Hétvégi melléklet

2019. november 30.

1130

Gyöknyelv

Vers

Arany János: Klasszikusok körmönfont fordítása

Igaz jó magyarsággal
 

Múzsa, nekem énekeld el
   Az Akhilles haragját,
Mely nagyon megtizedelte
   A görögök kobakját;
Bátor lelkét sok nagy hősnek
   A pokolba kergeté,
Magát pedig mint egy dögöt,
   Kutyákkal megéteté:
S bételt Zeüsz akaratja,
   Mióta Atreus fattya
Agamemnon s Akhillesch
   Összeveszett, a híres.
 

1880 körül

Művész Páholy

Kincsesbánya

„A szótár nagyon fontos segédeszköz, amennyiben tényleg gondolkodás eredménye. Ha nem az, akkor fújhatjuk!”

Sárdi Krisztina
Czakó Gábor: A magyar elképesztő tulajdonságokkal bíró nyelv. Kezdettől demokratikus, mert minden magyar ajkú számára nyitott. Összes szavát nem ismerjük pontosan, valószínűleg  a legnagyobb szókincsű nyelvek közé tartozik, hiszen bármikor készíthetünk új szavakat, amelyek rögtön érthetővé válnak mindannyiunk számára
Czakó Gábor: A magyar elképesztő tulajdonságokkal bíró nyelv. Kezdettől demokratikus, mert minden magyar ajkú számára nyitott. Összes szavát nem ismerjük pontosan, valószínűleg a legnagyobb szókincsű nyelvek közé tartozik, hiszen bármikor készíthetünk új szavakat, amelyek rögtön érthetővé válnak mindannyiunk számára
Forrás: MH/Hegedüs Róbert

Nagy mesélőkedvében volt Czakó Gábor, a Nemzet Művészei közé újonnan beválasztott Kossuth-díjas író, amikor otthonában meglátogattuk. Így hát hallgattuk történeteit, és beszélgettünk is nyelvről, művészetről, írásról, szótárakról, rémmesékről és hitről. De Hamvas Béla és Weöres Sándor is szóba került.

– Egy-egy olyan elismerés, mint a Kossuth-díj vagy a Nemzet Művésze cím jelent-e valamiféle inspirációt, ad-e löketet a munka folytatására?

– Nem hinném, legalábbis velem ez még nem fordult elő. Jólesik az embernek, persze, de ahogy első mesterem, M. Szabó István festőművész tanított rá: „Kitüntetés: tetűn kiütés.” Tilos az embernek az úgynevezett elismerésektől függővé tennie véleményét, munkáját. Biztos van, akinek ez igen fontos, és van, akinek nagyon fáj, ha nem kap meg egy díjat, ahogy olyan is akad, aki nem is tudja, miféle címek léteznek az országban.

– Eredetileg jogot végzett, volt újságíró-szerkesztő, miközben szépírói tevékenységet folytatott, aztán jött csak a nyelvvel való foglalkozás. Mikor kezdett el igazán érdeklődni a nyelvészet iránt?

– Őszintén szólva ezt a kérdést soha nem tettem föl magamnak, és hirtelenjében most sem tudom megválaszolni. Nem tulajdonítottam ennek nagy jelentőséget. Úgy adódott, hogy igazából benne volt mindenben, amit csináltam-csinálok. Szerencsére nem vagyok nyelvész, író sem vagyok talán. De biztos, hogy a nyelv összefügg magával az írással, az írástanítással, a lapszerkesztéssel, a szerelmi vallomással… Tudja, a rendszerváltás tájékán indítottam egy katolikus újságírói tanfolyamot, ami teljesen ingyenes volt, egy-két barátom segített tanítani. Eleinte hetven-nyolcvan tanulónk volt, köztük apácák is például, de nem vizsgáltuk senkinél se, hogy katolikus-e, fizet-e egyházadót legalább a reformátusoknál, hisz-e egyáltalán Istenben, hanem egyszerűen elkezdtük tanítani őket az újságírás, az írás rejtelmeire. Aztán megalakult az Igen című katolikus folyóirat, amelybe ezek a fiatalok írták a cikkek kilencvenöt százalékát. Nagyon jó hangulatú világ alakult ki akkor az Igen körül, talán ezzel kezdődött. Hiszen minden író belebolondul a magyar nyelvbe, mert olyan lenyűgöző. A nyelv kincsesbánya, amelyben megőrződött sok száz vagy sok ezer évvel ezelőtti tudásunk a világról, a természetről, a családról, a hazáról.

– Idén jelent meg az Eredeti magyar nyelvtan című, kétezer-tizenegyes könyve javított, bővített kiadása. Mivel bővült
a nyelvtankönyv?

– Került bele egy-két új gondolat. Ez egy úttörő munka, a magyar nyelvtan kutatása. Ugyanis a Bach-korszakban lényegében átvettük az európai nyelvtanszabványokat, és azokból lettek a magyar nyelvtanoktatás pillérei, fő irányvonalai. Miközben a magyar nyelv más szerkezetű, mint az európai nyelvek. Ez nem holmi ellenségesség, inkább olyan különbség, mint a sas és a ló közötti.

– A kötet, ahogy alcíme is mondja – „A magyar nyelv természeti rendje szerint, Czuczor Gergely és Fogarasi János nyomán” – a Czuczor–Fogarasi-szótáron alapul. Mivel Gábor maga is állított össze Magyar–magyar nagyszótárat, adódik a kérdés: miért van szükségünk szótárakra a saját nyelvünk, anyanyelvünk használatához?

– A szótár fontos segédeszköz, amennyiben tényleg gondolkodás eredménye. Ha nem az, akkor fújhatjuk! Egynyelvű szótárat – most arról van szó – nagyon sokat csináltak az elmúlt évszázadok során, magyar egynyelvűt is készítettek. Az egynyelvű szótárnak az egyik feladata, hogy föltárja, megmutassa valamely nyelv belső tulajdonságait.
A magyar nyelv belső kutatása sokáig nem létezett, de aztán a tizenkilencedik században megjelent Kresznerics Ferenc szótára két vaskos kötetben. Ő paptanár volt, a szombathelyi gimnáziumban tanított, aztán az igazgató egyszer fölkereste azzal, hogy nem helyteleníti szótárkészítő és egyéb nyelvkutató munkásságát, de azt kéri, írja rá mindegyik művére, hogy „a főigazgató úr engedelmével és támogatásával”. Erre ő összecsukta irkáját, tollát letörölte, majd áthelyezését kérte Ságra, ami egy parányi falu volt, ma már Celldömölk része. Önérzetes ember lévén senki engedelmét nem kérte ahhoz, hogy gondolkodjék, és ehhez támogatást sem várt, hanem amit gondolt, megírta. A Kresznerics-féle szótár gyökérrendű volt, a Czuczor–Fogarasi elődje. Két kötetben jelent meg ezernyolcszázharmincegy-harminckettőben. Kresznericset nyomban be is választották a mai Magyar Tudományos Akadémia elődjébe, a Magyar Tudós Társaságba, de közben sajnos elhunyt. A tudós társaság első elnöke volt akkor gróf Teleki József, kiváló nyelvész, gyökrendkutató, polihisztor: az ő támogatásával tudta elkezdeni munkáját Czuczor és Fogarasi is. Czuczor Gergely bencés szerzetes kiváló költő és néprajztudós, Fogarasi János pedig zeneszerző, jogász és néprajzkutató volt. Ketten kezdték készíteni a szótárt, aztán Czuczor halála után, ezernyolcszázhatvanhattól Fogarasi egyedül folytatta a munkát. Az egész ország küldte nekik az anyagot, bármit kértek, akkor ezrek ugrottak, és gyűjtötték például az ikes igéket. Bolyai János is úgy látta, hogy a magyar nyelv kutatásának valóban az az útja, amit Kresznerics, Czuczor, Fogarasi választott.

– Mit jelent pontosan ez az út, a gyökérrendszerű kutatás?

– Meg kell keresni a magyar nyelv alapszerkezetét, ami lényegében azt a pici kis szókezdeményt jelenti első fokon, amit a gyökérből elvonva gyöknek neveztek el. Ebből nő ki maga az egész szó (például az „ér” gyökből az érdek, érték, érdem, értelem, érzelem – S. K.). Van gyök, amelyből öt-hat szó ered, és olyan is, amelyből két-háromszáz. Ez a rendszer lényegében korlátlan mennyiségű szó előállítását teszi lehetővé. A világon a magyaron kívül még néhány gyöknyelv létezik, például a héber, az arab, a dravida és a szanszkrit. Egy gyöknyelvben bármikor képezhetünk új szavakat, hogyha a szükség úgy hozza, ha valaminek nincs neve. Amikor Magyarországon készült a Czuczor–Fogarasi-szótár a tizenkilencedik század negyvenes éveiben, ezerszám küldték az emberek a szavakat a bizottságnak, amit a társaság erre a célra felállított.

– A Magyar Művészeti Akadémia honlapján látható portréfilmjében úgy nyilatkozott, hogy a magyar a legdemokratikusabb nyelv. Mit ért ezen?

– A magyarban nincsenek nyelvükben szegény emberek, csak buták. Buta ember természetesen mindenütt megterem, és minden nyelven lehet makogni vagy szerencsétlenkedni, de aki értelmes, normális, egészséges, az a magyar nyelv teljes szókincsét bírja. Volt egy csomó olyan magyar – mondhatjuk őket írónak is –, mesemondók, népi énekesek és hasonlók, akik több száz, több ezer népdalt és mesét ismertek, noha analfabéták maradtak. Tehát a magyar nyelv megismerése, használata lehetséges azok számára is, akik nem az írásbeliségben élnek. Erre a leghíresebb példa Ámi Lajos, analfabéta cigány ember, akinek meséit három kötetben gyűjtötték össze. Napszámosként dolgozott, de abból élt, hogy mesélt, azért fizettek neki, vagy meghívták vacsorára, borra. A Népművészet mestere címet is megkapta ezerkilencszázötvenkilencben. De ismertünk egy kiváló dudást, többször járt itt a falunkban, Pál Pista bácsit, aki egy vagy két osztályt végzett, de aztán mennie kellett őrizni disznókat, így aztán nem tanult meg jól írni-olvasni. Csodálatos népdalénekes volt, és nagy mesetudó ő is. A magyar nyelv demokratikus, mert minden magyar ajkú számára teljesen nyitott. Teljes szókincsét nem ismerjük pontosan, valószínűleg a legnagyobb szókincsű nyelvek közé tartozik, mert bármikor készíthetünk új szavakat, amelyek rögtön érthetővé válnak mindenki számára. A magyar csodálatos régi tudásokat, bölcsességeket őriz.

– Például?

– A népmesék végén állandó fordulat, amikor a szerelmesek egymás nyakába borulnak, és ezt mondják: „Én a tiéd, te az enyém, ásó, kapa, nagyharang válasszon el bennünket!” Vajon belegondoltunk-e, hogy ez a fordulat azt jelenti, a házasság fölbonthatatlan. Az ásó-kapa arra utal, hogy csak a sírban fogunk elválni egymástól. A magyarban egy csomó ilyen szólás a jó élet titkát adja át a fia­taloknak, illetve mindenkinek, aki magyarul megtanul. Mert bárki hozzáférhet ezekhez a nyelvi bölcsességekhez.

– Czakó Gábor is írt meséket, pontosabban rémmeséket. Miért éppen ezt a műfajt találta ki e tulajdonképpen anekdotának mondható történetek megjelölésére?

– Ez szójáték volt igazából, vicc, tréfa, hiszen ezek nem rémes mesék egyáltalán. Csak átvitt értelemben rémesek. Nincsenek bennük szörnyek meg hátborzongatás, elevenen nyúzás, semmi ilyesmi. A rémmese az valójában népmese. Mind a hat kötet valójában anekdotagyűjtemény. Abból indultam ki, hogy a magyar népmeséket is általában hetvenhetes vagy harminchármas gyűjtésben szokták kiadni. Persze sokféle népmesekiadvány van. A tizenkilencedik században jött divatba a mesegyűjtés és -kiadás. Bámulatosan érdekes és gazdag anyagunk keletkezett. A mesékből a magyar mitológia bontakozik ki.

– Hamvas Béla kapcsán fogalmazta meg, az ő szövegeihez készített szótárában, hogy az írás a gondolkodás formája, eszköze és tere. Miért e hármasság?

– Mert az írás rögzíti a gondolatokat, és mikor az ember leírt valamit, akkor képes újra végiggondolni, és akkor mélyülhet ez az ismeret.

– Hamvas mellett úgy tűnik számomra, hogy Weöres Sándort tartja még úgymond mesterének. Rajtuk kívül van más szerző, akit példaképének tart?

– Ó, hát elég ez a kettő! Amit Hamvas és Weöres nem tudott, azt nem is érdemes tudni. Ők viszonylag jól ismerték egymást, leveleztek, rengeteget tanultak a másiktól. Érdekes módon mindkettő magányos ember volt, nem tartoztak semmiféle galerihez, klubhoz, bandához. De tisztelték egymást, és a hazájukat is szerették. Weöres Sándorról nagyon jó történeteim vannak, egyszer a Kassák klubban volt egy kis munkám, kaptam érte vagy kétszáz forintot esténként: amíg a Sebő együttes pihent, addig én beszélgettem a közönséggel. Egyszer Sanyika is ott volt. Tudni kell, hogy éppen akkoriban valaki megtámadta, és leírta róla, hogy pocsék, amit csinál, én pedig megkérdeztem, mi a véleménye erről. Weöres így felelt: „Hát tudja, eddig néhányan ismerték az én nevemet, most egypáran majd megismerik ennek a fiatalembernek a nevét is.” Az óvónénik imádták, ő kevésbé rajongott értük, és a gyerekekért sem különösebben. Nem született gyermeke, ezért nem volt jártas a gyereknevelésben. De azért szerette őket. A történethez tartozik, hogy felesége, Károlyi Amy mindig kiadta neki, mennyi bort ihat egy nap, de ez persze hamar elfogyott. Viszont az óvónénik és az alsós tanítónénik nagyon szerették Weöreshez elvinni a fiókái­kat, a gyerekek pedig rosszalkodtak kicsit a házban, aztán szaladgáltak a kertben, szóval jól érezték magukat. Aztán Sanyika kinyitotta az ablakot, egy üres üvegbe belecsavart egy húszforintost, és mondta az egyik gyereknek: „A szemközti boltba szaladj át, kis­fiam, és hozzál Sanyi bácsinak bort, csak aztán a néni nehogy meglássa!” Ezt nem biztos, hogy jól tette, de ha olvassuk a műveit, akkor mindent aláírunk, amit ő csinált.

– Többször nyilatkozott róla, és műveiben is fontos szerepet kap hite: a keresztényi üzenet vagy gondolkodásmód közvetítése. Miért van erre szükség századunkban, miközben úgy tűnik, a kortárs irodalomban mindez egyre kevésbé van jelen?

– Nem véletlenül. Ha kinyitja például a televíziót, ami némiképp lecsapódása a korszellemnek és irodalmának, már délután kezdődik a vérfürdő a képernyőkön, és a legborzalmasabb megaláztatások meg bűnök követik egymást műsorzárásig a csatornák többségén. A jelek szerint ez az uralkodó vélemény. A pénz nevű semmi javára történnek a dolgok. Jézus azt mondja: „Én vagyok az út, az igazság és az élet” – ami azt is jelenti, hogy ez a három roppant szorosan összefügg. Nem lehet úgy bejárni életünk útját, hogy nem Istent és az igazságot keressük, nem is az életet: ez a három érték folyamatosan veti a maga fényét egymásra, szoros egységet alkot az ember gondolkodásában. Ha ez megszűnik, ha lejjebb veszem a mércét, akkor koszos lelkű egók árasztják el a világot. Egyszer azt mondta nekem egy bölcs öregember, hogyha valaki kinyitná a televíziót, és valóságnak hinné a látottakat, azonnali hatállyal gépágyútüzet zúdítana Budapestre. Vannak, akik azon igyekeznek, hogy ezek a történetek ne mesének tűnjenek, hanem egyre valóságosabbak, elfogadottabbak legyenek, és lenézik azt az embert, aki nem vesz részt ebben a pusztításban. Mert valójában a világ elpusztításáért folyik a harc, és ehhez asszisztál az emberiség, aki a teremtés koronájaként lépett a földre azzal a feladattal, hogy ezt
a teremtést őrizze és épségben tartsa.

– Mostanában dolgozik valamin?

– Dolgozom, hogyne, éppen interjút adok…

– És amikor éppen nem velem beszélget?

– A tervek, a föladatok meglátogatják az embert, és ha úgy látják, hogy az illető kész foglalkozni velük, akkor segítenek. Ha csak fecseg róluk, akkor elillannak.

Művész Páholy rovatunk az MMA támogatásával készült

Válogatás Mikszáth Kálmán műveiből

Aranyos felhők

„Ha a Csákónak szarva volna, most rá lehetne tenni a rézgombot”

1882

Még mai napig is emlegetik a tiszteletes asszonyék, pedig már ötödik éve, ahogy megesett. A kislányokból nagyok lettek, szerettek, szenvedtek azóta (Miminek a vőlegénye is meghalt), a nagyasszony is nem egy bajon ment keresztül új baj elé, – hanem azt a tehénesetet csak nem felejték el maig sem.

Mert ám nem olyan akármilyen tehén volt az! Nagyon nehezen szerezték. Garasonkint kuporgatták össze azt a nyolcvan forintot (azonfelül hetven krajcár borravalót a kötél fejében), amennyibe került. Azután úgy megszokták, de úgy megszokták, még mielőtt ismerték volna… míg a pénz gyűlt a sovány penzióból, meg a varrásból, kötésből, százszor oda képzelték előre az istállóba…

Csákó lesz a neve, mert szarvai lesznek s azok elállnak majd alul, míg felül szépen összeborulnak, mint ahogy azt a tehénszépség megköveteli.

Hosszú ráncos nyaka lesz a Csákónak, még tán csöngettyűt is hagy rajta az, akitől megveszik (Kriska már azt az embert is megálmodta: egy széles képű tót lesz, bibircsókkal a homlokán, – de tréfán kívül). Igaz, majd elfelejtettem, hogy a szőre pedig mintha mosva lenne, néhol sárgát játszik majd, mint a kanárimadáré…

Mikor azután megvették, biz az egy kis változáson ment át, szegényke: a szarvait, két csonka csücsök híján, egészen elharapta a valóság, karcsú sem volt, hanem inkább potrohos, szőre se vakító fehér (szebb is talán a tarka), hanem a teje… az valami pompás tej volt, sokkal jobb, mint a képzeletbelié.

És a Csákó nevet is fölvette. Minden rendben volt. Már azelőtt is nyugalom honolt az özvegy papné házikójában. Nem történt ott egyéb emberemlékezet óta, mint a kis Kriska eltörte egyszer a kávés-ibriket; félesztendeig sajnálták s azóta egy zöld bögrében tartják a leszűrt kávét…

Szegények, de megelégedettek voltak, most meg már éppen boldogok lettek, hogy ő is megvan,
ő, a Csákó. Lesz mármost minden a háznál, mert kenyér a tehén; olyan kenyér, melyből mindennap esznek, mégis mindig egész.

– No, gyerekek – hajtotta a nagyasszony –, ez tartja ki a lakodalmatokat. Úgy, úgy, Kriska! Ez fog férjhez adni benneteket. No, mit nevetsz, te kis gyík? Te… te, Mimi fiam. Hiába nevetsz. Úgy lesz, amint kigondoltam.

És a nagyasszony tisztes, mindig komoly arca majdnem mosolygóra indult e szavaknál. Már hogy is lehetne másképpen? Hiszen nem beszél ő a világba. Lám, a tehén is csak szóbeszéd volt, most pedig már ott áll a jászolnál.

– Hja bizony! A vajat eladjuk, bárányaim, meg a fölösleges túrót, s abból szerezzük be lassankint a stafírungot. Hát ugye mégis a Csákó köti be a fejeteket? Ámbár nem szeretem, gyerekek, hogy olyan bolondos ökörnevet adtatok annak a kedves állatnak. Még majd megapprehendál…

Tovább is erről beszélt volna a nagyasszony, ha a két lányka össze nem felesel, ki köpül közülök először. Juj, milyen öröm lesz az, ott pacskolni a sűrű föliben…

És ugye mindig szombaton fognak köpülni? Ezer nagy kérdés merül fel. Hol lesz a köpülő? Az udvar közepére teszik ki. Ki szedi ki a vajat? Te szeded ki, mamácska? Melyik tálba rakod, édeském? Hát persze a nagy drótos tálba, hogy beférjen, mert sok lesz – ha valahogy el nem romlik…

Már tudniillik a tehén, mert kényes portéka az. Miért is jutott eszükbe ez az eshetőség? Tíz aggodalom egy végben. Persze, hogy kényes jószág a tehén: szemtől jön neki, gonosz emberek megronthatják tejét (mert vannak olyanok, akik tudnak valamit ebben), a rossz széna is felboríthatja a teli zsétárt, ha meg nem jól fejik, meddő lesz…

De hátha rosszabb is eshetik? Csak el kellett indulniok a balsejtelmek útján, fölszedték minden bogáncsát. Kitörheti lábát, mikor künn szaladgál vagy mikor kihajtják, beletorkoskodik a lucernába s felfúvódik, mint a kántorék tehene harmadéve! Hanem már az ilyet nem élné túl a nagyasszony.

– Mindjárt az Ipolyba ugranám, gyerekek. Be én, igazán mondom, mert elveszünk, semmivé leszünk, ha annak a tehénnek valami baja esik. Vigyázzunk rá, mint a szemünk fényére. No, ne sírjatok hát, bolondok. Mimike, törüld meg a szemedet: hiszen nem ugrom még… Oh, oh, de nagy csacsi vagy, Kriska fiam…

Valami kevés mégis megmaradt ebből az aggodalomból ezutánra is. A tehenet se másnap még, se harmadnap nem merték kiereszteni a mezőre, otthon kedveztek neki szoktatóba, hússzor is megnézték, megitatta-e az Ancsa leány, kapott-e répát, van-e friss alomja, jó étvágya?

Kriska egy rézgombot talált az udvaron. Megörültek, hanem el is szomorodtak. Ha a Csákónak szarva volna, most rá lehetne tenni a rézgombot. Olyan szép lenne vele!… De csak sírni való dolog is, istenem, hogy a Csákónak szarva nincsen…

Aznap, hogy először hajtották a mezőre, (mert otthon végre is ki győzné takarmánnyal?) az Ancsát adták mellé. A tiszteletes asszony már korán reggel a szőlőbe ment, úgyhogy haza se jön uzsonnáig. Csak a két lányka maradt otthon. Nosza, ezek is felkerekedtek: ők bizony megnézik a Csákót, mit csinál. Kriska bizonykodott, hogy oda talál a földjükre.

Nem messze volt; baj nélkül értek az ugarra. A Csákót is jó hangulatban találták: szépen legelt s kedélyesen kergette le magáról farkával a legyeket.

Az Ancsa szolgáló, ki csak gyerek volt még, (a libapásztorságtól került a tehén mellé) megörült a kisasszonypajtásoknak, s mesés dolgokat mondott nekik a Komár Mihályék rétjéről, hol annyi a magvas, mint a marmancs, s még madárfészket is tud rajta egy helyütt, csak azt várta, míg a tojásokból kikelnek a kicsinyek. Azóta már meg is nőhettek…

– Nézzük meg – mondá Mimike hirtelen elhatározással.

– Vezess bennünket! – sürgeté Kriska. – A mamának is hozunk. De nem engedem megsütni.

Elindultak, s egy teljes óráig járták a réteket, ahol annyi látnivaló van: füvek, virágok, olyan alakúak, mint a késpenge, a kenderáztatók, (ej, Mimi, emlékszel-e, mikor kicsiny korunkban azzal ijesztettek, hogy ide hozzák a rossz gyerekeket a rossz szellemek?) a zúgó nádas kacsáival, gémjeivel, a helység kútja, mely olyan mély, hogy nappal is a csillagokat látná az ember a fenekéről. (Nem tudom, igaz-e… Mit gondolsz, Kriska?)

Hanem mikor visszatértek a barangolásból elfáradva, nyomban megbüntette őket az Isten, amiért magára hagyták a szegény Csákót, – mert ennek csak hűlt helye volt már. Elveszett, oda van!

A rémület meghalványította a kis arcokat. Szívük hangosan dobogott. Körülnéztek a nyitott tájon: nincsen a Csákó sehol… sehol.

Elhajtotta valami gonosz ember, vagy visszament a régi gazdájához. Sohasem fogják megtalálni többé. Annak az embernek, akitől vették, ki tudná a faluját? Talán nem is ebben az országban lakik?

Ancsa a földre vetette magát s elkezdett jajveszékelni.

– Ancsa, ne bőgj most – mondá Mimi (ő volt az öregebbik, ő vette át az intéző hatalmat). – Siess anyánkért a szőlőbe… Mondd meg neki, beszéld el neki, mi történt.

Mérgesen dobbantott lábacskájával, mint ahogy édesanyjától látta nagy események idején.

– Miért nem mozdulsz? Szaporán eredj! Te pedig, Kriska, szaladj a bíróhoz, doboltassa ki. Útközben kérdezősködj az emberektől.

Én majd a szomszéd faluba futok.

Elmentek a gyerekek, ki jobbra, ki balra, neki a széles világnak, a Csákót keresni. Hegyről a völgybe, dűlőrül dűlőre, benéztek a hegyszakadékokba, remegve, zsibbadozó lábbal nyargaltak az árkok mentében, harsogva kiáltozták be az erdőt, a cserjéseket.

– Csákó! Csákó! szólalj meg, hol vagy?

Nem szólalt meg sehonnan. Ni, a csöngettyűje hangja… mintha hallanák, úgy rémlik… Nem az volt, dehogy az volt, darázs-döngés ez csak… A Csákórul senki sem tudott hírt adni. Jövők-menők a fejüket rázták. Elveszett az, vége van annak örökre.

Éhesen, rogyásig kimerülve találkoztak estefelé a falu alatt. Hazatartottak a szegény gyerekek. Egyik se kérdezte a másiktól: megvan-e a tehén? mindenik arca beszélte, hogy nincsen. Komoran, lecsüggesztett fővel mentek be az udvarba. Hol keressék már, hisz mindjárt sötét lesz?

Hát amint beértek a tornác alá, egyszerre csak valami csöngettyűszó üti meg a fülüket; de már ez igazi, valóságos csöngettyű.

Mimike összerezzent.

– Pszt, Kriska! Hallod?

– Hallom. Szent isten…

– Hiszen ez a Csákó! Az, az!

Odafutottak az istállóba. Hát persze, hogy a Csákó volt. Itt van, nem szökött el, hanem csak elunta magát künn a mezőn s hazajött hűségesen.

– Oh, te csúf, te gyalázatos! Látod, látod, mennyire megijesztettél bennünket! Hát történt valaha ilyen eset, ilyen furcsa eset a világon?

Lett öröm; mindjárt nem voltak fáradtak, táncoltak, ugráltak a Csákó körül, aki olyan szépen hazajött… (De megszalasztottál, kis bolond tehénkénk!) Míg egyszer csak újra elborult a Mimike homloka: eszébe jutott, hogy hát a mama?

Az bizony, a szegény megijedt mama merre lehet? Bizonyosan a Csákót keresi valahol. Talán keservesen siratja bolyongva, meglehet, el is ájult ijedtében, vagy talán…

Ki sem merték mondani azt a megdöbbentő szót, hogy hátha beugrott, elölte magát az Ipolyba, amint előre megmondta?
Minden csöpp vérük meghűlt e rettenetes gondolatra. Reszkettek, amint megfogták egymás

kezecskéjét, s elindultak némán, édesanyjukat keresni.

De hova, merre?

Az esti szürkület ereszkedni kezdett. A torony legtetejét már elnyelte. Siessünk, siessünk! Jó emberek – kérdezgették –, nem láttátok a mi anyánkat valahol?

A tiszteletes asszonyt senki sem látta hajnal óta. Ha baja nem történik, bizonyosan itthon lenne már.

A kínos előérzet hihetetlen sietésre sarkallta; nádason, mocsáron, a Hollócska folyón át keresztülgázoltak, ruháikat nem kímélve csatakosan, érkeztek a szőlőbe, mert onnan kell a nyomokat keresni.

Aminthogy ott is tarkállott óriási nyomnak a tiszteletes asszony ócska wiklerje a diófa alatt. De nini, káprázat-e? hiszen rajta fekszik maga a tiszteletesné is.

Örömrepesve futottak hozzá, s Mimi lelkendezve kiáltá: – Mamácskám, mamácskám… megvan… megkerült.

A fölriadt nagyasszony haragosan mordult rájuk:
– Fölveritek itt az embert… már le se dűlhet egy kicsit. Mit csináltatok a ruhátoknak? Csupa sár, csupa lucsok. Ejnye mordizomadta gyerekei… Nos, ugyan mi került meg?

– A Csákó… a mi Csákónk!

A nagyasszony kidörzsölte apró kék szemeiből az álmosságot s ásítván egyet, csodálkozva kérdé:
– Hát el volt veszve?

Kriska ámulva hebegé:
– Nem mondta meg az Ancsa?

– Nem is láttam. De beszéljetek már…

A lánykák összenéztek. Hát miért szaladgáltak ők egész nap kétségbeesve, hiszen éppen semmi se történt? s ezen aztán olyan sírásba törtek ki, hogy majd fölvették vele az egész szőlőhegyet.

A tiszteletes asszony megértvén a dolgokat, addig-addig törülgette arcukat a keszkenővel, csitítván őket: „no-no, bolondok… legyen eszetek, kis macskáim”… hogy maga is elpityeredett, s úgy hármasban siratták a szegény Csákót – mert hátha mégis elveszett volna?

Vége

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom