Tőrdöfések

„A Ferencvárost a legszelídebb és legszemérmesebb fogalmazás szerint sem kedvelte a hatalom. Sem a szurkolóit”

Fradi–Újpest rangadó (4:3) az Üllői úton, 1949-ben. Két évvel később a vetődő Henni Géza kényszerből már a lila-fehéreket szolgálta mint a Bp. Dózsa kapusa, Csanádi Árpád (középen) és Lakat Károly (jobbra) pedig az ÉDOSZ játékosa volt

Forrás: Fortepan/Kovács Márton Ernő

„Éljen Mindszenti! Éljen Mindszenti!” Így zengett a Fradi-tábor 1949 tavaszán, ünnepelve Henni Géza tartalékját, a második számú kapust, Mindszentit, eredeti nevén Minich Pált. Akkor is, amikor nem is játszott. Vagy nem őt? Persze, hogy nem! Hiszen 1948. december 26-án tartóztatták le hűtlenség, kémkedés, államellenes bűncselekmény és valutaüzérkedés gyanújával Mindszenty József esztergomi érseket, akit aztán a feb­­ruár 3. után öt nap alatt „lezavart” koncepciós percben Olti Vilmos, a nyilasból lett kommunista vérbíró életfogytiglani börtönbüntetésre ítélt.

A Ferencváros labdarúgócsapata törté­nete egyik legjobb idényét futotta, 140 gólt szerezve, tizenegy pontos előnnyel nyerte meg a bajnoki címet, mégpedig a ma is áhítattal emlegetett, Henni – Rudas, Kispéter (Csanádi), Szabó – Kéri, Lakat – Budai, Kocsis, Deák, Mészáros, Czibor alap-összeállításban.

A fedezet és csatársorból Kéri Károly és Mészáros József (a későbbiekben „Dodó bácsi”, az 1965-ös VVK-győztes alakulat edzője) kevesebbet játszott a többieknél – „apró” problémájuk akadt a hatalommal, egy az élvonalbeli futballistákat érintő disszidálási kísérlet főkolomposainak ítélve az Államvédelmi Hatóság négy internálótáborának egyikébe, Kistarcsára internálták őket. Szerencséjükre csak rövid időre, Sebes Gusztáv közbenjárt ugyanis a négy internált, Kéri, Mészáros, valamint Egresi Béla és Lóránt Gyula érdekében, mivel a válogatottban szüksége volt a középhátvédre.
A Ferencvárost a legszelídebb és legszemérmesebb fogalmazás szerint sem kedvelte a hatalom. Sem a szurkolóit. Ezzel függ össze, hogy az egyetlen veszélyt a Fradi 1948–1949-es bajnoki címére – nézőpont kérdése – a politika és/vagy a szurkolótábor jelentette.

„Aki azt mondja, hogy ne vigyünk politikát a sportba, az vagy tudatlan, vagy megbízhatatlan elem. A sportba csak azért nem kell politikát bevinni – mert benne van! Csak fel kell ismerni a sport politikai elemeit, s arra kell vigyázni, hogy ez a politika helyes legyen!” – mondta még 1948 elején Mün­nich Ferenc, a Ferencvárosi Torna Club akkor
új elnöke, Budapest rendőrfőkapitánya.  

Politikából pedig akkoriban nem volt hiány. Az egykori „spanyolos” Münnich kategóriáit átvéve, erős eufémiával megállapíthatjuk, nyilvánvalóan sok „tudatlan és megbízhatatlan elem” volt a Fradi táborában.

„A B oldalon álltak a legendás B-közép tagjai, akiket kommunista részről nem övezett rokonszenv. Ez a negatív viszonyulás – rögtön érezni lehetett – kölcsönös volt” – írta néhány éve Rónay László a Fradi-szívvel hegyen, völgyben című könyvében.
Miközben a csapat 1948 őszén 76 gólt szerzett (ez jobb volt a mérkőzésenkénti ötös átlagnál), november 28-án, a Vasas elleni mérkőzésen a közönség tüntetett, a korabeli megfogalmazás szerint „provokatív politikai megnyilvánulásokat tett”. A 4-2-re megnyert találkozó után az MLSZ először nemcsak hogy betiltotta az Üllői úti pályát, hanem – példátlan intézkedéssel – négy mérkőzésre meg is vonta a zöld-fehérek szereplési jogát. Ha ez a döntés érvényben maradt volna, a következő négy ellenfél játék nélkül nyeri a Fradi elleni meccsét.

A Népsportban egyébként e találkozó után ismét felbukkant a fasiszta jelző a ferencvárosi szurkolók egy részével kapcsolatban. („Az Üllői úti pályán hétről hétre megismétlődött tüntetések kérdésével az MLSZ elnöksége is foglalkozott. Az elnökség leszögezte, hogy ezekben a tüntetésekben fasiszta provokátoroknak nagy szerepük van. Tűrhetetlen, hogy a magyar demokrácia ellenségei a sporton keresztül támadják népi demokráciánkat.

A Ferencváros jóhiszemű, demokratikus felfogású közönségének már régen magának kellett volna kilöknie soraiból ezeket a fasiszta elemeket.”) Az írás végén még a szerkesztőség – nyilván nem saját ötletre – meg is fenyegette a Ferencvárost. („Az elnökség reméli, hogy az intézkedések alkalmasak lesznek arra, hogy a Ferencváros soraiban rendet teremtsenek. Ha ez nem történnék meg, olyan intézkedések következhetnek, amelyek a Ferencváros létét is érintik.”)

A beszámoló egyébként kiemelte, hogy a játékjog felfüggesztése nemcsak a Fradi első csapatára, hanem a tartalék-, az ifi- és a kölyökcsapatokra is vonatkozott.

A vezetőség, nyilvánvalóan Münnich Ferenc révén, „a politikai vezetéshez fordult, a büntetés enyhítése végett”. Sikerrel: a játékjogot visszakapta a csapat, noha az ősz hátralévő részében idegenben kellett játszania.

A tavasszal aztán folytatódott minden, a pályán és a pályán kívül egyaránt.

Addigra már totális lett itthon és a cinikusan béketábornak nevezett szocialista tömbben a kommunisták hatalma. A szovjet típusú átrendeződés a labdarúgásban is több fronton éreztette a hatását, ezekből érdemes hármat is kiemelni: az erőszakszervek által támogatott, a hadsereg oltalma alá vezényelt és a belügyi klubok megerősödése (ebben egyébként Magyarország időben lemaradt a többiek mögött), a legjobb játékosok két-három egyesületbe való koncentrálása, valamint a régi, polgári hátterű sportegyesületek nevének megváltoztatása.

Ezek a folyamatok minden kelet- és közép-európai szocialista országban lezajlottak, így Magyarországon is. Értelemszerűen a sportpolitika formálói igyekeztek a legjobb csapatokat kiválasztani a terveikhez, nálunk az egyik legjobb a fiatal játékosokra építkező Ferencváros volt. Az érintett játékosok közül többen is emlegették később (például Rudas Ferenc és Deák Ferenc, akit a futball világában mindenki Bambának szólított), hogy Sebes Gusztáv, a kor egyik legfontosabb sportpolitikusa, az Aranycsapat szövetségi kapitánya utálta a Ferencvárost és a ferencvárosiakat, de a csapat 1949 tavaszán még annyira erős volt, s olyan szép perspektívát lehetett játékába belelátni, hogy azt
a kapitány is értékelte.

Kevéssé ismert, ám érdekes és fontos tény, hogy 1949. május 8-án, az osztrákok elleni budapesti Európa-kupa-mérkőzésen a magyar tizenegyben hét (!) ferencvárosi játékos, Henni Géza, Rudas Ferenc, Lakat Károly, Budai II László, Kocsis Sándor, Deák Ferenc és Czibor Zoltán kapott helyet. A 6–1-es dia­dal után a következő, olaszok elleni találkozóra csak keveset változott az összeállítás, hat fradista kezdett. Nem akadt olyan győztes mérkőzése 1949-ben a meggypiros mezeseknek, amelyre ne a Ferencváros adta volna a legtöbb játékost a kezdő csapatba.

Ugyanakkor az az ember, aki összeállította ezeket a csapatokat, később azt írta Örömök és csalódások című könyvében, hogy „Nem értettem egyet a Ferencvárossal kapcsolatos elgondolással. Nagyon jól tudtam, hogy hatalmas szurkolótáborában politikai törekvéseinkkel szemben álló, ellenséges elemek rejtőznek, akik érzelmeiknek a mérkőzések közben és egyéb alkalmakkor gyakorta igyekeznek hangot adni. Ezért azonban sem a magyar sport egyik legrégebbi egyesületét vagy éppen annak játékosait nem lehet felelőssé tenni. Akik azonban nem láttak a dolgok mélyére, minden ferencvárosi sikert a fasisztaság vádjával igyekeztek megfosztani értékétől. Azt javasoltam: a Honvédelmi Minisztérium vegye pártfogásába a Kispestet. És valóban, egyhangú határozattal úgy döntöttek, hogy az egyesület felveszi a Budapesti Honvéd SE nevet.”

Tulajdonképpen, éppen hetven esztendeje, ezzel kezdődött a magyar futball történetének egyik legvitatottabb, legdrasztikusabb, a hagyományokat leginkább semmibe vevő intézkedéssorozata, amelynek alapját a sportklubok szovjet rendszerű átalakításának igénye inspirálta. Mindez azt jelentette, hogy az önálló, polgári értelemben vett sportklubok megszűntek, helyettük sportcsaládok alakultak, jellemzően szakszervezeti bázison vagy az erőszakszervek támogatásával. Az azonos szakszervezet alá rendelt klubok azonos nevet és színt kaptak.

Mészáros József később úgy emlékezett, hogy „1948-ban (1949-ben – a szerk.) Nádas Adolf ügyvezető elnök összehívta a csapat idősebb játékosait, majd tájékoztatott bennünket a helyzetről. Elmondta, hogy a magyar sport vezetése új felépítésű egyesületeket kíván létrehozni. Az FTC-nek két lehetőség adott: a Légierő vagy az ÉDOSZ csapata lehet. »Beszéljék meg a csapat tagjaival, mi, vezetők is fontolgatjuk a dolgot, az­után majd együtt döntünk« – mondta Nádas Adolf. Természetesen izgatottan tanácskoztunk, és mivel az egyenruha egyikünket sem csábította, valamint az élelmezésiek játékosának lenni biztos élelmet is jelent – ami abban az időben nem volt utolsó szempont –, úgy határoztunk, hogy mi, játékosok, az ÉDOSZ-t választjuk.”

Noha akadnak kétségeink, hogy valóban ilyen demokratikusan zajlottak a folyamatok, adódtak választási lehetőségek, a Fradi valóban az ÉDOSZ berkein belülre került. Az 1949-es Élelmezési Kongresszuson született határozat a fúzióról, amely aztán az 1950. február 16-i közgyűléssel be is teljesedett. A Ferencváros, a nép csapata, a legnagyobb szurkolótáborral rendelkező egyesület elveszítette addigi nevét és színét. Hamarosan pedig kulcsjátékosai egy részét is.

Addigra már a hadsereg bekebelezte a Kispestet, a belügyminisztérium pedig a világháborút követő évek legeredményesebb klubját, az Újpestet. (Apró különlegesség: amikor a „belügyben” a lila-fehérek támogatása mellett döntöttek, Újpest még önálló város volt, amelyet, akárcsak Kispestet, 1950. január elsején csatoltak Budapesthez.)

A kispesti klub átvételéről szóló tárgyalások már 1949 tavaszán megkezdődtek a Honvédelmi Minisztérium illetékeseivel. A kor szellemére jellemző volt a célkitűzés megfogalmazása: „Olyan központi, reprezentatív sportegyesületet teremteni, mely a minőségi sport szüntelen fejlesztése mellett lehetőséget fog biztosítani a fiatalok, a katonák családtagjai, egyszóval a tömegsport számára is.” A Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetősége Titkársága 1949. november 23-i ülésén Hegyi Gyula előterjesztésében tárgyalta a sportmozgalom átszervezésének kérdését, majd határozatot adott ki, megteremtve a változások jogi alapját. A honvédelmi miniszter 52. 858/1949 számú rendelete ennek alapján hívta életre a Honvéd Sportközpontot.

A kispesti Városházán 1949. december 18-án, vasárnap délelőtt, a KAC fennállásának 40. évfordulóját ünneplő közgyűlésen, amelyen idősebb Nyers Rezső, Kispest polgármestere, a KAC elnöke, valamint Jánosi Ferenc ezredes, a HM képviselője is beszélt, a jelenlévők megszavazták a KAC egyesülését a Honvéd Sportegyesülettel. Felszólalt a sportolók nevében Puskás Ferenc is:

„A Honvéd Sport Egyesületbe való beolvadás biztosítja részünkre a korlátlan sportolási lehetőségeket és egyben jövőnket is. Ígérjük, hogy az új egyesület színeiben is éppen olyan lelkesedéssel fogunk küzdeni, mint
a piros-fekete színekért küzdöttünk.”

Puskás Öcsi a kilencvenes évek közepén így fogalmazott erről a kérdésről: „Tulajdonképpen államosították a futballklubokat. A valós helyzet az volt, hogy a magánszektor már nem tudta fenntartani őket, mivel az már gyakorlatilag nem is létezett. Először pánikhangulat lett úrrá úgy a kis-, mint a nagy egyesületeken, mivel bizonytalan helyzetbe kerültek, és senki sem látta a további sorsukat.

A szocialista táborban tipikus megoldás lett, hogy a klubokat különböző minisztériumok, szakszervezetek, üzemek, bányák vagy állami intézmények támogatták.”

Az UTE sorsa is eldőlt már 1949 elején, amikor az egyesület egyik elnökségi ülésén háromtagú bizottságot választottak, amely a Belügyminisztérium sportklubjával, a Bp. Rendőr Egyesülettel való fúzió előkészítését kapta feladatául. Köztük volt Pesta László alelnök, korábbi ismert kisgazda vezető, aki gyakran tárgyalt Kádár Jánossal, az akkori belügyminiszterrel az egyesülésről. Posta mesélte később, hogy maga Kádár javasolta a Dózsa nevet (amelynek D betűje hasonló címer rajzolására adott lehetőséget, mint amilyen a szovjet nagytestvéré, a Dinamóé volt), amelyről a magyar futballtörténelem jó ismerői persze tudják, hogy felbukkanása nem volt előzmény nélküli. Az 1945–1946-os idényben, a valaha volt legnagyobb létszámú első osztályban már szerepelt ilyen nevű csapat, a Dózsa MADISZ. Az Egyesült Izzó kultúrtermében „született meg” a Budapesti Dózsa SE 1950. március 31-én. Helyben kihirdették az alapszabályt, amelyben szerepelt: az egyesület jelvénye lila körben ötágú vörös csillag, a körben felül arany betűkkel Dózsa, alul SE felirattal.

Igazságtalan kor volt az, Kádár az ünnepi beszédében képletesen tőrt döfött Aschner Lipótba, aki nélkül soha nem emelkedhetett volna az Újpest FC labdarúgó-csapata Euró­pa legjobbjai közé: „Az UTE annak idején egy nagytőkés kezében volt. Az övé volt az Egyesült Izzó is. Ez a nagytőkés az Egyesült Izzó dolgozóiról igen sok bőrt húzott le, és egész Európára kiterjedő gyárhálózatot épített ki. Ezt összekötötte egy olyan megoldással, hogy miközben a dolgozók az UTE-nak drukkolnak, észre ne vegyék, hogy megalázott kizsákmányoltak.”

Ha már az erőszakszervek klubjainál tartunk, érdemes felfigyelni a Mészáros József által felidézett alternatívára: a fradisták az ÉDOSZ és a Légierő között választhattak. Bár kevés szocialista országban alakult külön egyesülete a légierőnek, a mintát adó Szovjetunióban volt ilyen, ebből következően az ötlet életszerűnek tűnhetett. Ott Sztálin fia, az altábornagyi rangig jutó Vaszilij volt a sportegyesület elnöke. Itthon Mátyásföldön, Ilsujinról elnevezve jött létre egy klub, amelyet aztán 1955-re Szolnokra költöztettek, a Légierő akkor az NB I-ben is szerepelt.

Sebes Gusztáv mondataiból kiderült: az ő javaslatára került a Kispest a Néphadsereg oltalma alá. Érdemes még egy sokakban meglévő tévedést eloszlatni: a kispes­tiek már Honvédként nyerték történetük első bajnoki címét, de még az előtt, hogy az 1950-es nyári átigazolási időszakban világklasszisokkal, Grosics Gyulával, Budai II Lászlóval és Kocsis Sándorral megerősítették a keretet. (Lóránt Gyula 1951-ben, Czibor Zoltán 1953-ban érkezett.)

Az MTK 1950. február 26-án „kelt el”, akkor az egyesület felvette a Textiles nevet, miután a Textilipari Dolgozók Szakszervezetének fennhatósága alá került. Csak egy évre. Törvény jelent meg 1951. január 13-án az új sportfőhatóság, az Országos Testnevelési és Sportbizottság létrehozásáról. Ezzel egyidejűleg megszűnt az 1901 óta önálló Magyar Labdarúgók Szövetsége, s az OTSB egyik osztályává degradálták. Megváltozott az addigi legeredményesebb két klub neve is.

A Ferencvárosból lett ÉDOSZ SE az új bajnoki szezont már Bp. Kinizsi néven kezdte el.

A klub továbbra is az élelmezésügyi szakszervezet égisze alá tartozott. Ahogyan a Budapesti Kinizsi, úgy az ország minden Kinizsi egyesülete piros-fehér színbe öltözött.

Nagyobb volt a változás az MTK-nál, amely a textileseket elhagyva az Államvédelmi Hatóság felügyelete alá került. Szintén rövid időre: 1953 augusztusában, az önálló Államvédelmi Hatóság megszüntetése után a csapat neve ismét változott, újfent a textilesek szakszervezetének égisze alá került.

A klubok, a Ferencváros, az MTK és részben az Újpest csak az 1956-os forradalom után kapták vissza a nevüket, s (az első kettő esetében) a színüket.