Pulzálás

„Viszont ötvenháromtól, amikor bekerültem a Balettintézetbe, nekem a világon soha többé semmi bajom nem volt”

Pártay Lilla: Pusztul a világ, és nem csak bulgakovi értelemben, a jelen minden pillanatában ezt tapasztalom

Forrás: MH/Hegedüs Róbert

Hóval borított Napsugár utcai meseházában fogad a Kossuth- és Liszt Ferenc-díjas táncművész, koreográfus, a nemzet művésze, Pártay Lilla. A törékeny nő, akinek drámai előadásmódja már huszonévesen lenyűgözte a szakmát és a közönséget, s aki maga is nagy drámákat élt meg. Gyerekkorában többször járt a halál mezsgyéjén, de szüleivel és testvéreivel túlélte a második világháborút, a nélkülözéseket. Ötévesen balettelőadást rendezett a Teréz körúti ház udvarán az ott lakó gyerekekből – magára osztva a Babatündér főszerepét. Művésznek, Isten áldotta tehetségnek született egy festőművész famíliába, bale­rinaként bejárta a nagyvilágot, konzerven élt, és a gázsiból, ha futotta, kilincset vett a nagy szerelem második férjjel épített házuk nyílászáróira. Amióta Nagy József a művésznő Otellóról szóló A velencei mór című balettjének premierjén hirtelen meghalt, egyedül birkózik meg mindennel, és alkot, még mindig alkot, nem hunyt ki belőle az ihlet szikrája…

– Láthatóan kiterjesztette Albert Camus mondását, mely szerint egy koron túl mindenki felelős az arcáért, remekül néz ki. Balerina-pályafutását akadályozta bármilyen sérülés?

– Nem, én töretlenül és sokáig táncoltam. Ezzel szemben gyerekkoromban egész életre kivettem a részem a betegségekből: bárányhimlő, szamárköhögés, diftéria, mindent elkaptam. Felajánlották a szüleimnek, akik nagyon nehezen éltek, el lehet képzelni, mire ment a háború után egy pedagógus-festő házaspár három gyerekkel, hogy az orvoslásomat átveszik a Sion-ház nővérei. Nem voltak hidak, a Manci híd se, pontonon mentünk át Budára, és végig üvöltöttem, hogy nem akarok, nem akarok. Egy vadgesztenyesorra emlékszem, őszi időre, és bár nem voltam hisztis gyerek, egyre kiabáltam. Az előérzetem azt súgta, baj lesz. Bekerültem egy óriási terembe, és csak arra emlékszem – voltam úgy ötéves –, hogy mindenki be volt bugyolálva vastag lópokrócba. Ott feküdtek slihtolva a gyerekek. Nem tudom, ettem-e ott bármit, s hogy mi történt, csak egy ködgomolyos ébredést tudok felidézni, amikor több fehér fityulás ápolónő hajolt a betegszobában az ágyam fölé, és imádkoztak. Halálos beteg voltam, rám adták az utolsó kenetet, s az anyukámnak megüzenték valamiképp, hogy inkább vigyen haza. Közlekedés nem volt, nem tudom, hogyan, de túléltem ezt a periódust.

– Aztán még egyszer nagyon beteg lett. Mi történt akkor?

– Skarlát. Az anyukám ápolt, a svájci követségről szerzett penicillininjekciót, elkülönített a többiektől, s ő maga lúgos vízbe mártotta a kezét, ha kilépett mellőlem a konyhába, de megmaradtam. És a bátyám és a húgom sem fertőződött meg. A gyerekkorom halálélményei, a fényárban való ide-oda pulzálás emlékfoszlányai belém ivódtak. Viszont ötvenháromtól, amikor bekerültem a Balettintézetbe, nekem a világon soha többé semmi bajom nem volt. Megettem este a zsíros kenyeret hagymával, napközben a citromot. Sose fogom elfelejteni, ahogy Szentpál Olga, a nagyon elegáns, szoborszerű tartású tánctanár odanyúlt az államhoz, éppen csak megérintve, és azt mondta, „vedd tudomásul kislányom, hogy egy balerinajelölt nem eszik hagymát”. Tetőtől talpig elvörösödtem, de meg kell mondjam őszintén – igaz, hagymát ezután csak hétvégén mertem enni –, hogy én nem voltam beteg, miközben mások dőltek ki influenzával, ezzel-azzal. Mert a hagyma, a paprika tele volt antibiotikummal. Ezt én persze akkor nem tudtam. Kényszer csóró koszton éltem, de szerettem. Miként a köménymagos rántott levest is. És az már egyenesen mennyei volt, ha jutott rá egy kis pirított száraz kenyérkocka. Azt tudom, hogy reggelire mindig bepapiztam, mert ha nem tettem volna, akkor napközben a gyakorlástól elájultam volna, voltam vasággyal együtt harmincvalahány kiló. Sose nyomtam sokat, de bírtam a strapát. Teherbíró voltam, és mint a macska, ha levert valami, két nap alatt összeráztam magam.

– A férjével való megismerkedésének története is azzal kezdődött, hogy megesett a szíve a soványka balerinán…

– A Fából faragott balettfilmjét forgatta Seregi László Nagy József operatőrrel, és olyan fantasztikus művészekkel, mint Orosz Adél, Róna Viktor és Forgách József. Akkor még a karban hol víz-, hol erdőimitációt táncoltam tizenketted magammal. A helyszín a régi Vidám Park volt, ahol a carousselt alakították át. Kivették a falovakat. Kézdy Lóránt, a díszlettervező – ezt a találkozást is megköszönhetem a sorsnak, mert később vele dolgoztam mindig a balettjeimen – nagyon szép és modern hátteret készített, gyönyö­rűen világítva, sajnos a színpadon később már nem élt annyira. Na ott ismerkedtünk meg. Egy láda tetejére kitette a csécsi szalonnát, a lágy kenyeret, és falatozás közben csak nézegetett engem a Józsikám, aztán megszólított, „kis nagysád, nem jönne ide velünk falatozni a szünetben?”, „miért, mit adnak?”, kérdeztem vissza, mire ő, hogy „nagyon finom szalonnát, kenyeret és hozzá kutyap…cse erős paprikát a dunsztosból”. Kértem mindenből. Már előre sajnáltak a segéd­operatőrrel, én meg mosolyogva bekaptam a paprikát, a csumáját pedig rezzenéstelen arccal kitettem a ládára. Nem akarták elhinni, hogy ezt bírom. Hogyne bírtam volna, ezen nevelődtem! A festőművész nagyapám az ölébe ültetett Baján, tömör bajsza alól szúrós puszit nyomott az arcomra, és szalonnát, kolbászt, erős paprikát ettünk nagy boldogan. Nekem potyogtak ugyan a könnyeim, de lelkesen falatoztam, ő meg büszkén mondta: ez az én unokám, aki ezt megeszi.

– Szóval, ez a paraszti koszt védte meg a karrierje során a betegségektől, s ez hozta össze a nagy Ő-vel, Nagy Józseffel is.

– Igen, de azért hozzáteszem, gyerekkoromban nagyon ritkán láttunk húst. Édesanyám jó, ha egyszer egy hónapban sütött nekünk valamit, főképp májat, de nem szerettük, kőkemény lett, művészként ezerfelé figyelt, nem érdekelte a konyha. Később balettintézeti menzán éltem. Nem kényeskedtem, megettem mindent. A bátyámmal nagyon korán megtanultunk főzni. A nyári szabadság alatt, amikor lent voltunk apámmal Balatonfenyvesen az apai nagyapámtól örökölt telken, teljesen nomád életet éltünk. Ott kotyvasztottunk, amit lehetett. A vizet a Balatonból hoztuk, az ivóvizet csatos üvegben a vasútállomásról. Egyszerűen, de harmóniában éltünk. Volt egy fa budink a telek végén, röstellem, de imádtam ott olvasni. Apám könyvtárából, ahogy álltak sorban a könyvek, úgy emeltem le minden nyáron jó pár kötetet, Dosztojevszkijt, Tolsztojt, ami jött, és faltam őket. Ma is sokat olvasok. Már csak azért is, mert nem alszom jól.

– Legutóbb a János vitéz premierjén találkozunk. Hogy tetszett, milyen szemmel nézte a balettművész-rendező darabját?

– Bozsik Yvettet ismerem régről. Amikor a nyolcvanas évek végén négy évig az Operettszínházban is balettigazgató voltam, ő frissen végzett a Balettintézetben. Sajnáltam őket, és szerettem volna olyan lehetőséget adni a táncosoknak, ami több, mint a megszokott sorminta. A színházban korábban alig volt területük, dekorációnak használták őket, én meg kigondoltam, hogy csinálok nekik egy balettestet. Meghívtam a Kölnből hazatért pályatársamat, Imre Zoltánt és a fiatal Keveházi Gábort, és hármasban kitaláltuk az Álmok és víziók című háromrészes táncművet, amiben volt klasszikus és modern balett is. A darab pedig olyan sikeres volt, hogy négy évig repertoáron maradt, tulajdonképpen életben tartotta őket és a tánctudásukat. A mai napig emlegetik azok, akik akkor ott voltak, hogy még ilyen jó ba­lettigazgatójuk nem volt. Tartottam a tréninget, beálltam közéjük, akkor még táncoltam – ötvenhárom éves koromban tettem le ugyanis a spicc-cipőt Seregi Rómeó és Júliá­jának Capuletnéjeként –, nekem is szükségem volt a komoly gyakorlásra. Azt a nehezet kellett nekik is csinálni, amit nekem.

– Hogy fogadták ezt, például Bozsik Yvette?

– Ő volt a Csipkerózsika. Az agyára mentem a gyakoroltatással, a tütüvel, de megcsinálta. Már akkor más műfaj érdekelte. Elmaradozott a próbákról, de addig nyaggattam, amíg elmondta, hogy összeállt egy fiúval, aki nagyon furcsa mozdulatművészetet csinál, s őt is az érdekli, hogy be tudjon például bújni egy üvegkalitkába, és ott különböző pózokban mozogjon. Elakadt a lélegzetem, hogy a tánc szeretetéből – ami számomra a levegő, a szabadság, a repdesés – hogyan lehet másnak az a vágya, hogy ilyen térbe csukja magát. De megállapodtunk, ha az Operettben elvégzi a munkáját, azt csinálhat, amit akar. Elengedtem. És Yvette a mai napig azt mondja, én voltam az első, aki nem határozta meg, hogy neki mit lehet. Láttam, hogy különleges, öntörvényű valaki. Ő ilyen értelemben egy kicsit a gyerekem, aki számára táncművészként később kinyílt a világ, előbb Szegeden, aztán Párizsban… Sok mindent láttam a munkáiból az évek során, olyat is, amit nem tudtam elfogadni, és olyat is, ami nagyon tetszett. Most a kíváncsiság vitt a János vitézre. Azt szerettem volna megtudni, mit kezd a darabbal, amiből az évtizedek során volt szerencsém nagyon giccses vagy beteges, illetve szépen komponált, tradicionális János vitézhez is Ilosfalvy Róberttel és Házy Erzsivel Nádasdi Kálmán rendezésében.

– És Bozsik Yvette-ét milyennek látta? Nyilván nem az újságon keresztül fogja megüzenni a rendezőnek…

– Dehogy, hiszen beszéltem vele az elő­adás után, és azt mondtam neki: elvarázsoltál. Mert én koreográfusként azt láttam, hogy ő apró, mozaikszerű darabkákból felépítette mindenki feladatát, és összerendezte egy elbűvölő alkotássá. Túllépett azon, hogy ő koreográfus. A táncot nem is kerestem, bár meg kell mondjam, az álomképnél a balett kifejezetten illúziókeltő volt. Szóval, nekem nagyon tetszett.

– Lett volna kedve hasonló singspielhez?

– Sok hasonló feladatom volt az évek során, például Tamperében Horváth Zolival (főrendező – a szerk.) megcsináltuk a Viktória című nagyoperettet. Azt mondta, mindent szabad, találd ki úgy, ahogy szeretnéd, nincs korlát. Óriási lehetőség volt. Az ott kapott balettosokkal mindent táncoltattam, szteppet, klasszikust, a kínai képben népi motívumokat, és hatalmas sikerünk volt. Operettben nem volt szokás ilyen magas színvonalon balettozni. Szóval nem hiányzott ez az életemből. Egyébként se tudom a műveket úgy nézni, én mit csináltam volna benne…

– Ideje, hogy amúgy klasszikusan elkezdjük a karrierjét megismerni a kezdetektől. Egyáltalán, hogyhogy nem az ecset találta meg, mint a szüleit vagy a testvéreit?

– A háborúnak vége volt, kaptunk valahonnét jegyeket, és az édesanyámmal, bátyámmal elmentünk az Operába, megnézni egy balettelőadást. Annyira tetszett, hogy az Oktogon sarkáig tánclépésben repkedtem. Otthon a belső udvarban azonnal megrendeztem a magam előadását a ház gyerekeivel. Még egy sánta társam is kapott szerepet, és persze én táncoltam a Babatündért. Ötéves voltam ekkor. A lakók hokedliken ültek, perselyeztünk, lyukas kétfilléresekkel fizettek. Ez volt az első keresményem.

– Aztán jött az Állami Balettintézet?

– Ahhoz még kicsi voltam. Elmentünk a legendás balettiskolába Nádasi Ferenchez, akinek anyukám kerek-perec bevallotta, hogy fizetni nem tudunk, de azt mondta, ha elvállal, lefesti a lányát vagy akit akar, vagy választhat a falról egy festményt. A mester azt felelte, előbb megnézne, s ha tehetségesnek mutatkozom, akkor elférek a teremben. Aztán azt kérte, csináljak valamit. Megállapította, hogy van két jó lábam, és bebocsátást kaptam. Az intézetbe azonban csak harmadik nekifutásra vettek fel. Rossz káder voltam a polgári művészdinasztiával a háttérben, és a Rákosi-korszakban az volt a mondás, jöjjenek vidékről az egészséges fia­talok. Ötvenháromban, tizenkét évesen jutottam be, túlkorosan, de legalább nem kezdőként. Már tudtam spiccelni, a mester időközben államosított iskolájában nagyon sok mindent megtanultam.

– Az első sikert nem adták könnyen, noha a végzése évében, hatvanegyben leszerződtette az Állami Operaház, de türelemmel kellett legyen.

– Elment hét évem azzal, hogy a szigorú quadrille rendszerben a kar negyedik sorában táncoltam. Ez volt a rendszer akkoriban. A fiatal hátul kezdett, aztán, ahogy az előző sor előrébb lépett, úgy lehetett kicsit kitűnni, mindenkinek ki kellett várnia a sorát. Már azt hittem, szakállas nagymama leszek, mire elöl balettozhatok, de a sors másként akarta. Az volt a szerencsém, hogy Olga Lepesinszkaja, a moszkvai Nagyszínház balerinája, az Operaház vendégtanára meglátott bennem valamit, és hatvannyolcban bevitt a balettigazgatóhoz azzal, hogy „én ezt a kislányt felkészítem az első várnai balettversenyre”. Lőrincz György azt kérte, válasszon ki három párt, és mindnyájunkat készítsen fel a versenyre. Sokat dolgoztunk, három táncot kellett betanulni, közte egy pas de deux-t. Barbay Ferencet kaptam párnak, és egy olyan táncot, amit nem éreztem magaménak. Mondtam Ferinek, van egy ötletem, csináljunk valami mást. És a próbaterembe elzárkózva egy délután megszületett az első koreográfiám Puccini Manon Lescaut-nyitányának zenéjére. Amikor megmutattuk, leesett az álluk, nem tudták, hogyan csináltam, de látták, hogy jó, és engedték, hogy ezzel menjünk Várnába. Balerinaként harmadik lettem, de koreográfusként különdíjat kaptam.

– Honnét jött az ihlet, honnét volt bátorsága ellenkezni?

– Néztem a karból a készülő darabokat, bennem volt a kisördög, mit csinálnék, ha lehetne… Emellett a versenyre való készülés közben komoly érzelmi hatások értek. A szerelem elvesztése, az első férjemmel, egy operaénekessel, akit zongoristaként is támogattam, szétváltak útjaink. Illetve láttam Lamberto Gardelli karmestert a Manon Lescaut próbáin, és Puccini zenéje hihetetlenül magával ragadott. Nem tudom megmagyarázni, egyszerűen csak megszületett a nyitányra a két és fél perces mű, amelybe Manon egész történetét belesűrítettem. A verseny után a BBC riportere azt kérdezte, balettos vagy koreográfus leszek-e, mire én, hogy de hisz csak most kezdtem a táncos pályámat! A siker sok ajtót kinyitott, Münchenben úgy táncoltam A hattyúk tava főszerepét, hogy önszorgalomból, csak úgy magamnak tanultam be, mialatt a karban táncoltam, és a kint kapott férfi partnerrel három napom volt begyakorolni a páros jeleneteket. Fogalmam sem volt, hogy a végén elájulok és felmosnak, vagy mi lesz. De vállalkozó szellemű voltam, amit köszönök a sorsnak, és a lelki energiám is rettenetesen erős volt. Ezt A hattyúk tavát aztán nyolc hónappal később az Operaházban is megkaptam, valaki visszalépett, így lehetett az enyém. Várnát követően sorra érkeztek a külföldi meghívások, a vendégszereplések, tanulhattam Béjart-nál, konzerven élve bejártam a világot, de itthon sose volt könnyű. Már harminchat éves voltam, amikor Csipkerózsikát táncolhattam; majd’ beledöglöttem, úgy küszködtem, hogy stabilan álljak a lábamon. A napi próba után este kilenckor, amikor becsukott a tornaterem, visszamentem edzeni, hogy bírjam.

– A sors kegyéből és saját szívósságából kitört a karból, nagy szerepeket táncolt, Fla­viát, Giselle-t, Sylviát, és gyűjtögette a morzsákat a koreográfusi karrierjéhez. Hogyan született meg az első önálló balett­estje, az Anna Karenina?

– Tolsztoj regényét gyerekkoromban háromszor is elolvastam, nagyon szerettem és jól ismertem a művet. És mit ad a sors, Tamperében a hosszú vendégszereplés egyik üres estéjén az egyik színházban épp ezt adták. Finnül nem beszélek, de mindent értettem. Annyira megragadott, hirtelen olyan sok mondandóm lett, hogy rájöttem, ez a darab a tánc nyelvén is érvényesülne. Csajkovszkij zenéiből válogattam össze a részeket, a haláljelenethez az Amadinda együttestől kértem ütőhangszeres aláfestést, és a világon elsőként kitaláltam a darabot. Az oroszok elájultak tőle. Amikor meglátták Budapesten, azt mondták, még az esküvő víziója is annyira oroszos, hogy ezt ők sem tudták volna jobban. Pedig ez csak az én látomásom volt… A darabbal még Izraelbe is eljutottunk. Öt nap alatt két városban kellett egy tornacsarnokban újrateremteni az illúziót. Hajnaltól késő estig, mint az őrültek dolgoztunk, Tel-Avivból és Jeruzsálemből annyit láttam, amennyit a férjem – aki úgy tudott velünk jönni, hogy megvettem a repülőjegyét – filmezett a városokról, a próbáról és az előadásról. Az impresszárió tudta, az emigráns orosz zsidókból olyan telt házai lesznek, hogy na. Nagy emóciókat keltett a darab, pedig zsinórpadlás hiányában minimális volt a díszletünk, két fény pótolta például a mozdonyt, ami elé veti magát Anna Karenina…

Forrás: MH/Hegedüs Róbert

– Az alkotó pedig azóta sem pihen.

– Nem értették, és ma sem értik, mit akarok újra és újra. Miért nem elég nekem ez az egy. De tele voltam ötlettel. Balettet „írtam” Bartók Béla életéből a Concerto zenéjére, megszületett Mozart műveire az Amadeus – engem mindig a zene inspirált legjobban –, megcsináltam a Bolerót, az Elfújta a szelet. De egyetlen premier után sem tudtam nyugodtan leülni. Mindig volt valami baj. Rohantam haza anyámhoz, akit hét évig, kilencvenhét éves koráig otthon ápoltam, etettem, fürdettem, annyira szerettem. A velencei mór premierjén pedig hirtelen meghalt a férjem… Elment az igazi társam, aki azóta is mindig velem van, ahogy a szüleim is. Ha kicsit csökken a jelenlétük kisugárzása, kimegyek a temetőbe, és magammal hozom őket. Ők adnak erőt, ők az én kapaszkodóim. A férjem elvesztése után levették a darabjaimat, nyugdíjaztak, teli voltam adóssággal a ház miatt, amelyet kettesben építettünk szinte kövenként. A telket az első kutyámmal találtam az orvosi javallatra teljesített hegymeneteim egyikén, miénk lett az első ház az utcában. Nem tudom, honnét volt erőm ebből a kátyúból kimászni, kegyetlen volt, de éreztem, hogy még annyi a dolgom. Utoljára Munkácsy életművét, az Aranyecsetet koreografáltam kétezer-tizenháromban, és most várom, a sors megadja-e az újabb hetedik évben, hogy megcsináljam az utolsó darabomat, a Mester és Margaritát, ami a fejemben már tökéletesen létezik. Addig nem lehetek nyomorék vagy beteg, amíg ezt nem adom át a táncosoknak a saját testemen keresztül. Bízom benne, hogy megengedik, hogy színpadra vigyem.

– Hogy áll egyébként a mű?

– Megírtam a forgatókönyvet, összeállítottam a kiválasztott zenei anyagot Prokofjev, Sosztakovics, Rahmanyinov, Richard Strauss és Haydn műveiből, tudom, mikor mi történik a két felvonásban, látom a képeket, a táncokat – nem minden lépést persze, az a végső simítás –, előttem van a sátán bálja, amely döbbenetesen szép lesz, és a záróképet is látom. Pusztul a világ, és nem csak bulgakovi értelemben, a jelen minden pillanatában ezt tapasztalom. Velencét elönti a víz, a Földközi-tenger karéjában született európai keresztény kultúra a végnapjait éli, műalkotásokat rombolnak le, tort ül az abnormitás. A jó már nem győzhet, de Woland, a sátán sem nyerhet. Nem engedem meg. Az utolsó képben Jézus megbocsát Pilátusnak, vele megy a Hold sarlóján, Woland és Szent Máté szemben állnak, de kiegyenlítik egymást, a Mester és a Margarita pedig nem a pokolba, hanem a nyugalom és csend birodalmába jut. Ez az én életfilozófiám a jó és rossz harcáról és a világ sorsáról. Nem állunk nyerésre, de nem szükségszerű, hogy veszítsünk.