Hétvégi melléklet

2020. február 15.

0215

Ragyogás

Vers

Petőfi Sándor: A magyarok istene (részlet)

Félre, kislelkűek, akik mostan is még
Kételkedni tudtok a jövő felett,
Kik nem hiszitek, hogy egy erős istenség
Őrzi gondosan a magyar nemzetet!
(…)

A magyar nemzetnek volt nagy és sok vétke,
S büntetéseit már átszenvedte ő;
De erénye is volt, és jutalmat érte
Még nem nyert... jutalma lesz majd a jövő.

Élni fogsz, hazám, mert élned kell... dicsőség
És boldogság lészen a te életed...
Véget ér már a hétköznapi vesződség,
Várd örömmel a szép derült ünnepet!
 

Pest, 1848. április
(Liszt Ferenc ezt a Petőfi-verset zenésítette meg
1881 februárjában.)

Képzelet és valóság

Széchenyi és Liszt

„…Óh, én távoli és vad hazám! Ismeretlen barátaim, óriás családom! Fájdalmad kiáltása visszahívott hozzád...”

Kő András

A „legnagyobb magyar”, Széchenyi István százhatvan évvel ezelőtt, 1860-ban hagyta itt az árnyékvilágot. Az évforduló alkalmas arra, hogy két óriás, Széchenyi és Liszt Ferenc kapcsolatáról elmélkedjünk. Nem volt véletlen ugyanis – majd látni fogjuk – a két férfiú vonzódása egymáshoz.

A zeneköltő tizenhat év eltelte után, 1839. december 18-án érkezett Pozsonyba, és mindjárt az első napon felkereste a grófot. A pillanat maradandó, és Széchenyi gyakorta felemlegethette kettőjük párbeszédét. Árulkodó a naplója is: „Zay meghív személyesen, hogy holnap társaságában Liszttel ebédeljek. – Liszt meglátogat. Előtte Festetich Leó. –”

Vélhetően Festetics Leó gróf – konzervatív politikus és zeneszerző, a Pest-Budai Hangászegyesület elnöke – az, aki Lisztet Széchenyihez vezeti. Festetics Leó hívta meg Lisztet Pestre, és Liszt vele tudatta először, hogy szeretne Magyarországra látogatni. „Mily öröm és végtelen szerencse, hogy ismét drága honom földjére léphetek” – áll egyebek mellett a levélben.
Kemény Zsigmond írja a gróf termetéről és arcáról: „Széchenyi erős, de nem atlétai, magas, de nem túlemelt alakú férfi volt, a legarányosabb növéssel, hajlékony tagokkal, jól formált mellel, izmos, edzett karral és középnagyságú napsütött kezekkel. Pofája miatt, mely széles s eléggé telt vala, inkább látszék testesnek, mint szikárnak; bár valósággal, ha nem is sovány, de kövérségre legkevésbé hajló volt. Arca sötétsárga, rézvörös színezettel a pofa közepétől fogva a száj és szem vonalai közt. Homloka széles, magas, gondolkodó és redőkbe vont.”

Szilágyi András orvos Liszt Ferenc személyisége című könyvében, a zongoraművész és zeneszerző alkatának vizsgálatakor Henri Lehmann festő 1843-ban leírt sza­vait idézi: „…törékeny, bájos, elegáns és vonzó jelenség volt. Eleven, mozgékony arca hűen tükrözte jellemét. Szokatlanul éles rajzú homloka nem túlságosan magas. Szürke, sűrű szemöldökkel árnyékolt szeme születéstől fogva rövidlátó, tele jóindulattal és élettel. Orra hosszú, kissé hajlott volt, orrcimpái szüntelenül idegesen remegtek. Szép vonalú száját élesen rajzolt szöglet, kissé előreálló alsó ajak jellemezte. Világos, barnás árnyalatú haja homlokáról két oldalt hátrafelé volt fésülve, és simán, lágyan omlott csaknem a válláig.”

Amíg azonban Széchenyiről Kemény Zsigmond jellemzésén kívül nemigen akad pontosabb portré, addig Liszt alkatáról sok rajongója visszaemlékezésében olvashatunk. Nem beszélve arról, hogy a zeneszerzőről szépszámú fénykép is készült, a grófról azonban sajnos egy sem!

Mit nem adnánk, ha Széchenyi és Liszt beszélgetéséből valamit is visszakapnánk! Csak néhány morzsácskát a két nagy elme ragyogásából, áramló szavaikból, melyeket idézhetnénk évfordulókon vagy szürke hétköznapokon, zenehallgatás közben vagy tanári katedrákon. Hányszor olvastunk arról, hogy amikor Napóleon Erfurtban megpillantotta Goethét, így kiáltott fel.

„Voila un Homme!” Íme, egy ember. De arról, hogy miképp fogadta Széchenyi Lisztet, semmit nem tudunk. Mit mondhatott neki először?

„Világos, barnás árnyalatú haja homlokáról két oldalt hátrafelé volt fésülve, és simán, lágyan omlott csaknem a válláig”
„Világos, barnás árnyalatú haja homlokáról két oldalt hátrafelé volt fésülve, és simán, lágyan omlott csaknem a válláig”
Fotó: Szilágyi András dr.: Liszt Fer

– Ön az a hazánkfia, aki zenéjével oly magasra emelte szegény honunkat?

Ez nem hangzik rosszul.

Ez hihető.

– Boldog vagyok, hogy a teremtő megadta nekem e találkozást! – felelheti Liszt, miközben nem kéz a kézben, hanem kart karba öltve állnak egymással szemben.

– A tehetség a csöndben formálódik – idézheti a gróf Goethét –, a jellem a világ forgatagában. Ön egyiknek sincs híján.
Liszt filozofikus:

– Az én zongorám az nekem, ami a tengerésznek a fregattja, ami az arabsnak a paripája, még több talán, mert a zongora idáig én voltam, az én szavam, az én életem: bizalmas letéteményese mindannak, ami ifjúságom legégetőbb napjaiban háborgott agyamban: benne élt minden vágyam, minden álmom, minden örömöm és minden bánatom.

Hosszú percek után engedik csak el egymás karját, magukat kényelembe helyezendő. Szinte látom magam előtt…
Milyen nyelven társalognak? Liszt anyanyelve a német, de ha magyarországi koncertjein megszólal a pódiumon, vagy egy lakomán köszöntőt mond, franciául fogalmaz. Széchenyivel mégis németül beszél. De némelykor átváltanak franciára. Attól is függ persze, hogy kik ülnek az asztal körül.

Széchenyi megköszönheti Lisztnek a Bécsben adott árvízi koncerteket, amelyek bevételével a pesti árvízkárosultakat segítette. Liszt elmondhatja, amit egyik levelében le is leírt:
– Mit tehetek értük? – kérdeztem magamtól. Micsoda segítséget vihetek nekik? […] Ezek az izgalmak, ezek a fellángolások födözték fel számomra a „haza” szó jelentését.

Újságcikket jelentetett meg 1838-ban Franciaországban a Gazette Misicale-ban Haza címmel. „…Óh, én távoli és vad hazám! Ismeretlen barátaim, óriás családom! Fájdalmad kiáltása visszahívott hozzád, egész bensőmet felkavarta a részvét és én lehajtottam a fejemet szégyenemben, hogy ily sokáig megfeledkeztem rólad…”

Haza – annak az embernek mondja, akinél többször senki sem írta le a magyar történelemben ezt a fogalmat, hogy: haza!
A zeneköltő 1839. december 19-én reggel kilenc órakor levelet fogalmazott élettársának, Marie d’Agoult-nak: „Ma délben első koncertem. Tegnap vacsora (diner) Batthyány grófnál (a jelenlegi ellenzék vezére Magyarországon), látogatás Széchenyinél, aki tökéletesen kedves volt velem. Majdnem egész népszerűségét elvesztette a pesti híd miatt, de fölöttébb kiváló ember.”

Ugyanezen a napon az alábbiak olvashatók a gróf naplójában: „Liszt hangversenye. Caroline-nal [Zichy Caroline-ról van szó, Széchenyi mostohalányáról] etc. megyek el. […] Liszttel etc. ebédelek Zaynál.”

Az ebéd jó alkalom arra, hogy rögzítsék benyomásaikat. De a szavak alkalmatlanok arra, hogy visszaadják, amit átéltek: a szenvedély legtisztább nyelvét, amelyen csak a zene szólalhat meg.

Tósztot mondani könnyebb.

Milyen volt Liszt zongorajátéka? Felidézhetetlen, hiszen hangos dokumentum nem őrzi. Marad az emlékezés.

Hamburger Klára írja, hogy „sok mindent feljegyeztek játékáról. Hihetetlenül rugalmas kezéről, ujj- és kartartásáról, billentésmódjának sokszínűségéről. Arról, hogy minden ujja egyenértékű, egymástól független, s valamennyit egyformán kihasználja, hogy ujjaival »hangszerel«. Hogy mekkora hangközöket képes könnyedén átfogni, hogy karjait hogyan ugratja a billentyűsoron, hogy a kezek keresztezésével milyen új hatásokat hoz létre, hogy úgy tetszik: tíz karja van. S arról is, hogy milyen páratlan módon olvas lapról”.

Liszt december 19-én, délután 2 órakor újabb levélben számol be kedvesének: „Hangversenyemnek épp most lett vége. Leírhatatlan lelkesedés. A Frequenti  palpitit, az Orgiát, az Ave Mariát (mindig játszom maga miatt), a Ständchent és a Galoppot zongoráztam. Mivel a végén a tapsok nem akartak szűnni, még egy magyar dallamot játszottam (azt, amit maga szeret); egyébként még két másikat is írtam: ezeket is bizonyosan szeretni fogja; az első ütemtől kezdve »éljen éljen!«-kiáltásokkal fogadtak, ami könnyekig meghatott.”

„...nem túlemelt alakú férfi volt, a legarányosabb növéssel, hajlékony tagokkal, jól formált mellel, izmos, edzett karral”
„...nem túlemelt alakú férfi volt, a legarányosabb növéssel, hajlékony tagokkal, jól formált mellel, izmos, edzett karral”
Fotó: Ismeretlen művész litográfiája

Két nappal későbbi bejegyzés a Széchenyi-naplóban: „Károlyi Györgynél ebédelek Liszt társaságában.”

A zeneköltő több mint három hetet töltött Pesten, 1839. december 23-a és 1840. január 16-a között kilenc hangversenyt adott. Közben Széchenyi január 13-i naplófeljegyzéséből arra is fény derül, hogy levelet váltottak Liszttel. De ezek a levelek elvesztek vagy kallódnak valamerre. A naplóban ez áll: „Elolvastam Liszt levelét – Si l’on se mari ou si l’on ne se mari pas on s’en repent toujours. – [Ha megházasodik az ember, ha nem, mindenképpen megbánja.]”

Liszt január 17-én érkezett másodszor Pozsonyba, és másnap este újfent Széchenyiék vendége. Valószínű, hogy beszámol a pesti tapsviharról, a borostyánkoszorúról, a hajnalig tartó szerenádokról, a Rákóczi-induló fogadtatásáról. És nem utolsósorban a díszkardról, amit a színpadon csatoltak fel a derekára.

Pozsonyban, 1839 decemberében gróf Festetics Leó kezdeményezte az Ország­gyűlésnek, hogy kérvényezze: a császár és király adományozzon nemességet Lisztnek. A kérvényt negyven főúr írta alá december 22-én. Gróf Festetics Leó ugyanez ügyben levelet írt gróf Kollowrat Ferenc Antal belügyminiszternek, aki elutasította. Végül Pest vármegye örökös főispánja, József nádor terjesztette fel Lisztet nemességre.

A Helytartótanács kétértelmű javaslattal továbbította a Magyar Kancelláriához, amely a javaslatot 4:3 arányban leszavazta azzal, hogy „nemességet csak harci cselekményért lehet adományozni”. (Mellette szavazott gróf Teleki, Platthy, Beöthy.) Végül a császár június 20-án elutasította a javaslatot, mondván: „a megadást nem rendeltem el.” Ettől függetlenül a magyar nemesség egy egyszerű, de nagyon is szimbolikus gesztussal Liszt Ferencet a nemesség soraiba emelte azzal, hogy díszkarddal övezték fel. Szilágyi András megjegyzi könyvében: „A gesztus mutatja, hogy milyen »harcias« fázisban volt ekkor a magyar nemesség.”

A pesti koncertsorozat diadalmenet volt. Szó eshetett a jótékonykodásról, a szegényeknek, a vakoknak juttatott támogatásáról s egy nemzeti konzervatórium megalapozásáról. Liszt megértette, hogy milyen jelentősége van a magyar nyelv hivatalos bevezetésének, éppen ezért magyar nyelven nyomatta ki hangversenyeinek belépőjegyeit
és plakátjait. A titkosrendőrség emberei az első naptól kezdve követték az eseményeket, és egymás után küldték jelentéseiket Bécsbe. Hiába, Liszt nagyon veszélyes, mert felkelti a nemzeti érzéseket – ez lebegett a szemük előtt.
Petrichevich Horváth Lázár hírlapíró baráti társaságban egy lakomát emlegetett, amelyet 1839. december 29-én, Liszt aznapi hangversenyét követően a pesti Nemzeti Kaszinóban tartottak.

– Én is azt mondtam, amikor a nagy művész egészségére ürítettem a poharamat – így Horváth Lázár –, mi szükség arra, hogy penész rágta okmányokkal nemes ősöket keressünk Liszt számára. Őt a mindenható Isten szent keze ütötte nemessé.
Nem tudjuk, hogy a január 4-i, pesti koncerten, ahol Liszt a nemzet ajándékaként magyar díszkardot kapott, Széchenyi barátja, Károlyi György gróf jelen volt-e. Végighallgatta viszont a koncertet Károlyi titkára, Bártfay László, aki elmondhatta Károlyinak, ő pedig Széchenyinek, amit Bártfay a naplóban leírt. Károlyi tehát nem hallgat, amikor a zongora fejedelméről vallania kell. Így szól Bártfay naplója: „A színház fulladásig tömve volt… Liszt hangversenye következék, melynek egész bevételét a magy[ar] színház javára engedé. […]  Végre kijött a világhírű hangművész, riadó taps s vég nélküli éljen! zajtól fogadtatva. Magyar köntös volt rajta: meggyszín zrínyi dolmány, kék nadrág arany sinórzattal, kordoványcsizma  sarkantyúval. – Játszásáról hasztalan volna szót ejtenem: – az leírhatatlan; azt hallani kell – és bámulni!”

Ami a Rákóczi-indulót illeti: Liszt első, 1839–40-es hazatérésekor a bécsi cenzúra megtiltotta a mű kinyomtatását, hiszen a Rákóczi-szabadságharc tabu volt a Habsburg Birodalomban. Liszt Rákóczi-indulója azonban itthon nemzeti hovatartozásának névjegye, magyarságtudatának bizonyítéka lett. „Nyilvános előadása »hőstett« volt.”

Liszt második pozsonyi látogatásakor többször találkozott Széchenyivel, és egy alkalommal zongorázott is neki. A nagyobb publikum számára pedig koncertet adott a Megyeháza nagytermében. Január 20-án ezt vési be a gróf a naplóba: „Esse bei L[ouis] Batthyány; sitze neben Liszt. –” Batthyánynál eszem, Liszt mellett ülök. Három szó árulkodik: „sitze neben Liszt”. Még ezt is fontosnak tartja rögzíteni – saját magának. A zeneköltővel való együttlét ugyanis ünnep számára.

Kölcsönösen nagy hatással voltak egymásra. Közös témájuk lehetett a démoni olasz hegedűs, Niccolo Paganini, akiről Széchenyi többször véleményt mondott. Tudniillik látta játszani 1818 nyarán Olaszországban, és feljegyezte róla augusztus 3-án, hogy: „Később aztán Paganini játszott valamit saját szerzeményéből; szinte minden kíséret nélkül. Játékát megcsodáltam, szépnek azonban nem találhattam. A kedvemre való muzsika csak egyszerű és kellemes lehet – azt mondhatnám »valami pásztorinak kell benne lennie«.”

És 1834. április 7-én odaszúr egyet:  „Az Adelphiben Paganini. Faksznibohóc.” Liszt még húszéves sem volt (Széchenyi nem töltötte be a 27-et), amikor először hallotta játszani. „Micsoda ember, micsoda hegedű, micsoda művész!” – kiáltott fel. És 1840. május 27-én, amikor a hegedűs meghalt, nekrológot írt róla.  Paganini előadása, virtuozitása, az új effektusok, az ördöngös technika lenyűgözték Lisztet, és ezután látott hozzá ahhoz, hogy úrrá legyen saját hangszerén, a zongorán. A Paganini-nekrológ híres liszti mottóját Széchenyinek is elmondhatta a művész: „gondoljon mindig arra, hogy, bár a mondás így szól: »Noblesse oblige« [A nemesség kötelez], még a nemességnél is sokkal inkább érvényes ebben a formában. »Génie oblige!« [A lángész kötelez.]”

Liszt és Széchenyi utolsó együttlétének napja 1840. január 27-e. „Este nálunk Liszt egy aranykelyhet [kap?].” A búcsú percében, ahogy a zeneköltő elhagyja a házat, az juthat a gróf eszébe: amit a napló is megörökít: „Ő: absolument comme une statue au ligne [teljességgel szobortermetű…” Marie-nak írta a zeneköltő néhány nappal korábban: „E[sterházy] Kázmér barátom lett. Széchenyi, Batthyány, Bezerédj s többen mások olyan szívélyességgel fogadtak, amiről Franciaországban fogalmuk sincs az embereknek.”

Hátravolt még Liszt soproni útja, ahová február 17-én érkezett meg Bécsből. Két nappal később felkereste szülőházát Doborjánban. „Az egész lakosság (körülbelül ezer ember) összegyűlt. A legnagyobb fáradtságomba került, hogy rávegyem őket: álljanak fel. Néhány paraszt odajött megcsókolni a kezemet.” Liszt este a kiváló szónokhoz, a „magyar Demoszthenészhez”, Bezerédj Istvánékhoz látogatott, a család az ő tiszteletére táncvigadalmat rendezett, amelyről naplójában Slachta Etelka író, földbirtokos is beszámolt. Bezerédj pedig Széchenyinek is elmondhatta, hogyan esett az a bizonyos dolog a kesztyűvel…

„…Egyszerre élénk mozgást veszek észre – írja Slachta Etelka. – Barthedeiszkyné, amint Liszt kalapját kezében tartá, abból egy kéztyűt csent ki, mindenki igyekvék most emlékül e szép estre a kéztyű egy darabkája birtokába jutni. Én is. Én ezt a legcélszerűbb emléknek találom: hisz a kéztyű fedezte azon kezet, mely mennyi élményt oly dúsan szerzett… Én is nagy bajjal egy darabkát leszakíték. […] Örömtelve szökök anyámhoz, azt neki megmutatandó. Liszt tőlem két lépésre áll. Ő olvassa szemeimben azon gyönyört, melyet bennem egy ily érdekes emlék bírása költ fel. Ez őt elhatározza, ő hozzám lép, s ezen szavakkal: mais vous n’en avez qu’ une toute petite piece… oserais je vous offrire la paire [önnek csak egy apró fele van meg, megengedné, hogy felajánljam a párját]? Mindkét térdére leereszkedik, kezeit kérőleg teszi össze, s nékem a jobb kezérül való kéztyűjét, mely egész ép vala, nyújtja át. Én annyira meg valék lepetve, oly zavart voltam, hogy egyebet nem válaszolhattam, mint merci monsieur!”

Másnap Liszt Kismartonba utazott Albach Szaniszlóhoz, a „lángszavú” ferences paphoz, majd egy gyerekkori jó barátjánál, Hofer Lajos hercegi tisztviselőnél rendezett házi hangversenyen zongorázott.

A Lisztről szóló megemlékezések és emlékiratok tele vannak a zeneköltő szellemes bemondásaival, melyeket beszélgetés közben, csak úgy mellékesen sütött el, s amelyek Szilágy András szerint „az élénk szellemről, humorról árulkodnak és arról, hogy mennyire kedvelte a tartalmas, találó szójátékokat, és hajlamos volt kétértelmű szótákolmányokat kitalálni”. Ezért is lehetett nagyszerű partnere Széchenyi.

Augusz Antalnak írta 1871-ben: „Széchenyi neve, amely a közeli sétányhoz fűződik (Széchenyi Sétány) eszembe juttatja majd, hogy valami jobbat kell csinálnom, minthogy sétáljak…” Állíthatjuk, hogy az „iskolázatlan” Liszt Ferencnek magas intellektusa volt, és kora egyik legműveltebb emberének tekinthető. Ugyanezt Széchenyi Istvánról is elmondhatjuk. Közös volt még bennük az, hogy amit egyszer fejükbe vettek, azt előbb-utóbb megvalósították. Egyikük sem tudott pihenni, szinte hajszoltan munkamániás volt. Mindkettőjükben keveredett a tervszerűség és spontaneitás. Milyen jól jellemezte d’Agoult grófnő Lisztet 1837-ben a naplójában: „…hogy férhet meg egyazon lélekben ihlet és logika, szenvedély és megfontoltság, gyakorlati érzék és spontaneitás?” Mondhatta volna ugyanezt Széchenyiről is.

Úgy rémlik, hogy 1840-től, hangversenykörútja idején kezdett Liszt rendszeresen alkoholt fogyasztani. Prágában, 1846-ban a Berlioz tiszteletére adott díszvacsorán Liszt volt a szónok. Feljegyezték a vacsoráról: „Sok bort és pezsgőt ivott. Egész ékesszólása megfeneklett. Ittas állapotban egy vendéggel párbajozni akart. Másnap délig aludt, majd zongorahangversenyt adott, és úgy játszott, ahogy még soha életében sem.” Konyak és vörösbor volt a kedvence. De: mind a dohányzással, mind az itallal igényes volt. Az ital vonatkozásában Széchenyi is.

Liszt levele H. von Bülownak, legkedvesebb tanítványának 1853-ban Weimarból: „Ha többször látja Auguszt, kérem, tájékozódjék nála egy különleges borfajta felől, melyből kiváló minőségűt ittam Szekszárdon. Villányi fajta, és Károly főhercegnek egy régi pincemestere termesztette. Ismertető jele: eperillata van.”

Liszt levele Augusznak, 1867-ben Rómából: „…Tudd meg, hogy továbbra is nagyon melegen ajánlom Szekszárdidat. Legutóbb is dicsértem páratlan tökéletességét a tudomány és a művészet néhány hírességének…” (Itt jegyzem meg, sírig tartó barátság kötötte össze Lisztet és Auguszt. A zeneköltő első, 1839–40-es magyarországi hangversenysorozata idején ismerték meg egymást. Augusz döntő szerepet játszott Liszt Magyarországhoz fűződő egyre szorosabb kapcsolatában és abban, hogy a zeneköltő elnökletével a budapesti Zeneakadémiát megalapították. Augusz azon kevesek közé tartozott, akikkel Liszt tegező viszonyban volt.)

Széchenyinek a magyar és francia borok, illetve pezsgők voltak a kedvencei. A bor a reformkorban természetes velejárója volt az étkezésnek. A gróf naplója tele van borra és pezsgőre utaló megjegyzésekkel. „A Bordeaux-i bor […] ha netán mértéktelenül fogyasztanánk, nem lenne veszedelmes, sem tartós. – Az a rossz szokásom van, hogy egy kissé sok bort iszom: szeretném tudni, hogy használ-e, avagy árt?” – olvashatjuk 1822. március 14-én. „Borrul lemondani, mely a Megváltó csodatétele után még a kánai menyegzőn is oly historikus, sőt még bibliai szerepet játszott, ez soknak (kivált a férfiak és legények légiójában) egyenesen kificamlott ész szüleményének mutatkozott” – véli az Önismeretben.

„Nem tudom megtartóztatni magam a bordeaux-i ivásától” – áll a naplóban 1843. november 18-án.

Szilágy András írja: „Liszt alkotásokban és tettekben volt magyar. A külszín, a »magyarkodás« teljesen idegen volt tőle. A nemzeti érzést úgy élte meg, mint Széchenyi vagy Deák, a békés építkezés híve volt, mintha ismerte volna a híres verssort: »Hass, alkoss, gyarapíts, s a haza fényre derül!« (Kölcsey).”

Vajon, amikor Széchenyi látja vendégül Lisztet, bordeaux-i bor van-e az asztalon?

Nem tudjuk, Liszt hogyan vagy mikor értesült Széchenyi 1860-ban bekövetkezett haláláról. S amikor tudomást szerzett erről, milyen gondolatok jártak a fejében. Egész személyisége a „legnagyobb magyar” gondolkodásával és eszméivel volt rokon, ezért tudtak egymással olyan jól beszélgetni.

Érdekes: 1860-ban Liszt körül szinte lég­üres tér keletkezett, szinte magára maradt. Fia, Daniel halála is befolyásolhatta visszavonulását, és 1860 szeptemberében Vég­akaratot fogalmazott. „Hosszasan és tételesen rendelkezik vagyonáról, értékeiről és kéziratban lévő szerzeményeiről.” Szilágyi András megjegyzi: „Liszt nem vált depresszióssá, nem alakult ki lelki betegség nála.”

A zeneköltő Bayreuthban halt meg, ott is temették el. Halála után többször felmerült, hogy végső nyughelye Magyarországon legyen. Az ügy a parlament elé került. Tisza Kálmán miniszterelnök akadályozta meg a hamvak hazaszállítását, mert Liszt azt állította a világ előtt, hogy a magyarok zenéje a cigányoké. A hazaszállítást leszavazták. Így aztán a magát magyarnak valló, a díszkarddal képletesen magyar nemessé emelt, tizenkilenc magyar rapszódiát író, a Magyar Királyi Zeneakadémia elnöke és királyi tanácsos, azóta sem nyugszik magyar földben! (Doborjánban német nyelvű tábla hirdeti a „német” zeneszerző szülőházát.) Magyar emberként akart meghalni. Megírta saját gyászzenéjét is (La Notte). Temetésén koporsóját egy lassú magyar verbunkos hangjaira kellett volna a sírhoz kísérni…

Válogatás Mikszáth Kálmán műveiből

Az én asszony ismerőseim

„...minden szó sajátos bájos zene volt az ő vékony ajkai között”

1883

A barna asszonyomat említem legelsőnek, mert az volt a legutolsó. Nem volt fiatal, sem nem volt szép, de volt benne valami igéző, lebilincselő. S mindez azért, mert már elmúlt harmincéves.

Ezek az évek előnyösek voltak neki. Arcára pompásan illett a hervadás kezdete. Modora pedig egyesíté mindazt a művészetét a kellemnek, amit egy olyan ember képzel a párizsi nőkről, aki még sohasem beszélt velök.

Szellemes volt és bölcs, de mégis naiv. Hangja képes volt minden modulációra. Ezt a szót: „nekem”, amint kérdőleg, csodálkozólag, közönyösen, ridegen, büszkén, hanyagul ejtette ki, hallottam tőle vagy negyvenféleképpen. Gyönyörűség volt azt meghallgatni.

Magam sem tudom, miért vigyáztam meg éppen ezt a szót. Miért nem egy másikat? Hiszen minden szó sajátos bájos zene volt az ő vékony ajkai között. Minden szó új volt, mindig új volt, ha ő mondta ki.

Orra, úgy tetszik nekem, kissé pisze volt, de nem a párizsi piszeség, hanem hegyben végződött és ellapult valahogy az arcon, mintha csak oda volna lehelve. Az álla nagyon is előre nyúlt, ez nem volt szép, de később éppen emiatt tetszett nekem. Még ma is ingerlő rám minden előre álló női állcsont!

Ha a homloka nem lett volna oly túlságosan alacsony, talán hamarább észrevettem volna, hogy tetszik nekem, de így nem vettem észre sokáig.

Pedig igen jó, igen nyájas, túlságosan nyájas volt irántam, de én sohasem gondolkoztam ezen.

Egyszóval, nem foglalkoztam vele. Hiszen van az úgy, hogy az ember nem vesz észre valamit, amire ránéz.

Nem is gondoltam volna arra soha, hogy udvaroljak neki, ha egyszer éppen oda nem nézek az ebédlőben az asztalra, ahol a teát öntötte a vendégeinek.

Mindenkinek ott állt a csészéje, cukrot tett a csészékbe, s óvatosan két-két kanálnyi rumot mindenikbe, hanem mikor a következő csészéhez ért, egyszerre pajkos mosoly játszott az arcán, s könnyed finom kezével durván megfogta a rumos üveget, s könyv nélkül töltötte a csészébe. Annyi, de annyi kedély volt ebben, hogy az leírhatatlan.

Elpirultam, mert a saját modoromra ismertem ebben. Nem szólt semmit többé, de én már tudtam, melyik az én csészém. Hiszen úgy csinálta meg a teámat, ahogy én magam csináltam azt meg.

A teából forró pára szállt föl, s e forró pára most olyan volt előttem, mintha arany füst lenne. Valami csodálatos melegség csapott meg. A pára szétoszlott a kis szalonban, s minden ragyogó fényes lett tőle. Az a nagy ernyős lámpa sem világított még olyan derülten, olyan nyájasan soha.

Ettől a perctől nem ment ki többé a fejemből a „kis néni”. Csodálatosan növekedett a szépsége napról napra.

Másnap csak ennyit mondtam magamban:

„Hiszen nem is olyan csúnya ez a kis néni!”

Egy hónap múlva már nem volt párja az egész világon.

Hanem amióta ő észrevette, hogy én melegebb vagyok, lett ő hidegebb. Bolond egy taktika ez! Sok bajt, gyötrelmet okoz a férfiaknak.

A közöny még csak jobban nevelte szenvedélyemet. Szavaimat, vallomásaimat szívesen látszott hallgatni, de felbátorító válasza nem volt számomra.

Elmondtam neki sokszor, hogy miképp szerettem bele, milyen csekélység, a teaöntés tett rabjává.

Mosolygott, azután felsóhajtott kedves, szívbelopódzó gúnyolódással:

– Lássa, lássa, e nélkül a csekélység nélkül meddig várhattam volna... Mert hiszen ön nem tudhatja, nem-e vártam én is. Nos, hát várjon most ön is, míg engem is meg nem indít valami csekélység...

De biz erre nemigen volt már semmi kilátásom. Úgy tetszett nekem, hogy az asszony egyik barátomért rajong, s engem csak azért kedvel, mert róla beszélgethet velem. Mert ilyenek, tessék elhinni, mind ilyenek.

Ez a gondolat ölt vagy egy fél évig. Helyzetem egészen reménytelennek látszott, s kezdtem megszokni a lemondás gondolatát, látogatásaimat is ritkábban tettem, midőn egy napon találkoztam vele a sétányon.

Egyedül volt. Nehány lépésnyire tőle a dajka cipelte a gyerekeit.

Ő maga egy csukott napernyőt lógatott a kezében, nekem pedig egy új botom volt, melynek a gombja egy csontórát képezett. Ha az ember lecsavarta, nyugodt lelkiismerettel hordhatta zsebórának is, mert szépnek szép volt, s elég tisztességesen mutogatta az időt.

– Ejnye, de kedves kis órácska ez – mondja a szép asszony –, hogy adja nekem?

Ránéztem és féltréfásan feleltem:

– Ezt a csont órát?

– Igen, ezt.

– Hát tudja mit, odaadom egy pásztoróráért. – Az asszony édesen elmosolyodott, rám nézett egy hosszú, mély, átható pillantással. Mintha hangyák mászkáltak volna tagjaimon...

– Menjen, maga rossz ember!

Nagyon drága. De megadom.

Most tudtam hát meg, hogy ez volt az a csekélység, amit ő várt, s amire mégis nekem kellett várnom.

Vége

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom