Hétvégi melléklet

2019. december 7.

1207

Dicsőség

Vers

Vásárhelyi András: Ó, kegyes Szíz Mária (részlet)

Ó, kegyes Szíz Mária,
Te vagy szép tiszta rózsa,
Bín nélkül fogantatál,
Mert mennyből te adatál.
Anyádtúl mikor sziletél,
Istentől úgy tiszteltetél,
Hogy méhében megszenteltetél,
Szeretettel ípöltetél,
Kétség nélkül eredet-bűntől
Szeplőtelen őriztetél,
Szíz Mária ékes viola,
Bűnösöknek vigassága!
 

Forrás: Peer-kódex, 1526-nál nem később

„...mégiscsak jó magyarnak lenni”

Vargabetű és história

„Szlovák történelmi regényíróként bajban lennék, hogyan fényezzem a nemzeti öntudatot egy középkori regénnyel”

Petrovics Gabriella
Bán János: Hunyadi János és a nándorfehérvári győzelem egy olyan történet, ami elképesztően diadalmas, és a déli harangszó legendája révén tulajdonképpen az egész keresztény világban mai napig érvényes üzenetet hordoz
Bán János: Hunyadi János és a nándorfehérvári győzelem egy olyan történet, ami elképesztően diadalmas, és a déli harangszó legendája révén tulajdonképpen az egész keresztény világban mai napig érvényes üzenetet hordoz
Forrás: MH/Papajcsik Péter


Már gyermekként a történelmi, sci-fi és fantasy regények nyűgözték le Bán Jánost, a Hunyadi-regénysorozat íróját, aki Bán Mór néven jegyzi műveit. A Herczeg Ferenc-díjjal kitüntetett íróval olvasás­élményeiről, a Hunyadiak koráról, a társadalom történelemszemléletét erőteljesen formáló történelmi regényekről, filmekről és filmsorozatokról beszélgettünk. A sokrétű írói kutatómunka részle­tei­be is beavatott bennünket, valamint azt is kifejtette, mitől annyira sikeresek a kötetek.

– Történelem, valamint rajz- és vizuális nevelés szakon végzett. De hogyan került az írói pályára?

– Nem akartam író lenni. Egy furcsa, vargabetűkkel teletűzdelt út során lettem író, bár tulajdonképpen már azt is az írásnak köszönhetem, hogy felvettek a gimnáziumba. Mivel nem volt túl jó a tanulmányi eredményem, kitaláltam, hogy csak úgy juthatok be egy jó középiskolába, ha magyarból négyes osztályzatot szerzek, így elhatároztam, hogy írok egy regényt, hátha az meggyőzi a magyartanáromat. Az egyik osztálytársammal elkezdtük írni, és az írást bevittem a megyei napilap, a Petőfi Népe szerkesztőségébe, hogy jelentessék meg.

– És ott miként fogadták egy nyolcadik osztályos gyermek lelkesedését és írását?

– Nagy meglepetésemre a lap olvasószerkesztője nem küldött el, hanem azt mondta, hogy ha a kéziratot begépeljük, szívesen elolvassa. Nem is regény volt ez, hanem inkább egy tudományos, fantasztikus novella, amit a megyei lap végül folytatásokban közölt. Ennek köszönhetően hármas helyett megkaptam a hőn áhított négyest magyarból. Aztán ez az egész feledésbe merült, s csak jóval később – amikor a katonaságtól leszereltem – kezdődött az írói pályám. A debreceni Cherubion Kiadónál volt egy nagyszerű alkotói csapat, akik publikálási lehetőséget kaptak, köztük voltam én is.

– Gyermekkorában milyen könyveket olvasott, illetve akkori olvasásélményei mennyiben befolyásolták és befolyásolják a mai napig műfajválasztását?

– Gyermekkoromban, a nyolcvanas évek elején a sci-fi és a fantasy műfaj hihetetlenül népszerű volt. Akkoriban jelent meg először magyarul Tolkien A Gyűrűk Ura című világhírű fantasy regénye. Míg a nyugati világban a fantasy már a negyvenes-ötvenes években erőteljesen jelen volt, addig a magyar könyv­piacra csak a nyolcvanas évek elején tört be. A sci-fi viszont ismert műfajnak számított idehaza, még akkor is, ha nem túl sok könyv jelent meg. És természetesen a klasszikus ifjúsági irodalmat is olvastam, amelynek egyik fő vonulata a magyar történelemmel foglalkozó művek sokasága volt: Jókai Mór, Gárdonyi Géza, Móra Ferenc, Mikszáth Kálmán és Fekete István regényeit nagyon szerettem. Illetve a kalandregényeket és indiánregényeket is kedveltem – utóbbi műfaj egyébként már teljesen eltűnt az ifjúsági irodalom piacáról. Kezdő íróként azokban a műfajokban alkottam, amelyeket korábban szívesen olvastam. Egyébként érdekes, hogy sokan, akik sci-fi és fantasy műfajjal kezdték írói pályájukat, azok ma történelmi regényeket írnak.

– Akkor térjünk át a történelmi munkákra. Miért a Hunyadiakról kezdett történelmi regényfolyamot írni, holott az Árpádok, az Anjouk vagy a Zrínyik kora is legalább olyan érdekes?

– A magyar történelem annyira gazdag, hogy bármelyik évszázadában bőségesen találunk izgalmas regény- és filmalapanyagot. A fő kérdés számomra az volt, hogy mivel korábban sci-fivel és fantasyvel foglalkoztam, elkezdhetek-e történelmi regényt írni. Hiszen a történelmi regény műfaja jóval komolyabb előkészületeket igényel. Több mint tíz évvel ezelőtt, amikor nekikezdtem a Hunyadi-sorozatnak, nem nagy számban adtak ki történelmi könyveket az itthoni könyvpiacon. Viszont magyar fordításban nagy példányszámban jelentek meg amerikai, francia, angol és német történelmi regénysorozatok, amelyek nagyon izgalmasan és átélhető módon engedtek betekintést egy-egy korszakba. És itt a sorozatoknak van jelentőségük, ugyanis a hosszabb könyveket olvasom szívesen. Az előbb már említett, A Gyűrűk Ura ma is az egyik kedvencem, de például Tolsztoj nagyregényét, a Háború és békét is nagyon szerettem. Rájöttem, hogy a magyar könyvpiacról nagyon hiányzik a történelmi regénysorozat, ami arra adna lehetőséget, hogy újra és újra elmerüljünk a történetben, a korszakban. Kicsit úgy, mint a tévésorozatok esetében, hogy várjuk a következő részt, a következő évadot. Nem értettem, hogy a magyar történelem különböző korszakairól miért nem íródott regénysorozat, hiszen például a franciáknál olyan regényszériák jelentek meg, mint Robert Merle-nek a Francia história-sorozata, vagy Maurice Druonnak az Elátkozott királyok című hétkötetes történelmi regénysorozata.

– Mire jutott, miért nem jelentek meg ilyen művek idehaza?

– Azt gondoltam, ez egy mesterségesen keltett hiátus, de ha már nincsenek ilyenek a piacon, miért ne írhatnék én magam egy magyar történelmi regénysorozatot. A témaválasztás során arra is gondoltam, hogy az Árpádokkal, a honfoglalással kezdem az írást, de aztán a Hunyadiak kora mellett döntöttem. Mindenképpen olyan korszakot kerestem, amely dicsőséges, felemelő időszaknak tekinthető. Elegem lett abból a történelemszemléletből, amely a magyar történelemre depresszív módon tekint – és amúgy ez a nézet a magyar irodalomra és filmművészetre is jellemző volt. Szomorú korszakokban ugyanis minden nép történelme bővelkedik, de nem véletlen, hogy rajtunk kívül a legtöbb nemzet fontosnak tartja, hogy ne ezeket helyezze előtérbe.

– Korrekt és fontos dolog ezekről is számot adni, megemlékezni, filmeket készíteni.

– Igen, de ha ez válik dominánssá a történelemszemléletben, akkor az katasztrofális következményekkel jár, komoly torzulásokat okoz a nemzet öntudatában. Nem minden népnek ilyen gazdag a történelme, mint a miénk. A Kárpát-medencében a szlovákok vagy a szlovének nem rendelkeznek olyan önálló nemzeti történelemmel, mint mi, magyarok, mert nem volt önálló államuk Trianonig. Szlovák történelmi regényíróként például bajban lennék, hogyan fényezzem a nemzeti öntudatot egy középkori regénnyel.

– A Hunyadiak kora mitől kivételes?

– Ez a kor rendkívül felemelő történetekben bővelkedik, egy háromnemzedékes családregény. Hunyadi János nagyon alacsony sorból küzdi fel magát. Egy írástudatlan katona volt, de végtelenül egyenes jellem és kiváló hadvezér. A politika távol állt tőle, viszont abban az időben nem diplomatákra volt elsősorban szükség, hanem hadvezérekre, akik az oszmán terjeszkedésnek útját állják. Az eddig megjelent tíz kötet az ő életét dolgozza fel. Aztán ott van a fia, Mátyás király, aki a korabeli Európa legműveltebb királya volt, ám a kortársai sem értették, gyűlölték. Lassan az ő élettörténete következik
a sorozatban. A harmadik nemzedékhez tartozik Mátyás király házasságon kívül született, de törvényesített fia, Corvin János, akiből annak ellenére, hogy hatalmas vagyont és hatalmat örökölt, ezernégyszázkilencvenben mégsem lett király – ez már nem a dicsőséges korszak, de nagyon érdekes és tanulságos, ezért akarom ezt is bemutatni.

– Hunyadi Jánosról, aki már kortársaitól kivívta magának a törökverő jelzőt, mit tudunk?

– Amikor elkezdtem Hunyadi Jánosról anyagot gyűjteni, rádöbbentem, hogy élete első húsz évéről szinte semmit nem tudunk, és a történészek sem tudnak, mert annyira kevés adat maradt fent. Nem tudjuk pontosan, hol és mikor született, de a származásával kapcsolatban is nagy viták vannak. Az anyaggyűjtés során óriási ellentmondásokat találtam, például sok más mellett az is vita tárgya, hogy az úgynevezett vaskapui csata hol volt.

– Az előbb már említette, hogy a történelmi regény műfaja jóval komolyabb előkészületeket igényel. Egy-egy kötet megírásához milyen kutatómunkát végez?

– Két éve jelent meg egy történész kritikája a Hunyadi-sorozatról, amelyben a szerző megjegyezte: a regényíró valójában nem is végez kutatómunkát, hiszen azt csak a történész végzi. Ez azonban nem igaz. Ugyanis a történész történészi kutatómunkát végez, az író pedig írói kutatómunkát. A történelmi regényíró nagy mértékben kell hogy támaszkodjon a történészi szakművekre, de ennél jóval többre, sokrétű irodalmi kutatómunkára van szükség egy regény megírásához. Ez jóval szélesebb, mint a történészi kutatómunka: többek között kiterjed a korabeli gasztronómia, öltözködés és viselkedés tanulmányozására is. Azért nehéz terep ez, mert maguk a történészek sem értenek egyet a legtöbb dologban: például a tényekben, az események sorrendiségében is ellentétes nézetek léteznek. Egy írónak kötetlenebb lehetőségei vannak, mint egy történésznek – megjegyzem, ezért is népszerűbbek az irodalmi feldolgozások. Ne felejtsük el, hogy
a történelmi regény is fikciós műfaj, amelyben az események dramatizálva, fiktív szereplőkkel „feldúsítva” jelennek meg. Fő feladata pedig az, hogy felkeltse az érdeklődést a korszak iránt, és akár kialakítson az olvasóban olyan érzelmi kötődéseket, mint a hazaszeretet vagy a nemzeti identitás.

– A Hunyadi-sorozat népszerűsége évek óta töretlen, holott történelmi regények terén napjainkban igen széles a kínálat. Nemrég jelent meg a legújabb, a tizedik, Vihartépte zászlaink című kötet. Mitől annyira sikeres a regénysorozat?

– Az olvasók azért szeretik, mert nagyon filmszerű a történet, látják maguk előtt az eseményeket, megjelenik a képzeletükben az egész korszak, a csaták, a karakterek. Ezenkívül pedig azt a fajta, sokunkban élő igényt próbálja kielégíteni, hogy mégiscsak jó magyarnak lenni, hiszen büszkék lehetünk a történelmünk ezen időszakára s természetesen a hőseinkre is. Jó példa erre a tizedik kötetben zajló, négy napon át tartó rigómezei csata, amelyet bár elvesztettünk, a harcban részt vevők mégis elképesztő helytállásról adtak tanúbizonyságot – és ez erőt adhat mindannyiunknak
a mindennapokban.

– A regény négy kötetéből készült már rádiójáték-sorozat a Kossuth rádióban, ám több helyen lehetett olvasni, hogy az eddig tízkötetes regényből filmsorozatot terveznek. Mit lehet erről tudni?

– Sokan a rádiójáték-sorozatnak köszönhetően hallottak erről az egészről, majd ezután olvasták a könyveket. A megfilmesítés lehetősége már az első kötetek megjelenésekor felmerült. Tízrészes, nemzetközi koprodukcióban készülő tévésorozat gyártásá­ban gondolkodunk, amely nekünk, magyaroknak és a világ többi országának tévénézői számára is méltó módon mesélné el ezt az eposzt. Végtelenül elkeserítő folyamat, hogy a magyar televíziózás az elmúlt tíz évben teljesen megfeledkezett erről a területről. Hozzáteszem, hogy ez belátható időn belül változik, hiszen erre nagyon komoly kormányzati szándék mutatkozik. Ráadásul ez a korszak is van olyan izgalmas és érdekes, mint a Tudorok, a Borgiák vagy Szulejmán kora. Hunyadi János és a nándorfehérvári győzelem egy olyan történet, ami elképesztően diadalmas, és a déli harangszó legendája révén tulajdonképpen az egész keresztény világban mai napig érvényes üzenetet hordoz.

– Az utolsó bástya címmel film készül a nándorfehérvári diadalról, azonban a forgatókönyv körül rengeteg vita alakult ki. Tavaly novemberben például az M5 Ez itt a kérdés című műsorában mások mellett Hegedűs Bálinttal, a film forgatókönyvírójával, a Magyar Nemzeti Filmalap forgatókönyv-fejlesztési igazgatójával vitázott a kiszivárgott, botrányos forgatókönyvről…

– Amikor kiszivárgott, nem hittem el, hogy ez valóban Az utolsó bástya forgatókönyve. Azt hittem, egy nagyon otromba vicc az egész. Ebben a filmben Hunyadi János csak egy szánalmas mellékszereplőként van jelen. A mai napig azt gondolom, ez egy nagyon rossz út és döntés. Nem tudom, lesz-e film ebből, de ha már ennyit várt a magyar közönség arra, hogy méltó történelmi filmjeink készüljenek, akkor ne egy fiktív történet álljon a nándorfehérvári ostromról szóló film középpontjában, hanem a valós történet. Az új filmügyi kormánybiztos, Káel Csaba felügyeli mostantól a filmügyeket, s nagyon komoly lépések történnek a háttérben a televíziós történelmi filmek, sorozatok előkészítésében, úgyhogy optimista vagyok. Hihetetlenül bízom abban, hogy ez a felfoghatatlan mulasztás végre másfajta hozzáállást indikál. El kell fogadnunk, hogy a társadalom történelmi tudata, történelemszemlélete nem a történészek munkáin, hanem a művészeti alkotásokon keresztül formálódik a legerősebben.

– A tizedik kötetben a rigómezei csata napjait hihetetlen részletességgel írta meg. Ha jól értesültem, még két kötetet tervez.
A sokak által nagyon várt nándorfehérvári diadal mikor következik?

– Az ostrom és a Hunyadi János haláláig terjedő időszak nagyon jól dokumentált. Itt már nem küzdök olyan problémákkal, mint az első kötetnél, hogy ki kellett pótolnom a hiányzó tényanyagot. A tények, a kronológia, az események lenyűgözőek, izgalmasak. A tizenegyedik kötet a konstantinápolyi tragédiához kötődik, amikor az Oszmán Birodalom bekebelezi a Római Birodalom utolsó talpalatnyi földjét. Ez egy új korszak, egyébként korábban a történelemtanításban Konstantinápoly bukását tekintették a középkor végének és az újkor kezdetének. Óriá­si jelentősége volt ennek az eseménynek. A nándorfehérvári ostrom életre keltését a tizenkettedik kötetre tervezem. Remélem, sokakat lenyűgöz majd nemzeti történelmünk eme csodálatos fejezete. A valós történet, a hús-vér hősökkel.

– Érdekes párhuzam figyelhető meg a regényeiben és a mai Európában: a törökverő hadvezérről, Hunyadi Jánosról ír, s több mint ötszáz évvel később az iszlám ismét Európát akarja elfoglalni…

– Amikor a Hunyadi-sorozatot elkezdtem írni, még egyáltalán nem volt a láthatáron ez a migránsáradat. Kétségtelen tény, és sokan nem szeretik, de ettől még így van: a történelem ismétli önmagát. Az iszlámnak ez a mostani terjeszkedése, amit látunk, az fortélyosabb és sokkal bonyolultabb folyamat, de lényegét tekintve ugyanaz, mint a tizennegyedik és tizenötödik században volt. Az iszlám alapvetően egy terjeszkedő, hódító vallás, amely alapvető kötelességének tekinti minden muszlim hívőnek a hit terjesztését.
Az, hogy most ez az emberáradat nem fegyverrel a kezében jön, az semmit nem von le a veszélyességéből. Több mint ötszáz évvel ezelőtt kicsit tisztább volt a kép, hogy ki mit akar. Nekünk, magyaroknak és más kelet-európai népeknek jóval komolyabb tapasztalatunk van abban, hogy mi történik akkor, ha egy adott területen véglegesen megváltoznak az etnikai viszonyok. Azért van ebben nagyobb tapasztalatunk, mert az iszlámot itt tartóztattuk fel háromszázötven éven keresztül. A németeknek azért gyullad ki kevésbé a piros láma a fejükben, mert nem frontország voltak, bár a törökök kiverésében vezető szerepet töltöttek be. Ez a sok évszázados korszak folyamatos keresztény-iszlám háborúkról szólt. És ez a magyar nemzet egyik legnagyobb tragédiája, ugyanis olyan etnikai veszteséget szenvedtünk el, amelyet soha nem sikerült pótolni.

– Ha jól tudom, Trianonról regénysorozatot készül írni ismét egy családregényen keresztül. Mikorra várható az első kötet megjelenése?

– Trianont a környezetem történetein keresztül ismerem. Évtizedeken át ezt a kérdést nem is nagyon lehetett feszegetni. Azt gondolom, hogy a mai politikai viták kiindulópontja a száz évvel ezelőtti eseményekben rejlik. Ez megint csak egy olyan törés volt a magyar társadalomban, amelyhez végtelen sok frusztráció, trauma kötődik. Ezerkilencszáztizenhét-tizennyolc környékén indul majd a regényem, amelyet családok történetén keresztül lehet jól elmesélni. Az első kötetet jövőre, a trianoni békediktátum aláírásának századik évfordulója körül tervezem kiadni.

Válogatás Mikszáth Kálmán műveiből

Az öreg Prikler néni

„...mikor még csak szentmihálylova teljesíté e tisztet...”

1882

Az „Entreprise des pompes funèbres” a legtiszteletreméltóbb foglalkozású társulat. – Nem valami szép foglalkozás, de mondom, tiszteletreméltó: az emberek elszállítása a másvilágra egy bizonyos fuvardíjért.

Biz az borsos egy kicsit, no de hát messzire megy az ember, a mai közlekedési eszközök pedig, hiába, költségesek; aztán megvan az a nyugodalma, hogy visszafelé úgysem kell jönni.

A régi jó világban, mikor még csak szentmihálylova teljesíté e tisztet, egyszerűbben ment a dolog, sőt falun még most is ez az olcsó paripa liferál a pokolnak és a mennyországnak. Jó, türelmes ló, se szénát nem kér, se abrakot, s azok, akiket szállít, nem zúgolódnak, meg vannak elégedve.

De a városokban az emberek, akik nagy barátságban vannak, míg élnek, a luxussal, ettől az egyetlen barátjuktól (mely többnyire romlásukra viszi, mint általában a barátok), mikor már megválnak mindentől, ami kedves volt nekik, még az élettől is, ettől az egyetlen barátjuktól még a halál után sem tudnak megválni. Azért szállítja ki őket az „Entreprise des pompes funèbres”, mégpedig kit-kit a rangja szerint.

Tiszteletreméltónak mondtuk e foglalkozást, pedig vannak, akik azt még szépnek is találják és gyönyörködnek benne.

Példának okáért az öreg Prikler néni, a Kerepesi út egyik földszinti házának érdemekben megráncosodott házmesternője. Őneki legnagyobb gyönyörűséget a temetések okoznak.

Az igaz, hogy ebben az utcában ötven év alatt éppen úgy hozzászokhat az ember a halotti énekekhez, mint valamely családi óra ketyegéséhez.

Ő is hozzászokott, sőt magára vonatkozólag teljesen megbarátkozott a halál eszméjével. Nem kötötte már őt az élethez semmi, de semmi. Ismerősei rég kihaltak körüle: ezek az új emberek, akik most élnek, nem őneki valók már.
Nem is volt kíváncsi semmire. Volt egy kopott, hosszú idők óta használatban levő harisnyája, s abban csupa ezüst forintosokban és hatosokban összegyűjtve 95 frt 40 kr., sem több, sem kevesebb; életének egyedüli vágya volt kiegé­szíteni ezt az összeget kerek száz forintra, mert egy százforintos temetésre vágyott a derék Prikler néni!

Kilencvenöt forint is valami már, abból is igen csinos temetés telik, de száz forint megint több, így kimondva is sokkal szebb, de még valósággal is több egy fáklya­vivővel!

Prikler néninek egyedüli gyönyörűsége volt a temetéseket nézni a kapu alól, némelyikre személyesen is elment, akár ösmerte az eltakarítandó keresztény lelket, akár nem, és ott kedvére kisírta magát. S egyéb tekintetben is érdekesek valának reánézve a temetések: összehasonlításokat tehetett ezek és a magáé közt. Mert ösmerte már az ártarifákat könyv nélkül.

– Ilyen lesz az enyém – dünnyögé, vagy pedig büszkén így szólt egy másik temetésnél:

– Tizenöt forinttal lesz különb az enyém!

Némelykor lehangoltan tért vissza szegényes pincelakásába, kivált a nagy urak és kitűnőségek temetéséről:

– Ez volt az igazi temetés! – kiáltá csillogó szemekkel (talán az irigység csillogott belőlük). – Egy egész vagyonba került! Boldogok a gazdagok és a nagy emberek!

Sóhajtott és szomorú lett, de ez nem tartott nála sokáig s rendesen azzal vigasztalódott:
– Ki tudja… Annak a hóbortos Veres Károlynak lehet valaha ilyen temetése… Neki még lehet… már miért is ne lehetne? Okos volt, nagyon okos volt!

Tehát mégis van egy lény, aki iránt Prikler néni érdeklődik. Hát ez ugyan ki lehet? Talán valami rokon? Oh, nem, Prikler néni rokonai régen meghaltak. A Veres Károly, ez csak egy lakója volt, aki ezelőtt húsz esztendővel, mint szegény földhözragadt diák ott lakott nála abban a dohos pinceszobában.

Olyan csúnya, vereshajú fiú volt, aztán senkije, semmije a nagy világon, csak az esze és a szorgalma. De hát – nem elég az, hogy sokra vihesse?

A szegény öregasszony sokáig kísérte figyelemmel, mikor aztán ez a vereshajú fiú szárnyra kelt a világba azzal a nagy eszével, sokáig kísérte, mondom, figyelemmel abból a szegényes pincelakásból, hogy mi lesz belőle?
Hát bizony nőtt az napról napra. A neve belekerült az újságokba is.

A szegény öregasszony mindig ezt a nevet kereste a többi közül. Néha félévig is volt türelme folyton keresni, míg egyszer-egyszer rábukkant s értesült kedvence hollétéről. Most Erdélyben van, valamely egyletbe választották be titkárnak, majd kinevezték aljárásbírónak valahova Felső-Magyarországba. Egyszer aztán olyan idő következett, hogy mindennap megláthatta Prikler néni ezt a nevet az újságában. Megválasztották Veres Károlyt képviselőnek. Nagy ember lett, híres ember lett.

Bizony talán rá se ösmerne többé, ha meglátná, mert az arcvonásaira sem emlékszik; meglehet, hogy itt a közelben lakik valahol, de hát mi köze neki ahhoz a nagy úrhoz, őt csak a Károly diák sorsa érdekli, éppen olyanformán, mint egy história, melyet a közepéig olvasott az ember, hogy a hősből mi lesz, mekkora magasságra viszi föl.

De azért nemcsak érdekelte, hanem örülni is tudott neki. Hogy halad, mennyire fut, szédítőn, magasan; itt is, ott is őt emlegetik, beszél, tesz, mozog. Micsoda temetése lesz ennek a gyermeknek, ha ez egyszer meghal!

Mert a néni szerint a temetés minősége a legbiztosabb mértéke az emberi nagyságnak. Ki mennyit ér el életében, ekkor és ebben tudódik ki leginkább, s volt valami igaza a jó Prikler néninek.

Veres Károlyt mindenütt úgy emlegették, mint aki a nép pártját fogja s mint aki hatalmas szavakkal ostorozza a hatalmasokat.

Évek jöttek, mentek, a Prikler néni 95 frtja immár négy év alatt 97 frtra szaporodott, mert bizony ritkán lehetett félretenni szűk házmesternői jövedelméből egy-egy hatost. A piszkos harisnya lassan telt.

Hát a Károlyból mi lett azóta?

Ki tudná azt megmondani? Az újságból egyszerre csak elmaradt a neve egészen, nem emlegették azt soha többé, mintha a föld alá lenne elásva. Az emberek még ezután is nyüzsögtek, gyűléseztek, az újságok mindennap hozták a legfrissebb eseményeket, de ezekben sohase fordult elő a Veres Károly neve. Hova lehetett, mi történt vele?

Talán idegen országba ment? Talán a nevét is megváltoztatta, meglehet, hogy már azóta herceggé is lett, s ki tudja, miképp nevezik?

Az öregasszonynak már ki is ment az eszéből ez a félbeszakított élethistória, legfeljebb akkor ötlött eléje, ha valami nagy embert temettek.

S nagy embert mégis keveset temetnek, minden három évben ha egyet. Nem bolondok a nagy emberek, hogy sűrűn haljanak a kíváncsi nézőközönség kedvéért, pedig a nagyszerű halottszertartás talán meg is érdemelné, ha jobban meggondoljuk.

Az évek gyorsan folytak, sok, sok koporsó kiment már azóta a Kerepesi-úton, egész nemzedékeket kivittek már, s az öreg Prikler néni még mindig ott volt látható a temetéseken, ismeretes dünnyögésével:

– Éppen ilyen lesz az enyém. Kilencvennyolc forintos!

Hát egy estén, amint éppen a temetőből jött, halottak estéje volt, s egy kirakat előtt, amint megállt, a halotti koszorúkat nézni, melyek árak szerint voltak szortírozva, egy szegény, kopott, didergő ember suhant el mellette.

A néni ránézett. Ismerősnek tetszett előtte. Jó, hogy megállt a pékbolt előtt, legalább szemügyre veheti a boldogtalant. Vékony, rongyos kabát volt rajta s az egyik cipőjéből kikandikált a mezítelen ujja. Sóvárogva nézte a süteményeket. A gázfény éppen odavetődött a közeli lámpából az arcára.

A néni megösmerte:
– Károly! – mondá halkan.

A rongyos alak megrezzenve kapta el fejét s körülnézett. Az asszony odarohant hozzá.

– Maga az, Károly? Persze hogy maga az. Hát nem ösmer? Még most sem ösmer? Én vagyok az özvegy Priklerné, akinél lakott.

No, ne nézzen rám olyan idegenül.
A szegény nyomorult csak nézte, nézte és a lábai megtörtek, oda kellett támaszkodnia a lámpaoszlophoz, hogy össze ne roskadjon.

– Maga beteg, Károly… Szegény jó Károly. Jöjjön velem. Istenem, istenem, hogy juthatott ennyire? Tudtam én azt, minek kötekedett maga a hatalmasokkal?

A férfi nem tudott egy árva igét kiejteni, némán hagyta magát vezetni s egy félóra múlva már ott volt abban az egykori szobácskában, ahonnan húsz év előtt pályafutását kezdé. A ragyogó fényes napok mind, mind eloszlottak, a „tegnap” és a „ma” közt nem volt semmi. Ott feküdt ma is, ahol tegnap, talán az ágy is ugyanaz volt.

A jó öregasszony ápolta, betakargatta, herbateát főzött, de a beteg reggelre még rosszabbul lett, s harmadnapra, mikor Prikler néni reggel fölébredt, meg volt halva.

Az öregasszony egy könnyet morzsolt szét szemeiben, aztán kivette a faládából azt az ócska strimflit, kiöntötte belőle az ezüstpénzeket és két részre osztotta.

– Elég lesz nekem 49 forintos temetés is. Ilyen asszonynak elég az is… Fáklya nem lesz, a szemfedő is olcsó lesz, de hát elég az nekem úgyis.

A másik negyvenkilenc forinttal egykori lakóját temettette el – s itt osztán egészen pontosan megláthatta, hogy akkuráte milyen is lesz hát az ő temetése!

Vége

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom