Hétvégi melléklet

2020. február 22.

0222

Álruhában

Vers

Heltai Gáspár: Az Mátyás királynak nagy dicsíreti (részlet)

Egyszer midőn török császárral szömbe szállott volna
táborban, török ruhában öltezék másodmagával,
és megelgyedék azokkal, kik élést visznek vala
a török táborba. És midőn bement volna a török táborba,
napestig ott árpát árol vala, nemigen
messze a császár sátorához. És mikoron a császárnak
felviszik vala az ebédet, mind megszámlálá a tál
étkeket. És mikoron visszajött volna az ő táborába,
másodnapon levelet íra a török császárnak, mondván:
„Agebül őrzesz táborodban, mert tegnap mind
ott ültem sátorod előtt, és árpát ároltam, és mind
megkémlettem táborodat. Hogy kedig ne kételködjél
ebben, ennyi számú tál étkeket vittenek tenéked
fel ebédre.” Hogy ezt török császár levélből
megértötte volna, igen megijede, és másodnapon
virradóra kioroszkodék táborából, és elméne
Mátyás király előtt.


Szöveggondozás: Nemeskürty István

Aranykor

Visszavárt hős

„De mihelyt meghala, minden ember ottan dicsírni kezdé őtet. Mert mindjárt meg kezde bomlani a békesség az országba”

Vitéz Anita
Hunyadi Mátyás igazságos és furfangos alakja mondák tömegén át maradt fenn a hazai utókor számára. Illusztrációnk a Márki Sándor által szerkesztett, Mátyás király emlék-könyv kolozsvári szobrának leleplezése alkalmára című, Budapesten az Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Részvény-Társulat kiadásában 1902-ben megjelent kötetből származik
Hunyadi Mátyás igazságos és furfangos alakja mondák tömegén át maradt fenn a hazai utókor számára. Illusztrációnk a Márki Sándor által szerkesztett, Mátyás király emlék-könyv kolozsvári szobrának leleplezése alkalmára című, Budapesten az Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Részvény-Társulat kiadásában 1902-ben megjelent kötetből származik
Fotó: Haáz Rezső Múzeum Tudományos

Vannak a magyar történelemnek olyan személyei, eseményei és epizódjai, amelyeket, akiket időről időre különös érdeklődés vesz körül. Az 1990-es évek óta – és főleg az internet elterjedésével – például egyre gyakrabban bukkannak föl a magyarok őstörténetére, Mátyás királyra, a pálos rendre, a Szent Koronára vagy éppen a Pilis hegységre vonatkozó alternatív, szinkretista nézetek is, amelyek közös vonása, hogy a történettudomány, nyelvészet, néprajz, csillagászat, antropológia területéről (és ami még adódik) egyaránt merítenek.

*
Ötszázhatvankét éve, 1458 elején választották meg – a hagyomány szerint a Duna jegén – az utókor megítélése szerint legnépszerűbb középkori uralkodónkat. Az, hogy Hunyadi Mátyás tette-e a legtöbbet a középkori Magyar Királyságért vitatható, de tény, hogy a legutolsó, határainkon kívüli sikeres – nem honvédő, hanem hódító – hadjáratok az ő nevéhez köthetők, mint ahogy az is tény, hogy alakja nemzedékek óta a magyar nagyság egyik szimbóluma. Bécs elfoglalása beírta őt a tágabb horizontú európai történelembe is, a hazai utókor számára pedig népmondák tömegén át maradt fenn igazságos és furfangos alakja. Mátyás valódi népszerűségét az utókor hozta meg, és kevésbé politikai és kulturális döntései, mint inkább az, hogy apjával együtt a törökellenes hadjáratok utolsó sikeres hadvezérei voltak, akik még képesek voltak megtartani a szentistváni Magyarország integritását.

Nagyobb érdem volt-e a déli végvárak védelme az oszmán hódításkor, vagy az akkor politikai szerepet még alig játszó kereskedőváros, Bécs elfoglalása, mint az államalapítás, a tatárjárás utáni újjáépítés, az Anjou-kori külpolitika vagy Luxemburgi Zsigmond hosszú országlása? Ezt aligha fogjuk tudni feketén-fehéren megválaszolni. Annak viszont érdemes lehet szentelni egy rövid áttekintést, hogy miként lett Mátyás király az a személy, akinek halálával „oda az igazság”, akinek visszatérését még a 19. században is várták, és akinek neve hallatára a magyar önérzet kihúzza magát és gondolatban csettint egyet, hogy „na, igen!”.

*
A mondák, népénekek és anekdoták Mátyás királya a magyar és szomszédos népek folklórjának kiemelkedő hőse. Neve – és apjának, bátyjának számos története – halála óta virágzik a szóhagyományban. Paradox módon többnyire nem azok a történetek maradtak fenn, amelyeket uralkodása idején írtak meg – részben udvari fölkérésére, az Itáliából terjedő humanista történetmesélési gyakorlat szerint – Magyarország történelméről, valamint az ő és családja múltjáról. Sokkal népszerűbbek azok a históriák, amelyek a 16. századi anekdotakincs népmondai, kisebb részben népmesei továbbéléseként élnek napjainkig a folklórban.

A hagyományozódásra jellemző, hogy a történetek máskor és másutt ugyanúgy érvényesek lehetnek, adott esetben egy másik főhőssel. Hoppál Mihály folklorista éppen e lap hasábjain mutatott rá néhány hónappal ezelőtt arra, hogy a világ egyetemes folklórkincse sokkal több közös vonást tartalmaz, mint egyedit: bizonyos monda- és mesetípusok akár egész földrészeken is elterjedtek, míg motívumok együttállása kontinenseket átívelő jelenlétet is bizonyít. Mátyás király alakjához azonban relatíve sok önálló, vagy csak távoli párhuzammal rendelkező történet kapcsolódik.

A mondakör legismertebb történettípusainak hátterét Kríza Ildikó néprajzkutató gyűjtötte egybe Mesék és mondák Mátyás királyról című, két évtizede megjelent kötetében. Ezekből alább csak néhányra szeretnénk fölhívni a figyelmet.

*
(Királlyá választása.) Benczédi Székely István és Thuróczy János krónikája – több csodás eseményt említve – úgy tudja, Hunyadi Mátyást a Pest és Buda között befagyott Duna jegén „negyvenezer köznemes” választotta királlyá közfelkiáltással, miközben ő maga még fogságban volt Podjebrád György cseh uralkodónál. A történetről délszláv epikus ének is ismert, és noha valószínűleg nem a Duna jegén dőlt el a kérdés, a kép mégis a legismertebb mind közül.

A népmondákban előforduló történetek azonban zömmel arról szólnak, hogy Mátyás királlyá választását csodás jelek előzték meg. A történet szerint – amelynek számos variánsa él a magyar nyelvterületen és azon kívül is – Mátyás egyszerű szolga egy gazdánál, és együtt szántanak. Híre megy, hogy most választanak új királyt az országban. Azt is tudják, hogy az lesz a király, aki vas­asztalról ebédel. A szolga figyelmezteti gazdáját, hogy ideje van ebédelni, és fordítsák fel az ekét, hogy arról egyenek, hátha a szerencse nekik kedvez. A gazda hitetlenkedve leszúrja ösztökéjét a földbe, és azt mondja, akkor lesz egyikük a király, ha ez a fa kihajt. Csoda történik, az ösztöke nyele kizöldül, és nagy fényességgel száll le az égből a korona, épp Mátyás fejére. De mert az a nagy fénytől nem jól látja, az ösztökével megüti, és elferdül rajta a kereszt.

Más változat szerint a szolgalegény elmegy Budára, hogy megnézze a választást, és a feldobott korona éppen az ő fejére száll. Az urak hitetlenkedve újra meg újra feldobják a koronát, és mind a három alkalommal Mátyás fejére száll. Van olyan variáns is, amelyben Mátyás kapálózva tiltakozik a rá szálló korona ellen, és véletlenül „elüti” annak keresztjét.

A történet fő elemei – a főszereplő kiválasztottsága, amely ellen semmit sem tehet, a látszólagos véletlenszerűség, az egyszerű parasztból uralkodóvá váló tehetséges fiú, a háromszori bizonyság – mind olyan tartalmi kellékek, amelyeket különféle folklórműfajok gyakran szerepeltetnek történetük bizonyításaképpen.

Annak ellenére, hogy a motívumok egyenként ismertek, a királlyá választás történetének mégsem ismerjük közvetlen irodalmi előzményét, és néprajzi párhuzamai is távoliak. A szomszéd népek körében azonban előfordul: mind a horvát, ukrán, ruszin és szlovák néphagyományban Mátyáshoz kapcsolódva található meg, sőt, a Hunyadi-történetekben gazdag délszláv folklórban is fölbukkan hasonló elem.

*
(Igazságos Mátyás.) A Mátyás-mondák legnagyobb csoportja a király igazságos voltát igazolja. Ezekben a történetekben álruhában járja az országot, és a lakosok csak azután szembesülnek kilétével, hogy igazságot szolgáltat: néha utólag tudják meg, kicsoda, máskor viszont ő maga fedi föl személyét.

Az egyik legelterjedtebb – és szintén több variánsban élő – történet Mátyás és a kolozsvári bíró esete. E szerint Mátyásnak fülébe jutott, hogy a kolozsvári bíró sanyargatja a népet, ezért álruhában a városba ment, ahol egy poroszló robotra fogta a bíró házában. Mátyás megkérdezte, mi a fizetség a fahordásért, mire a poroszló azt mondta, huszonöt botütés, ha nem végzi el a munkát.

A király egész nap hordta a fát, és három hasáb végébe beleírta a nevét. Este újból rákérdezett a fizetségre, de huszonöt botütést kapott érte. Nem szólt, visszatért Budára, ám néhány hétre rá ismét Kolozsvárra látogatott, ekkor már fényes kísérettel. A bíró alázatosan viselkedett előtte, és jobbágyainak ajándékaként magyarázta az udvaron álló sok fát. Mátyás ekkor parancsot adott kíséretének, hogy keressék meg a három hasábot, amelybe beleírta a nevét, mert ő volt az, akit ingyen dolgoztatott, akit meg is botoztatott a munka végén – még most is kék a háta tőle.

A kolozsvári bíró kegyelmet kért, Mátyás pedig akasztófa helyett fővesztésre ítélte poroszlóival együtt. És minthogy ennek híre ment, ezután az urak már nem sanyargatták úgy a népet, mint azelőtt.

A történetet Heltai Gáspár 1575-ben megjelent krónikája mutatja be először. Az igazságos királyról szóló történetek szólás változata egymondatos szentenciává sűríti Mátyás jelentőségét: „Meghalt Mátyás, oda az igazság”.

A szólás eredetével kapcsolatban Kríza Ildikó idézi a nyelvész Szabó T. Attila fölfedezését, aki 16. századi iratok között véletlenül bukkant rá egy oklevélre a dési levéltárban. Az oklevél egy helyi vitás üggyel foglalkozik, a hátán pedig személyes megjegyzés olvasható: „Meg holt matias király s el költ az Igassagh.” Azaz: az adott kérdésben nem várható igazságtétel – ahogyan ez a 16. század óta nagyon sok feljegyzésben ránk maradt szólás később is természetes része maradt közgondolkodásunknak.

*
(Álruhás király.) A kolozsvári bíróról szóló történet egyik fő eleme a király álruhás–igazságos megjelenése, amely Heltai Gáspártól a 19–20. században gyűjtött népmondákig folyamatosan kimutatható. Előzményei mind a hazai, mind a nemzetközi folklórban megvannak – éppen Mátyás király udvari történetírója, Antonio Bonfini említi krónikájában Nagy Lajos királyról, hogy álruhában járta az országot –, ennek ellenére a magyar szájhagyomány Nagy Lajosról nem tartott meg ilyen történeteket, csak Hunyadi Mátyásról. Kríza Ildikó ezt azzal magyarázza, hogy a Mátyás-kultusz 16. századi kialakulása idején egy korábbi, Nagy Lajost is szerepeltető hagyomány olvadt be a Mátyás-történetek közé, és e hagyomány utána Mátyás király alakjához kapcsolódva élt tovább.

Maga a jelenség épp úgy általánosan ismert a folklórban, mint ahogyan a történettípus is: álruhás hősökről, királyokról, istenekről számos történet maradt fenn, ezek nagy része minden bizonnyal Heltai Gáspár számára is ismert lehetett. Az álruha ezekben az esetekben olyan kellék, amelynek segítségével a különféle események elbeszélhetők, azokkal a végkövetkeztetésekkel, amelyek az igazságszolgáltatásra utalnak. Ilyen értelemben nincs sok közük a történeti Hunyadi Mátyáshoz, sokkal inkább egy ismert epikus történetnek az újrafogalmazása zajlott Mátyás főszereplésével, ahogyan ezt a Nagy Lajosról szóló történetek példája is bizonyítja.

A Mátyás-kultusz elterjedése, és különösen az álruhás–igazságos uralkodó fölbukkanása, amely a kolozsvári bíróról szóló történet egyik fő eleme is, Jagelló-kori fejlemény. A kortársak között Mátyás ugyanis nem volt népszerű. Kemény adópolitikája és állandó háborúskodása kimerítette az ország gazdasági és társadalmi erejét: politikájának nemzetközi horizontú döntései, hadi sikereinek jelentősége, kiemelkedő kultúrapártolása és műveltsége aligha hatott a tömegekre.

Mátyás halála viszont – mint ez utólag már néhány év alatt világossá vált – éles cezúrát jelentett: a Jagelló-királyok engedményekre kényszerültek a politikai stabilitás érdekében, miközben az Oszmán Birodalom katonai erejével sem tudták fölvenni a harcot (az igazság kedvéért tegyük hozzá, Mátyásnak sem valószínű, hogy sikerült volna).

II. Ulászló és II. Lajos országlásakor világossá váltak Mátyásnak azon érdemei, amelyeket életében nem érezhettek, nem tudatosíthattak, nem ismerhettek fel, és a róla keringő anekdotákból megszületett a Mátyás-mondakincs. Az igazságos, jó, okos, nemzeti uralkodó képe már Heltai Gáspárnál és Benczédi Székely István világkrónikájában tetten érhető. Munkájuk bizonyítja, hogy az a Mátyás-mondakör, amely a 19. században a tervszerű folklórgyűjtések nyomán elénk tárul, már az uralkodó halála utáni évtizedekben kibontakozott.

Heltai a Mátyásról szóló történeteket is ezzel zárja: „Éltében mind az egész ország reá kiált vala Mátyás királyra, hogy igen kövély, nagyravágyó, hertelen haragó, és felette igen telhetetlen volna: Megnyúzná és megönné az országot a sok vámokkal és a nagy rovásokkal, mert négyszer rója vala mindeni esztendőben az országot etc. De mihelyt meghala, minden ember ottan dicsírni kezdé őtet. Mert mindjárt meg kezde bomlani a békesség az országba. Ottan megelevenülének a törökek is, és az ország egyik nyavalyából a másikba esék. Akkoron kezdé minden ember megismerni, micsoda jeles fejedelem volt volna az Mátyás király. És akkoron kezdének mind az emberek mondani: De csak élne Mátyás király, bátor minden esztendőben hétszer róná meg az országot etc.”

A parasztság körében az igazságos királyról följegyzett folklórszövegek a 18. században találkoztak a felvilágosodás kori irodalommal, amely a nemzeti uralkodó ideálját Mátyás királyban látta, és ezért elővette, terjesztette, újraalkotta a 16. századtól folyamatosan élő, idealizált Mátyás-képet.

A szegényeket megsegítő király folklórjának gyökere a nemzetközi népköltészet szerves része, és bár századokon át alátámasztható a hazai jelenléte is, mégis a 18. század végén vált bizonyíthatóan népszerűvé – írja Kríza Ildikó.

*
(Okos király.) A Mátyás-hagyomány másik része az uralkodó okosságát, illetve okosságpártolását mutatja be. Míg az előzőekben Mátyás király volt az adott mese, monda, anekdota hőse, itt ő az okos emberek partnere, akik között a vetélkedés, kérdés és válaszadás érdemileg folyik, aki a jót, az okosságot jutalmazni képes. Ezek közül a legismertebbek közé tartozik a Mátyás király és az okos lány, vagy Mátyás király és az igazmondó juhász története.

A Mátyás király és az okos lány története szerint Mátyásnak egyszer eltört a hintója kereke egy félrevetett malomkő miatt.
A falu bírájának ezért azt parancsolta, hengeríttesse el onnan mire visszaér, és nyúzassa is meg a követ, különben fejét veszi. A tanácstalan bíró lánya fölajánlja, hogy a király visszatértekor ő válaszolgat majd. Mátyás kérdésére, hogy megnyúzatta-e a követ, azt felelte, előbb a király vegye vérét a malomkőnek, mert „ki látott már olyat, hogy előbb nyúzzanak meg valamit, mint hogy vérét vennék”.

A történetnek számos folytatása van – Pálóczi Horváth Ádám még rövid színdarabot is írt belőle 1816-ban A tétényi leány Mátyás királynál címmel – közös bennük, hogy a mátyási kérdések zöme nonszensz kérdés, és csak emberi leleményességgel lehet azokra választ adni.

A történettípus a Bibliából ismert salamoni bölcsességekig vezet vissza bennünket, ezek megléte általános jelenség a népköltészetben. A magyar néphagyományban e szerteágazó mese-, monda- és anekdotacsoportot – sőt balladát is – szívesen kötik Mátyás alakjához. Sőt, a történetek archetípusa, Salamon és Markalf története is a 16. században vált igazán népszerűvé, épp akkor, amikor Mátyás király folklórbeli alakja elnyerte a ma is ismert jellegzetességeit. A salamoni történetek az anekdota műfajában terjedtek, miként a Mátyás-történetek is először így bukkannak föl.

A magyar költészetben már a reneszánsz idején terjedő trufa, tréfás mese, anekdota Mátyás halála után kapcsolódott a király személyéhez. A kortárs Galeotto Marzio tollából megjelent életszerű anekdotáknak ráadásul Mátyás nemcsak a hőse, hanem ő maga is anekdotázik főurak, papok körében.

(A pálos rend 16. századi történetírója, Gyöngyösi Gergely is megörökíti Hunyadi Mátyás több látogatását a budaszentlőrinci kolostorban.)

*
(Visszatérő hős.) A Mátyás-történetek egy része különösen izgalmas világba vezet bennünket. A történeti mondákon belül önálló csoportot alkotnak a visszatérő, vagy halhatatlan hősök történetei. A magyar néphagyományban – Kálmány Lajos megállapítása szerint, amit a téma monográfusa, Magyar Zoltán idéz – azokról a hősökről, akikről nem születtek siratók, azokat a nép visszavárta.

Az ilyen visszavárt és visszatérő hősök történetét a kutatás elsősorban az úgynevezett Kyffhäuser-mondatípushoz sorolja. A mondatípus a türingiai Kyffhäuser-hegységről nyerte nevét, onnan, ahonnan a népmondák előbb a 12. századi Rőtszakállú Frigyest, majd a 18. századi II. Frigyest várták vissza. Európa nagy részén elterjedt vándormondáról van tehát szó, amelynek alapgondolata, hogy a királyok vagy más vezetők hegyek, barlangok vagy hasadékok mélyén, győzhetetlen seregükkel együtt várják az alkalmas időt, amikor visszatérhetnek népük megsegítésére.

A vándormonda alapgondolata közel áll a zsidó–keresztény messiásváráshoz, Euró­pa népeinél a legkorábbi időktől szinte napjainkig jelen van, változó főszereplőkkel. Már a 6. századi Arthus/Artúr királyt visszavárták, Nagy Károlyt pedig különböző német hegységek belsejében látják időről időre, amint márvány vagy kőasztal mellett ül, lábai földbe gyökereztek, szakálla pedig háromszor éri körül az asztalt, visszatérését jelek fogják megelőzni. Amikor fölkel, csatában győzedelmeskedik majd a rossz felett.

A magyar nyelvterületen a halhatatlanság motívuma ugyan gyakori, ezen belül azonban a szorosan vett Kyffhäuser-mondatípus csak gyéren található meg, akkor is főként Csaba királyfi, Mátyás király és Rákóczi Ferenc főszereplésével. (A szomszéd népek körében, különösen németeknél és szlávoknál gyakoribb.) Egy Trencsén megyében feljegyzett változat szerint a barlang mélyén lovaikon ülő, alvó katonák között várakozik még Szent István is.

A típus teljes motívumkészletét megtalálhatjuk a szlovén Mátyás-mondákban, amelyekben az uralkodó barlang mélyén vasasztalnál ül, szakálla földbe gyökerezik. Akkor tér vissza seregével, ha a száraz ág kizöldül. E mondakör különösen zord időkben – ellenséges megszállás, pestis, éhínség idején – virágzik, és egyes változataiban Zrínyi Miklós, Kossuth Lajos, Petőfi Sándor, sőt, Maléter Pál főszereplésével is él. A 17. században, még a török alóli felszabadulás előtt Hunyadi Mátyásra vonatkoztatva irodalmi művekben is megjelenik a kívánság – fölidézve egyúttal a Hunyadiak idejéhez társított aranykort –, miszerint jó lenne, ha Mátyás visszatérne.

Hogy miért lehet Hunyadi Mátyás annyira fontos, hogy visszatérését várják? Minden bizonnyal a törökkel szembeni sikeres hadi akciói és az ország egységét nézve sikeres kormányzása miatt, amelyet az török hódoltság alatt nélkülöznünk kellett. Hasonló okokra vezethető vissza a balkáni népek folklórjában – a mi néphagyományunknál sokkal-sokkal gazdagabb – Hunyadi-téma, amely Hunyadi János főszereplésével mondákon és hősénekeken keresztül évszázadokon át fennmaradt.

Napjainkban az amatőr történelembúvárok között népszerű módszer a magyar múltra vonatkozó néphagyomány és a történeti források kritika nélküli, szó szerinti értelmezése és annak hangsúlyozása, hogy mindez titokzatos, beavatott tudással ajándékozza meg az embert. Tény, hogy szükség van az őket mozgató kíváncsiságra, hiszen az a múlt, a hagyomány és a közösségi önazonosságunk elemeinek megismerését tűzi ki célul – és kíváncsiság nélkül a tudomány nem jutott volna soha előbbre.

Az is tény azonban, hogy épp a múltnak, a hagyomány és a közösségi önazonosság elemeinek megértésétől zárja el magát az amatőr kutató akkor, amikor hivatalos álláspontról beszélve elzárkózik a tudományos eredményektől, és szembe helyezi saját kíváncsiságát a magasan képzett tudós kíváncsiságával, azt feltételezve, hogy pusztán mert a másik akadémiai tudományosságot művel, valamiféle elnyomó társadalmi-politikai rendszer hozadéka, amely megfosztaná őt az igazságtól.
Pedig éppen ellenkezőleg: a hivatásosok alázatos, több évtizeden át tartó munkája ajándékozhatja meg az egész nemzetet – őt is – azzal, hogy egyre pontosabb válaszokat ad mindazokra a kérdésekre, amelyek mindnyájunkat érdekelnek.
Mátyás király nem lett halhatatlan, de velünk él. Ahogyan Eötvös József fogalmazott: „Nem azok, kik valami nagyot tettek, de akik valami nagyot képviselnek, foglalják el az első helyeket a történetben.”

Válogatás Mikszáth Kálmán műveiből

Az öreg szedő

„De hatvan forint tán nem is egzisztál a világon egy embernél”

1884

Mindenféle szedő van. De legtöbbet ér a betűszedő és a legkevesebbet az adószedő. Ezt akár el is engedjük.
Én egy betűszedőről akarok írni, akit már ezelőtt kilenc évvel ösmertem, mikor legelőször szagoltam bele az ólomországba, ahol ő élt és dolgozott.

A mi nyomdánkban a legöregebb szedőnek tartották Jánost (Grubics János a neve,) igen becsületes öreg fickó volt, kihez nagy nemzeti tradíciók tapadtak.

Osztás közben (mert van ám a világon nemcsak kártyaosztás, de betűosztás is) sokat dicsekedett ő azzal, hogy szedte ő bizony akárhányszor a Kossuth, Széchenyi manuscriptumait is. Cudar egy írás volt kivált a Széchenyié: nem volt abban „kimenet” egy órajárásnyira sem.

Petőfi verseit is sokszor szedte kéziratból, s ahol nem lehetett elolvasni, hát a saját esze szerint rakta ki. Úgy is van mai napig – azt állítja.

Szájtátva és tisztelettel hallgatták a fiatal szedők az öreget. Teringette… szép emlékei vannak. Grubics nagy ember! Akárhányszor állt ott a háta mögött Deák is egy-egy cikkét várva. Ezekről a mostani miniszterekről csak úgy beszélt Grubics, mintha méltóságán alul volnának.

Rajongott a régi világért, a régi emberekért.

Mindent becsmérelt, gyűlölt ami mostani, még az italt is folyton szidta, pedig szerette. Talán nagyon is szerette. Mikor szombaton kikapta a heti bérét, rendesen megitta vasárnap az egészet, aztán koplalt az egész héten.

Nem is óhajtott már ő egyebet a világtól, csak azt, hogy neki egyszer annyi pénze legyen, amennyi három napig eltartson. Ahhoz pedig legalább is hatvan forint kellene egy rakáson. Hatvan forint egy huzomra (erre az „egy huzomra” fektetett ő fősúlyt), hadd mulathatna három napig. De hatvan forint tán nem is egzisztál a világon egy embernél. Ő sose látott magánál többet húsznál, s azt is olyan kevés ideig látta, hogy talán nem is látta.

Addig-addig okoskodott, kötekedett a sorssal erről a témáról, míg az egyszer elunta, ti. a sors unta el:
No, hát jól van Grubics János – gondolá magában a sors –, csinálok veled egy tréfát. Hadd lássuk, mire mégysz vele?
Grubics egy napon pénztárcát talált hajnalban a Hatvani utcán, mikor a nyomdából hazafelé ment.

Megnézte a tárcát, de üres volt, csak éppen egy sorsjegy volt benne.

A sorsjegyet zsebébe tette, a tárcát pedig dühösen vágta a földhöz.

– Gazember volt aki elvesztette… Ritkított betűkkel nyomatott  g a z e m b e r  volt… Mért nem vigyáz az ilyen koldus jobban a holmijára!

A sorsjegynek nem tulajdonított nagyobb becset, mint egy reskontónak szokás. Az ember mégis elteszi, hátha a kapanyél is elsül, de nem számít rá.

No, az elsült. Grubics 100 ezer forintot nyert a sorsjegyen.

Mikor megtudta, megijedt, elsápadt, majdnem összerogyott: csak nagy sokára kezdett táncolni, s hajigálni a betűket össze-vissza a ládákban, hajrá hadd keveredjék a világ, hadd mulassanak a betűk!…

Grubics most természetesen úr lett, százezer forintnak az ura.

A nyomdatulajdonos még aznap pertu lett vele. S mikor Grubics kijelentette abbeli vágyát, hogy Párizsba utazik, ebédet adott a meggazdagodott szedő tiszteletére a Frohnerben, melyre meghítta az összes szedő-személyzetet. Másnap aztán Grubics még nagyobb ebédet adott a nyomdatulajdonos tiszteletére.

Az asztalfőn maga Grubics ült, finom szalonruhában, gyémántos melltűvel, nagy aranylánccal, kimosakodva, megszépülve. Úgy nézett ki éppen, mint egy bankár.

Az első tósztot ő mondta a nyomdatulajdonosra.

A második tósztot a nyomdatulajdonos mondta Grubicsra.

…Azon férfiúra – hangzott –, igenis azon férfiúra emelem poharamat, uraim, aki nyomdámnak dísze volt, akit a gondviselés nagy vagyon urává tett, de aki bármikor jöjjön is vissza az életben, nálam megfogja találni azt a helyet, amit eddig elfoglalt.
És akkor azon nagyon sokat nevettek a habzó pezsgős poharak közt, hogy mindig megtalálja itt azt a helyet, amit eddig elfoglalt. Hahaha, nem rossz idea a gazdától!

Grubics úr másnap elutazott Párizsba. Mindnyájan kikísérték a vasútig. Még a redakcióból is némelyek. Az indóházban összecsókolózott mindenkivel: „Isten veletek kedves bajtársak, meglehet, találkozunk még valaha az életben!”

Többet aztán nem hallottunk róla évekig. Mindössze egyszer mesélte valaki, hogy látta szép fogatban hölgyekkel ülve a boulognei erdőben. Hát persze mulat a derék Grubics János!

A hetvenes évek vége felé két évre távoztam Budapestről, midőn visszajöttem, legelső dolgom volt a régi redakciómba fölnézni.

Hát amint elmegyek a nyomda mellett, s benézek a recés üvegen – kit látok a betűszekrény mellett, piszkos Guttenberg-rokkban? Nini, nini, hisz ez a Grubics János!

Ő volt, ott állt a szekrény mellett. Benyitottam nagy álmélkodva:

– Ön az, Grubics úr?

– Én vagyok, kérem – felelte vígan.

– Mit csinál ön itt, az istenért?

– Szedem kérem a Beksics úr vezércikkét.

– De hát Párizs… hát a nagy vagyon?

Vállat vont közönyösen.

– Ne is emlegesse, kérem. Nagyobb baj az annál, hogy ezeknek az „Ő” betűknek mind le van törve az ékezetje.

Vége

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom