Gyöknyelv

„A szótár nagyon fontos segédeszköz, amennyiben tényleg gondolkodás eredménye. Ha nem az, akkor fújhatjuk!”

Czakó Gábor: A magyar elképesztő tulajdonságokkal bíró nyelv. Kezdettől demokratikus, mert minden magyar ajkú számára nyitott. Összes szavát nem ismerjük pontosan, valószínűleg a legnagyobb szókincsű nyelvek közé tartozik, hiszen bármikor készíthetünk új szavakat, amelyek rögtön érthetővé válnak mindannyiunk számára

Forrás: MH/Hegedüs Róbert

Nagy mesélőkedvében volt Czakó Gábor, a Nemzet Művészei közé újonnan beválasztott Kossuth-díjas író, amikor otthonában meglátogattuk. Így hát hallgattuk történeteit, és beszélgettünk is nyelvről, művészetről, írásról, szótárakról, rémmesékről és hitről. De Hamvas Béla és Weöres Sándor is szóba került.

– Egy-egy olyan elismerés, mint a Kossuth-díj vagy a Nemzet Művésze cím jelent-e valamiféle inspirációt, ad-e löketet a munka folytatására?

– Nem hinném, legalábbis velem ez még nem fordult elő. Jólesik az embernek, persze, de ahogy első mesterem, M. Szabó István festőművész tanított rá: „Kitüntetés: tetűn kiütés.” Tilos az embernek az úgynevezett elismerésektől függővé tennie véleményét, munkáját. Biztos van, akinek ez igen fontos, és van, akinek nagyon fáj, ha nem kap meg egy díjat, ahogy olyan is akad, aki nem is tudja, miféle címek léteznek az országban.

– Eredetileg jogot végzett, volt újságíró-szerkesztő, miközben szépírói tevékenységet folytatott, aztán jött csak a nyelvvel való foglalkozás. Mikor kezdett el igazán érdeklődni a nyelvészet iránt?

– Őszintén szólva ezt a kérdést soha nem tettem föl magamnak, és hirtelenjében most sem tudom megválaszolni. Nem tulajdonítottam ennek nagy jelentőséget. Úgy adódott, hogy igazából benne volt mindenben, amit csináltam-csinálok. Szerencsére nem vagyok nyelvész, író sem vagyok talán. De biztos, hogy a nyelv összefügg magával az írással, az írástanítással, a lapszerkesztéssel, a szerelmi vallomással… Tudja, a rendszerváltás tájékán indítottam egy katolikus újságírói tanfolyamot, ami teljesen ingyenes volt, egy-két barátom segített tanítani. Eleinte hetven-nyolcvan tanulónk volt, köztük apácák is például, de nem vizsgáltuk senkinél se, hogy katolikus-e, fizet-e egyházadót legalább a reformátusoknál, hisz-e egyáltalán Istenben, hanem egyszerűen elkezdtük tanítani őket az újságírás, az írás rejtelmeire. Aztán megalakult az Igen című katolikus folyóirat, amelybe ezek a fiatalok írták a cikkek kilencvenöt százalékát. Nagyon jó hangulatú világ alakult ki akkor az Igen körül, talán ezzel kezdődött. Hiszen minden író belebolondul a magyar nyelvbe, mert olyan lenyűgöző. A nyelv kincsesbánya, amelyben megőrződött sok száz vagy sok ezer évvel ezelőtti tudásunk a világról, a természetről, a családról, a hazáról.

– Idén jelent meg az Eredeti magyar nyelvtan című, kétezer-tizenegyes könyve javított, bővített kiadása. Mivel bővült
a nyelvtankönyv?

– Került bele egy-két új gondolat. Ez egy úttörő munka, a magyar nyelvtan kutatása. Ugyanis a Bach-korszakban lényegében átvettük az európai nyelvtanszabványokat, és azokból lettek a magyar nyelvtanoktatás pillérei, fő irányvonalai. Miközben a magyar nyelv más szerkezetű, mint az európai nyelvek. Ez nem holmi ellenségesség, inkább olyan különbség, mint a sas és a ló közötti.

– A kötet, ahogy alcíme is mondja – „A magyar nyelv természeti rendje szerint, Czuczor Gergely és Fogarasi János nyomán” – a Czuczor–Fogarasi-szótáron alapul. Mivel Gábor maga is állított össze Magyar–magyar nagyszótárat, adódik a kérdés: miért van szükségünk szótárakra a saját nyelvünk, anyanyelvünk használatához?

– A szótár fontos segédeszköz, amennyiben tényleg gondolkodás eredménye. Ha nem az, akkor fújhatjuk! Egynyelvű szótárat – most arról van szó – nagyon sokat csináltak az elmúlt évszázadok során, magyar egynyelvűt is készítettek. Az egynyelvű szótárnak az egyik feladata, hogy föltárja, megmutassa valamely nyelv belső tulajdonságait.
A magyar nyelv belső kutatása sokáig nem létezett, de aztán a tizenkilencedik században megjelent Kresznerics Ferenc szótára két vaskos kötetben. Ő paptanár volt, a szombathelyi gimnáziumban tanított, aztán az igazgató egyszer fölkereste azzal, hogy nem helyteleníti szótárkészítő és egyéb nyelvkutató munkásságát, de azt kéri, írja rá mindegyik művére, hogy „a főigazgató úr engedelmével és támogatásával”. Erre ő összecsukta irkáját, tollát letörölte, majd áthelyezését kérte Ságra, ami egy parányi falu volt, ma már Celldömölk része. Önérzetes ember lévén senki engedelmét nem kérte ahhoz, hogy gondolkodjék, és ehhez támogatást sem várt, hanem amit gondolt, megírta. A Kresznerics-féle szótár gyökérrendű volt, a Czuczor–Fogarasi elődje. Két kötetben jelent meg ezernyolcszázharmincegy-harminckettőben. Kresznericset nyomban be is választották a mai Magyar Tudományos Akadémia elődjébe, a Magyar Tudós Társaságba, de közben sajnos elhunyt. A tudós társaság első elnöke volt akkor gróf Teleki József, kiváló nyelvész, gyökrendkutató, polihisztor: az ő támogatásával tudta elkezdeni munkáját Czuczor és Fogarasi is. Czuczor Gergely bencés szerzetes kiváló költő és néprajztudós, Fogarasi János pedig zeneszerző, jogász és néprajzkutató volt. Ketten kezdték készíteni a szótárt, aztán Czuczor halála után, ezernyolcszázhatvanhattól Fogarasi egyedül folytatta a munkát. Az egész ország küldte nekik az anyagot, bármit kértek, akkor ezrek ugrottak, és gyűjtötték például az ikes igéket. Bolyai János is úgy látta, hogy a magyar nyelv kutatásának valóban az az útja, amit Kresznerics, Czuczor, Fogarasi választott.

– Mit jelent pontosan ez az út, a gyökérrendszerű kutatás?

– Meg kell keresni a magyar nyelv alapszerkezetét, ami lényegében azt a pici kis szókezdeményt jelenti első fokon, amit a gyökérből elvonva gyöknek neveztek el. Ebből nő ki maga az egész szó (például az „ér” gyökből az érdek, érték, érdem, értelem, érzelem – S. K.). Van gyök, amelyből öt-hat szó ered, és olyan is, amelyből két-háromszáz. Ez a rendszer lényegében korlátlan mennyiségű szó előállítását teszi lehetővé. A világon a magyaron kívül még néhány gyöknyelv létezik, például a héber, az arab, a dravida és a szanszkrit. Egy gyöknyelvben bármikor képezhetünk új szavakat, hogyha a szükség úgy hozza, ha valaminek nincs neve. Amikor Magyarországon készült a Czuczor–Fogarasi-szótár a tizenkilencedik század negyvenes éveiben, ezerszám küldték az emberek a szavakat a bizottságnak, amit a társaság erre a célra felállított.

– A Magyar Művészeti Akadémia honlapján látható portréfilmjében úgy nyilatkozott, hogy a magyar a legdemokratikusabb nyelv. Mit ért ezen?

– A magyarban nincsenek nyelvükben szegény emberek, csak buták. Buta ember természetesen mindenütt megterem, és minden nyelven lehet makogni vagy szerencsétlenkedni, de aki értelmes, normális, egészséges, az a magyar nyelv teljes szókincsét bírja. Volt egy csomó olyan magyar – mondhatjuk őket írónak is –, mesemondók, népi énekesek és hasonlók, akik több száz, több ezer népdalt és mesét ismertek, noha analfabéták maradtak. Tehát a magyar nyelv megismerése, használata lehetséges azok számára is, akik nem az írásbeliségben élnek. Erre a leghíresebb példa Ámi Lajos, analfabéta cigány ember, akinek meséit három kötetben gyűjtötték össze. Napszámosként dolgozott, de abból élt, hogy mesélt, azért fizettek neki, vagy meghívták vacsorára, borra. A Népművészet mestere címet is megkapta ezerkilencszázötvenkilencben. De ismertünk egy kiváló dudást, többször járt itt a falunkban, Pál Pista bácsit, aki egy vagy két osztályt végzett, de aztán mennie kellett őrizni disznókat, így aztán nem tanult meg jól írni-olvasni. Csodálatos népdalénekes volt, és nagy mesetudó ő is. A magyar nyelv demokratikus, mert minden magyar ajkú számára teljesen nyitott. Teljes szókincsét nem ismerjük pontosan, valószínűleg a legnagyobb szókincsű nyelvek közé tartozik, mert bármikor készíthetünk új szavakat, amelyek rögtön érthetővé válnak mindenki számára. A magyar csodálatos régi tudásokat, bölcsességeket őriz.

– Például?

– A népmesék végén állandó fordulat, amikor a szerelmesek egymás nyakába borulnak, és ezt mondják: „Én a tiéd, te az enyém, ásó, kapa, nagyharang válasszon el bennünket!” Vajon belegondoltunk-e, hogy ez a fordulat azt jelenti, a házasság fölbonthatatlan. Az ásó-kapa arra utal, hogy csak a sírban fogunk elválni egymástól. A magyarban egy csomó ilyen szólás a jó élet titkát adja át a fia­taloknak, illetve mindenkinek, aki magyarul megtanul. Mert bárki hozzáférhet ezekhez a nyelvi bölcsességekhez.

– Czakó Gábor is írt meséket, pontosabban rémmeséket. Miért éppen ezt a műfajt találta ki e tulajdonképpen anekdotának mondható történetek megjelölésére?

– Ez szójáték volt igazából, vicc, tréfa, hiszen ezek nem rémes mesék egyáltalán. Csak átvitt értelemben rémesek. Nincsenek bennük szörnyek meg hátborzongatás, elevenen nyúzás, semmi ilyesmi. A rémmese az valójában népmese. Mind a hat kötet valójában anekdotagyűjtemény. Abból indultam ki, hogy a magyar népmeséket is általában hetvenhetes vagy harminchármas gyűjtésben szokták kiadni. Persze sokféle népmesekiadvány van. A tizenkilencedik században jött divatba a mesegyűjtés és -kiadás. Bámulatosan érdekes és gazdag anyagunk keletkezett. A mesékből a magyar mitológia bontakozik ki.

– Hamvas Béla kapcsán fogalmazta meg, az ő szövegeihez készített szótárában, hogy az írás a gondolkodás formája, eszköze és tere. Miért e hármasság?

– Mert az írás rögzíti a gondolatokat, és mikor az ember leírt valamit, akkor képes újra végiggondolni, és akkor mélyülhet ez az ismeret.

– Hamvas mellett úgy tűnik számomra, hogy Weöres Sándort tartja még úgymond mesterének. Rajtuk kívül van más szerző, akit példaképének tart?

– Ó, hát elég ez a kettő! Amit Hamvas és Weöres nem tudott, azt nem is érdemes tudni. Ők viszonylag jól ismerték egymást, leveleztek, rengeteget tanultak a másiktól. Érdekes módon mindkettő magányos ember volt, nem tartoztak semmiféle galerihez, klubhoz, bandához. De tisztelték egymást, és a hazájukat is szerették. Weöres Sándorról nagyon jó történeteim vannak, egyszer a Kassák klubban volt egy kis munkám, kaptam érte vagy kétszáz forintot esténként: amíg a Sebő együttes pihent, addig én beszélgettem a közönséggel. Egyszer Sanyika is ott volt. Tudni kell, hogy éppen akkoriban valaki megtámadta, és leírta róla, hogy pocsék, amit csinál, én pedig megkérdeztem, mi a véleménye erről. Weöres így felelt: „Hát tudja, eddig néhányan ismerték az én nevemet, most egypáran majd megismerik ennek a fiatalembernek a nevét is.” Az óvónénik imádták, ő kevésbé rajongott értük, és a gyerekekért sem különösebben. Nem született gyermeke, ezért nem volt jártas a gyereknevelésben. De azért szerette őket. A történethez tartozik, hogy felesége, Károlyi Amy mindig kiadta neki, mennyi bort ihat egy nap, de ez persze hamar elfogyott. Viszont az óvónénik és az alsós tanítónénik nagyon szerették Weöreshez elvinni a fiókái­kat, a gyerekek pedig rosszalkodtak kicsit a házban, aztán szaladgáltak a kertben, szóval jól érezték magukat. Aztán Sanyika kinyitotta az ablakot, egy üres üvegbe belecsavart egy húszforintost, és mondta az egyik gyereknek: „A szemközti boltba szaladj át, kis­fiam, és hozzál Sanyi bácsinak bort, csak aztán a néni nehogy meglássa!” Ezt nem biztos, hogy jól tette, de ha olvassuk a műveit, akkor mindent aláírunk, amit ő csinált.

– Többször nyilatkozott róla, és műveiben is fontos szerepet kap hite: a keresztényi üzenet vagy gondolkodásmód közvetítése. Miért van erre szükség századunkban, miközben úgy tűnik, a kortárs irodalomban mindez egyre kevésbé van jelen?

– Nem véletlenül. Ha kinyitja például a televíziót, ami némiképp lecsapódása a korszellemnek és irodalmának, már délután kezdődik a vérfürdő a képernyőkön, és a legborzalmasabb megaláztatások meg bűnök követik egymást műsorzárásig a csatornák többségén. A jelek szerint ez az uralkodó vélemény. A pénz nevű semmi javára történnek a dolgok. Jézus azt mondja: „Én vagyok az út, az igazság és az élet” – ami azt is jelenti, hogy ez a három roppant szorosan összefügg. Nem lehet úgy bejárni életünk útját, hogy nem Istent és az igazságot keressük, nem is az életet: ez a három érték folyamatosan veti a maga fényét egymásra, szoros egységet alkot az ember gondolkodásában. Ha ez megszűnik, ha lejjebb veszem a mércét, akkor koszos lelkű egók árasztják el a világot. Egyszer azt mondta nekem egy bölcs öregember, hogyha valaki kinyitná a televíziót, és valóságnak hinné a látottakat, azonnali hatállyal gépágyútüzet zúdítana Budapestre. Vannak, akik azon igyekeznek, hogy ezek a történetek ne mesének tűnjenek, hanem egyre valóságosabbak, elfogadottabbak legyenek, és lenézik azt az embert, aki nem vesz részt ebben a pusztításban. Mert valójában a világ elpusztításáért folyik a harc, és ehhez asszisztál az emberiség, aki a teremtés koronájaként lépett a földre azzal a feladattal, hogy ezt
a teremtést őrizze és épségben tartsa.

– Mostanában dolgozik valamin?

– Dolgozom, hogyne, éppen interjút adok…

– És amikor éppen nem velem beszélget?

– A tervek, a föladatok meglátogatják az embert, és ha úgy látják, hogy az illető kész foglalkozni velük, akkor segítenek. Ha csak fecseg róluk, akkor elillannak.