható legmagasabb elismerés. Miként érdemelte ki ezt?

– Ezerkilencszázkilencvenegyben jelent meg az első lemezem a Naxosnál, ezt követte még hét másik, közben volt az első koncertturném a szigetországban, majd kilencvenötben felkértek az első cselló mesterkurzus megtartására Japánban. Öt évvel később kibővült zongora-, majd hegedűkurzusokkal is a projekt. Mind a mai napig cselló-hegedű-zongora hangszereken folyik az oktatás, és ott tartjuk a Zeneakadémiára készülő japán hallgatók felvételi vizsgáját is. Az elmúlt csaknem három évtized alatt majd száz koncertet adtam Japánban, és több száz japán csellistát tanítottam a mesterkurzusokon. Közülük mintegy harmincan tanultak – sokszor több évig is – Budapesten az osztályomban. Kobayashi Kenichiro karmesterrel különös zenei barátság alakult ki közöttünk, tizenkét különböző csellóversenyt játszottunk együtt több tucatnyi hangversenyen különböző zenekarokkal, itthon és külföldön. Vele mutattam be Magyarországon a híres japán zeneszerző, Akutagawa Yasushi Csellóversenyét. Részben ezek a személyes élmények alapozták meg Japán, a japán kultúra és emberek iránti kötődésem és elhivatottságom, melyet a huszonöt éves zenei munkásságommal igyekeztem megerősíteni.

– Feltűnően széles közönség előtt lett sikeres Japántól Amerikáig, pedig az egyes publikumok, az egyes országok zenei ízlése, a zenei kritikusok ízlése eltérő. Mivel magyarázza ezt, és hogy élte meg?

– Egy zenész pályája természetesen függ a tehetségétől, az elhivatottságától és nagy részben a szerencséjétől is. Nem mindegy, hová veti az embert a sors, ki hallgatja meg, milyen kritikát kap, mennyire tudja magával ragadni a közönséget az előadásmódja. Mindez hozzátesz a sikerhez, de az is igaz, hogy a publikum teljesen más Japánban vagy Olaszországban. Japánban csak az előadás legvégén van igazi taps, a szünet előtt nem. Ez a japánok udvariassága miatt van így, ezzel szemben az olaszok előadás közben is hangosan bravóznak. Amerika nagyon sokszínű, minden típusú ember, minden típusú zenész jelen van, és a felvevőpiac is óriási. De azt hiszem, végső soron az előadót nem az befolyásolja, hogy mennyire hallható vagy látható a siker. Egy zeneművésznek elsősorban az a feladata, hogy a zeneszerző gondolatait, érzéseit megpróbálja visszaadni, transzformálva a saját hangszerére.

– Sokszor elhangzik, hogy Magyarország zenei nagyhatalom, de sokakban felmerülhet a kérdés: elsősorban az oktatásról vagy általában véve a zenei életről van szó? Miként tartanak számon minket a nagyvilágban?

– A Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem nevét a világban jól ismerik, ott van a nagyok között. Ennek egyrészt a hagyomány az oka: minden zeneszerető tisztában van vele, hogy Magyarország Liszt, Kodály és Bartók hazája, de ugyanolyan híres Dohnányi és a Hubay-hegedűiskola vagy a Popper-csellóiskola. Amerikában például észrevettem, hogy noha világhírű művészeket adnak a világnak, nagyon hiányzik az oktatási rendszerükből az alap- és a középfokú zenei képzés. Nálunk viszont még él a Kodály-módszer, annak ellenére is, hogy az utóbbi évtizedekben háttérbe szorult. Ezért is nagyon fontos, hogy a kodályi és bartóki örökséget tovább vigyük.

– Nagyon széles repertoárja van előadóként. A klasszikusok mellett olyan kortársak is szerepelnek rajta, mint Krzysztof Penderecki, Henri Dutilleux vagy a kortárs olasz szcéna egyik legeredetibb alakja, Gio­vanni Sollima. Miként dönti el egy csellista, hogy kitől játszik?

– Nagyon szeretem a modern zenét, ezért mindig igyekeztem itthon is bemutatni különleges műveket. Így szólalt meg például Penderecki Szonátája és Csellóversenye, vagy hetvennyolcban Dutilleux Gordonkaversenye, a Tout un monde lointain… című nagyszabású mű. Landowski, aki a Francia Tudományos Akadémia elnöke is volt, egyszer eljött egy olyan koncertre, amelyen az ő darabját játszottam, ezután írt számomra egy csellóversenyt. Sollimával jól ismerjük egymást, Olaszországban sokszor találkoztunk, ezért is játszottam örömmel Violoncelles, vibrez! című, két csellóra és kamarazenekarra írt művét Zoltán fiammal és az Anima Musicaevel. A legtöbb kortárs zenét azonban magyar szerzőktől játszottam, többen – például Decsényi, Hollós, Kocsár, Lendvay, Szokolay – írtak és ajánlottak számomra műveket, ami mindig nagy öröm
és megtiszteltetés.

– Fiával, a szintén csellista Onczay Zoltánnal rendszeresen fellép duóban. Mi szerepel a repertoárjukon, és hol léptek fel eddig?

– Kilenc éve DuOncelly néven játszunk együtt Zoltánnal, aki kiváló csellóművész. Magyarországon kívül Amerikában, Argentínában, Japánban, Németországban, Olaszországban jártunk eddig. Mivel a két csellóra írt zeneirodalom igen szűkös, ezért műsorunkban helyet kapnak közismert és ritkán játszott művek egyaránt, melyek között vannak eredeti darabok – Albeniz, Barriere, Haydn, Popper –, illetve saját átiratomban például Paganini Mózes-variációja csakúgy, mint Lendvay Kamilló és Fekete Gyula számunkra írt műve.

– Van kedvenc zeneszerzője?

– Ennyi idő után talán már kimondhatom: Bach, Beethoven, Schubert, a német romantikusok, a magyarok közül pedig Bartók és Kodály a legmeghatározóbb. Kodály Szólószonátája a huszadik század legmonumentálisabb csellódarabja. Előadása nagy kihívás és öröm. Nekem azonban mindig az a legfontosabb zenemű, amit éppen játszom.

– Liszt születésének kétszázadik évfordulóján, kilenc esztendeje Liszt-átiratokat játszott. Mi vezette az átiratok elkészítésére?

– Sok olyan meghatározó mű van a zeneirodalomban, amit az ember nagyon sajnál, hogy nem az ő hangszerére íródott, pedig szívesen eljátszaná. Ilyenek többek között a zongorára íródott Liszt-rapszódiák, amelyekből a VI., XIII. és XIX. Magyar Rapszódiákat írtam át csellóra. Jelenleg a kották kiadása előtt állok. Átirataim közül Kodály Galántai táncok című darabját tartom a legkülönlegesebbnek. Ennek a sziporkázó, csodás nagyzenekari darabnak a cselló-zongora átiratát körülbelül húsz éve játszom koncerten nagy sikerrel.

– Volt olyan növendéke a tanítással töltött hosszú évtizedek alatt, akire ma is különösen büszke?

– Mindenkire nagyon büszke vagyok, hiszen mindenkit önmagáért kell tisztelni, szeretni, elismerni. Nem a nagyon tehetséges csellista tanítása a kihívás, hanem akiből ki tudjuk hozni a benne rejlő képességet. Itthon és szerte a világban játszanak és tanítanak volt tanítványaim. A hetvenedik születésnapomra a feleségem szervezett egy estet, amelyen negyven egykori tanítványom ült a Solti Terem színpadán. Volt itt növendékem Brazíliából, Ausztráliából, Németországból, Olaszországból és Japánból is, ami hatalmas meglepetés és öröm volt. Akkor vált számomra bizonyossá, hogy miért volt érdemes ennyi éven keresztül tanítanom. Előadóművészi pályámnak mindig is meghatározó része volt a tanítás.

Művész Páholy rovatunk az MMA támogatásával készült

Válogatás Mikszáth Kálmán műveiből

Csoda a törvényszéknél

Válogatás Mikszáth Kálmán műveiből „No, ez a fiú egy nagy talentum! S azon felül veszedelmes is...”

1893

Mióta Munkácsy Mihály megvan, azóta minden városban támadnak kisebb-nagyobb csodagyerekek, akiknek a polgári jósok nagy jövőt ígérnek, akik első intrádára lefestik a polgármester feleségét, azután a főkapitány kisasszonykáit, a szenátorok dicsérik, fejet csóválnak, hogy ezt a boglyos Gyuri gyerek festette volna, no ugyan ki hitte volna; az igaz, hogy már pendeles gyerek korában mind telepingálta a Búza utcában a házak falait alakokkal, de ez mégis sok, nagyon sok… ebből a fiú­ból Rafael lesz, ha képezi magát!

Rendesen akad mecénás is, de nem mindég. Ilyen zsenigyerek ellenben mindig akad. Szívesen ajánlom fel a fogadást, járjuk sorba Magyarország városait, s kérdezzük meg a „Biká”-nál, vagy a „Szarvas”-nál a vendéglőstől, ha van-e itt valami festő-lángész, hát egy csöppet sem jön zavarba, mindjárt megnevez egyet. Nos, fogad-e rá valaki?

A mi városunkban is volt egy írnok, a polgármester előszobájában körmölt; Kalanda Imrének hítták.
Egyszer egy délután kimaradt a hivatalából a polgármester. Hogy hol, miért maradt el? Keresd az asszonyt! (Neki magának csúnya felesége volt.) Kérdezi az írnoktól, Kalandától, estefelé mohón benyitva:

– Nem keresett azalatt valaki? – Epekedő kíváncsiság csillogott a szemeiben. (Keress egy második asszonyt!)

– De igen, többen keresték – felelte Kalanda.

– Kik?

– Bizony nem tudom.

– Ejnye, meg kellett volna kérdezni.

– Egypár úr és egy asszony.

– Hogy néztek ki? – kérdé a polgármester türelmetlenül.

Mire a Kalanda gyerek átnyújtott neki egy félív papirost.

–Így.

A papiroson ott álltak élethűen egypár könnyed vonással odavetve mindazok az alakok, akik a polgármester után kérdezősködtek.

A tekintetes úr legott felösmerte valamennyit. Ez itt a pesti búza­kereskedő, az a gróf Klebiczky fővadásza, ejnye de kitűnő, ehol ni a regále-bérlő Temesvárról. Ohó, hát ő is itt volt? Az „ő” a negyedik kép egy csinos fiatal asszonyka, mélyen a szemére húzott, cseresznyegallyal díszített kalapban. Ejnye, gaz írnokja, mosolygott a polgármester, nézegetve a kalapot. Hiszen ezt a kalapot én vettem.

Ezzel a históriával meg volt csinálva a Kalanda sorsa. Híre ment a városban, még a polgármesterné füleibe is eljutott. (Volt is emiatt otthon nemulass.) No, ez a fiú egy nagy talentum! S azon felül veszedelmes is, gondolta a polgármester, ha mindenkit lepingál, aki a szobába jön. Szép album lenne abból.

Ezt az embert kár a betűk közé lehúzni! El kellene küldeni Münchenbe! A városnak úgy sincs még nagy fia. Még ha akarnánk, se tudnánk szobrot emelni senkinek. Pedig a nemes város méltósága ide s tova megkívánná. Szegeden Dugonics van, Kecskeméten Katona, miért ne lehetne itt idővel a Kalanda?

Ilyen beszélgetések nem mindig vesznek kárba. Mert ha minden városban akad egy vad zseni, az is bizonyos, hogy minden városban akad egy olyan valaki, aki királyi tanácsos akar lenni. Erre is ajánlok fogadást.

Ez a valaki rendesen beáll vezérlő szellemnek, nemes erényekben kezd tündökölni, tesz, mozog, istápol, adakozik és buzdítja a többieket. Mert tessék elhinni, ezen elemek között okozati összefüggés van. Ha nem volnának királyi tanácsosságra vágyó egyéniségek, nem volnának tehetséges piktorpalánták sem. Ha az egyik van, másik is van.

Nálunk is volt, Fodor Kálmán úr. S ez nyomban hazafias kötelességének tartotta a Kalanda ügyét felkarolni olyan sikerrel, hogy két hét alatt hétszáz frt-ot gyűjtött össze a kaszinóban és a polgári körökben, amely összeggel elküldték Kalandát Münchenbe, hogy magát kiképezze.

Mikor elindult, a város honoráciorai kikísérték az indóházba, megáldották, elbocsátották.

– Szegény Kalanda! Talán nem is látjuk soha többé, csak tán az unokáink szemlélhetik majd mint szobrot a Széna-piacon.
Hanem bíz az egy év múlva visszajött, kopottan, kiéhezve, egy garas nélkül. A hétszáz forint elfogyott, no de semmi, most már ki van képezve.

Biztatták is váltig a protektorok (de kenyeret persze nem adtak neki).

– Hát jól van, itthon vagy, most már mutasd meg, mit tanultál.

A szegény Kalanda csak a fejével bólingatott, hogy: „Majd megmutatom.”

Addig-addig bizgatták, üsztökélték, hogy látni akarják, mit tanult, számoljon be a tudományával, míg egyszer bezárkózott és megfestett egy ötven forintos bankót, pompásan, élethűen a búzakévés és a cirkalmozó leánykával a két oldalon, a két üldögélő fiúcskával alul, a király arcával a középen. Olyan ötvenes volt az, mint a patyolat. Csak úgy ropogott, nevetett, mosolygott az emberre, mint azok a többiek, amiket a király csináltat.

Hanem az egyik boltban, ahol Kalanda fel akarta váltani, mégis felösmerték, valamelyik ponton el volt hibázva valami (kutya szeme volt annak a kereskedőnek), az ötvenest tehát fel nem váltotta, hanem elküldte a rendőrséghez.

A főkapitány kihallgatta Kalandát, aki azt vallotta, hogy kapta valahol, de hogy hol, azt nem tudta megmondani, pedig nem is igen volt még több ötvenese ennél az egynél egész életében, és mégse tudott róla beszámolni, hogy hol kapta, mert vannak olyan pillanatok, mikor az emberi memória csodálatos módon megcsappan.

A rendőrség fölvette a jegyzőkönyvbe a kereskedő és a Kalanda vallomását, bemelléklé az aktához a corpus delictit, az ötven forintos bankjegyet és felküldte a törvényszékhez.

A városba, sőt az egész környékbe kiszivárgott persze a hír, s egyben a csúfolódás is, mely kellemetlenül érinté a város mata­dorjait.

– Hát ugyan kitaníttatták kegyelmetek a piktort! Hanem biz az jobban is festhette volna azt az ötvenest. Egy ötvenes, ami hétszáz forintjukba került. Ezért bizony kár volt Münchenbe menni!

Már-már ott állott a városka, hogy a köznevetség nyitott szájába pottyan, – aki külön, saját bankócsinálót taníttat ki Münchenben –, a bankócsinálóra már a törvény is rátette a kezét, most már vége van: mikor jött egy, a törvénynél is nagyobb hatalom, a véletlen. Ez egy kis pajkos ballerina, aki sajátságos piruetteket csinál és cipője hegyével löki fel a legvaskosabb, a legmasszívabb dolgokat.

A bűnügyi akta október 31-én került a törvényszéki iktatóba, s ez volt ráírva aláhúzással a külső lapra: „Ötven forint melléklettel.”

A telekkönyvi iktató, Morvai János (az a kis púpos ember) odacsapta a többi beiktatandó akta közé, s amikor odacsapta, megcsillámlottak előtte az aláhúzott szavak.

– Hm – mondá magában Morvai János – ötven forint van benne – majd odanézett a felgyűlt akta-garmadára – ezeket be sem bírom ma mind iktatni. Persze, hogy nem bírom –, s lassan, kimérten rajzolgatta az előtte levő ügycsomó ismérveit a bachanális nagy könyvbe.

Azok a kis, kedves arcú gyerekek, akik ott üldögélnek az ötvenesen, egyszerre csak előmásztak sötét rejtekükből és elkezdtek a sok papiroson keresztül, mint valami hidakon át feléje futni s vele incselkedni.

–Hallod-e, Morvai János! Miért ne csinálhatnál te magadnak egy jó estét? Ma 31-ike van, s egy lyukas garas sincs a zsebedben, de holnap már elseje lesz, megkapod reggel a fizetésedet. Reggel már annyi pénzed lesz, mint a rög. Igen ám reggel, de hol van még a reggel? Minden órádnak leszakaszd virágját, Jankó! De nagy szamár is volnál, ha ma száraz-kenyér vacsorával feküdnél le, mikor az a most érkezett akta, az ötven forintossal úgyis csak reggel lesz a sorrend szerint beiktatva. Hiszen majd bepótolhatod holnap.

„Hess, apró kis ördögök!”

De a lánykák is előugrottak a nagy bankó két széléről és éppen olyan csábítóan kezdtek mosolyogni rá, mint a Bugyi Erzsi, a kasszírnő az „Arany mécses”-ből, vagy mint a Majka Panni. Még ott nyomban táncra is kerekedtek előtte, az a baloldali ledobta a válláról a búzakévét, s kacéran évelődve dugta be a két tenyere két nagy-ujját a füleibe, hogy a Jankónak szamárfüleket mutogasson, míg az a szép kékes teste ritmikusan ringott a csípőin:

„Ekkora szamár vagy, Jankó!”

De már ekkora szamár mégsem akart lenni a Jankó, s mikor elütötte a hivatalos idő utolsó negyedét is a toronyóra, bezárta a még beiktatandó aktákat a fiókjába, de az ötven forintos bankót kihúzta a legalsó ügycsomóból és egyenesen a piac felé ment, ahol a „Biká”-ban már szólt akkor a muzsika.

„Hiszen holnap fizetést kapunk. Igen, fizetést kapunk. Elvettem a pénzt, hogy a fiókból ki ne lopják, ha feltörnék. Mert mi lehetetlenség van abban, miért ne törhetnék fel? Holnap visszateszem. Ezt, vagy mást. Ha ez se mindegy, akkor semmi se mindegy.”

S ezzel benyitott a „Biká”-ba, leült egy hófehér terítékű asztalhoz és mosolygott.

Azon mosolygott, hogy az elsejét közelebb húzta egy nappal.

Hiszen az egészben csakis erről van szó.

– Hej, pincér, hozzon valami jobbfajta bort!

*
A Kalanda-ügyben a végtárgyalásra sokan gyűltek össze; tanúk, vádlott, s kíváncsi nép, az egykori mecénásokból is nehányan.

Az elnök kikérdezte a vádlott életkorát, vallását, volt-e már büntetve, stb. Azután így szólt:

– Ön bankóhamisítással van vádolva.

A szegény Kalanda gyerek bűnbánóan horgasztotta le a fejét.

– Feleljen. Ösmerje be. Hiába is tagadná. A corpus delicti itt van! Ön rajzolta ezen…

Sietve tolta le az iratról a spárga-hurkot, hogy a hamis ötvenest elővegye, de mekkora nagy lett az elnök és az egész törvényszék álmélkodása, mikor az ötvenes helyett öt darab tízforintos banknóta hullott ki az ügycsomóból.

– Mirákulum! – kiáltá a védőügyvéd.

A bírák összenéztek. Még ilyen eset sohase történt.

Kalandát természetesen fölmentették s a mecénások mosolyogva mondogatták:

– Mégse volt hasztalan fáradság. Mégiscsak tud a lurkó festeni.

Vége

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom