Hétvégi melléklet

2019. november 16.

1116

Varázspálca

Vers

Luís Vaz de Camões: Najádok, kiknek hona a folyók

Najádok, kiknek hona a folyók,
melyek áztatják a sóvár mezőket,
láthatjátok, hogy szememből a könnyek
árja hasonló bőséggel zuhog.
 

Driádok, kik gyorslábú szarvasok
nyomában futtok, lenyilazva őket,
szemet láthattok, amely szívet öl meg,
győztesen, vadnál előbbrevalót!
 

Tegezt, folyót hagyjatok oda gyorsan,
ha meg akarjátok ismerni azt,
mint tör fel a kín egy ember szemében.
 

Napokat láttok kárba veszni sorban;
de nem jöttök hiába, mert nyilat
leltek övében, s könnyet az enyémben.

Szép új világ

A Bragança-ház

„Egy olyan világról álmodok, ahol jól és boldogan élnek a vidékiek a falvaikban, s nem akarnak a nagyvárosokba menekülni”

Mészáros Márton (Sintra)
Dom Duarte: A tapasztalatom azt mondatja, ha szimpátiával viseltetsz mindkét fél irányába, ha meghallgatod mindkét oldalt, ha eléred, hogy higgyenek benned, akkor nyert ügyed van
Dom Duarte: A tapasztalatom azt mondatja, ha szimpátiával viseltetsz mindkét fél irányába, ha meghallgatod mindkét oldalt, ha eléred, hogy higgyenek benned, akkor nyert ügyed van
Forrás: Miguel Valle de Figueiredo

Egy olyan világról álmodik, ahol jól és boldogan élnek a fejletlen országok lakosai a saját falvaikban, mondta Dom Duarte, a Bragança-ház feje. I. Mihály portugál király dédunokájával, aki ma Portugália királya lenne, ha az ibériai ország államformája monarchia lenne, a sintrai palotájában beszélgettünk őseiről, hitéről és  diplomáciai technikájáról.

– Előzékenyen körbevezetett itt, az elegáns sintrai palotájában, ahol sorra megmutatta az érdekesebbnek talált festményeket, műalkotásokat. Végül kikötöttünk Nuno Álvares Pereira hatalmas, szinte ember nagyságú képmása előtt. Miért kedves Önnek ez a portré?

– Nuno Álvares Pereira a legrégebbi portugál és galíciai nemesi családok leszármazottja volt, aki ezerháromszáznyolcvannégyben, huszonévesen azzal tűnt ki, hogy az atoleirosi csatában sikerült a parasztokból verbuvált csapatával vereséget mérnie az országot megtámadó kasztíliai királyi lovasseregre. Kezdetben bizalmatlanul fogadták ebben a szabadságharcban, amelynek az volt a tétje, hogy Portugália kiszabaduljon a Kasztíliai Királyság markából, de ezzel a csodaszámba menő, imént említett tettével egy csapásra népi hőssé vált. Összefogta a vidékieket, egységet hozott a megosztottságba. Egy évre rá már a portugál királyi hadsereg élén találjuk, az aljubarrotai ütközetben elért diadala évtizedekre meghatározó jelentőségű volt. A történelem során innentől kezdve a portugálok szinte mindig legyőzték a spanyolokat, visszaverték őket. Van bennem irónia, általában a spanyol újságíróknak is megmutatom ezt az olajfestményt, amely itt, az ebédlő falán lóg.

– Mit szólnak ehhez?

– Antonio Jiménez Barcának, az El Pais spanyol napilap szerzőjének is megmutattam. Már csak azért is, mert Pereirát nem sokkal az említett újságíró látogatása előtt avatták szentté, ebben nagy munkám volt. Pereira legyőzte a spanyolokat, de messzemenőkig kegyes volt az elfogottakhoz. Az Aljubarrotánál vívott ütközetet Szűz Máriá­nak tulajdonította, a kardjára is a Szűzanya nevét vésette. Azt követően, hogy meghalt a felesége, a lányát pedig feleségül adta Alfonzhoz, Braganza első hercegéhez, I. János király fiához, aszkéta életmódot élő karmelita szerzetesnek állt. Pereira ennél fogva
a családom egyik alapítója.

– Vannak még híres portrék a falakon. Mit kell tudni róluk?   

– Az államalapító első portugál királyt ábrázoló festményen a jelenet Alfonz proklamációját ábrázolja. A ló, amely a kép centrumában látható, azt az erőt szimbolizálja, amit a portugálok adtak a hódítónak, akit mi csak Afonso Henriquesnek ismerünk. Ő volt az, aki kimondta a korábban a Leóni Királyságtól függő ország függetlenségét, és egy életen át küzdött a mórok ellen. Az Ibériai-félszigetről történő kiűzésüket II. Ince pápának is megígérte, fogadalmát a lehetőségeihez mérten végre is hajtotta. Azért mondom el, mert a magyarok számára érdekes lehet, hogy nekünk is van érzékeny példánk az idegen elnyomásra. Minket nem szálltak meg a törökök, viszont hatszáz évnyi tapasztalatunk van az arab hódoltságról.

– A több száz éves festmények között látható a többi portugál király portréja is. De érdekes az a férfi, aki egy varázspálcát emel a magasba.

– Ez szimbolizálja azt, hogy a felvilágosodás mindenek felett állt, a filozófiát és a vallást is háttérbe szorítva. Ennek a háznak, amelyben élek, Marialva márkijai voltak a tulajdonosai. Marialva második márkija például jó barátságot ápolt Pombal márkival, aki újjáépítette Lisszabont az ezerhétszázötvenötös földrengést követően. A felvilágosodás éveiben mindketten tagjai voltak illuminisztikus társaságoknak. Ezekkel
a példákkal érzékeltetném, hogy milyen sokat köszönhet a portugál nemzet a királyi családoknak, az arisztokráciának.

– A Bragança-ház híres arról, hogy mindig is buzgón gyakorolta a római katolikus hitét. Igaz ez a közvetlen őseire is?

– A naplókból, feljegyzésekből, levelezésekből tudom, hogy miben hittek, miként éltek az elődeim.
Dédapám, Mihály király felesége miután mindegyik lányát kiházasította, Benedek-rendi apácának állt. Visszavonultan, relatív nagy szegénységben élt a Wight-szigeti Szent Cecília kolostorban, amelynek egy időben a zárdafőnöke volt. Amikor már idős volt, ezerkilencszázkilencben a sok közül az egyik unokája, az akkor tizenhét éves Bourbon-Pármai Zita meglátogatta. Zitát egyfajta felkészítés miatt küldték el a nagyanyjához, mert akkoriban már kiszemelték Károly, az osztrák trón várományosának feleségül. Hónapokat töltött a dédanyámnál, aki filozófiára, művészetekre, zenére tanítgatta az egyébként is jól edukált fiatal lányt, akinek a latin nyelvi műveltségét is tökéletesítette. A dédanyám tanácsokkal is ellátta a későbbi uralkodófeleséget, vallási és életmódbeli intelmei egy életre meghatározónak bizonyultak az utolsó osztrák-magyar uralkodó felesége számára. Zita bentlakásos egyházi iskolákban végezte a tanulmányait, korai özvegysége után felnevelte hét gyermekét, majd egyházfői engedéllyel évente három hónapot szerzetesi tevékenységet végezve kolostorban töltött. Hányatott, megaláztatásoktól nem mentes élete végén, ezerkilencszázhatvankettőben Svájcba, egy kolostor idősotthonába vonult, kilencvenhat évesen bekövetkezett haláláig ott élt. A dédszüleim révén való kuzinjaim, a liechten­steini, a belga uralkodók, a bajor hercegek – vagyis a Liechtenstein-ház, a Szász-Coburg-Gotha-ház, a Wittelsbach-ház tagjai – ugyancsak hívők, akárcsak a mi családunk.

– Jó kapcsolatot ápol a zsidó közösségekkel is, szeptemberben tért haza New Yorkból, ahova a helyi szefárd zsidók meghívására a kisebbik fiával, Dénessel látogatott el.

- A szefárd közösség elsősorban a történelmi zsinagógájuk alapításának évfordulója miatt hívott meg minket. Ezek az emberek azoknak a zsidóknak a leszármazottai, akik a római időktől kezdve Portugáliában és Spanyolországban éltek, de akiket a tizenhatodik században a katolikusok elűztek az országból. Az akkor holland telepesekből álló város vezetése nem akarta befogadni őket, ezért kénytelenek voltak Hollandiához fordulni ennek érdekében. Végül az anyaországi közbenjárással letelepedhettek az időközben a kontinens egyik legnépesebbé vált nagyvárosában. Csak félig-meddig komolyan teszem hozzá, hogy New York akkoriban holland kolónia volt Új-Amszterdam néven, és meggyőződésem, hogy a hollandok a világ legelőnytelenebb üzletét kötötték azzal, hogy átengedték New Yorkot az angoloknak. Egyébként a háromszázötvenhatodik évfordulóját ünnepeltük annak, hogy portugál zsidó közösségek érkeztek az újvilágba, nagyon szép ceremóniákon vettünk részt. A New York-i spanyol-portugál zsinagóga egyszerűen csodálatos.

– Közismerten sokat tett a Portugáliától negyvennégy éve elszakadt délkelet-ázsiai Kelet-Timor függetlenné válásáért.

– Kelet-Timorban nem olyan régen jártam, a parlamentjük a függetlenségükért vívott évtizedes munkámért állampolgársággal jutalmazott meg. A családomnak mindig is kedves volt ez az ország, nagyjából ötszáz évvel ezelőtt a timori vezetők azt kérték, hadd lehessenek portugálok, a portugál királyok pedig akkor örökletes timori állampolgárságot kaptak. Öt esztendeje az idősebb fiamat, Alfonzt felkenték tiszteletbeli liurainak, ami a timoriak félig-meddig szakrális, kitüntetett címzetes vezetője. Timor mintegy négyszázötven éven keresztül volt portugál gyarmat, a szomszédos Indonéziát a hollandok kolonalizálták. Portugália ezerkilencszázhetvenötben engedte el Kelet-Timort, de Indonézia azon nyomban megszállta a Timor sziget keleti felét. Polgárháború robbant ki, amelyet az indonéz hadsereg vérbe fojtott, minden negyedik timori életét vesztette a szabadságharcban.

– Mi a diplomáciai technikája, hogyan tárgyal?

– Pofonegyszerű: meditároként nagyon barátságosnak kell lenned mindkét oldallal. Azt hiszem, ez a diplomáciai technika nagyon jól működik, bár a legtöbb kormány nem él vele. Sikerre vittem a módszert az Angola és Cabinda közötti tárgyalásokban is, de a szíriai konfliktusban nem tudtam sikeres lenni. Szíriába többször elutaztam, közeli kapcsolatot ápolok Bassár el-Aszad elnökkel és néhány ellenzéki vezetővel is. A tapasztalatom azt mondatja, ha szimpátiával viseltetsz mindkét fél irányába, ha meghallgatod mindkét oldalt, ha eléred, hogy higgyenek benned, akkor nyert ügyed van. Egy felelős politikusnak vagy diplomatának nem a felek közötti haragot, hanem a megbékélést kell keresnie. Ilyen kényes szituáció a mai Európában csak egy van: az ukrajnai. Ismeretes, egy évvel ezelőtt az Orosz Ortodox Egyház bejelentette, hogy megszakítja kapcsolatait a konstantinápolyi patriarkátussal. Ez azután történt, hogy a konstantinápolyi pátriárka autokefáliát adományozott az ukrán egyháznak. Kíváncsi vagyok, mit hoz a jövő az ortodox és görög katolikus egyháznak Ukrajnában, magam sem látom, mi jelenthet megoldást az egyházszakadásban. Vannak országok, ahol tudnék segíteni, de oda nem mindig hívnak meg.  

– Bölcsen és logikusan gondolkozik, ez lenne a modern európai politikus ismérve?

– Szeretném hinni, hogy igen. Van timori diplomáciai útlevelem, ez segít bárhova eljutnom a világba. Ezzel a New York-i repülőtéren sem kellett sorban állással órákat várnom, ami rendkívüli segítség. Bizonyos országokkal máig jó a kapcsolatom, ilyen Bissau-Guinea, a Zöld-foki Köztársaság, Mozambik. Igyekszem más országok vezetőivel is szoros viszonyt kialakítani, hasznukra lenni.

– Évente legalább kétszáz napot utazással vagy külföldön tölt. Jól szolgál az egészsége?

– Idén töltöttem be a hetvennegyedik évemet, s nagyon jól érzem magamat. Különösen a trópusi országokban, a meleg időjárás nagyon jót tesz a magas vérnyomásomnak, az egyedüli egészségügyi panaszomnak. Figyelnem kell arra, hogy mit eszek, bizonyos dolgokat el kellett hagynom az étrendemből. A legtöbb zöldség, amit fogyasztok, a farmomról származik. Minden héten próbálok legalább napi egyszer tornászni, legalább öt-hat kilométert sétálok. Ütemes, gyors sétáról beszélek, de futni nem szeretek, nem illik hozzám. Ha tehetem, itt Sintrában sétálok, hegyre fel, hegyre le. És nagyon élvezem azt is, ha Budapestet sétálhatom körbe.

– Gyakran fordul meg a magyar fővárosban?

– Viszonylag, hiszen ott él az egyik kuzinom és jó barátom, Habsburg Mihály, aki számos királyi eseményen képviseli Magyarországot. A magyar köztársasági elnök helyett és megbízásából vett részt János luxemburgi nagyherceg májusi temetésén. Nagyra becsülöm azért, mert összetartja a mintegy ötszáz főből álló Habsburg-famíliát, s azért, amit Mindszenty bíboros boldoggá avatásáért tett az elmúlt évtizedekben. Ha megenged egy közbevetést, elmondom, mit gondolok a magyar modellről.

– Az Orbán-kormány menekültpolitikájára gondol?

– Igen. Összességében a magyarok remek példát nyújtanak arról, hogy milyen egy ország, amely az igazi demokráciát tiszteli és gyakorolja. Az igazi demokrácia nemcsak a nemzetközi szabályok követéséből, hanem a választópolgári akarat képviseletéből áll. Több európai állam igazi keresztény ország, még akkor is, ha például nálunk csupán a lakosság mintegy harminc–harmincöt százaléka él igazán hívő katolikus életet. Igaz, a szülők kimagasló többsége szeretné megkereszteltetni az újszülött gyermekét, követik a kereszténység morális elveit. Az európai kormányok viszont nem igazán törődnek ezekkel az értékekkel, tesznek a hagyományra, sőt, megkockáztatom azt is, hogy bizonyos politikusok szándékosan a kereszténység ellen dolgoznak. Azt nem lehet demokráciának nevezni, ha valaki megszerzi a hatalmat, aztán nem követi a választók általános akaratát, a józan ésszel szemben dönt.

– A konzervatív értékek őreként ismert, a kilencvenhetes prágai családkongresszus társelnöke volt, és azóta is több családkongresszuson vett részt. Miért hisz a család erejében?

– A saját példám inspirál. A Bragança-ház megmutatta, mit érhet el egy família tudással, jó szándékkal, kitartással. Őseim ezerhatszáznegyventől ezerkilencszáztízig Portugáliai királyai, ezernyolcszáztizenöttől hét évig Brazília királyai, legvégül ezernyolcszáznyolcvankilencig császárai voltak. Megőrizték a nemzeti szuverenitást, felvirágoztatták az országot, pártolták a művészeteket, az építészeti emlékek jelentős része is az ő „kasszájuknak” köszönhető. A világkongresszus mindig is szívügyem volt, kiemelkedően fontosnak tartom, hogy minél több boldog, sikeres család legyen a világon, ezért mentem el amerikai és mexikói konferen­ciákra is. Öt évvel ezelőtt a budapestin is jártam, ahol Erdő Péter bíboros nyitotta meg
a kongresszust, amelyet később Orbán Viktor kormányfő zárt. Ötezer ember vett részt rajta, nagyon izgalmas és hasznos volt. Az euró­pai kormányoknak támogatniuk kellene a családokat. A jó kormány azoknak a lelkére figyel, akik megválasztották. Magyarország kultúrája keresztény, mélyreható zsidó örökséggel. A magyar kormány pedig tisztában van ezzel, szépen gondozza a keresztény hagyományt. Itt, Portugáliában ugyancsak keresztény értékek mentén szerveződött az állam, bár van egy erős muszlim közösségünk. Azt viszont nem szabadna szem elől tévesztenünk, hogy a portugáliai muszlimok többsége egykori gyarmatokról, leginkább Bissau-Guineából vagy Mozambikból származik, netán már itt született. Az ő szüleik még harcoltak a függetlenségi mozgalmakban, a portugál hadseregben. Az adott ország önállóságának kivívása után pedig idejöttek, integrálódtak. Nem hinném, hogy bölcs dolog lenne válogatás nélkül, nagyszámú embertömegek előtt megnyitni az országok kapuit, mert a jelenkori migránsok többsége nem szeretne asszimilálódni. Más kultúrában, más klíma alatt éltek, ezt tudatosítani kell bennünk. A politikának átláthatónak, logikusnak kellene lennie.

– Portugáliában október elején tartották a parlamenti választásokat. Elégedett a végeredménnyel?  

– Szinte pontosan ugyanazt kaptuk, mint négy évvel ezelőtt. Akkor a szocialisták a Szociális Néppárttal alakíthattak kormányt, most pedig a Szociáldemokrata Párttal tehetik ugyanezt. Az elmúlt évek előrelépéseiből arra következtetek, a válságban megtépázott Portugália anyagi sorsa jobbra fordul, legalábbis nem tér ki abból a mederből, amit az elmúlt években követett. Nem szeretnék direkten politizálni, de azt megjegyezném, hogy nagyon sok konzervatív szimpatizál a kommunizmussal, mert a portugál politikai pártok közül a kommunisták a legkonzervatívabbak. Ellene vannak az illegális migrációnak, ellenzik a moralitás szétzúzását, a politikai gyűlöletbeszédet, elutasítják az eutanáziát. Sajnos, az abortuszt pártolják, pedig nem szabadna. A kommunista párt elnökével beszéltem is erről, belátta, hogy el kellene ítélniük az abortuszt. Mellesleg ők azok, akik támogatják a bikaviadalokat, a portugálok leghagyományosabb sporttevékenységét, amelynek gyakorlása miatt a legtöbb párt elégedetlenkedik. Mindenesetre, ami a politikát illeti, a spanyolokkal ellentétben mi, portugálok a felmerülő konfliktusokat mindig meg tudjuk oldani dialógusokkal. Ez a portugál politika évszázados hagyománya, Nuno Álvares Pereira óta.

– Szokott szavazni?

– A parlamenti választásokon nem járulok az urnák elé, mert nem kívánok egyetlen pártot sem támogatni. Az önkormányzati választásokon viszont mindig voksolok, hiszen ott városvezetőkről döntünk.

– Elnöke a lisszaboni székhelyű II. Mánuel Alapítványnak, amellyel alapvetőlen portugál nyelvű országok kultúráját, edukáció­ját, és részben gazdasági fejlődését támogatja. Mi az alapítvány célkitűzése?

– Az alapítvány nem politikai jellegű. A hatalmától ezerkilencszáztízben megfosztott utolsó királyunk, II. Mánuel özvegye, egy német hercegnő alapította. Olyan országokkal működünk együtt, ahol a portugál állam- vagy beszélt nyelv. Különösen Kelet-Timorban, Angolában, Mozambikban és a sokat emlegetett Bissau-Guineában, illetve Brazíliában vagyunk jelen. Nincsen jelentős gazdasági tőkénk, de megtesszük, amit megtehetünk. Különböző modern gazdasági vívmányokat tudunk olyan vidékekre szállítani, ahol elkél a segítség. Kelet-Timorban a bambuszültetvényekkel, Afrikában az óceánok szennyezettségével is foglalkozunk. Például Timor gazdaságilag fejletlen, alig egymillió lakosa van. Az UNESCO tavalyi felmérése szerint a lakosság 64,21 százaléka tudott írni és olvasni. Balin például vannak remek bambuszültetvényekkel foglalkozó szakemberek, azt a tudást elvisszük Timorba, a timoriaknak meg lehetőséget teremtünk arra, hogy továbbképzésen vehessenek részt Balin. Egy olyan világról álmodok, ahol jól és boldogan élnek a vidékiek a falvaikban, s nem akarnak a nagyvárosokba menekülni. Helyben kell segíteni, ez a legfontosabb.

– Együttműködik monarchista mozgalmakkal is.

– Valóban. Minden nagyobb városban vannak helyi csoportok, gyakran megyek el a rendezvényeikre, de polgármesterek is gyakorta hívnak vendégül a feleségemmel, néha a fiaimmal együtt. Évente mintegy negyven városba látogatunk el, különböző történelmi évfordulók, kiállítások, rendezvények alkalmából.

– Portugáliában hagyománya van király­pártinak lenni. Mit gondol, a tízmilliós lakosság hány százaléka rojalista?

– Az általam említett mozgalomba tömörülő tagok a legkülönfélébb politikai tendenciák képviselői. A többségük konzer­vatív, de akadnak köztük szocialisták, szélsőbaloldaliak. A Partido Popular Monárquico, a PPM mára törpepárttá lett, elvesztették azt az utat, amelyet az ezerkilencszázhetvennégyes forradalom utáni alapításuktól éveken keresztül képviseltek. Októberben alig kilencezren szavaztak rájuk. Az egykori alapító, Gonçalo Ribeiro Telles alapított egy másik monarchista színezetű pártot Partido da Terra néven, de a Nós, Cidadãos is monarchista által alapított tömörülés. A konkrét pártpolitikánál fontosabbnak tartom, hogy egy közvéleménykutató négy évvel ezelőtti felméréséből az derült ki, hogy a lakosság harminc százaléka támogatja az elnöki rendszert. A hetven százalékot kitevő többség java részt királyban gondolkozik…

– Népszerűnek számít a Bragança-ház?

– Igen, pedig hatévesen jártam először Portugáliában, mert a dédapám száműzése miatt nem jöhettünk haza. Ezért születtem Svájcban, de a felnőtt életemet itt éltem. Igyekszem az országot szolgálni fontos ügyekkel, de a bulvármédia is érdeklődik irántam, nyilván a származásom, a feleségem, a két fiam, a lányom miatt. Rendszeresen veszek részt koronázásokon, beiktatáso­kon, állami temetéseken és esküvőkön, de ezeket mindig magánpénzből fizetem, s ha tehetem, autóval vagy átlagos repülőjárattal utazom. kilenc éve volt egy közvéleménykutatás, akkor azt kérdezték az emberektől: „Köztársaságpártinak tartja magát?” Mindenki arra számított, hogy a válasz egyöntetű igen lesz, de csak a szavazatok negyven százalékát tették ki az igenek. Azt hiszem, a legtöbben azért ódzkodnak a monarchiától, mert azt öreg, elkorhadt, történelmi intézménynek tekintik. Azok, akik nem kedvelik, nem helyezik mai politikai perspektívába. Elsősorban azért utasítják el, mert azt mondják, a régi időket hozná vissza. Arról vitáznak, hogy jók voltak-e az egykori idők vagy sem, holott tudjuk, hogy a portugál monarchia a világ legdemokratikusabb monarchiája volt.

– Miként és mire készítette fel a három gyermekét?

– Halálom után Alfonz, a nagyobb fiam válik a család fejévé és trónkövetelővé. Huszonhárom éves, politikatudományi tanulmányokat folytat, hamarosan a haditengerészethez csatlakozik. Valaha helikopterpilóta voltam, megértem a döntését, hazafias választásnak tartom. A huszonkét éves lányom, Mária Franciska a lisszaboni katolikus egyetemen médiatudományt hallgat, a tizenkilenc éves fiam, Dénes pedig a brüsszeli flamandoknál, a Vrije Universiteit Brussel (VUB) társadalomtudományokat tanul. Néha maguk sem tudják, mit kellene képvisel­niük egy királyi család tagjaként, de számos jótékonysági és reprezentációs munkájuk volt már. Beletanulnak a szerepükbe, bár megvallom, hogy a román és a szerb uralkodóházak vezetőinek sokkalta nagyobb esélyük van arra, hogy visszakapják apáik trónját. Nagy örömömre Margit, a román korona őre és Sándor, az utolsó szerb trónörökös szinte uralkodónak járó életet él a hazájában.

Válogatás Mikszáth Kálmán műveiből

A szerelmes gentleman

„...a gavallér embernek nem szabad soha kompromittálni egy hölgyet”

1882

Ezeren írták le már a szerelmet, hogy milyen csodálatos, poéták, pszichológusok törték magukat, bebizonyítandók, hogy az asszony milyen rettenetes, vagy milyen angyali jó, elmondtak millió történetet, egyik ilyen, másik olyan felfogással, de az egyik se volt az igazi. Az a java, amit én mondok el most.

Pedig nem is magam csináltam, hanem úgy készen küldték egy vidéki levélben. Kiadhatnám a hírek rovatában is, mint megcáfolhatatlan napi tényt, sőt még a szereplő egyéneket is kiírhatnám – ha nem akarnék diszkrétebb lenni, mint e történetke hőse volt.

E történetke hőse pedig úgy ismeretes mindnyájunk előtt, mint igazi gentleman (ha nem csalódom, az új dzsentri-klub alakulásában is a résztvevők között említették), fölemelt fővel jár az utcákon, patentírozott szekundáns párbajoknál, s ítéletbíró becsületbeli ügyekben, akinek szava olyan, mint a septemvirális tábláé, mert nincs appelláta fórum tovább.
Mondjuk a derék fiatal urat Alfrédnak (mondjuk, mert a nőcsábítókat körülbelül e névvel keresztelik a regényekben). Nos, tehát a mi Alfrédünknek nagyon megtetszett egy szép, kedves fiatalasszony, akinek a férje járásbíró egy felsőmagyarországi városkában.

Alfréd vidéken szokott tartózkodni, mikor a Ház nem tart üléseket. Mert Alfréd természetesen törvényhozó. Az, hogy valaki törvényhozó legyen, éppen olyan divatos dolog mai napság az asszonyok előtt, mint hogy imádójuk összeérő inggallért viseljen. S Alfréd alkalmasint csak azért képviselő, mivelhogy ez ilyen dolog az asszonyok előtt. Hiába, mindent, ami van, bizonyos mély logika kapcsol össze a társadalomban!

Mivelhogy a menyecske nagyon megtetszett Alfrédnak, mikor otthon van, otthon udvarol neki, mikor pedig itt Pesten van, innen udvarol neki. Mert innen is lehet udvarolni.

Az ember bizonyos sűrű időközökben gyönyörű virágcsokrokat rendel meg azoknak, akiket szeret - a posta elviszi szívesen. S mivel a csokrok elhervadhatnak, míg olyan messzire érnek, hogy mégis megtegyék a kívánt hatást, legcélszerűbb minden ilyen csokorba egy-egy arany vagy gyémánt ékszert becsempészni, mert azt a kedves kezek rendszerint megtalálják, s a kedves szemek egész nap mosolyognak rá.

Alfréd így tett, s Júlia ámbár erényes volt, s ámbár igen szerette a virágokat, mindig jobban megörült a bennök lévő arany csecsebecséknek. A virágokat, kivált ha elszáradtak, gyakran kidobta az ablakon, de az ékszereket egyszer sem dobta ki. Legalább nem tud rá tanúkat felmutatni.

Az pedig jó jel – az Alfrédnak szótárában. Elkezdte az ostromot hevesebben a színhelyen. Nem ment, sehogy sem ment. A szép menyecske mindig kisiklott. Még hevesebben kezdte hát egy fokkal. A szép menyecske akkor kinevette. És még hevesebbre fordította egy fokkal. A szép menyecske akkor kiutasította.

Teljes kudarc, leveretés minden vonalon. S mi követi a leveretéseket Ausztriában vagy bárhol a világon? A hátrálás.

Lemondani. Ehhez filozófia kell és legalább nem kell hozzá virágcsokor, sem ékszer. S eszerint a lemondás nehéz ugyan, de sokkal kevesebbe kerül.

Alfréd is lemondott. De a lemondás sohase őszinte dolog, valami ül a kosarában mindig; s ez leggyakrabban a bosszú. Igen, ő bosszút akart állni a menyecskén minden áron.

Csakhogy ehhez nagy talentum kell. Mert dilemma jön: a gavallér embernek nem szabad soha kompromittálni egy hölgyet, Alfréd pedig kompromittálni akarta hölgyét, és meg akart maradni gavallérnak is. Tessék mármost ennek valami formát találni!

A szerelem is leleményes, de a bosszú még leleményesebb – kivált, ha már a remény utolsó szála is szétfoszlott a boldoguláshoz.

S ehhez járult egy nagy szerencse – amit különben közönséges emberek szerencsétlenségének szoktak nevezni – az, hogy az ékszerész-számlák még nem voltak kifizetve.

Ebből a szálból épült a dráma – vagy akarom mondani, vígjáték.

Alfréd elment az ékszerészhez s megkérte, pörölje be illetékes járásbírósága előtt: ő csak pörrel fizet.

S az ékszerészek nagyon jó lelkek – azok megteszik, hogy bepörlik az embert, ha az ember nagyon szépen megkéri őket.
Bepörölték s a pörök és a pörökhöz csatolt számlák, melyekben ki volt mutatva, kinek a számára volt rendelve az ékszer, s kinek küldték, odakerültek a szép menyecske férjének ítélőszéke elé.

...Ugye, hogy ördögileg volt kigondolva? De hát miért ne tehetne így egy ember, aki mérges, s aki már semmit sem remél? Hadd bűnhődjék a szép asszony is, ha ő szenvedett, hadd szenvedjen az is szégyen-kínt, gyalázatot, álmatlan éjszakákat!
Csakhogy az asszonyok nem olyanok ám, hogy azt előre lehessen tudni, mire mit éreznek, mire mit fognak cselekedni.
A szép asszony azt gondolta magában, hogy most már mindennek vége van, most már hiába mutatná ártatlanságát, senki el nem hinné. S ha vétkesnek hiszik, hát legyen az legalább. S legyen meg Alfrédnak is a vigasztalódása, úgyis eleget epedett szegény hiába.

Alfréd, aki lemondott, akkor boldogult, amikor lemondott. Rózsaszín levélben megküldte neki a szép asszony az igent. Egészen helyes volt. A járásbíró beadta a válópört a neje ellen. Az is okosan tette.

Ebben a történetben mindenki okosan cselekedett – csak talán az nem, aki leírta.

Vége

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom