Hétvégi melléklet

2019. december 14.

1214

Erőtér

Vers

Ady Endre: Álmom: az Isten

Batyum: a legsúlyosabb Nincsen,
Utam: a nagy Nihil, a Semmi,
A sorsom: menni, menni, menni
S az álmom: az Isten.
 

Vele szeretnék találkozni,
Az álmommal, nagy, bolond hitben
S csak ennyit szólni: Isten, Isten
S újból imádkozni.
 

Nem bírom már harcom vitézül,
Megtelek Isten-szerelemmel:
Szeret kibékülni az ember,
Mikor halni készül.

Megszentelt vágyak

„Ne légy lekvár”

„Egyszerű szavakat, világos üzeneteket adok át, mindig mondom, hogy én vagyok itt a lelki orvos, Jézus üdvözletét hoztam”

Vitéz Anita
Kerényi Lajos: Engem is hajt, hogy olyan motivációkra tanítsam a gyerekeket, amelyek győzni tudnak az ösztönös világ fölött
Kerényi Lajos: Engem is hajt, hogy olyan motivációkra tanítsam a gyerekeket, amelyek győzni tudnak az ösztönös világ fölött
Forrás: MH/Papajcsik Péter

Két éve mondta vasmiséjét, de még mindig aktív, nem csak tanít és misézik, de fáradhatatlanul látogatja a kórházakat is. Papi pályája során útjára indította a nagymarosi és egerszalóki ifjúsági találkozókat, szállóigévé vált mondatain generációk nőttek föl, helytállásáért megkapta a Hit Pajzsát, a Szent Gellért-díj arany fokozatát, a Magyar Érdemrend lovagkeresztjét, legutóbb pedig a Mindszenty-emlékérmet. Kerényi Lajos atyával beszélgettünk.

– Néhány hete, november elején Mindszenty-emlékéremmel tüntették ki. Mit szólt, amikor megtudta, hogy ezzel ismerik el a munkáját?

– Nagyon örültem neki, mert Mindszenty bíborosról jó emlékeim vannak. Kispapként teljesen meghódított a prédikációival. Budapesten végeztem a teológiát, és mint piarista szerzetesnövendékek, sok miséjén részt vettünk, sőt, asszisztálhattunk neki. Mind hatalmas élmény volt, emlékszem, hogy magamról elfeledkezve figyeltem rá. Szinte rabul ejtett. Vannak ilyen élményei az embernek, ezeket sokszor nem is lehet megfogalmazni. Nincs semmi magyarázat arra, hogy miért, csak egyszerűen olyan erőtér születik, amely fogva tartja az embert. A szerelmesek biztosan értik.

– Mi a személyes élménye?

– Egyszer én is Mindszenty bíboros közelébe kerültem az egyik ilyen misén. „Botos” voltam, azaz tartottam a pásztorbotot. Fél térdre ereszkedve kellett aztán átadnom neki, és emlékszem, úgy néztem rá, hogy elfelejtettem elengedni a botot. Észrevette, elmosolyodott és kihúzta a kezemből. De tényleg csoda volt minden, amit mondott. Rányitotta a szemünket valami többre, és ezt a többet, ezt a gazdagodást azóta is számtalanszor megtapasztaltam. Mindig az az igazán nagy dolog, ha az ember kilép a kicsiből, mert mindig a többe lép be, a tökéletesebbe, a nagyobba, a szebbe. Ez ad értelmet az életnek, ez teszi állandó fejlődéssé. Keresni kell az értéket, mindig a több értéket.

– Mit jelent ez a mi hétköznapjainkban?

– A világban vannak értékadó és értékfosztó fórumok, az egyik ad, a másik elvesz. Régen kitaláltam már, és mostanra szinte unásig mondom: az értékeknek és az igényeknek megvannak a szintjei. A legalacsonyabb rendű a „krumpli-liszt-bableves”, az alapvető létfenntartás szintje. Ettől magasabb a Vörösmartytól ismert „kincs-hír-gyönyör”, amelyek szintén szükségesek, de nem állnak meg magukban, még hordozzák a karrierizmus, a pénzimádat vagy az érzékiségtől függés veszélyét. És nem adnak boldogságot! Hiszen „legyen bár mint özön, / A telhetetlen elmerülhet benne, / S nem fogja tudni, hogy van szívöröm”. Ha viszont jól motiválom a kincs-hír-gyönyör iránti vágyat, akkor nagy értékeket is hordozhat, mert erények születhetnek belőlük. De ez még mindig nem elég. Az ember többre született: a szeretetre, a szépre, az igazra és a jóra. Ezek tanítják meg szárnyalni. A természetfölöttiségre mindenkinek van hajlama, Aquinói Szent Tamás szavaival szólva „az ember természetes vége természetfölötti”. Csodálatos, ha az ember ki tud szabadulni azokból a ketrecekből, amelyek olyan erősen ide kötnek bennünket.

– És ha éppen ezt a föntebbre lépést, a kiszabadulást lehetetlenítik el? Például Mindszenty József bíboros esetében, akit bebörtönöztek, akit nem engedtek a maga helyén működni.

– Mindszenty erre számított. Mielőtt elvitték, én magam is fölolvastam azt a körlevelét, hogy bármit adnak ki az ő nevében, az érvénytelen, azután, hogy őt elvitték. De vannak egyébként ennél rejtettebb akadályok is, gondoljunk a fogantatásra. A személyiség „bekódolása” a Jóistentől jön, de ott ám az öröklés, amit születéskor egy nehéz zsákként megkap mindenki. Mi nem tudjuk, hogy valaki miért olyan, amilyen, sok determináltság erre a hozott zsákra vezethető vissza. A Megváltó viszont azért jött, hogy mi üdvözüljünk, vagyis a harmóniák harmóniájába jussunk, és gondoskodott arról, hogy ezt mindenki megtalálja. Sokszor az ember igazán már csak a halálos ágyán szabadul meg az e világi igényektől, értékektől és információktól.

– Ha már a halálos ágyat szóba hozta: emlékszem, amikor gimnazista koromban hívott bennünket is, hogy járjuk a kórházakat, és vigyünk vigasztalást meg egy kis örömöt a betegeknek. Tizenévesen is nagy élmény volt, de biztos, hogy a több évtizednyi beteglátogatás semmi mással nem pótolható tapasztalatot adott. Hogyan kezdődött ez a fáradhatatlan kórházjárása?

– Biztos, hogy volt rá hajlamom, mert a Jóisten a kezdetektől rám bízta ezt a fel­adatot. Korábban az orvosi pálya is vonzott, végül lelki orvos lettem. Az emberek szenvedésének átélése, a részvét erősen hatott rám, már kispapként is betegápoló voltam. De az első kórházi élményem az első kápláni helyemhez kapcsolódik: a krisztinavárosi templomban voltam, amikor a közeli onkológiáról szóltak, hogy menjek ki egy beteghez. Ennek idén hatvannégy éve, és azóta járok oda, most vasárnap is voltam.

– És azóta nem csak az onkológiára jár, hanem még legalább nyolc helyre.

– Igen, utána jött a városmajori klinika, a Rókus Kórház, a Péterfy, az alsóerdősori, a Szent István és Szent László, a Merényi, a Nyírő, a Honvéd. Ezzel ki is jön legalább tíz.

– Elég hősies!

– Nem mondhatnám, hogy hősies, mert muszáj volt csinálni. A betegeknek, különösen a haldoklóknak vigasztalás kell, erre megtanított az a tizennégy intenzív osztály, ahová menni szoktam. A haldoklók ugyanis már megfosztattak a kincs-hír-gyönyör, és a krumpli-liszt-bableves szintjétől is, és nincs köztük olyan, aki ne rezonálna arra, amikor én megpendítem a természetfölöttit a kórteremben. Egy bácsi már napok óta haldokolt, egyszer a szerettei is akkor mentek be hozzá, amikor meglátogattam. Behozták a kedvenc kispárnáját, a kedvenc üdítőjét, de nem mozdult, nem érdekelte semmi. Amikor elkezdtem beszélni Jézusról, kitágultak a szemei, figyelt. A családtagok azt mondták, hogy csodát tettem. Pedig annyira magától értetődő: a haldoklót már nem érdekli a kispárna vagy az üdítő, túl van ezen, neki több kell. Egyszerű szavakat, világos üzeneteket adok át, mindig mondom, hogy én vagyok itt a lelki orvos, Jézus üdvözletét hoztam. Nem érdekel, hogy nyitva-e a beteg szeme, hogy reagál-e bármit, mert orvosi megfigyelések és saját tapasztalatok tanúskodnak arról, hogy érzékelik a jelenlétet. És értik is!

– Mit mond nekik?

– Klasszikus figurákkal jövök, például hogy Jézus üdvözíti őt is, bízzon benne, és gondoljon most arra: „Uram, bocsásd meg bűneimet, szeretlek nagyon, és bízom benned!” És döbbenetes, hogy az, aki már mozdulni vagy beszélni nem is tud, mégis jelt ad: legördül egy könnycsepp, átsuhan egy mosoly az arcán, kinyitja a szemét, és amikor meglátja a kezemben lévő feszületet, csücsörít, hogy megcsókolná. Vagy elindul a keze, és tudom, hogy ez a mozdulat egy keresztvetés, még ha nincs is ereje hozzá. Mindez már alkalmas arra, hogy a természetfeletti diadalt arasson. Én pedig elmondom, hogy a szent kenettel most bekapcsolom őt Jézus nagy erőterébe. A beteg boldog ettől! Látom, hogy mi megy végbe, de sokszor én sem értem, eszköz vagyok csak.

– Mi a legmeghatározóbb élménye?

– Volt egy eset, intenzív osztályon a nővér mondta, hogy mielőtt átmennék a többihez, lépjek oda egy haldokló nénihez a sarokban. Nem volt már magánál, legalábbis semmi jelt nem adott, életfunkcióit a rá kötött gépek mérték, a pulzusszámláló egyre alacsonyabb értéket mutatott. A nővér számítása szerint úgy negyedórája lehetett hátra. Ennek a haldoklónak is elmondtam mindent – persze, semmit nem reagált, de a számláló egyszer csak harmincötről visszaállt ötvenre. A beteg már nem tudta uralni a testét, de a gép még kimutatta, hogy érzékeli a jelenlétemet és azt, amit mondtam. Annyira örültem ennek!

– Előre elhatározta, hogy a haldoklókat kezdi el fölkeresni?

– Nem, de ahol van intenzív osztály, ott az a legfontosabb, hogy őket meglátogassuk, és ha kell, az irányt megadjuk nekik, vagyis eszköz legyek, hogy az Úr megadja az irányt. Azon a bizonyos napon, krisztinavárosi káplánként nem csak azt az egyetlen beteget láttam el szentségekkel, akihez kihívtak, valami sugallatra rátaláltam még egy nagybetegre, akihez szintén odamentem. Kicsit később visszamentem hozzájuk látogatóba, akkor már benéztem a szomszéd szobába is. Aztán egyszer csak az egész kórházban járkáltam. Nem volt visszaút, az Úr akkor már birtokba vett engem erre a célra.

– Mikor történt ez?

– Krisztinavárosban ezerkilencszázötvenhárom és ötvenhét között voltam káplán, az említett eset pedig ötvenötben volt.

– Az egyház számára az egyik legnehezebb időszakban…

– Igen. Sokat szenvedtem is, mert kidobtak és kirúgtak a kórházból, gyakran megaláztak, de mindig vissza kellett mennem. Nem tudtak leállítani, ezért ide-oda helyeztek, egy idő után vidékre. Dühösek voltak rám, az ellehetetlenítésemet akarták, részben azért is, mert minden szolgálati helyemen hamar valóságos gyereksereg gyűlt körém. Endrey Mihály püspök úr adta meg az útmutatást. Ő Mindszenty bíborost helyettesítette a főegyházmegyénél, és amikor az államhatalom üldözött, fenyegetett s behívtak „elbeszélgetni”, előtte tanácsot kértem tőle, hogy mit tegyek, hagyjam-e abba azt, amit a lelkiismeretem diktált. Ő ezt válaszolta: „Atya, csak a lőtt területről kell visszavonulni. És csak addig, amíg lövik.” Ez a Szentlélek üzenete volt, isteni szó! Persze továbbra is félt az ember, mint a nyavalya, de azért ez erőt adott.

– Hogyan élte meg a forradalom idején a krisztinavárosi káplánságot?

– A forradalom számunkra egy nem várt csoda volt! A legnagyobb szorongatás után végre nyíltan, papi ruhában bemehettem a kórházba a betegeimhez, sőt még köszöntek is. Azelőtt is volt egy-két rendes portás, aki segített, de ettől függetlenül sokszor valósággal ki kellett szöknöm. Ötvenhat november negyedikén már hajnali ötkor hallottam az ágyúlövéseket, nem sokkal később a honvédtiszti kórházból hívtak, hogy fekszik náluk egy csomó fiatal katona, fiúk, mind lőtt sebből véreznek, és azonnal menjek. Reverendában mentem, a kórháziak tisztelegtek. Az orvos félrehívott, mutatta a nagy kórtermet a több tucat jajgató, vérző fiúval, és azt kérte, hogy előbb gyóntassam meg őt, mert nem tudja, hogy mi következik. Azután adtak egy fehér köpenyt, mentem betegtől betegig, az egyre véresebb fehér köpenyben. Feloldoztam őket, és megkentem a betegek kenetével.

– Lehetett folytatni a kórházjárást a megtorlás után?

– Egy darabig igen, de a következő évben jött, hogy elkezdtek helyezgetni ide-oda, mert mindenhol nagy ifjúsági élet kerekedett körém. Tulajdonképpen csak a rendszerváltozásra, a bársonyosodásra érett be az addigi nélkülözés. Ajándékként fogadtam a Jóistentől, jutalmul megkaptam, hogy félelem nélkül mehetek a kórházba beteget látogatni. Ez nagy öröm és dicsőség, talán egy kis előmennyország volt.

– A haldoklók vigasztalásától radikálisan eltér a másik fő működési területe, a tanítás, hiszen a gyerekek, a gimnazisták éppen most mennek bele az életbe, nekik más útravalóra van szükségük.

– Hát persze! Francia jezsuita teológustól, Teilhard de Chardintől tanultam el azt a képet, amivel a gyerekeknek át szoktam adni, hogy mi a kereszténység lényege. Képzeljünk el egy koordinátarendszert horizontális és vertikális értékekkel: mindkettőn haladni kell, lehetőleg harmóniában. Ezt úgy lehet legkönnyebben, ha a horizontális értékeket – a kincs-hír-gyönyört – a vertikálisakkal motiválom. Két egyszerű példa: az utcanő szexualitása is épp olyan, mint a házasoké, de mégis más a motiváció. Vagy Batthyány-Strattmann László értékeket hordozó példamutató élete, akinek gazdagságát csodálatosan motiválta a sok önzetlen jó cselekedet. Ugyanígy lelki értelemben a böjt sem ér semmit akkor, ha fogyókúrázni akarunk, a cukorbetegségünket megelőzni vagy a súlycsoportunkban maradni. Hol van ez Szent Margit böjtjéhez képest, aki azért vállalta a szenvedést és az aszkézist, hogy hazáját megmentse a tatárok visszatérésétől. Megszentelte a borzasztó önbüntetést, és az fölemelte őt.

– Ha már Szent Margit szóba került. A világ – tudomásom szerint – egyetlen, Szent Margitról elnevezett gimnáziumában tanít már harminc éve, és sokat tett az iskola egyházi újraindulásáért. Hogyan lett tanár?

– Nem is léptem volna a piaristákhoz, ha nem szerettem volna a gyerekeket. Apukámért is rajongtak a gyerekek, vitte őket magával horgászni, ezt láttam, és örökségem lett. A gyerekekkel foglalkozásban benne volt az, amit Kalazanci Szent József adott példaként, engem is hajt, hogy olyan motivációkra tanítsam őket, amelyek győzni tudnak az ösztönös világ fölött. És ezek a motivációk nem eltörlik vagy kiirtják a vágyakat, hanem megszentelik. Ezt kell nekik is megérteniük.

– Rögtön érettségi után jelentkezett a rendbe?

– Igen, bár ez azért nem volt olyan könnyű. Érettségi előtt frontharcos lettem, behívtak, kint voltam az orosz fronton. Senkinek nem okoztam a halálát – pedig géppuskás voltam –, de rengeteg halált láttam, és ez borzasztó volt. Utána orosz fogságba estem, szénbányába vittek dolgozni. A legrosszabb mégsem ez volt, hanem az, hogy jött valami orosz tiszt, aki közölte, hogy én nem vagyok többé Kerényi Lajos, hanem a kilencvenhármas számú rab. Megfosztottak mindenemtől, a személyiségemtől is, semmit sem tehettem magamtól, menni is csak arra volt szabad, amerre hajtottak.

– Hol volt ez?

– A Donyec-medencében. A sok szenvedés és halál, amit láttam, a nélkülözés, a rabszolgamunka és a megvetettség, megalázottság készített elő arra, hogy a szenvedőkhöz forduljak. Tizennyolc évesen ott rettenetesen bántott, hogy sokkal többet kéne törődni a bajbajutottakkal. De hát nekem is annyi sok bajom volt…

– Egy kicsit térjünk még vissza az ifjúságneveléshez. Nekem kamaszként óriási élmény volt a nagymarosi és az egerszalóki ifjúsági találkozó, lelkigyakorlat. Honnan jött ennek a kettőnek az ötlete?

– Nagymaros volt az első a kettő közül. A hatvanas évek végén helyeztek oda, Balás Bélával, a későbbi kaposvári püspökkel együtt voltunk ott káplánok pár évig. Gyűjtöttük az ifjúságot, és mivel ki kellett járnunk Kismarosra is kisegíteni, tavasszal meg ősszel oda szerveztünk meg egy-egy találkozót a fiataloknak. Hamar kinőttük a templomot, és ekkor a nagymarosi plébános – főnökünk, a drága Horváth Pista bácsi – tartotta a hátát a szervezkedésünknek. Mondta is Béla atya, hogy szerencsénk van vele, mert egy kicsit jobban fél a Jóistentől, mint az ávótól. Ott voltak egyébként az ávósok is, de attól még a gyerekek mindig többen és többen jöttek, főként az ország középső és nyugati feléből. Ennek mintájára találta ki ezerkilencszáznyolcvankettőben Domán Feri egerszalóki plébános atya, Isten nyugosztalja, hogy az ország keleti felében is kéne valami hasonlót csinálni. Sikerült, idén volt a harminchetedik egerszalóki lelkigyakorlat, Nagymaros meg már negyvenhét éve működik.

– Mi volt ezeknek – vagy ha úgy tetszik, az időben első nagymarosi közösségszervezésnek – a titka?

– Mentünk falura is, és Sillye Jenő gitározott. Kicsit tartottunk attól, hogy az idősek majd nem fogadják el a gitározást, de aztán erről szó sem volt. A kis palóc mamikák is olyan boldogan jöttek! Élvezték a fiatalok lelkesedését. A Szilas Imre-féle beatmise volt az első gitáros mise, a Mátyás-templomban került rá sor, hatalmas sikere volt a fiatalok körében. Ezen felbátorodva mi is belevágtunk. Voltak konzervatívabb egyháziak, egyházzenészek, akik ellenezték, hogy a gitár része legyen az ifjúsági közösségi alkalmaknak, ezért tisztán akartunk látni. Werner Alajos atyát – drága szent pap, sokat ült börtönben is –, meg Bárdos Lajos katolikus zeneszerzőt megkérdeztük, hogy most akkor ez menő vagy nem menő? Azt mondták, hogy a gitár alapvetően templomba nem való, de ha az Isten ezáltal szólítja meg a fiatalokat, akkor igenis templomba való, csak fejleszteni kell a dalokat. A dalfejlesztésben lett óriási szerepe Sillye Jenőnek. Minden belekerült a dalaiba, amire szükség volt. Áldás volt, hogy ezt csinálhattuk.

– Az állambiztonság sose akarta ezért beszervezni?

– Dehogynem! Vidékről én kéthetente két napra mindig följártam Pestre, mert itt is volt hittanos csoportom. Többnyire egyébként vidéken is átvettem az ifjúságot, és ezt a plébánosok nemcsak engedték, de nekik is könnyebbség volt. Jó modorral, mosollyal, kedvesen csináltam, hamar lett eredménye. A pesti két napon napközben kórházakat látogattam, éjjel pedig, azaz késő este magánházakban gyűltünk össze csoportosan. Volt vagy nyolc csoportom, tíz-tizenkét fősek, főleg pedagógusokból. Úgy kellett beszökni hozzájuk, mert a házmesterek is be voltak szervezve, és ha azt vették észre, hogy valahol sok gyerek vagy fiatal gyűlt össze, akkor rögtön jelentették, hogy a demokrácia megdöntésére gyülekeznek. Ennek ellenére a hittancsoportok csodálatosan mentek. Szécsényben voltam már, amikor feljött hozzánk a plébániára három rendőr. Épp hittanórát tartani indultam – ott is nagy közösségi élet volt már akkor –, de leállítottak, hogy kihallgassanak. Elkezdtek nyomorgatni, faggatni-nyaggatni, mert egy egyetemista lány véletlenül elszólta magát. Pedig elővigyázatosak voltunk, az volt a belső törvényünk, hogy nem tanuljuk meg egymás nevét, csak a keresztnevét, hogy véletlenül se tudják kiverni belőlünk. Szóval hárman rám támadtak, neveket akartak, de nem tudtam neveket. Egy darabig fenyegettek, aztán egyszer csak stratégiát váltottak, és közölték, hogy a Nyugati pályaudvari restiben folytatjuk a beszélgetést, ekkor és ekkor menjek föl Pestre. És persze mindezt ne mondjam el senkinek. Ezen a találkozón aztán elkezdtek győzködni, hogy álljak közéjük, mert akkor nem lesz semmi bajom, de másképp börtönbe is kerülhetek, és akkor oda az eddigi munkám, ráadásul büntetett előéletű leszek. Ígértek ám mindent, püspökséget, pénzt, autót… De nem álltam kötélnek, úgyhogy két hét múlva újra mennem kellett. Mondták, hogy nagyon szomorú voltam az elmúlt két hétben – persze tudták, rám volt állítva valaki.

– Mivel volt bajuk?

– Azzal, hogy ifjúsági közösséggel foglalkozom. Meg azzal is, hogy egyszer azt mondtam, azért van ennyi öngyilkos, mert kommunizmus van. De hát ez igaz is volt… Háromszor kerestek meg, háromszor mondtam nemet, nem lettem besúgó. Mondták, hogy jó, akkor kapok majd egy idézést, és mehetek a börtönbe. Jött is két hét múlva az idézés, hogy menjek a Markó utcába.

– Tényleg leültették?

– Egy rövid időre, igen. De ott már mások hallgattak ki, nem azok, akik megpróbáltak beszervezni. Mogorva rendőr szólított meg, kihallottam a dunántúli tájszólását. Mondtam neki, amikor síri csöndben mentünk a folyosón, hogy úgy látom, földiek vagyunk. Erre rám förmedt, hogy ne beszélgessek. A letartóztatás után is még nyúztak, próbálták kihúzni belőlem a vallomást, de nemet mondtam. A végén annyit megígértem nekik, hogy nem akarom megdönteni a demokráciát és ezt alá is írtam. Nem akartam semmit kezdeni a demokráciával, más volt a célom.

– Mi lett volna a feladata, ha hagyja, hogy beszervezzék?

– Papokról kellett volna jelentenem, hogy mit csinálnak, hol vannak. Mondtam, hogy tőlem ne várják ezt, spicli nem leszek. Erre visszakoztak ám, hogy ez nem spicliség, hanem nemzeti titok, ne is mondjak ilyet…

– A békepapság nem környékezte meg?

– Dehogynem, próbálkoztak, de egy páran összefogtunk, és sose mentünk el, amikor hívtak. Ők ezt tudomásul vették, nem is nagyon tudták volna erőltetni. De persze hallottam vezetőktől, hogy fafejű vagyok, mondták, hogy kicsit meg kell alkudni, és akkor megy minden. Én meg mondtam, hogy így is megy minden… Jó történet, ma már mulatságos, de korjelző: megürült egy zsíros pesti plébánia, pályázott is rá egy nem békepap. Megkérdezték, hogy ki a protektora, mire mondta, hogy a gondviselő Jóisten. Erre visszakérdeztek: „Csak?!” A plébániát persze nem kapta meg.

– Mit szólt – vagy szólt volna, ha tudja – ehhez Mindszenty József…

– Neki megvolt a véleménye a békepapságról. Írt egy levelet ötvenhatban az akkori főnökömnek, Szabó Imrének, akit nem fogtak akkor még le – szálas kézírása ma is előttem van –, amiben az állt, hogy a békepapok menjenek el mind Pestről vidékre, és hogy nem a magyaroknak kell elhagyniuk az országot, hanem az oroszoknak. Erről a levélről tudomást szerzett a hatalom, ötvenhat novemberében eljöttek a plébániára, és elvitték Szabó Imrét. Hárman voltunk káplánok, egész éjjel imádkoztunk érte. Hajnal felé aztán hazajött. Fáradt volt, de mosolygott, és előhúzta a levelet, hogy itt van, nem találták meg! Az egyházban is van hiba, sőt az egyház is szenved. Jézus alapította, de bűnös, mert mi vagyunk a tagjai. Ahogy mondani szoktam: attól, hogy a pék hülye vagy leköpött, én még ehetek kenyeret, és attól, hogy a pap hibás, még kellhet nekem az örök élet.

– Ó, hát erre a pékes mondatra jól emlékszem. Ha már említette, muszáj most megkérdeznem, honnan jött a másik legendás Lajos atya-idézet, a „Ne légy lekvár”?

– Nem tudom, egyszer kitaláltam, jópofának tűnt…. Arra gondoltam, hogy szétesik, lötty, nem áll meg. Mint a palacsinta.

– Amit szintén sokszor szokott mondani.

– Igen, csak nézze meg, tekerje össze a palacsintát, és próbálja meg fölállítani. Persze, hogy nem megy. Dinnyét is szoktam mondani a kis butusokra. Tököt mégsem mondhatok, az nem lenne annyira ildomos…

– Advent van. Mit tart az idei készület legfontosabb feladatának és üzenetének?

– Kiemelni az embereket az anyagi világból – a „bablevesből” –, és helyretenni a kincs-hír-gyönyör szintjét. De ezt csak úgy lehet, hogy eszméket állítunk eléjük: a megváltást, a Szentlélek csodálatos erejét, az egyház nagy küldetését. Ezek az eszmék ragyogjanak föl, hiszen a Megváltót várjuk! Az emberiség pedig szabaduljon ki, szabaduljon föl a félelemből és a kisebbrendűségből – legyen ilyen a karácsony. A fenyőfák már kint vannak, de Jézusról alig esik szó a közbeszédben és a médiában: harcoljunk, hogy az emberek ki ne hagyják az ünnepből azt a többletet, ami az időt összeköti az időtlenséggel, a természetet a természetfelettivel.

– Hogyan tegyük ezt?

– Úgy, hogy a magunk megismert kép­anyagával megjelenítjük az emberek számára az eszméket, a tudományt, a szépet, a szentet, a művészetet, a szeretet ezer ágát-bogát. Különösen az értelmiségnek van feladata. A szeretet egyébként még ebben a mai karácsonyi készületben is szerepel, hiszen a vásárlás, az ajándékozás az isteni erőtérnek egy beszüremkedése a világunkba. Látom azt is, hogy ilyenkor az emberek sokat adakoznak. Isten országa épül ám! Ha beteg is a világ, nem halálosan beteg, én Szent II. János Pállal mondom: „Hiszek az ember fölemelhetőségében.”

– Kilencvenharmadik évében van, húsz éve ismerem, de az az érzésem, hogy nem változott semmit. Mik a tervei most?

– Karácsonyig millió helyre hívtak prédikálni, lelki napot tartani. Győzöm, de az időpontütközések miatt sajnos sok ilyet le is kell mondanom. Ez nem fáradság, én magam is élvezem, amit látok az emberek között: a megtapasztalt lelki szépségek feltöltenek. Természetesen folytatom a tanítást, a betegek látogatását. És szeretnék továbbra is eljárni szombatonként focizni.

Válogatás Mikszáth Kálmán műveiből

A Fridényi bankja

„...mindig jó kedélyben van, szereti megtréfálni az embereket...”

1882

Tudvalevő dolog, hogy a „Hon” redakciójában csupa neves írók dolgoznak, akik közt a legnagyobb humorista az én Frecskay János barátom. Ő mindig jó kedélyben van, szereti megtréfálni az embereket s mindig akad valami jó ötlete – de nem teszi bele a „Hon”-ba.

Egy olyan tudálékos-féle ember (gondolom a szerkesztőségi szolga barátja) szokott feljárni a redak­ció-
­ba, akiben megvan az a tulajdonság, hogy örökösen hivatalt keres s minden alkalommal megkérdi a tekintetes urakat, nem tudnak-e valamit.

– De bizony… – mondja Frecskay. – Most alakult a Fridényi bankja. Ösmeri Acsády urat?

– Hogyne ösmerném. A „Pesti Napló”-nál.

– Hát az alapított most egy új bankot.

– Lehetetlen.

– Itt van ni a „Napló”… nézze meg, ha nem hiszi.

A hivatalhajhász átvette a „Pesti Napló”-t s csakugyan ott találta nagy betűkkel s ki is sillabizálta
a Fridényi bankot, meg az Acsády Ignác nevét is. No, már ennek fele se tréfa. Bánta is ő, hogy az egész dolog a vonal alatt van a tárcában.

Hazament nyomban, tiszta inget venni s ünneplő ruhát. Úgy kereste fel Acsádyt.

– Mi tetszik? – kérdé Acsády a belépőtől, ki nagy hajlongások közt közeledik hozzá.

– Nagyon nagy életbevágó kérésem lenne a tekintetes úrhoz.

– Csak szaporán, kérem, nincs időm.

– Én öt gyermek apja vagyok, uram, s nincs alkalmazásom.

– Arról én nem tehetek, barátom.

– Dehogy nem tehet a tekintetes úr, dehogy nem.

– Mit kíván hát.

– Adjon nekem valami alkalmazást. Jó bizonyítványaim vannak. S a „Hon”-nál is ösmernek.

– De hát hol adjak én önnek alkalmazást?

– Annál az új banknál!

– Miféle banknál?

– Hát a Fridényi banknál, kérem alásan. Mert azt, jól tudom én, a tekintetes úr alapította s ha akarja, engem könnyen behozhat oda.

Acsády ránézett a kérelmezőre, eleinte nevetni akart, de azután mégis csak meggondolta, hogy kár volna elrontani a tréfát.

– Hát hogy híják önt?

– Sánta Jánosnak, kérem alásan.

– Azután mi akar lenni?

– Szolga… csak szolga.

– Körülbelül mennyi fizetéssel?

– Megelégednék… nagyon megelégednék ötszázzal.

– Hát akkor nagyon jól van.

Be fogom önt hozni, de csak a – második kötetben.

Vége

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom