Eredet

„...a Dohnányi-féle Himnusz csúcspontján hallunk egy cintányérütést, ami az erkeli partitúrában egyáltalán nincs benne”

Somogyváry Ákos: Eljött az idő, hogy ismét hivatalossá tegyük az eredeti Himnuszt

Fotó: MH/Papajcsik Péter

A magyar kultúra napján ünnepi külsőségek között hangzott el az Uránia Nemzeti Filmszínházban először és nyilvánosan a Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekara és a Magyar Állami Operaház Énekkara közreműködésével Erkel Ferenc eredeti Himnuszának közelmúltban készült felvétele. Vezényelt: Somogyváry Ákos karnagy és zenetanár, az Erkel Ferenc Társaság és a Magyar Kórusok, Zenekarok és Népzenei Együttesek Szövetsége (KÓTA) Tanácsadó testületének elnöke. Az ünnepi alkalomból beszélgettünk Somogyváry Ákossal, Erkel Ferenc szépunokájával.

– Mit értünk a Himnusz eredeti művén?

– Amit mi két generáció óta Himnuszként ismerünk, az egy átirat. A huszadik század kétségtelenül egyik legkiválóbb zeneszerzője, Dohnányi Ernő hangszerelte ezerkilencszázharmincnyolcban, de bizonyos helyeken eléggé távol van Erkel elképzelésétől, amely az akkori Nemzeti Színház zenekarára és apparátusára íródott. Az jóval puritánabb a mai változatnál, kevesebb hangszer is van benne, ugyanakkor telve van a reformkorra jellemző verbunkos stílusjegyekkel. Csak egy példát hadd mondjak: a Dohnányi-féle Himnusz csúcspontján hallunk egy cintányérütést, ami az erkeli partitúrában egyáltalán nincs benne. Egyetlen ütős hangszert hallunk, az üstdobot, illetve ütős hangszerként még egyet megemlíthetek, ami viszont nagyon fontos a magyarság és Erkel életének a szempontjából is: a harang, amely ezernégyszázötvenhatra, a nándorfehérvári diadalra utal vissza. Erkel ifjúkorában Pozsonyban, egy templom mellett lakott, s e templom harangját is megidézi a Himnuszban.

– Miért volt szükség az átiratokra? Azért használom a többes számot, mert több átiratnak is tanúi vagyunk.

– Kétségtelen, hogy az utóbbi évtizedekben többen átírták Erkel művét ízlésük és elképzelésük szerint, amire többféle magyarázat van. Azt szokták emlegetni, hogy a trianoni veszteség, a fájdalom okozott olyan törést az emberi lelkekben, ami miatt az idők folyamán lelassult a Himnusz tempója. Ehhez hozzájárult az, hogy a templomokban minden nagyobb ünnepen, orgonakísérettel, népénekként hangzik fel. Érdekesség, hogy ami eredetileg Esz-dúrban íratott Erkel Himnuszában, azt a templomi gyakorlatban úgy száz éve alacsonyabb hangnemben, B- vagy C-dúrban éneklik, így mindenki által közének módjára énekelhető.

– Közének – szép szó.

– Ezt a szót éppen húsz esztendővel ezelőtt egykori kedves atyai jó barátom, Lukin László tanár úr, az egyik talán utolsó polihisztor találta ki. Amikor először készítettünk felvételt kórusommal, a MÁV Szimfonikus Zenekarral az eredeti Erkel-féle Himnuszból, akkor Lukin tanár úr állította össze a CD kísérőfüzetét és az ő szótalánya a „közének”.

– Miért most léptek a nyilvánosság elé az eredeti Himnusz „életre hívásával”?

– Azt mondhatjuk, hogy ez egy fejlődési folyamat következménye. A saját szempontomból mindenképpen. Idestova huszonhat éve foglalkozom Nemzeti Imánk keletkezési körülményeivel, de nemcsak ezzel, hanem Bartay Endre, a Nemzeti Színház igazgatója kezdeményezéseivel, aki két nyilvános zeneszerzői pályázatot hirdetett meg magyar szövegű és dallammintázatú néphimnusz életre hívására: ezernyolcszáznegyvenháromban Vörösmarty Mihály Szózat, míg egy évre rá Kölcsey Ferenc Hymnus című versének megzenésítésére. A Himnuszra tizenhárom pályázat érkezett, és születésének százötvenedik évfordulóján, ezerkilencszázkilencvennégyben egy zeneakadémiai ünnepségen, Erkel művén kívül még három további darabot sikerült bemutatnunk, de azóta még kettő előkerült. Ezt az öt pályaművet, Erkelével együtt rögzítettük lemezre kétezerben. A húsz évvel ezelőtti felvételt a Szent Alberik Kórusalapítványunk, majd második kiadásban az akkori kulturális kormányzat az összes magyar általános és középfokú iskolába eljuttatta, de jutott belőlük Erdélyen keresztül Kanadáig és Ausztráliáig is. Ezek a felvételek kézen-közön lassan elfogytak, eljött az idő, hogy ismét hivatalossá tegyük az eredeti Himnuszt.

– A rendszerváltozás utáni években magam is felleltem néhány soha nem ismert pályázat partitúráját a Széchényi könyvtárban, majd egyik televíziós műsoromban lejátszattam a zenészekkel felvett darabokat. Meghívtam a stúdióba Nemeskürty István és Kulin Ferenc irodalomtörténészeket, valamint Bónis Ferenc zenetörténészt, és kíváncsi voltam a véleményükre. A vendégek átszellemülten és megrendülten hallgatták a felcsendülő dallamokat, és nehezen szólaltak meg. Végül aztán egyöntetűen állapították meg, hogy Erkel joggal érdemelte ki a húsz aranyat.

– Annak idején a bírálóbizottság tagjai is egyöntetűen foglaltak állást Erkel pályázata mellett. A már említett felvétel után jó néhány évvel volt még egy állomás, ami fontos az ügy szempontjából. A Nemzetközi Olimpiai Bizottság lausanne-i központja archiválni, illetve egységesíteni akarta a világ összes himnuszát oly módon, hogy az énekszó nélküli zenekari felvételek nem lehetnek hosszabbak másfél percnél. A MOB ezeket a szempontokat figyelmen kívül hagyva, először kiküldött egy két és fél perc körüli Himnuszt, amit visszapostázott a NOB. Ekkor kerestek meg engem, mint az Erkel Társaság vezetőjét kétezer-tizenhárom őszén a MOB-tól, és arra voltak kíváncsiak, van-e egy ilyen felvétel. Azt válaszoltam nekik, hogy ha adnak egy napot, akkor én a MÁV Szimfonikus Zenekarral, akikkel húsz éve dolgozunk együtt, beszélek, elvonulunk egy stúdióba, és elkészítjük a zenekari változatot. Így esett, hogy négy éve, a riói olim­pián a párbajtőrvívó Szász Emese volt az első magyar aranyérmes sportoló, aki nemcsak meghallgatta az eredeti Erkel-Himnuszt – a haranggal –, de ragyogóan és pontosan együtt énekelt felvételünkkel.

– Ha már a harangot említette, én is meghallgattam az eredeti Himnuszt, és feltűnt, hogy a végén ismétlés is van benne.

– Mivel az olimpiai változatban nem volt lehetőség arra, hogy a másfél percet átlépjük, az ismétlést elhagytuk. Erkel első partitúrájában azonban ismétléssel írta meg, minthogy ez is része az európai himnuszhagyományoknak, ugyanúgy, mint például a balladák legfontosabb sorainak ismétlődései.

– Ön most azon is fáradozik, hogy a Himnusz összes pályaművét megismertesse a nagyközönséggel?

– Igen. Erkelén kívül volt hat dicséretes pályázat, a többi viszont fokozatosan a feledés homályába merült. Ötnek ismerjük a zenei anyagát. Azért mondom, hogy a zenei anyagát, mert jeligés pályázatokról beszélünk. Az Erkel utáni legtöbb dicséretet Egressy Béni Kölcsey Himnuszához írott pályaműve kapta, ami utóbb Major Ervin zenetörténész, zeneszerző hagyatékából került elő. Erkelén kívül ebben az egyetlen esetben ismerjük és tudjuk azonosítani a zeneszerzőt és a zeneművet is. Korábbról azt is tudjuk, hogy a Szózat pályázatát Egressy nyerte, Erkel pedig nem indult, mert zsűritag volt. A téma azonban annyira megfogta őt is, hogy megzenésítette a Szózatot énekhangra és zongorára. Majd jó százharminc évvel később ezt Tarcai Zoltán karnagy kérésére Bárdos Lajos zeneszerző áttette egyneműkari és vegyeskari változatba, úgyhogy a felvételeink között már szerepel Erkel Szózata is. Amit talán kevesebben tudnak: Egressy nem tudott hangszerelni, ezért legjobb barátját és fegyvertársát, Erkel Ferencet kérte meg arra, hogy a Szózat zenekari hangszerelését végezze el.

– Akad olyan a pályaművek közül, amely kifejezetten bántja a fület?

– Általában magyar zeneszerzők pályáztak, akik viszont zsűrizték a műveket, azok magyar kultúrával foglalkozó személyek voltak. Van a pályaművek között egy, amelyről nem tudjuk, ki áll mögötte, de beszédes jeligét választott. Így szól: „Bár babérral nem illetek, csak a gúnytól kíméljetek. Egy Régi Író.” S ezt azért írta, mert a kor akkori szellemében bécsi, klasszikus elveken fogalmazódott a pályázata, kifejezetten indulószerű himnuszt írt. Felütéssel kezdődik az „Isten, áldd meg a magyart!” Ez idegen a magyar zenétől. A szerző előre bocsánatot kért, mert tisztában volt azzal, hogy nem az ő műve lesz a befutó. Szoktam olykor a tanítványaimnak is mutatni ezt a verziót, amelyről néha tréfásan megjegyzem: „Forma–1-es” variáció is lehetne, sok köze nincs a magyar zenéhez.

– Mi volt az a belső késztetés, ami arra ösztökélte, hogy huszonhat éve foglalkozzon a Himnusz születésének körül­-
ményeivel?

– Időről időre, újra és újra megtalált a téma. Családi vonatkozás is köt Erkel Ferenchez, mert szépapámnak tudhatom őt, és arra voltam kíváncsi, hogy Erkel Himnuszán kívül milyen lehetett a többi. De nem az vezérelt, hogy bebizonyítsam, Erkelé a legjobb, hanem a zenetörténeti kuriózumok. Harmincharmadik éve vagyok a pályán, és számos olyan, ritkaságnak számító művet mutattam be itthon és külföldi felvételeken, amelyek legfeljebb elvétve hallhatók, mert nemigen szokták őket játszani. Magyar zenetörténeti szempontból ezt a kort kicsit jobban ismerem, ami első alkalommal a Himnusz születésének százötvenedik évfordulóján, ezerkilencszázkilencvennégyben csúcsosodott ki. Kiemelkedő közelmúltbeli mozzanat a Budapesti Filharmóniai Társasággal való találkozásunk; ők kerestek meg, hogy fűzzük szorosabbra a kapcsolatot az Erkel Ferenc Társasággal az erkeli életmű további ápolása érdekében. Ennek folyományaként több hangverseny már megvalósult, de az indító jeles esemény tavaly júniusban a Himnusz százhetvenötödik évfordulójára való emlékezés volt, mely történetesen egybeesik zeneszerzője elhunytának a napjával. Erkel ugyanis negyvenkilenc évvel később, ugyancsak június tizenötödikén halt meg.

– Volt egy mondata, amire visszatérek. Azt mondta, Erkel a szépapja volt.

– Szülővárosában, Gyulán, lokálpatrióta emberek az ezerkilencszáznyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján elkészítették az Erkelek szerteágazó családfáját. Sajnos, egyikük sem él már. D. Nagy András könyvének mellékletében azonban szépen levezették, amit a családról sikerült megtud­niuk. Anyai nagyapám, Henszelman-Hazai Kálmán vízipóló olimpiai bajnok volt a harminchatos berlini olimpián. Mellesleg Euró­pa-kupa-győztes, vízilabdában magyar bajnok is, úszásban szintúgy. Miután németes neve volt, ezért Hazaiként szerepelt az olimpián, s így olvasható az annalesekben is. A négyes döntőben az utolsó mérkőzésen négy-nullára vagy hét-egyre kellett győznünk a franciák ellen, hogy gólaránnyal megelőzzük a németeket. Öt-nullára nyertünk. A németekkel egyébként kettő-kettőt játszottunk. Négy-nullánál azt írta a tudósító: „Amennyiben Hazai Kálmán az egész olimpián nem csinált volna mást, csak annyit, hogy most elhozza a labdát, már akkor megérte volna beállítani. Ő persze a védelemben is derekasan megállta a helyét, momentán persze a ráúszás megnyerése nyomta a legtöbbet a latban.” S amikor felhangzott a magyar Himnusz – ami talán azóta is egyedülálló a világon – Hazai Kálmán a dédapja szerzeményét énekelhette a dobogó legtetején! Büszkén mondhatom, hogy nekem is van három fiam, sőt már unokám is, ő is fiú. És ha egy érdekességet még hozzátehetek: az Erkel-család kapcsán egyik eredetként Németalföldet, Hollandiát is szokták emlegetni. Az unokám édesanyja, a menyem holland…

– Az annalesek arról is írnak, hogy Erkel Himnusza ezernyolcszáznegyven­nyolc augusztus huszadikán, egy állami ünnepségen csendült fel először a budai Mátyás-templomban. Ez megfelel a valóságnak?

– Úgy tudom, két alkalommal már előtte felhangzott. Lehetséges, hogy hivatalosan a Mátyás-templomban, de az biztos, hogy az Óbudai Hajógyárban a Széchenyi gőzös vízre bocsátásakor, ezernyolcszáznegyvennégy augusztus tizedikén eljátszották. Korabeli feljegyzések is árulkodnak erről.

– Kikészítettem a Jelenkor ezernyolcszáznegyvennégy augusztus tizenötödiki számának másolatát, amely így számolt be az eseményről: „F. hó 10kén sajátszerű, épen olly uj mint érdekes ünnepélylyel ment véghez a’ lapunkban is előleg említve volt, Széchenyi nevét viselő uj gőzös keresztelési és vizrebocsátási szertartása az ó-budai derék hajógyárban. Már kora délután özönlene gyalog és kocsin a’ kandi sokaság a’ két főváros minden pontjairól a’ Dunapartokra. […] A’ hatalmas vas hajótest (orrán gr. Széchenyi faragott mellképe) magas lejtős állványán már messziről szembeötlött… mi közben a’ felavatandó hajóra települt Ceccopieri ezred hangászkara, váltva, többnyire lelkes nemzeti nótákat harsoghatott, mik után megzendült Kölcsey magasztos hymnusza Erkeltől »Isten álld meg a magyart!« nemzeti színházunk kardalnokai által szivrehatólag énekelve…”

– Én is hoztam egy dokumentumot. A Nemzeti Társalkodó az év szeptember tizenharmadikán számolt be a hajó vízre bocsátásáról. A lap tudósítója így írt a Himnuszról: „Ez a’ hymnus barátom, valami olly nagyszerű, olly felséges, hogy nem csak a’ szivet és lelket föllengzésbe, hanem talán a’ sirok éjjelében alvó hamvakat is képes mozgásba hozni.” Maga a névadó, Széchenyi István egyébként nem volt jelen az eseményen, pár nappal korábban, augusztus nyolcadikán a Galathea nevű hajón Pozsonyba utazott az Országgyűlésre. A Naplóban nem is olvashatunk a keresztelésről.

– Pedig milyen kár. Vajon hogyan vélekedett volna Erkel szerzeményéről? Bizonyára tetszett volna neki.

– A hajógyári keresztelésen túl, ezernyolcszáznegyvennégy nyarán egy Rákosmezei zászlószentelésen és szabadtéri misén is felhangzott a Himnusz, azt hiszem, a felajánláskor… Rátkay László képviselő kezdeményezésére ezerkilencszázháromban törvénybe akarták iktatni, de ez meghiúsult Széll Kálmán miniszterelnök válasza nyomán, aki semmi kivetnivalót nem talált a „Gotterhalte” éneklésében, így a téma lekerült a napirendről. Véglegesen ezerkilencszáznyolcvankilenc október huszonharmadikán vált az alkotmány részévé, és emelkedett törvényi szintre, amit a kétezer-tizenegyes Alaptörvényünk is meg­erősített: „A Magyar Köztársaság Himnusza, Kölcsey Ferenc verse, Erkel Ferenc zenéjével.”

– Itt utalnék vissza arra, hogy Erkel eredeti Himnuszát többen átírták. Negyvenkilenc után, amikor Rákosiék átvették a hatalmat, új állami jelvényekben, új címerben és új himnuszban gondolkodtak. A himnusz szövegírója Illyés Gyula, a dallam megkomponálója Kodály Zoltán lett volna. Hiteles tanúvallomások alapján tudjuk, hogy egy születésnapi fogadáson, a bortól már felszabadultabb hangulatban, Révai József akkori népművelési miniszter – nyilván a Rákosival való egyeztetést követően – azt mondta Kodálynak: „Van még a Tanár úrnak adóssága velünk szemben.” „Nekem magukkal szemben?” – kérdezte meglepetten Kodály. „Írjon nekünk egy új himnuszt!” – adta a magyarázatot Révai. A zeneszerző replikája rövid volt, lényegre törő és megsemmisítő: „Minek? Jó a régi.” Ezzel a dolog látszólag el volt intézve. Tudunk arról is, hogy Rákosi – Kodálytól függetlenül – kapacitálta Illyés Gyulát a himnusz új szövegének megírására, és úgy állította be a dolgot, mintha Kodály már beadta volna a derekát. Magyarán: egymás tudta nélkül próbálta őket beültetni a hintába. Szerencsére, nem sikerült!

– Kodály hetvenedik születésnapján hangzott el a dialógus. A korabeli hatalom módszereire volt jellemző a divide et impera, az oszd meg és uralkodj gyakorlata. Egymás ellen próbálták a művészeti élet kiválóságait is kijátszani. Nyilván mindenkiben van bizonyos fajta hiúság. Kodály – mint a nemzet első számú zeneszerzője – számára alighanem nagyon hízelgő felkérés lehetett volna az új himnusz megírása, mégis: hihetetlen tisztességgel és emberi nagysággal, a másodperc tört része alatt jutott arra a válaszra, hogy ha száztíz évig jó volt Erkel Himnusza, akkor ne ő legyen az, aki kiiktatja a közéletből. Így aztán sikerült szó szerint megvédeni a magyarság szempontjából kies környezetben Erkel Himnuszát.

– Tíz évvel ezelőtt az egyik internetes hírportál megszavaztatta olvasóit ekképpen: „Ön, kedves állampolgár! Egyetért-e jelenlegi Himnuszunk szövegének és dallamának megváltoztatásával, mert több ponton ellentmond a kor igényének?” Tizenhat­ezer-kilencszázkilencvenhat válasz érkezett, ebből hetven százalék a jelenlegi megtartása mellett érvelt, harminc százalék új himnusz megírását javasolta. Márai Sándor már a második világháború előtt látta az európai örökség tragikus helyzetét: „A műveltségnek, ami egyéni vállalkozás volt, vége – írta –; a műveletlenség tömegcikk lett, konzumárú…” Félek, hogy a szavazás ma is hasonló eredménnyel végződne.

– Mindannyian látjuk az utóbbi évtizedekben, de ebben a huszonegyedik században is, hogy rendkívül megosztott mind az ország, mind az egész világ. Nyilvánvaló, hogy kulturális vagy nemzeti ügyekben sincs egyetértés. De őszintén hiszem, hogy nekünk a múlt tisztelete mellett nem a tegnapba kell révednünk; éppen hogy nem lélekharangot kell kongatnunk, hanem a dicső elődöket megidézve előre kell tekintenünk. Amikor én visszanyúltam Erkel eredeti partitúrájához, akkor kerültek elő azok a valóságos elemek, amelyek ebben segíthetnek: a jóval frissebb hangvételű Himnusz, már csak a verbunkos zene miatt is. Sokkal üdítőbb, lelkesítőbb és optimistább annál, ahogy mi megszoktuk, hallottuk és énekeltük. A hatalom a diktatúra évtizedeiben ugyanis nagyon is vigyázott arra, hogy a Himnusz ne lelkesítsen, hiszen milyen dolog, hogy egy szocialista ország polgárai együtt éneklik Kölcsey és Erkel a Teremtőt megszólító művét. Pedig a korábbiakkal szemben a „büszkék vagyunk és erősek” üzenetet volna jó közvetítenie Nemzeti Imánknak, ahogy azt szépapám megírta. Tehát alighanem nagyon is tudatos volt az, hogy az eredeti Erkel-partitúrából nem készült felvétel. Mi az elmúlt évszázad népénekhagyományát követve mindössze annyit változtattunk a „közének” számára, hogy mindenki által énekelhetővé, B-dúrba tettük, egyébként teljes mértékben egyezik az Erkel-féle kottával. Felvételünk minden magyaros elemet tartalmaz, amit Erkel elképzelt. Ez a Himnusz a korábbiakhoz képest az erejével, a derűlátásával lehet elfogadható a többség számára.

– A magam képzeletében egy kép jelenik meg erről az idei január huszonkettedikéről, és nem feledhetem azt a képet. Már nem emlékszem, hogy milyen alkalomból szólt a Kossuth téren a Himnusz, de Nemzeti Imánk elhangzása közben a kamera hajdanvolt miniszterelnökünkre, Antall Józsefre siklott, majd lassan a kezére. Mi televíziónézők azt láttuk, hogy az ország első embere ökölbe szorított kézzel hallgatja Kölcsey és Erkel Himnuszát. S csak akkor engedi ki a görcsös szorításból az ujjait, amikor már elhangozottak az „Isten, áldd meg a magyart” utolsó akkordjai. Önnek mi volt a legmegrendítőbb Himnusz-élménye?

– Bár akkor még nem éltem, de korabeli felvételeken hallottam és leírásokban olvastam, hogy ötvenhatban felváltva hangzott el Nemzeti Fohászunk és Beethoven Egmont-nyitánya… Egyébként olvastam, hogy Beethoven ökölbe szorított kézzel halt meg.

– Mi a véleménye arról, hogy Nemzeti Imánkat ma is sokféleképpen játsszák?

– Az említett kétezer-tizenhármas esztendőben, március idusán, számos rangos zenei szervezettel, pártállástól függetlenül megfogalmaztunk egy állásfoglalást, amelynek a lényege az, történelmi szlogennel élve, hogy „el a kezekkel a Himnusztól!” Kissé fino­mítva, hogy Nemzeti Imánk valamilyen fokon törvényi és hagyománybeli védettséget élvezzen. Legyen az zászló, címer vagy a Himnusz. Ne vegye senki sem magának a bátorságot, hogy elfogadhatatlan, színvonaltalan átiratot gyárt. Ez a közös állásfoglalás olyan kohéziós erő lehet, ami közös nevezőre hozást is eredményezhet.

– Az Istenhez felszálló imádság az ember sértetlenül megmaradt anyanyelve, amelyet még Babilon leomló tornya sem tudott eltemetni. Igényesség és minőség? Imádság és anyanyelv? A Himnuszból a hazafiság is kicseng. Azt szoktam mondani, hogy aki a hazafiságról akar elmélkedni, olvassa Kölcseyt. Márai felteszi a kérdést: „Nevelhetünk-e valakit hazaszeretetre?” És így válaszol rá: „Hazaszeretetre nem tudlak megtanítani. Aki a hazát szereti, egy végzetet szeret.”

– Arany János így vallotta meg hovatartozását: „Légy, ha bírsz, te »világköltő«! / Rázd fel a rest nyugatot: / Nekem áldott az
a bölcső, / Mely magyarrá ringatott…” A hazafiság a kollektív felelősség felemelő érzése, s ez kihallatszik a Himnuszból. Egyébként épp e reformkori hazafias légkör teremtette meg Nemzeti Imánkat.  

– Érdekelne, hogy az ön élete hogyan vezetett a karnagyságig?

– Polgári családban nőttem fel, szüleim nem voltak muzsikusok. Amikor kisgyerek voltam, és hallottuk a Himnuszt, édesanyám többször megjegyezte: „Azt tudd, hogy ezt a Himnuszt szépapád írta.” Hatéves voltam, első osztályos, amikor egy néni bejött az osztályba, és megkérdezte, hogy ki milyen hangszeren szeretne játszani. Gyanútlanul azt mondtam: „Csellón.” Így aztán sikerült kisiskolásként kiválasztanom a legnagyobb, még kézben hordozható vonós hangszert. Persze nem bántam meg. Később ifjúsági zenekarokba is bekerültem, onnan datálódik a zenekar szeretete. A katonaság után egyenes út vezetett oda, hogy karvezetői szakra jelentkeztem, illetve hogy nyolcvanhétben, három hónappal az esküvőnk után alakítottunk a feleségemmel egy kamarazenekart, amely a mai napig működik. Az elmúlt bő három évtizedben nagyon sok kórussal és számos zenekarral volt szerencsém együtt dolgozni itthon és néha külföldön is; a számuk jócskán hatvan fölött lehet. Vannak állandó, saját együtteseim, mint például a magyar kultúra napján indult Papageno-sorozat közreműködői közül az István Király Operakórus vagy a tavaly óta rám bízatott Kőbányai Szent László Kórus is.

– A karnagynak is van példaképe?

– Igen, van. A legjobbkor kérdezi ezt, mert január huszonkettedikén, az Urániában lezajlott ünnepséggel egy időben Gyulán, Erkel szülővárosában a Budapesti Filharmónia Társaság adott hangversenyt, amelyet Medveczky Ádám Kossuth-díjas karmester vezényelt. Ő az első számú példaképem. Egészen fiatalon, kezdő karnagyként merészkedtem hozzá, és kértem tőle segítséget egy kisopera felkészüléséhez. Azóta sokszor dolgozhattunk együtt.

– Reménykedhetünk-e abban, hogy az a folyamat, amely másfél héttel ezelőtt újabb állomásához érkezett az eredeti Erkel-Himnusz hivatalos bemutatásával, elterjed, és egyre több helyen szólal majd meg a zeneszerző által megálmodott mű?

– Ez a közös reményünk. Rögtön hozzátéve, amiről már beszéltünk, hogy a hangnem kivételével semmit sem változtattunk az eredeti Himnuszon, tehát a cél az, hogy ha lehetséges, akkor térjünk vissza Nemzeti Fohászunk együtt énekléséhez. Az ebből a szempontból majdnem másodlagos, hogy zenekari kíséretet kap-e az ének. Bár a miniszter úrhoz írott levelünkben felajánlottuk, hogy az összes hivatásos zenekarnak eljuttatjuk az eredeti kottát. Erősen merjük remélni, hogy a januári ünnepség segíthet abban, hogy helyére kerüljön szépapám szándéka, s kezdeményezésünk egyfajta közös nevezőre hozó békét teremthet más területeken is.