Ostrom-Vár

„A növendékeknek szigorú napirendjük volt, amely egyaránt beosztotta a lelki és szellemi fejlődésre szánt időt...”

Nem elitképző intézménynek indult, mégis azzá vált: működése során a négyszáz éve megálmodott Pázmáneum számos főpapot és kiváló lelkipásztort adott a hazának

Forrás: Pázmáneum

Négyszáz éve született meg Pázmány Péter esztergomi érsek terve egy korszerű bécsi magyar papnevelő intézet fölállítására, megelőzve a nagyszombati egyetem alapítását (1635) és a főpap bíborosi kinevezését (1629) is. Évszázadokon át volt a magyar egyház legnagyobb szemináriuma, növendékeiből csaknem minden évfolyam adott egy megkerülhetetlen egyházit, az intézmény pedig rövid időre még a vasfüggöny felhúzása után is a magyar egyház legfontosabb helyszínéül szolgált: itt töltötte élete utolsó négy évét Mindszenty József bíboros.

November van, a katolikus hagyomány szerint „halottak hónapja”, amely nevét a hónap élén álló két jeles napról, Mindenszentek főünnepéről és az azt követő halottak napjáról nyerte. A szeptember–októberben esedékes mezőgazdasági munkák miatt a kora újkori Magyarországon általában erre a hónapra időzítették a tanévkezdést, és ekkorra már zajlott az egyetemi oktatás őszi szemesztere is.

Ha négyszáz évvel ezelőtt békeidő lett volna, minden bizonnyal a korabeli gyakorlatnak megfelelően 1619 őszén elkezdődött volna egy frissen alapított papi szeminárium – a legnyugatibb magyar alapítású felsőoktatási intézmény – tanulmányi élete is. Pázmány Péter esztergomi érsek 1619 év elején bocsátotta ki a róla elnevezett intézet, a bécsi Pázmáneum első alapítólevelét. A papnevelés céljára létrehozott intézmény ezzel mintegy másfél évtizeddel előzte meg a nagyszombati egyetem 1635-ös létrejöttét.

Pázmány célkitűzése az volt, hogy hatékony és minőségi oktatással elősegítse a magyarországi papképzést, amely a három részre szakadt és ekkoriban protestáns többségű országban a magyar egyház történeti folytonosságának és megerősödésének zálogát jelentette. Az alapítólevél rendelkezett arról, hogy a szeminárium növendékei az 1365 óta működő, és a magyarok körében kezdetektől fogva népszerű bécsi egyetemet látogassák, amelyet ekkor már Pázmány közege, a jezsuita rend vezetett. Korszerű tanításai elveik évszázadokra meghatározták az európai felsőoktatást. A főpap ennek ellenére 1619-ben mégsem őrájuk, hanem az esztergomi székeskáptalan egyik alkalmas kanonokjára bízta volna a friss intézmény vezetését: elképzelése mögött nem nehéz fölfedezni azt a szándékot, amely a magyar katolicizmus intézményi struktúrájának erősítését célozta. Ezzel két legyet üthetett egy csapásra: a növendékeknek a lehető legjobb szellemi képzést biztosíthatta a jezsui­táktól, miközben az általa alapított szemináriumban a lelki nevelés és a közösségi élet hazai sajátosságokat nyújtott.

Gondosan meghatározta az ideális hallgatók kritériumait is. A szemináriumba jelentkezőknek törvényes házasságból kellett származnia, írásban kellett nyilatkoznia a papi hivatás melletti elköteleződésről, és arról, hogy ehhez a megfelelő stúdiumokat elvégzi, felszentelése után pedig három éven át az esztergomi főegyházmegye szolgálatában kellett tevékenykednie. Abban az esetben, ha meggondolja magát, elbocsátanák, vagy nem szolgálja le a három évet, köteles megtéríteni a rá fordított költségeket. Pázmány elképzelései szerint a növendékeknek nagyobb részt a magyarok, kisebb részt a felvidéki tótok, horvátok és magyarországi németek közül kellett kikerülniük, és előzőleg valamely jezsuita gimnáziumban kellett tanulniuk.

Az alapítási szándékot azonban keresztül húzta a történelem: a harmincéves háború kitörése és Bethlen Gábor erdélyi fejedelem nyáron meginduló hadjárata miatt Bécs élete jó időre felfordult, a zűrzavaros évek pedig elodázták a szeminárium megnyitását.

Mindehhez hozzájárult az is, hogy az esztergomi székeskáptalan nem tudta az intézmény vezetésére vonatkozó érdemi, részletes instrukciókkal ellátni az első prefektust.

A fenti tapasztalatok után Pázmány ezért 1623-ban némileg módosította eredeti tervét, és úgy döntött, hogy a szeminárium irányítását mégis az egyetemet működtető – és ezért tapasztalt, felkészült szakemberekkel rendelkező – jezsuita rend kezébe adja. A székeskáptalan ősz elején beleegyezett a változtatásba, és 1623. szeptemberében megszületett az új alapítólevél. A papnevelő Mindenszentekkor nyílt volna meg húsz növendékkel, de a történelem ismét közbe szólt: Bethlen Gábor megindította második hadjáratát, úgyhogy az első hallgatók végül csak a következő év májusában érkeztek meg Bécsbe. A Pázmáneum tehát 1624-ben végre megkezdte működését.

Ettől fogva nem volt visszaút. A szeminárium mindössze néhány év alatt olyan sikeressé vált, hogy már 1630-tól több magyarországi főpap kérte, hadd küldhessen növendéket saját egyházmegyéjéből Bécsbe, a pázmániták közé. A kispapok otthona először az Annagassén volt, majd 1628-ban átköltöztek a Postgasséra, ahol az intézmény  – néhány kisebb megszakítástól eltekintve – egészen 1900-ig működött. A századfordulón kapott új, a monarchia kori építészet jellegzetességeit magán viselő palotát a Boltzmanngassén, ahol ma is áll, és a bécsi katolikus magyarság lelki-szellemi központjaként működik.

Az évszázadok során számos tudós és főpap került ki az intézményből, amelynek célja kezdetben főként a gyors és elfogadható minőségű, de mindenekelőtt nagy létszámú papnevelés volt. Hogy mennyire sokat jelentett ez, azt remekül mutatja az esztergomi főegyházmegye legelső ismert sematizmusának (1647–48) adatsora.

A középkor végén kilencszáz plébániát számláló érsekségben ekkor mindössze százhatvan pap működött, akiknek munkáját hetven, különféle engedéllyel rendelkező világi lelkipásztor, úgynevezett licenciátus segítette. A sematizmusban azonban szerepel a papnövendékek névsora is, jelezve, hogy készülődik már a papi utánpótlás felmentő serege: Pozsony, Nagyszombat, Bécs és Róma magyar szemináriumában kilencven kispap, köztük negyvenöt pázmánita készült hivatására. Túlzás nélkül mondhatjuk: ez az intézmény és ez a generáció fordította meg a felekezeti arányokat a század végére hazánkban.

A Pázmáneum első korszaka 1784-ig tartott. Az eddig eltelt másfél évszázad során kétezer-egyszáz növendéket képzett ki, hatvanhatból lett püspök, kettőből esztergomi érsek, egyből bíboros. A két érsek egyike Széchényi György, a század legügyesebb főpapja, aki nem csak a katolikus megújulás intézményeihez szükséges pénzügyi hátteret tudta megteremteni, de saját családjának jövőjét is megalapozta. A pázmániták a barokk szellem kiteljesítésében is múlhatatlan érdemeket szereztek, hiszen nemcsak kiváló lelkipásztorokká váltak, de gyakran tudományos vagy kegyességi munkákkal is szolgálták az egyházat.

Noha ekkoriban Rómában nevelkedett a magyar egyházi elit, a Pázmáneumnak mégis kulcsszerep jutott azzal, hogy élen járt „a társadalom számára hiteles, értékközvetítő katolikus papság megteremtésében” – írja Fazekas István, az intézmény kora újkori történetének monográfusa.

II. József 1784-ben más utat szánt a sikeres papnevelőnek. Bezáratta az intézményt, növendékeit a pozsonyi generális szemináriumba küldte, épületében süketnéma intézetet rendeztetett be, a működését biztosító alapítványokat pedig a Vallásalaphoz utalta. Az intézmény tizenkilenc évig nem működött.

Egy esztergomi kanonok, korábbi pázmánita növendék vezetésével 1802-ben indulhatott újra a tanítás, az időközben megváltozott egyházpolitikai helyzetnek megfelelően pedig profilja egyre inkább az elitképzés irányába mozdult. A növendékeknek szigorú napirendjük volt, amely egyaránt beosztotta a lelki és szellemi fejlődésre szánt időt, a pihenést, az étkezéseket és az öltözködést is. A szeminaristák ruhája Pázmány halála után lett egyszínű kék, ekkor vált az egyházi közegben ma is jól ismert „pázmánita kék” árnyalat a növendékek messziről látható védjegyévé.

Beke Margit, az intézmény újkori történetének monográfusa elitképzőként tartja számon, a XIX–XX. századi időt pedig az 1895-ben alapított, és számos kiváló tudóst, művészt, politikust és diplomatát nevelő Eötvös Collegiumhoz hasonlítja. A párhuzam annak ellenére találó, hogy kezdetben egyik intézménynek sem volt célja az elitképzés. Az Eötvös Collegium tudós tanárok nevelésére alakult, Pázmány pedig a második alapítólevélben maga utasította a leendő elöljárót arra, hogy csak kevés kispapot engedjen a hosszú ideig tartó rendszeres filozófiai és teológiai tanulmányokra, mert „az egyházmegye sok papot kíván”, továbbá „a jól képzettek vonakodnak elfogadni a gyengébb javadalmazású plébániákat”.

A két intézménynek saját kora egyházi és világi értelmiségére gyakorolt hatása mégis nagyon hasonló, ráadásul ennek tetőpontja is közel azonos időre esik: az 1900 és 1945 közötti évtizedekre (illetve az ekkor végzettek későbbi működésére). Szinte szimbolikus, hogy pár év különbséggel költöztek új épületbe, a palotákat pedig ugyanahhoz az építész iskolához tartozó szakemberek tervezték: a Ménesi úti Eötvös Collegiumot Alpár Ignác (1910–11), a boltzmanngassei Pázmáneumot Czigler Győző (1900).

A paloták közti hasonlóság leginkább talán a mindkét épületen megtalálható timpanonban mutatkozik meg, de míg a Pázmáneum kápolnájának belső, udvarra néző timpanonja csúcsán kereszt áll, addig az Eötvös Collegium utcafronti timpanonjának két oldalán Minerva baglyai kaptak helyet. (A Pázmáneum építkezéseit és költözését lebonyolító rektor, Széchenyi Miklós néhány évre rá győri püspöki kinevezést kapott, és székvárosában ugyanezzel a brigáddal fölépíttette a „Rába-parti Pázmáneumot”, a győri szemináriumot is, homlokzatán az elmaradhatatlan timpanonnal.)

A hallgatók fejlődésének záloga – természetesen a kiváló oktatók mellett – mindkét intézményben a saját könyvtár, valamint a közösségi élet volt. A pázmáneumi önképzés gyökerei 1839-re nyúlnak vissza, ekkor alakult a reformkor szellemétől ihletett Magyar Irodalmi Kör, amely a latin oktatási nyelv és a német nyelvű városi közeg mellett az anyaország nyelvében való elmélyülést szolgálta. Figyelembe véve, hogy már az alapítástól fogva számos szlovák, horvát és német etnikumú pázmánita volt, a magyar irodalmi nyelvismeret az ő kapcsolatukat is szorosabbra fűzte a többségi lakossággal, méghozzá a kultúra segítségével. Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc után a kör ugyan feloszlott, de 1862-ben új formát találtak az önképzésre: az esszépályázatot, amely történelmi, lelkipásztori és pedagógiai témákat ölelt föl.

A Pázmáneum új épületében a nevelés magyar szelleme szó szerint a falakról is sütött. Míg Pázmány idején a katolikus hitet Bécsben nemzetek felettisége – egyben birodalmisága – és a szintén katolikus uralkodóval való kapcsolata jellemezte inkább, addig a századfordulóra számos magyar vonással gazdagodva erősebb nemzeti jelleget öltött. Jó példa erre az intézmény kápolnájának oltárfreskója, amely a Székely Bertalan- és Lotz Károly-tanítvány Angyalffy Erzsébet festőnő munkáját dicséri. A szentélyfal historizáló motívumokkal keretezett felső harmadában Patrona Hungariae látható a magyar szentekkel: jobbról Szent Istvánnal, Szent Imrével, Szent Lászlóval, Szent Erzsébettel, balról Szent Erzsébettel, Gellérttel és – az akkor még nem szent – Margittal. Alatta Jézus Szíve angyalok körében, hiszen 1900-ra, az új épületbe költözés idejére XIII. Leó pápa Jézus Szíve-évet hirdetett.

A nemzeti hagyományokhoz illeszkedő lelkiség mutatkozik meg a pázmániták Magyar Egyházirodalmi Iskolájának jelmondatában is: „Édesanyánkért, az Egyházért és a Hazáért”. Az irodalmi önképzőkör célja a tagság általános szellemi képzése és szépirodalmi művelődés volt különféle előadások, dolgozatok, költemények, műfordítások és könyvkiadás formájában. Létezett emellett Szociális Kör XIII. Leó pápa híres, Rerum Novarum kezdetű enciklikája szellemében, hogy a társadalmi problémák elmélyült ismerete minél jobban fölkészítse őket majdani lelkipásztori szolgálatukra.

Nem volt hiány a kötetlen, humoros diák­szerveződésben sem: „a komoly munkában elernyedt kedélyek felvillanyozására”, mulattatásra és szórakoztatásra alakították meg a Pirkadat nevű kört, egy – a szemináriumi életformához képest laza – diáktársulást és az azonos nevű újságot 1900-ban.

A humoros műsoros esteken tea, rum és sütemény társaságában előadásokat tartottak, olykor a szemináriumi élet ihlette témákban kabarét szerveztek például „Horkolás a jelszó” címmel, vagy farsangkor zsákban futás, sakkverseny, lepény- és virslievés volt a program. A Pirkadat újság színes, rajzolt címoldalára a pirkadó és mosolygó nap képe került. Még indulójuk is volt, amelyben a „paccok” a régi pázmániták szabad életéről daloltak, arról az időről, amikor még fokossal jártak a külvárosban és nyulakra vadásztak.

Ugyanekkor Budán, a Ménesi úti Eötvös Collegiumban szintén megtalálták a feszült tanulás szelepét. A collegisták lapja az Újhold címet viselte – címlapjára ennek megfelelően került egy mosolygó hold –, kabaré előadásaikon a collegiumi élet paródiái kerültek színre. A hivatásra készülő és szellemi fogékonyságának csúcsán lévő fiatal értelmiség közösségi életében ugyanolyan funkciót töltött be, mint a pázmániták Pirkadata. A collegistáknak is volt indulójuk, bár ez a jellemző szabadszájúság jegyében született, így aligha találnánk meg pázmánita párhuzamát. Volt példa az országos közösségi mozgalomhoz csatlakozásra is: az első világháború után mindkét intézményben megalakult a cserkészet. A Collegium kurátora, Teleki Pál tiszteletbeli országos főcserkész volt, a pázmánitákat pedig egy alkalommal Sík Sándor, a cserkészet magyarországi meghonosítója látogatta meg.

A hasonlóságok sorát hosszan lehetne még folytatni, a később magas karriert befutott pázmánitáktól és collegistáktól kezdve a diákélet további apróságaiig, de a lényeg talán mégsem ez. Mindkét intézmény páratlan módon járult hozzá a korabeli magyar értelmiség neveléséhez: a tehetség gondozásával, a felelősségteljes értelmiségi hivatás kibontakoztatásával, és végső soron a szolgálatra neveléssel – legyen szó lelkipásztori szolgálatról vagy a collegiumi igazgató, Keresztury Dezső jelmondatáról, „Szabadon szolgál a szellem”.

Megható, ám a fentiek ismeretében mégsem meglepő epizód a Brusznyai testvérpár hivatásválasztása. Életükön keresztül szimbólumszerűen sűrűsödik össze a két intézmény, valamint a papság és az értelmiség helyzetének 1945 utáni alakulása.
A vezetéknév Brusznyai Árpád miatt csenghet ismerősen azok fülében, akik ismerik az 1956-os forradalom mártírjainak névsorát. Árpád, a fiatalabb fivér tanári hivatást választott, történelmet és klasszika-filológiát tanult 1942-től az Eötvös Collegiumban.

Veszprémben gimnáziumi tanár lett, aki diák­jaiból forradalmi csoportot szervezett 1956-ban, miközben életüket védve a harcoktól távol tartotta őket. Tekintélye és határozott fellépése mentette meg Veszprémben a szabadságharc alatt elfogott, gyűlölt pártembereket is a lincseléstől, mert ragaszkodott a rendes őrizethez és tisztességes bírósági eljáráshoz. Köztük volt Pap János, később a Veszprém megyei pártbizottság első titkára, Biszku Béla utáni belügyminiszter. Brusznyait – erkölcsileg megkérdőjelezhetetlen hozzáállása ellenére – a forradalom leverése után letartóztatták, életfogytiglani börtönre ítélték, Pap János azonban halálbüntetést kért rá. 1958-ban akasztották föl.

Bátyja, Brusznyai József – idén 97 éves, váci egyházmegyés – viszont papi hivatást választott, pázmánita lett. Ezerkilencszázötven nyarán egy éjszaka az Andrássy út 60-ba hurcolták, ahol alaposan „megdolgozták”. Ezután két évet még a kistarcsai internálótáborban töltött, csak Nagy Imre első miniszterelnöksége alatt, 1953-tól szolgálhatott újra papként. Megpróbáltatásainak elismeréseképpen 2013-ban Hit Pajzsa-díjat és Mindszenty-emlékérmet kapott. Akkor úgy fogalmazott: ha öccséhez hasonlóan ő is megkapja az „égi behívót”, akkor a Hit Paj­zsát átadja majd Árpádnak.
A kommunista diktatúra kezdetén a Collegium és a Pázmáneum helyzete is megváltozott: előbbiből 1950-ben diákszálló lett, utóbbinak alapítványi felügyeletét 1953-ban a Szentszék a magyarországi egyházi helyzetre való tekintettel a bécsi érsekre bízta.

A felügyeleti jog csak 2002-ben került vissza az Esztergom-Budapesti Főegyházmegyéhez. Az 1945-ös, majd 1956-os ausztriai magyar emigráció közösségi összetartozásának helyet adó épület 1968-tól állambiztonsági megfigyelés alatt állt „Ostrom-Vár” néven, a hírszerzés pedig már 1967 végén elrendelte a Pázmáneumba érkező és onnan küldött posta ellenőrzését. A figyelem csak fokozódott a forradalom kitörésének tizenötödik évfordulóján, amikor megérkezett a házba Mindszenty József bíboros, a magyar katolikus egyház feje.

Élete utolsó négy évében itt talált otthonra Mindszenty bíboros is

Forrás: Pázmáneum

A nyolcvanadik évében járó főpásztor, aki „mint otthonába” jött ide, a huszadik századi totalitárius politikai eszmékkel és rezsimekkel szembeni élő lelkiismeret volt. Több évtizednyi, kényszerű hallgatás után élete utolsó négy évében végre szabadon mozoghatott, látogathatta a másfélmilliós emigráns magyarságot, dolgozhatott emlékiratainak kiadásán. Bécs, a Pázmáneum valódi otthonná vált számára: visszafogottan élt, és ajtaja nyitva volt bárki előtt.

Szerény rezidenciáját a ház második emeletén, a mindenkori elöljáró, a rektor lakrészében rendezte be. Óvatosságból egy belső udvarra néző szobát választott, egyszerűen élt és fegyelmezetten dolgozott. A Pázmáneum volt nagy külföldi útjainak kiindulópontja is. Ezek elsősorban apostoli utak voltak, de a bíboros sosem mulasztotta el előtérbe helyezni a magyar haza és a hazai egyház jogfosztott állapotának fölemlítését. Ahová csak érkezett, hősként ünnepelték, komoly fejtörést okozva ezzel a vasfüggönyön inneni kommunista hatalomnak.

Mindszenty József visszaadta a Pázmáneumnak eredeti funkcióját is. Noha ténylegesen már évek óta nem működött szemináriumként, a bíboros jelenléte újra a bécsi magyar katolicizmus szakrális és szellemi központjává tette az intézményt. Itt tartózkodása során meghonosította az előesti szentmiséket, amelynek hagyománya így több mint negyven éve töretlen: a ház kápolnája ma is minden szombaton délután öt órakor várja a híveket magyar nyelvű liturgiára.
Annak ellenére, hogy Mindszenty bíboros életének bécsi szakasza csupán négy év volt, az életmű és a nyilvánosság szempontjából talán élete egyik legfontosabb része volt ez. Amikor 1975 tavaszán, néhány nap betegség után örökre lehunyta szemét a bécsi Irgalmasrendi Kórházban – ahol ma szobor őrzi emlékét –, halálhírét az osztrák rádió adását megszakítva jelentette be, kortársak szerint megszólalt a Stephansdom nagyharangja is. Gyászbeszédében még Franz König bíboros, bécsi érsek is azt mondta: „Mindszenty holtában is beszél”.

A Pázmáneum nem feledte el őt. Személyes tárgyai mellett íróasztala, halotti maszk­ja, a könyvtárban pedig tőle és róla kiadott, hazai és emigrációs munkák sora jelzi: itt élt a meghurcolt főpap. Alakját évente legalább kétszer – Bécsbe érkezésének és halálának évfordulóján – fölidézik. Ma az eredeti funkcióját nagyrészt elvesztett, tanulmányi és vendégházként működő Pázmáneumot ez az emlékezet, és a négyszáz évnyi hivatásgondozás ragyogó példái teszik igazán gazdaggá, amelynek vállalása nélkül nem lehetne a bécsi, sőt, ausztriai magyar katolicizmus legminőségibb programhelyszíne.

A Pázmáneum történeti jelentősége aligha becsülhető túl. Az alapító vállalásához mérhető tett volna az 1623-as újraalapítás négyszázadik évfordulójára visszaállítani eredeti feladatkörébe, amely a magyar katolikus értelmiségi nevelés egyik fellegvárává tette évszázadokon át.