Hétvégi melléklet

2020. január 25.

0125

Töredékidők

Vers

Arany János: Toldi (részlet)

Egy, csak egy legény van talpon a vidéken,
Meddig a szem ellát puszta földön, égen;
Szörnyű vendégoldal reng araszos vállán,
Pedig még legénytoll sem pehelyzik állán.
    Széles országútra messze, messze bámul,
Mintha más mezőkre vágyna e határrul;
Azt hinné az ember: élő tilalomfa,
Ütve ,általútnál’ egy csekély halomba.
 

(1846)

Művész Páholy

Libabőrös lelkesedés

„...különböző napszakokat, hangulatok tömegét lehet rajzolni, zuhogó esőt, vihart, naplementét, álompalotákat, pusztaságot...”

Sárdi Krisztina
Jankovics Marcell: Persze nem felhőtlen teljesen az örömöm, de mikor felhőtlen teljesen? Egyedül a svájci képeslapokon van színtiszta kék ég, és az elég unalmas is
Jankovics Marcell: Persze nem felhőtlen teljesen az örömöm, de mikor felhőtlen teljesen? Egyedül a svájci képeslapokon van színtiszta kék ég, és az elég unalmas is
Fotó: MH/Hegedüs Róbert

Jankovics Marcellt senkinek sem kell bemutatni. Rajzfilmjei, sorozatai, például a Magyar népmesék révén még talán a legkisebbek is ismerik nevét, nem beszélve azon generációkról, akik a munkáin nőttek fel. A Magyar Művészeti Akadémia alelnökével határidőkről beszélgettünk, Rejtőről, Toldiról és Trianonról, valamint azt is elárulta, miért nem élhet az ember egyszerre két életet.

– Ha valahol feltüntetik a nevét, azt rögtön egy hosszú felsorolás követi: Jankovics Marcell animációs filmrendező, művelődéstörténész, grafikus, a Nemzeti Kulturális Alap egykori elnöke, a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) alelnöke és így tovább. De minek tartja saját magát? Melyik megnevezést használja legszívesebben?

– Ha megkérdik, mit írjanak, azt szoktam kérni, hogy csak Jankovics Marcellt. Ez hiú­ság is persze, mert most már nem kell magyarázni, ki vagyok. Az akadémia kedvéért szoktam kérni, írják ki, hogy az MMA alelnöke, mert számukra fontos, és örömet akarok nekik okozni. De ebben benne is van minden. Ahogy Kucsera Tamás Gergely főtitkár fogalmazott decemberben a könyvem bemutatóján, nagyon megtisztelően: rajzfilmes létemre úgy tekintenek rám, mint annak élő példájára, hogyan kell kinéznie egy akadémikusnak. És valóban az akadémiá­nak – amelynek alapítása után egy évvel, ezerkilencszázkilencvenháromban már tagja voltam – elég sok területéhez van közöm, mert sok műfajban vagyok otthon, a zene az egyetlen, amihez nincs. Az politikai okokból kimaradt a neveltetésemből. Azt várom, hogy mások mondják meg, mi vagyok, ne nekem kelljen megmondani.

– A MMA-nak hat éve alelnöke. Mit jelent ez a gyakorlatban, mi a feladata?

– Az elnökségi tagokéhoz képest –, ami korábban voltam –, egy alelnöknek elhanyagolható mennyiségű többletmunkája származik a tisztségéből, én pedig nem hiá­nyolom a többletfeladatot. Akkor van dolgom elsősorban, amikor az én tágabban értelmezhető szakmai területemen, például filmes eseményen helyettesítenem kell Vashegyi György elnök urat, mint például a napokban az online filmtörténeti lexikon bemutatásánál. Ebbe egyébként a kezdetektől be voltam avatva, az első ülésen ott voltam, mutattak mintákat, megvitattuk a témákat a szerkesztőbizottsággal. Másik hasonló kötelesség a temetésen való részvétel – sajnos nem egyszer temettem már. Nem kell ezt a pozíciót túlértékelni, noha rangot jelez, de a szavazatom ugyanannyit ér, mint a többieké. Az nem fordul elő, hogy nemmel szavaznék, noha sok eszmecserén részt veszek, vitatkozom. Emiatt gyerekkoromban úgy hívott a nagynéném, aki jó humorú ember volt, hogy Vitatkovszky. Próbálom rábeszélni őket az üléseken, hogy az adott irány nem jó, néha bejön, de sokszor nincs igazam, olykor a kérdés esetleg lekerül a napirendről. Mindig ott vagyok, erősen részt veszek a véleményemmel, ami különbözhet az előírástól, de sohasem ellenséges, inkább építő, olyan „érted haragszom”-jellegű.

– Az előbb említett internetes kiadványt két hete mutatták be, a hasonló irodalmi lexikon mintájára ötszáz szócikk szól a magyar filmekről. Ebből ötven foglalkozik rajzfilmekkel.

– Ami azt jelenti, hogy egyáltalán nincs nagy hangsúly rajta a magyar animáció nemzetközi elismertségéhez mérve, ahhoz képest, hogy az első Oscar-díjunkat is rajzfilm nyerte. Varga Zoltánnak sikerült ezt a számot talán hatvanhétre feltornázni – ám biztos hasonlóan gondolkoznak a dokumentumfilmesek is. És még mielőtt bárki a szememre vetné: már régen nem arról van szó, hogy a saját ügyemről beszélek, köszönöm szépen, én teljesen jól vagyok, csillagok közt állócsillaggá tettek, mire megöregedtem. Amikor beszélek, a szakmám védelmében beszélek.

– Decemberben jelent meg az eddigi életpályáját feldolgozó kötet. Milyen érzés, ha az emberről még életében könyvet adnak ki?

– Megköszöntem a bemutatón, hogy nem várták meg, amíg meghalok. Ez persze ironikus, mert az MMA tudatos programja, hogy akadémikusairól még életükben monográfiát készítenek – azt hiszem, Kósa Ferencé is még életében elkészült, de azt nem tudom, látta-e végül. Nekem nagy élmény, hogy erről a kötetről a Pesti Vigadó Makovecz Termében közönség előtt beszélgethettem. Az is, hogy a kezembe vehetem, sőt még az is élmény volt, hogy véleményezhettem az anyagot, elküldték nekem. Részben azt is én javasoltam, ki legyen a két szerző – legyen legalább két­ágú a kötet –, mondjuk Varga Zoltán neve nem volt kérdés, őt maximum anekdotákkal tudtam segíteni abban, hogy többet tudjon meg énrólam. Hoppál Mihály pedig nagyon jó barátom. Én adtam a képanyagot is, beleszólási lehetőségem volt még a tördelésbe is. Persze nem felhőtlen teljesen az örömöm, de mikor felhőtlen teljesen? Egyedül a svájci képeslapokon van színtiszta kék ég, és az elég unalmas is. Nagy öröm nekem a kiadvány, különösen a megjelenése imponáló, nagyon tetszik a borítóra választott Sisyphus: ami szerintem életem csúcsa volt (1973-ban Oscar-jelölést is kapott animációs rövidfilm kategóriában – S. K.), ezért nagyon örülök, hogy ez adja e monográfiának és a műcsarnokbeli kiállításnak is a hangsúlyát.

– Ha a tárlat szóba került, fontos megemlíteni egy ott a falon olvasható gondolatát: „Az ember nem élhet egyszerre két életet.” Ugyanakkor nekem úgy tűnik mégis, hiszen Marcell annyi területen tevékenykedik modern polihisztorként, hogy nem két, hanem sok életet él.

– Ez csak a munkára vonatkozik, mert látszólag rengeteg lemondással jár. Ugye én nem lovagolok, nem vitorlázom, noha teniszeztem, de fizikai okok miatt már azt sem űzöm, nincs nyaralóm, és sorolhatnám még. Az, hogy gyerekeim nincsenek, az önhibánkon kívüli, hogy úgy mondjam, a Jóisten döntött így. Mindemiatt rengeteg időm szabadult fel a munkára. A főnököm, idősebb Matolcsy György, a Pannónia Filmstúdió vezetője mondta egyszer, hogy én a töredék­idők kihasználásának világbajnoka vagyok. Egyszerűen munkakényszerem van: tulajdonképpen kényszerbetegség, és valószínűleg az egyik szintén kényszerbeteg, tisztaságmániás nagymamámtól örököltem. Van az úgy, hogy az ember annyira elköteleződik a munkájával, hogy nem érzi jól magát, ha nem dolgozik. Tehát akkor kitalálok valamit rögtön magamnak, hogy hasznosnak tűnjék az idő. Szóval Matolcsynak ez a mondása igaz.

– Ezt a mondatot a következő gondolatsor vezeti fel a kiállításban: „Ha mindent megcsinálhattam volna, amit nem csinálhattam meg, akkor nem tudtam volna megcsinálni azt, amit megcsináltam. Mi az, amit nem sikerült megvalósítania?

– Amikor valami nem sikerül, az főleg azért okoz keserűséget, mert rengeteg idő megy el hiába. Ez az idézet is a Biblia-filmre vonatkozik elsősorban, a történet hosszú, nem mondom el, a Képes bibliai történetek című könyvemben megírtam – ez pozitív lépés volt, hogy abból a rengeteg munkából legalább egy könyv megjelenhetett. Már az nagy dolog, hogy könyv született belőle, illetve, hogy a tárlaton a Műcsarnokban végre levetítik az elkészült, Teremtés epizódot, mert a televízió soha nem sugározta, Csonka Erzsébet szerkesztő használta részleteteit illusztrációként a közös műsorunkban itt-ott. Amikor kértem a Filmarchívumtól, először aggódtak, hogy ez egy külföldi produkció, nem lesz-e baj belőle. Mondtam, hogy nem, mert úgy állapodtunk meg a kanadai magyar producerrel, aki tíz perccel elkészülte után lelépett, hogy a hazai forgalmazáshoz jogunk van. Utána Matolcsy igazgató adott annyi pénzt, hogy elkészülhessen legalább az első rész, a Teremtés, így az ezerkilencszáznyolcvanegyben kezdődött tervből nyolcvankilencre sikerült kiizzadni egy epizódot. De rengeteg anyag van benne, ami soha nem lesz nyilvános: a figuraterveim, a képes forgatókönyveim, ennek a szellemi inputnak egy részét át tudom transzponálni könyvekbe. Amit megtudtam a Bibliáról, azt a művelődéstörténeti témájú könyveimben használom. Ez a fő veszteségem. Miután nem bírom elviselni, hogy hiábavalóságok legyenek, ezért most a bibliai jelképekről írok egy könyvsorozatot: csak az első kötet, amely Mózes első két könyvével foglalkozik már több mint háromszázötven oldal. A Teremtéstörténet vagy a Kivonulás könyve hiába rövid, akkor is baromi fontos, rettenetesen gazdag anyag. Evidens, de ahogy megyünk előre, ez csökken, tehát nem lesz minden kötet ilyen vastag.

– Miért csinálja?

– Azért, mert korábban bennem rekedt. Viszont mindez nem azért hangzik el a részemről, mert úgy érzem, hogy nekem annyi szenvedésem volt, csak próbálom érzékeltetni, hogy a sikert nem adják ingyen. Amikor valaki látja a végeredményt, megnéz egy másfél órás filmet, nem tudja, mögötte hány év, hány ember mennyi munkája van. Azonban annak, hogy nem csinálhattam meg a Bibliát, az lett az eredménye, hogy elkészült Az ember tragédiája. Tényleg alternatíva volt, mert 1983–84-ben már lehetett látni, hogy ezzel a producerrel nem jutunk zöld ágra, és akkor tartaléknak elkezdtem mással foglalkozni. A nyolc év, amit az előbb említettem, nem azt jelentette, hogy megállás nélkül dolgoztunk, hanem ezen vergődtünk, de közben csináltam mást is, készültek sorozataim: a Mondák a magyar történelemből például. Tehát nem volt haszontalan, munka nélküli időszak, akkor kezdtem el a Tragédiával foglalkozni. Az az én fő bűnöm, gyengém: hogy csak a nagy falat érdekel, a kicsi nem köt le huzamosabban. Persze vannak, voltak kis falatok is, amelyek kiemelkedők: a Küzdők és a Sisyphus. Az utóbbi összesen hat hét volt az életemből… kicsit talán több, mert kellett harcolni a főnökömmel.

– Harcolni?

– Kitalálta, hogy kell egy jó geg a végére, később kiderült, az egy marhaság, ám a kedvéért meg kellett csinálni. Szóval mindig bejön valami, ami akadályozza a munkád. Az akadályok ugyanakkor azért is jók, mert arra kényszerítik az embert, hogy még jobb legyen. Valakinek persze nem ez a következtetése, hanem összeomlik, és depressziós lesz. Sajnos a filmszakma tele van ilyen áldozatokkal, akikről nem is beszélünk már. Olyan emberek, akik folyamatosan úgy érezték, hogy el vannak nyomva, és nem tudtak ötről hatra vergődni. Én ezt nem mondhatom, nekem mindig „hagytak” menekülő­utakat, amerre el tudtam indulni, ha az eredeti irányba nem mehettem.

– Szintén a „nem megcsinált” munkák közé tartozik Ternovszky Bélával közös Rejtő-rajzfilmjük, a Piszkos Fred, amelynek tervei láthatóak a Műcsarnokban. Abból miért nem lett semmi? Az ember azt gondolná, Rejtőre nem lehet nemet mondani.

– Ezekhez a figuratervekhez Szemadám György, a tárlat válogatója ragaszkodott, merthogy nem tulajdonítják nekem a témát, és érdekes, meglepő lesz.

– Ebben igaza volt.

– Az eredeti kérdésre visszatérve: szakmai oka volt. Ugyanis amikor Rejtőből játékfilmet csináltak, azokról rendre kiderült, hogy snasszok. Akármelyiket nézi meg, totál csőd. Akkor még Matolcsy volt az igazgató, és ezért nem pártolta az ötletet. Nekem volt elméletem arra vonatkozóan, hogy nem szabad egy az egyben átültetni valamit, a hivatkozási pontom Fellini Amarcordja volt. Abban van egy csodálatos jelenetsor, ami a tanárokat és a gyerekeket mutatja be az iskolában, ami Karinthy Tanár úr kéremének a tökéletes – olasz, Fellinis – változata. Erre mondhatnánk nyugodtan, hogy öntudatlan adaptáció. Valamilyen ilyen típusú, nagyon személyes, alkotói beavatkozást tartok fontosnak. A szolgai módon való adaptálás mindig bukásra van ítélve, ugyanis vizuálisnak kell lenni. A harmincas években Bizsu címmel készült egy Marlene Dietrich–John Wayne-film, egy kvázi szerelmi történet olyan szituációba ágyazva, ami nagyon illett volna Rejtőhöz. Egy csendes-óceáni szigeten játszódik, főszereplője a patyolatfehér egyenruhába öltözött amerikai katonatiszt és a bombázó, ám simlis nő, akinek el kell hagynia a szigetet. Van benne egy olyan verekedési jelenet, ami egy az egyben Rejtő. John Wayne figuráját megtámadja néhány csirkefogó, és az egyiknek behúz egy akkorát alulról az állára, hogy kirepül a cipőjéből. Azt mondtam, látjátok, van arra példa, hogy Rejtő alkalmas filmanyagnak. Ternovszky mániája volt ez a film, Nepp József is kötélnek állt, hogy szinopszist írjon, én pedig végül terveztem figurákat a Piszkos Fred mellett A tizennégy karátos autóhoz is, de egyikből sem lett semmi. Aztán azért, hogy nyoma maradjon annak, amit csinálok, még ilyen hagyományos szakmai eszközökkel, celluloidra kihúzva, kifestve is prezentáltam őket, nemcsak ceruzarajzban, hogy lehessen látni, mit akarok. Tudniillik vannak ilyen „stílusmániáim”, imádom azokat a korszakokat, amikor az egész életformára rávetülnek a stílusok, ilyen volt például az art deco. Az a kis bilikalap a nők fején, az első – térdig érő – miniszoknyák, meg azok a kis furcsa autók, a pasik középen elválasztott hajjal. Nekem tetszik, amikor a stílusból lehet azonosítani egy kort. Tudja, a mai kort nem abból lehet azonosítani, hogy nézünk ki. Először is azért, mert egyenruhát viselünk – farmernadrág, amerre a szem ellát. Azt hiszi, hogy egyéniség, ezért felvágja a farmert, de most már azt is az üzletben úgy kapja, attól drágább, hogy lyukas.

– Szemadám György a tárlat megnyitóján felidézett egy anekdotát, miszerint harminc évvel ezelőtt azt mondta neki, más időben, életformában nagyszerű hamisító lett volna. Ezt még mindig így gondolja?

– Igen, mert könnyen be tudok illeszkedni egy másik ember világába. Amiért nem lettem volna mégse jó, hogy nincs hozzá türelmem. A hamisítás nemcsak abból áll, hogy valaki jól tud utánozni. Én nem hamisítani akarok, hanem bele akarok lépni egy bőrbe, és abban akarom jól érezni magamat. Pél­dául a Tragédiával kapcsolatban többen felvetették, hogy miért nem egységes stílusú az egész? Mert borzalmas lett volna úgy, csak képregény. Engem az izgatott, hogy tizenhárom éneken keresztül tizenhárom féle különböző stílusban oldjak meg valamit. Persze elsősorban a történelmi stílusok érdekeltek, de ebbe beleérthető a science-fiction is, hiszen az is egyfajta stílus és kor. Rám jellemző, hogy nem érdekelne a Toldit a János vitéz modorában megcsinálni. Amikor Arany annyira különbözik Petőfitől karakterben is! Hogy csináljam meg ugyanúgy?! Minek?

– Ráadásul egyszer már megcsinálta.

– Így van.

– Akkor milyen képi világa, hangulata lesz a Toldinak?

– Háromféle stílusa van. Az alap, ahogy én elképzelem a tizennegyedik századi Magyarországot, és ahol, amikor játszódik a történet: Nagyfalun, Budán és Pesten. Rea­lisztikusan ábrázolva, mert Arany realista. A másik ág az úgynevezett Manesse-stílus. Utóbbi egy ugyancsak tizennegyedik századi kódex, amelynek színes képei, grafikái a minessängerek világát, környezetét mutatják be, szerepel benne Tannhäuser, Vogelwei­de. Ezt a stílust olyankor használom, amikor a szereplőim képzelete kerül előtérbe: amikor Miklós elképzeli, hogy a vitézek közé áll, akkor azok a vitézek a Manesse-stílusban jelennek meg, egy gondolatfelhőben ábrázolva, a kor stílusa szerint képkeretben, stilizált animációval – tehát ez megint más grafikai stílus. Aranynak egy másik fajta „gondolatfelhő” – az ő szelleme is szerepel benne nar­rátorként. Arany János úgy került a képbe, hogy valakinek narrálnia is kell a történetet, a Toldinál nem lehetett azt csinálni, mint Petőfinél, hogy a sok dialógus lehetővé tette, hogy a felvezető mondatokat kihúzzam. Itt is húztam, de kellett Arany. Ő pedig olyan „szellemnarrátor”, akit csak mi, a nézők látunk, a szereplők nem, hozzánk beszél, magyaráz. Amikor megmutatjuk a figurát, hogy mondja a szöveget, abban a pillanatban kiderül, Aranynak milyen jó humorérzéke volt, amit nem tudnak róla. Azt is tudjuk, hogy nézett ki, amikor a Toldival nyert a Kisfaludy Társaság pályázatán, mert Petőfi Sándor akkor rajzolta le. Tehát egy huszonkilenc éves fiatalembert látunk, kis pörge bajusszal, égnek fésült hajjal. Ez bevisz egy újabb stílus­elemet. Aranyt, ahogy a többieket is, mind Széles Tamás szólaltatja meg, aki minden létező figurát tökéletesen ad. Mellette meg kell említenem a zeneszerzőt, Selmeczi Györgyöt, ők ketten a hangban meghatározók. Ami még színezheti a Toldiról való gondolkodást, hogy nálam kamaszként jelenik meg.

– Miért?

– Mert Aranynak is ez a véleménye. Azt írja róla: „még legénytoll sem pehelyzik állán” vagy „szörnyű gyermek”. Nincs szerelme – még nem tart ott – az édesanyja érdekli, a „Mama”, tehát tipikus kamasz. Ez arra is alkalmat ad, hogy az a korosztály, amelyik ezt tanulja, szembesüljön a saját hibáival. Noha én Györgyöt karikaturisztikusan, de mint rosszakarót mutatom meg, azt is lehet érzékelni, hogy ez a gyerek túlzásba viszi az egész hisztit, sértettséget. Miért is ne lenne normális, hogy az idősebb testvér van Budán?
Hát az a normális. Miklós minden ellen küzd, mindent akar. Azt meg későbbről tudjuk, hogy mi lett ebből a mindenből. Szerintem ez egy egyéni megközelítés – legalábbis remélem. És olyan örömteli lehetőségek vannak benne, hogy különböző napszakokat, hangulatok tömegét lehet rajzolni, zuhogó esőt, vihart, naplementét, álompalotákat, pusztaságot: van itt mindenre lehetőség, csináljuk.

– Hol tartanak?

– Jól állunk. Az első három ének zenéje megvan, csak keverés nincs, a zörejeket a napokban beszéltük át. Január végére le kell adnunk újabb huszonöt percet belőle. Két komplett ének van kész, és már van, ami a tíz- tizenegyedikből is rajzolódik. Nyár közepe a rajzolási határidő vége és szeptember a kompozitálásé (digitális utómunka – S. K.), év végére kell készen legyen. Szerintem meglesz, tartjuk a határidőket. Sőt már szenvedünk, hogy mindjárt vége.

– Úgy látom, Jankovics Marcellnek fontosak a határidők.

– Mindig nagyon szoros határidőkkel dolgoztam, ezeket részint magam szabtam, de a filmgyári tevékenység ilyen is. Fontosak a részhatáridők is. Amit az előbb mondtam, hogy tudom, készen leszünk, de meg vagyunk szorítva folyamatosan, és ez arra ösztönzi az embert, hogy jobb legyen. Ugyanakkor mivel sok tapasztalattal rendelkezem, már jól tudom megadni a határidőimet. A Tria­non-könyv például tisztán két év munka volt, ezt tudtam, így mondtam a kiadónak is.

– A Trianon sosem készült animációnak?

– Dehogy, ez egy másik, önálló műfaj a politikai gúnyrajz. Mivel lennénk gazdagabbak, ha látnánk Wilson elnököt, amint a kezében a béke pálmaágával egy tankon jön is felénk?! Az animációnak más funkciója van, eszem ágában sincs elrontani. Azon kívül ezek az én rajzaim, ha ezeket húsz ember rajzolja tovább, már a második Churchill sem hasonlítana az elsőre. Nagyon nehéz műfaj ez, nem véletlenül volt két év a könyv tető alá hozása, kell hozzá ihletett állapot. Nagyon sokáig tart, amíg elkapom, hogy nézzen ki egy-egy figura. Azt is tudatosan választottam, hogy csak a heraldikai színek színesek, a politikában ezek játszanak.

– Mi következik, miután befejezte a Toldit?

– Mindenféle terveim vannak, ami biztos, hogy a Biblia-könyvet folytatom, amíg élek. Szörényi Levente is felkért, hogy csináljam meg az István, a királyt, mivel az előző közös munkánk, az Ének a csodaszarvasról – amelynek ő írta a zenéjét – épp ott ér véget, ahol a rockopera kezdődik. Ehhez két feltételem volt, az egyik az anyagi biztonság, a másik, hogy amíg a Toldival foglalkozom, addig legfeljebb csak gondolok az Istvánra…

– És gondol rá?

– Igen, vannak elképzeléseim, bár még nem vizuálisak. De van egy óvatos félelmem is, amiért öreg vagyok. Mire befejezem a Toldit, nyolcvanadik évemben leszek. Szakmai oka is van az aggódásomnak, mert a stáb, akikkel dolgozom, viszonylag kis létszámú, és ők csinálnak ma Magyarországon nagyjából mindent az animációban. Az a szerencsém, hogy most nincs más munkájuk. Tehát nem olyan egyszerű, mint amikor a János vitézt csináltam, és százötven ember dolgozott benne, még ha nem is mindenki tervezőként. Emellett ott van a befejezetlen Magyar szentek és boldogok-sorozatom, amelynek kilenc részét leadta a tévé, aztán a tizedik gyártása félbeszakadt, mert elhunyt a vágóm és a producerem is. Most az operatőrömmel arra várunk, hogy folytathassuk, csak még várjuk, hogy visszakapjuk a pénzt. Ez a tizedik epizód az idegen földről érkezett szentekről szól, Szent Adalbertről, Szent Asztrikról, Kapisztrán Szent Jánosról, azokról, akik nem magyarok voltak, de nagy szerepet játszottak hazánkban. A külső helyszíni felvételek megvannak, szóval már szinte csak az utómunka van. A sorozatnak két epizódja van még: az egyik a nem királyi magyar szentekről szól, amelynek Boldog Özséb és Temesvári Pelbárt lenne a csúcsfigurája, az utolsóban pedig a huszadik század „boldogtalanjai” kerülnének sorra, Salka­házi Sárától Romzsa Tódoron át Mindszentyig. Ez egy nagyon fontos zárókő lenne, de nem alszom álmatlanul miatta.

– A felvidéki, gótikus szárnyas oltárokról szóló albumsorozatnak, amely a Méry-Ratio kiadónál jelent meg, készül még következő darabja?

– Nem. Tizenkét kötet jelent meg, ennyit terveztünk, viszont újra kiadjuk őket, mert a hibákat szeretnénk korrigálni. Szerepel az is a tervek között, hogy legalább a közép-európai térségben csehül, lengyelül, szlovákul és németül is megjelenjenek.

– Mindabból, amiről beszélgettünk, amivel foglalkozik, melyik most a legfontosabb?

– Mindig az, amit éppen csinálok. Most a Toldi, mindennap, amíg haza nem érek. Este és hétvégén a Biblia-könyvvel foglalkozom. Hazaérek, átöltözöm, felveszem a pizsamá­mat, leülök a számítógéphez, kinyitom a könyvet, és akkor abban merülök el. Reggel felöltözöm, eljövök otthonról és akkor a Toldira koncentrálok. Nincs igazán rangsor, amit éppen csinálok, azt százszázalékos odafigyeléssel és libabőrös lelkesedéssel teszem.

Művész Páholy rovatunk az MMA támogatásával készült

Válogatás Mikszáth Kálmán műveiből

Ősök és unokák

„Miféle pénzről beszél kend? Én nem emlékszem semmire”

1884

Valamelyik nap egy Bihar megyei öreg beszélt nekem el egy dolgot, a mi Tisza Kálmánunk egyik őséről, Tisza Pál régi Bihar megyei szolgabíróról, akinek az eszejárásában benne van már a mi Kálmánunk eszejárása is.

Az öregúr is, aki nekem az adomát elmondta, az apjától hallotta, meglehet, hogy az ő apjához is hasonlóan jutott a kis történet – de akármilyen régi is, érdemes elmondani.

Tisza Pál szolgabírósága idején az ő kerületében lakott egy szűcsmester, aki arról volt híres, hogy egy olyan nagy vasládája van, melyet helyéből elvinni nem lehet, mert nagyon nehéz, a tűzben nem éghet el, mert vasból van, feltörni vagy idegen kulccsal felnyitni meg éppen lehetetlenség, mert titkos zára van, úgyhogy aki nem tanulta ki a módját, egész holta napjáig babrálhat rajta, mégsem nyitja ki. Egy lakatos fia volt a szűcsnek, az csinálta neki a ládát remekbe.

Lőn, hogy egy szegény ember hallván a láda hírét, miután éppen egy nagyobb pénzösszeghez jutott, amit nem tartott bátorságosnak magánál tartani, azt gondolta magában: „Elmegyek a szűcs komámhoz, megkérem, tegye el
ő ezt a pénzemet a ládájába, ott aztán teljes biztonságban lesz”.

A szűcs átvette a pénzt s betette a láda fenekére: „Úgy meglesz ez itt őrizve” – mondá – „hogy még a napvilág se jut be hozzá”. Írást persze még abban az időben nem igen volt szokás adni semmiről.

Az adósok még akkor nem tudtak írni, a hitelezők pedig nem tudtak olvasni.

Eljött azonban az ideje, hogy a szegény embernek szüksége volt a pénzre, s elment a szűcs komához, hogy visszavegye.

A szűcs koma ránézett csodálkozva, és azt felelte:

– Miféle pénzről beszél kend?

Én nem emlékszem semmire.

Sírt, könyörgött a szegény ember, de a szűcs nem emlékezett a háromszáz forintra, s még ki is nevette a szegény tulajdonost.

Nagyon elbúsult a szűcs rövid emlékező tehetsége miatt a szegény ember, s elment panaszra Tiszához.

– Tekintetes uram, így meg így jártam.

– Hm, az bizony nagy baj – mondá a főbíró –, kivált ha tanúi nincsenek.

– Nincsenek, kérem alássan.

– Hát tudja mit, jöjjön el holnap, addigra kigondolok valami okos dolgot ehhez az ügyhöz.

A szegény ember eljött másnap. Tisza vidám arccal fogadta.

– No, atyafi, hát majd csak csinálunk mi is valamit. El fog menni kend a szűcshöz, s még egyszer kérni fogja a pénzét.

– Hiába való – felelte –, voltam már én ott tízszer is, rám se hallgat!

– Ne okoskodjon, ha egyszer én mondom. A hajdúmmal fognak elmenni, csakhogy a hajdúm átöltözik marhakupecnek. A hajdú bemegy hozzá előbb, akkor kisvártatva kend nyit rájuk, s kéri a pénzét…

A szegény ember a fejét csóválta lehangoltan. De azért másnap mégis elmentek a hajdúval. A hajdú bement a kapun által, a szegény ember pedig a szérű felöl volt bemenendő.

A szűcs éppen otthon pipázott, mikor a parasztruhás hajdú beköszöntött alázatosan.

– Adjon isten kendnek is. Mi járatban van.

– A vasládás szűcsöt keresem.

– Én vagyok az.

– Azért jöttem kegyelmedhez, hogy én nagyon sok pénzt hozok magammal Erdélyből, de még mielőtt hazajönnék, egy kis dolgom akadt a Nyírségben. Nem akarom magammal hordani, mert féltem…

– Ördögé az, ami a Nyírbe kerül – monda a szűcs ravaszul. – Két-három banda is csavarog ott most…

– Hát én bizony azt gondoltam, hogy ilyen becsületes és biztos helyre teszem a pénzemet, addig míg visszajövök.

– Elfér, kedves atyámfia – szólt kenetesen –, elég nagy a láda. Szívesen adok neki helyet, nem kér enni. Sok-e a pénz?

– Kétezer forint.

– Teringette bizony sok! – mondá a szűcs örvendve. – Márpedig én nem szoktam írást adni, mert nem értek az íráshoz, én csak a ködmönökre tudok írni szép tulipános időket.

– Isten ments, hogy írással zaklassam kegyelmedet. Többet ér a becsületes szó, mint száz kontraktus.

E pillanatban megjelent a nyitott ablaknál a szegény ember.

– Jó napot kívánok, kedves komám – üdvözlé a szűcs tettetett nyájassággal. – Tudom már mért jött – hadarta sietve –, tudom mért, kerüljön beljebb, kedves komám. Ugye a pénzéért jött? Mennyi is csak? Ugye háromszáz forint. Itt van, kedves komám. Ne köszönje, egy szót se, kedves komám… az isten szerelméért egy szót se, ami a kendé az a kendé… egy szót se, komám… Most pedig, hagyjon kend magunkra, mert nem érek rá… majd megbeszélünk máskor mindent.

A szegény ember ámult-bámult erre a csodára, s örömlihegve pusztult a gonosz szűcs udvarából.

A hajdú ellenben elnevette magát, s így szólt:

– Bölcs ember az a mi tekintetes urunk mégis.

– Miféle uruk?

– Hát a Tisza szolgabíró úr.

– Mi közöm nekem a szolgabíró úrhoz?

– Az, hogy ő küldött engem ide.

– Minek?

– E kétezer forintot deponálni.

– Hát akkor adja ide kend, hadd tegyem el.

– Igen ám, de pénzt nem adott hozzá, szűcs uram. Nincs énnálam egy árva rézdénár sem.

A szűcs dühösen ordított fel:

– Megcsaltak! Hisz akkor koldussá vagyok téve!

– Ne búsuljon, májszter, kap maga szállást, kosztot, úgy nézem, a nemes vármegyétől.

Vége

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom