Hétvégi melléklet

2019. november 2.

1102

Babazsúr

Vers

Dsida Jenő: Leselkedő magány

És egyszer, tudom, te is elmégy
a nyughatatlan árnyak útján.
Mogorva lesz, üres és értelmetlen
a hóbaguggolt kis fagyos faház.
 

Tárva felejted az ajtót.
Küntről beszitál, borzongat a köd
s az esti szél bezúg, besír
a végtelen fjordok felől.
 

Egy elfelejtett képedet
felakasztom a deszkafalra,
örökmécsest gyújtok elébe...
És csöndesen a küszöbre ülök.

Szellemidézés

Óvatos duhaj

„Két kezemen meg tudom számolni, életem során hány olyan szerepem volt, aminél ennyire működtek a boldogsághormonok...”

„...nem is hittem volna, hogy ilyen esélytelenül indulva, mint én, a tehetségem, a tisztességem és a szorgalmam végül eddig elvisz”
„...nem is hittem volna, hogy ilyen esélytelenül indulva, mint én, a tehetségem, a tisztességem és a szorgalmam végül eddig elvisz”
Forrás: MH/Papajcsik Péter

Felföldi Anikó a szó klasszikus értelmében vett díva, azzal a kitétellel, hogy mentes mindenféle allűrtől. Az első, ami eszünkbe jut róla – híres szerepei és kiváló humora mellett – a hűség. A magánéletben is, de még inkább a színházban, hiszen több mint ötven esztendeje a Budapesti Operettszínház színésznője. Örökös tag és érdemes művész. Fáradhatatlan, játékos, életvidám, kedves és segítőkész. A Jászai Mari-díjas művésznővel többek között új kihívásokról, régi kedvencekről, Honthy Hannáról és Whoopi Goldbergről is beszélgettünk.

– Ha jól számolom, ötvenharmadik évadát kezdte az Operettszínházban a Csárdáskirálynő szeptember eleji premierjével. Próbál most új darabot?

– Az előadásaimból csak az Abigél ment el pihenőre, az összes többi megvan. Az sem kevés, a Csárdással együtt öt, az nekem tökéletesen elég, és boldog vagyok vele, ha színpadra léphetek. Ott van a „szerelemgyerekem”, az Amerikai komédia, amit imádok, amit nekem írtak! Ez kötelez arra, hogy jónak kell benne lennem, és tényleg lubickolok is benne. Két kezemen meg tudom számolni, életem során hány olyan szerepem volt, aminél ennyire működtek a boldogsághormonok, és öröm volt bemenni próbálni, játszani, és az a nap egészen más volt.

– Nyilván vannak olyan előadások is, amelyek nagyon nehezek.

– Ilyen volt nekem a Mágnás Miska, amit egy súgógépes beugrással csináltam meg, délelőtt tizenegytől próbáltam, és háromkor már játszottam. Ott a szerep maga jó, a kleptomániás nagymama, de nem szerettem, mert előtte valakié volt. Ez olyan, mintha fel kellene venni másnak a ruháját, amit rá szabtak, mégis neked kell viselni. Megcsináltam tisztességgel, de sok olyan rész volt benne, ami nem az enyém. Most októberben megint lesz Elfújta a szél, amiben egy fantasztikusan aranyos karaktert, Pittypat nénit játszom, aki igazából senki, mégis ott van mindenhol, ellopja a tortát, minden lében kanál, állandóan elájul…

– És kéri a repülősóját…

– Annyira szeretem! Olyan kis színfolt, látszik rajta, hogy egy házsártos öreglány, aki ugyanakkor mindenben benne van. De még nála is jobb a Jövőre, Veled, Itt!-ben a takarítónő.

– De az olyan kicsi, nem is igazán szerep…

– Nem is harcolt érte senki, éppen emiatt, én viszont imádom. Ott kezdődött az egész, hogy eredetileg A Szépség és a Szörnyeteg idejében mutatta be a színház, amiben ugye a személyekből tárgyak lesznek. A Jövőre veled-ben van a férfi, a nő, a harmadik „szereplő” pedig az ágy. Az előadást láttam korábban a Madách Színházban is Udvaros Dorottyával és Hirtling Istvánnal, akkor ez az ágy Lőte Attila volt. Ott ő énekelte azt a dalt, amiben minden esemény zajlik, ebben az elszemélytelenedett felfogásban. Nem lehetett, hogy nálunk is ugyanez legyen, erre mondtam: „akkor legyek én takarító vagy nyomtalanító, nyomeltávolító”. Természetesen a takarítónőnél maradtak, pedig sokkal humorosabb lenne a nyomtalanító szerintem. De aztán az történt, hogy ebből az egy dalból több lett, mert a színészeknek kellett átöltözési idő, és már nem tudták táncokkal megoldani, nekem viszont ugyanarra a melódiára sikerült megálmodnom és elmesélnem saját versekkel. Végül hat ilyen song született, került be az előadásba a köztes idő történéseivel. Már nagyon régen, tizennégy éve játsszuk, és az is érdekes, hogy én voltam az egyetlen állandó pont ebben az előadásban, mert Janza Katának váltott partnerei voltak, illetve amikor babát várt, akkor Peller Anna játszotta el a szerepét. Megsegített a Jóisten, mert még mankóval, bottal is lehetett játszani. Szóval ezek a régi darabjaim jönnek vissza, remélem, nem felejtettem ki semmit. Ezek mind olyan jók, hogy tulajdonképpen nem is vágyom nagyon újra, újnak ott van nekem a Csárdás.

Felföldi Anikó: Mosolygott rám a szerencse, az emberek. Megengedhettem magamnak, hogy jó ember legyek
Felföldi Anikó: Mosolygott rám a szerencse, az emberek. Megengedhettem magamnak, hogy jó ember legyek
Forrás: MH/Papajcsik Péter


– Utóbbinak az évadkezdő kőszínházi premier előtt a Margitszigeten, júliusban előbemutatót tartottak. Milyen érzés volt újra a Szabadtéri Színpadon játszani? Ha jól tudom, utoljára elég rég járt ott…

– Amikor ezerkilencszázötvenhétben a Nemzeti Színházban voltam gyakornok, akkor a Margitszigeten játszotta a Nemzeti Az ember tragédiáját. Lukács Margit volt Éva, Básti Lajos Ádám, Lucifer Major Tamás, az Úr hangja pedig Bessenyei Ferenc. Ott nem volt se elektronika, se semmi, Bessenyei a toronyból mondta el az utolsó penitenciát. Akkor minden színben statisztáltam, nem gondoltam volna, hogy egyszer még visszajutok a Szigetre, úgyhogy ez most nagy találkozás volt. Képeim is vannak róla, akkor milyen volt, a zöldből lehetett bejönni, nem volt zárt – amennyit változott a világ, annyit változott ez is. Nagyon érdekes volt kinn lenni újra, egy olyan szereppel, aminek múltja volt és jelene van. Érdekes így az előadás, nem tudom, mennyire lesz sikeres, mert az emberek hozzászoktak ahhoz a verzióhoz, amit átírtak Honthy Hannának és Feleki Kamillnak, és hiányolják a darabból. Akármit csinálunk, hiányzik ez a két szerep, mert az emberekben ez él. Nagyon megköszöntem, amikor megtiszteltek ezzel a feladattal. Őrült munkatempó volt egyébként. Azt a ruhát, amit negyven éve Honthytól kaptam ajándékba, bevittem a színházba, hogy ha lehet, ezt csinálják meg, mert ez az ő fazonja, ne álmodjanak nekem mást. És a fináléban azt a bizonyos Honthy-kalapot veszem fel. Így a lelkem is meggyógyul, hogyha már nem is lehet ott, meg nem is ugyanaz a szerep, azért az nekem szellemidézés!

– Milyen volt Vidnyánszky Attilával dolgozni?

– Engem befolyásolt az, hogy régóta ismerem, jártam az ő beregszászi színházában, ahol fantasztikus Csehov-előadásokat láttam. Aztán amikor átjött Magyarországra, akkor a közéleti tevékenységét is megismertem a Teátrumi Társaságban, voltam a debreceni Csokonai Színházban az igazgatása alatt, vizsgáztattam ott előadást is.
Ő azt hiszem, először élőben, színpadon idén áprilisban látott, Bodrogi Gyula születésnapi estjén, amikor köszöntöttem. Úgy rendezett, hogy az elején, már az olvasópróbán eleve elnézést kért, mert ezt a műfajt nem ismeri, életében először rendez operettet, kéri a segítségünket, mert nem lehet semmi abból, ami korábban bevált, a szövegeket be kell tartani jogdíj miatt, szóval úttörőknek kell lennünk nekünk is. Emberi hangon szólt, nem üvöltözött, más volt az egész, ami nekem nem volt váratlan, mert, ahogy mondtam, sokféle helyzetben találkoztam vele. Nagyon megható volt, amikor mondta: „tudom, ez nagyon kicsi szerep, de örülök neki, hogy elvállaltad, és amennyire lehet, próbálok majd ezen javítani, de olyan határok vannak, amelyek ezt nehézzé teszik”.

– És javított?

– Végül azt találta ki, hogy Anhilte mindig hallgatózik, a kőszínházi premierre ehhez találtam az Ecserin egy hallókészüléket is, ez például eddig nem volt benne. Olyan apróságokat tett bele, hogy én mindig magázom a herceget, ő meg tegez, amiből jól lejön a rangkülönbség. Akkor tegezem csak, amikor megszólalok, hogy „gyere, nagypapi”! Aztán mindig kergetek valakit. Egyszer hallgatózom a fiataloknál, követem őket, amerre mennek, máskor, amikor látom, hogy a herceg beleszerelmesedett a primadonnába, viszi neki a virágot, akkor féltékeny leszek, hogy „Mi van? Felütötte a fejét valaki más?” – hiszen Anhilte is a kabaréból jött, tudja, milyenek a manírok, hogyan lehet szédíteni. Szóval akkor meg a herceget kezdem kergetni. Bárhova megy, ott felbukkanok, hogy elhessegessem. Tehát csinált belőle valamit, amit ezúton is nagyon köszönök. Ráadásul rendezett egy tapsos kimenetelt. Van az a jelenet, amikor Anhilte lebukik, hogy ő is primadonna volt, akkor eleinte megalázkodik, de aztán a végén, amikor kivágja magát, a Sylvia belépője zenét játsszák alá, és arra megy ki. Aztán taps. Tehát nagyon jól dolgoztam vele. Mondhatta volna, hogy ez a szerep ennyi, de nem tette.

– Amikor legutóbb találkoztunk, említette, hogy az új évadban a budapesti Spirit Színházban is vendégszerepel. Prózai vagy zenés darabban?

– Az úgy kezdődött, hogy hivatalból mentem oda előadásokat nézni, és találkoztam nagyon kedves, régi barátommal, Czeizel Gáborral, aki ott rendező. Megkérdezte, hogy nem akarok-e náluk játszani valamit, amit máshol nem tudnék, de kicsiben gondolkozzam. Erre én viccesen válaszoltam neki, hogy Az öreg hölgy látogatása kimaradt a palettáról. És eljátszod? – kérdezte. Akkor elmondtam neki, hogy emlékeim szerint nagyon-nagy fába vágnám a fejszémet, hiszen én valamikor még láthattam Sulyok Máriával a Vígszínházban, és arra emlékszem, hogy három felvonáson keresztül zseniális alakítást nyújtott, milyen fantasztikus előadás volt. Ha erre gondolok – válaszoltam neki –, akkor bátorság lenne azt mondani, hogy szívesen megcsinálom, de az élmény az nagyon jó, hogy megmaradt, mert abból is lehet építkezni. Hiszen van olyan gonosz, akin nem látszik, hogy az, napjainkra az is jellemző, hogy mindenki álarc mögé bújik, és úgy igyekszik intézni az életét. Vannak mosolygó gyilkosok is. Arra gondoltam, talán ez az út lenne az, amin érdemes volna elindulni. Na, ennek az lett a vége, hogy novemberben kezdjük el próbálni, és azt hiszem, februárban lesz a bemutató. Azért van ez a nagy időszak, mert nagyon nehéz az anyag, borzasztóan sok a próza. Szóval ez most az új terv, amitől nyugtalan éjszakáim vannak, de megérdemlem.

– Prózai szerepet tanulni és játszani nehezebb, mint zenéset?

– Ha új szerep van, és vannak benne dalok, akkor én mindig azokat tanulom meg először, mert abban jártasabb vagyok, hiszen azt nagyon régen csinálom. Ha megvan a dalban a figura, és tudok mindent, akkor onnan megyek vissza a próza felé. Az öreg hölgyben azonban nincs dal. Szóval igazán nincs, amiből elinduljak, de mégis borzalmasan izgat az a dolog, hogy mi lehet egy ilyen nő fejében, mitől ilyen gonosz, vajon az élet tette ilyenné? De ugye Dürrenmatt elég nehéz, kemény az egész. Kíváncsi vagyok, mitől viselkedik úgy, ahogy, és lehet, majd most, amikor játszom és próbálok, jövök rá, hogy mi késztette őt mindenre. Alapjában véve azért is lesz nehéz dolgom, mert bár a mosolygó gyilkos az nekem való figura, de én nem voltam soha gonosz senkivel. Inkább adni szeretek, mint kapni. Nekem sosem volt szükségem arra, hogy gonosz vagy kellemetlen legyek, mosolygott rám a szerencse, az emberek. Megengedhettem magamnak, hogy jó ember legyek.

– Azért ez egy nagyszerű darab és szerep…

– És ha lehetőségem van rá, miért ne játsszam el? Legfeljebb tudja, mi lesz? Nem sikerül! De mindig jó, boldogság, ha az ember álmai, vágyai megvalósulnak.

– Fontos, hogy az ember merjen álmodni?

– Sokszor kérdezték tőlem, vágytam-e valaha prózai színházhoz. Sokáig azt mondtam, nem, mert pontosan tudtam, hol vannak a határaim. Tudtam, hogy prózai színészként nem állnám meg úgy a helyem, mint egyébként, de nagyon-nagy álmom, vágyam, hogy kipróbáljam magam. A prózai szerepek helyett elég volt az a sok fantasztikus szerep, amit szinkronizáltam. Mert ott aztán a világ összes nagy színésznőjét eljátszhattam! A legnagyobb találkozás Whoopi Goldberggel volt, az összes filmjét a Ghosttól kezdve az Apácashow-n keresztül a Betörőig mind én csináltam. Érdekes, hogy elsőre, amikor hívtak, kicsit még meg is sértődtem, de azt mondták, legalább egy tekercset csináljak meg. Azóta szerelmes vagyok az egészébe: a hangjába, a tehetségébe, a zsenialitásába – imádom. Ott, akkor vettem észre, hogy nekem is milyen hangjaim is vannak, mire vagyok képes, például amikor a Ghostban a szellem hangja megszületik. Azóta ezt már a színpadon is tudom alkalmazni, és sok helyre be is fér.

– Van eljátszatlan szerepe?

– Nincs. Amikor a pályát kezdtem, nem is hittem volna, hogy ilyen esélytelenül indulva, mint én, a tehetségem, a tisztességem és a szorgalmam végül eddig elvisz. Büszke vagyok magamra, hogy mindig helytálltam, hogy amikor kihívás volt, azt teljesítettem, legalábbis a tőlem telhető legjobban megpróbáltam megoldani. Persze nem vagyok megelégedett, az más kérdés. De ez mindenre érvényes.

– Mely törvények ezek?

– A színpad, a színház sajátjai. Például ha egy szerepet rád osztottak, akkor neked az a kötelességed, hogy maximálisan megcsináld, amire felkértek. A színpad az nekem szent volt mindig. Nagyon fontos, hogy az ember értse az ide-oda kacsingatásokat. Az volt az érdekes, hogy nekem megvolt a lehetőségem arra – úgynevezett műfaji műfajtalanságomnál fogva –, hogy míg egy társulat tagjai össze vannak zárva, én sokat jöttem-mentem. Rengeteg televíziós revüt csináltam például, ahol más tekintetekkel találkoztam, ami nagyon jó volt, olyanokkal játszhattam együtt, akikkel színházban nem. Egyik kedvencem volt a Rohan az idő, amiben csak hatan voltunk operettesek, és harminc év slágereit énekeltük. Aztán Melis Györggyel játszottunk együtt az Operetthajó nevű, Dunajevszkij-dalokból összeállított fantasztikus műsorban.

– Apropó partnerek: volt kedvence vagy olyan, akivel nagyon nem szeretett együtt játszani?

– Az, hogy kikkel játszik az ember, előadásonként változik. Persze, egész más, ha van állandó partnered, vele jobban ismeritek egymást, van egy sajátos gesztusrendszeretek. Amikor belenézel a szemébe, tudod, hogy mikor felejti el a szöveget, mert kezd egy jénai tálra hasonlítani a tekintete. Sok olyan kedvenc partnerem volt, akikkel kiléptünk a színház falai közül, és csináltunk önálló esteket, mert jó volt együtt dolgozni. Természetes, hogyha egy csapat összeáll egy előadásra, ott vannak törvények, mert az előadás a legfontosabb. Mindig tisztességgel kiszolgáltam a partnert, hiszen egyrészt nem ok nélkül van ott mellettem. Másrészt minden előadás a saját gyermeked, miért ne segítenéd a világra, adnál meg neki minden szépet és jót. Sokan kérdezték tőlem, hogyhogy nem voltam szerelmes a partnereimbe, amikor a legszebb pasikkal játszottam. Kérem szépen, dehogynem voltam. Este héttől tízig. Kifestettem magam, érzelmek vihara, aztán lefestettem magam. Nagyon édes barátaim voltak mind, de soha az életben eszembe nem jutott. Ott, a színpadon persze tudtam, mikor evett kolbászt, mikor volt előtte szerelmes estéje, mikor volt másnapos. Mindent tudsz az illatokból, abból, ahogy a másik néz. Nem volt soha olyan, hogy azért, mert nem szerettem valakit, ne játsszak vele.

– Vezetőségi tagja a MASZK Színészegyesületnek, ami sok munkával jár, de például így az utóbbi években többször volt zsűritag is a POSZT-on (Pécsi Országos Színházi Találkozó – S. K.).

– A színészegyesületi munka mindig fontos volt, ahogy a POSZT is. Úgy kezdődött az egész, hogy nagyon sokat játszottam abban az időben, nem tudtam másokat megnézni, viszont tudtam, a POSZT-ra biztos a szezon legjobb tizennégy előadását válogatták be, úgyhogy mentem, mindegy hol volt. Valamikor az egész olyan volt, mint a Cannes-i Filmfesztivál, nagy pezsgő, érdeklődő, friss jellege volt, tele színházszerető emberekkel. Amikor egyszerre voltunk ott, Béres Ilona, Moór Marianna, Tordai Teri meg én, és korzóztunk, autogramot osztottunk, az emberek odajöttek hozzánk, csak megsimogatni, szóval a szeretetnek rengeteg apró jelét lehetett érezni. Aztán kétezer-négyben jött Garas Dezsőnek az az ötlete, hogy alakítsuk meg a színészzsűrit, hogy mindentől és mindenkitől függetlenül mi, kollégák értékeljük egymás teljesítményét. Ez a mai napig így van, hárman vagyunk, és nem szólhat bele senki, kit választunk a legjobb női és férfi színésznek.

– Miért foglalkozik annyit a MASZK-kal, az Országos Színészegyesülettel?

– Azért, mert úgy voltam vele, hogyha tudok segíteni abban, hogy az évben ne csak az az egy ünnepi tíz nap legyen, hanem a hétköznapokban is történjen valami jó, akkor miért ne tenném. Akkor kitaláltuk a jutalomjátékot, hogy minden színészt, akinek a hónapban kerek születésnapja vagy a pályán eltöltött évfordulója van, ahhoz elmegyünk, és az előadása végén felköszöntjük a színésztársadalom nevében. Vagy ott van a „babazsúr”, amit hatvanöt év feletti kollégáknak szervezünk, ami azért édes, mert borzasztóan érdekes látni, ahogy beszélgetnek, egymásra találnak emberek, akik sok időt eltöltöttek párhuzamosan a pályán, mégsem látták egymást vagy negyven éve. Ezeken én mindig ott vagyok, sőt én fotózok, mert az egyesületnek nincs külön pénze hivatalos fényképészt megkérni. De az Operettszínházban is például részt vettem nyolcvanegyben a Bársony Rózsi-emlékgyűrű megalapításánál, és az örökös tagok választásánál is közreműködöm. Hozzám lehet tanácsokért is jönni, mert sok titkot tudok, a legfrissebb hírekről, intézkedésekről pedig szólok is. Amikor sikerült elintézni a támogatást a középdíjasoknak, sok olyan volt kollégát értesítettem, aki már nincs a pálya közelében. Az Előadói Jogvédő Irodánál benne vagyok a segélyezési csoportban, szóval tényleg nem kényszerből csinálom.

– Ennyi pályán töltött év és egyesületi munka mellett akaratlanul is felvetődik a kérdés: hogy viszonyul a kritikához? Olvassa, érdekli, foglalkozik vele?

– Soha nem érdekelt, bár elolvastam, mert mindig pontosan tudom magamról, hogy jól érzem-e magam a szerepben, ha igen, akkor biztos az enyém. Ha nem, akkor meg azon töröm a fejem, miért nem olyan, amilyet én szeretnék. A kritikát az is elolvassa, aki azt mondja, hogy nem teszi. Ez védekezés: érdekli őt, csak nem foglalkozik vele. Az ember kicsit mindig álarcot hord, így védekezik. Nagyon-nagyon szerencsés helyzetben voltam egy életen át, mert nagyon szép kislány voltam, aztán ki is szőkültem, miután Olaszországban játszottam, mert ott minden szubrett szőke. Akkor jó volt elbújni az arcom mögé, mert a szőkékről mindenkinek megvan a véleménye. Azt sosem mutattam meg, mennyire vagyok értelmes, mennyire nem, de azért csak elvégeztem egy esztétika–filozófia szakot kíváncsiságból, a magam örömére a pályám alatt! Kedves vagyok, aranyos vagyok, de belül pontosan helyre tudok tenni mindenkit. Gondolja el, mennyi előnnyel jár, hogy harmincöt–negyven éve vizsgáztatok, ahogy odajön az elején, már abból tudom, milyen a diák. Ismerem az embertípusokat. Ha azt mondom, hogy tizenegy igazgatót szolgáltam ki, ez is azt mutatja, hogy jó emberismerő vagyok.

– Meddig szeretne még játszani?

– Amíg nem kell arra gondolnom, hogy elfelejtem a szöveget, egy kelléket. Úgyis abba kell hagyni, amikor már nem boldogság. De amíg jól érzem magam a színpadon, addig miért ne? Most is tele vagyok energiákkal, nem tudom, honnan működöm, de még szeretnék játszani. Szerepvágyaim nincsenek – a Csárdás is váratlanul jött –, boldog vagyok azzal, ami van. Na jó, Az öreg hölgy látogatására fenem magam nagyon, de lehet, hogy óriásit bukom benne.

– De kell a kihívás?

– Igen. Muszáj hogy legyen, ami előre hajt. Az elszánás, hogy akkor is megcsinálom, akkor is megmutatom. Adok még esélyt magamnak, mert megengedhetem.

Válogatás Mikszáth Kálmán műveiből

A nagy Regdon Mihály

Válogatás Mikszáth Kálmán műveiből „...állítson ki nyomban egy elfogatási parancsot Deák Ferenc ellen”

 (2.)

1883

– Deák Ferenc? Jó. Hol lakik Deák Ferenc?

– Az „Angol királynő” szállodában.

Koporka feljegyezte a nevet, lakást, s mikor a kihallgatásnak vége lett, bekiáltotta a tollnokot.

– Amice, állítson ki nyomban egy elfogatási parancsot Deák Ferenc ellen. Lakik helyben az „Angol királynő”-ben.
Amice Dvorinyáknak azon módon lefordult a tolla a füle mögül erre a névre.

– Deák Ferencet? – dadogá. – Az lehetetlen!

– Hogy, ugyan miért? – csodálkozék Koporka. – Hát ki az?

– Gondolja meg, principális úr, az istenért, hisz ez egy nagy ember.

– Nagy ember? Akkor hát rendeljen ki még egyszer annyi zsandárt. Hat csak elfogja, ha olyan nagy is, mint a torony.

– De nem így értem. Egy nagy név ő... nemzetének feje. Veszedelem lehetne belőle, ha elfogatnánk. Jó lenne tán kérdést intézni előbb a helytartóhoz.

Ez aztán gondolkozóba ejtette Koporkát.

– Nagy név!... Nagy név... Bolondos kifejezés. Hát van is ott olyan nagy név, mely bele ne férne az elfogatási blankettába? No, mindegy, teljék az amice kedve, sürgönyözzön hát a helytartónak Pozsonyba: lehet-e Deák Ferencet elfogatni?
A sürgöny elment a helytartóhoz. Lehet-e elfogni Deákot?

A helytartó meghökkent. Hüm! Ezt jó lesz megkérdezni Bécsben. Lehet, vagy nem lehet? De tán csak lehet.

Bécsben a mindenható miniszter egy csipetnyi burnótot szítt fel előbb erre a sürgönyre, azután lótott-futott, tanácskozott fűvel-fával. S füvek fák azt döntötték el, nem jó lesz megbolygatni a mozgó kaptárt egy ilyen eseménnyel. Ment hát Pozsonyba a sürgöny, hogy az öreg Deákot nem szabad elfogatni.

S Pozsonyból is nyomban vitte a drót Pestre Koporkának: Deák Ferencet elfogatni nem szabad.

Mikor Koporka elolvasta, földhöz ütötte a taplósapkáját, és rátaposott.

– No, még ilyet nem ettem. Hát van ebben a monarchiában rend és tisztesség? Amice, hívasson nekem egy kenő asszonyt, mert én megcsömörlöttem.

Másnap azután így okoskodott magában: Ha elfogatni nem szabad, kihallgatni mégis csak szabad! De hohó! dörmögte, hátha kihallgatni sem szabad. Az volna csak szép! Ebben a monarchiában egyébiránt megeshetik. Hej, amice, sürgönyözze meg a helytartónak: szabad-e kihallgatni Deák Ferencet?

Inkább gúnyból tette ezt az önérzetes Koporka, mint komolyan. Hanem a helytartó komolynak vette, s újra üzen kérdést Bécsbe, s újra felelnek: „Jó lesz a közvéleményt nem izgatni ezzel sem”. – Bécsből Pozsonyon át Pestre ment a válasz: „Deák Ferencet kihallgatni sem szabad”.

De már erre tüzes szikrákat hánytak a Koporka szemei.

– Amice! – ordított fel. – Nyissa ki hirtelen az ablakot.

Megfogta a nagy öblös tintatartót, melyből annyi vizsgálati jegyzőkönyv nyerte létezésének alapföltételeit, s kidobta az utcára tollastul, porzótartóstul, mindenestül. Bárcsak nyakon öntene vele valami generálist odalent!

– Hát szisztém ez? – dúlf-fúlt toporzékolva. – Hát van itt rend? Hát érdemes itt szolgálni? Nem szabad kihallgatni? Úgy? No, jó van. Semmit se szabad. Nem bánom. Hol a porkoláb? Küldjék fel mindjárt a porkolábot!

Kisvártatva előcsoszogott a vén börtönőr.

– Kísérje fel Regdont! – parancsolá Koporka hevesen. – De nem, mégse. Menjen és eressze ki pokolba. Átkozott fickó. Az rászedi még a mennyországot is. Ha Deákot nem lehet kihallgatni, ő se kell. Minek van itt? Kergesse el azonnal!
Így dobták ki a nagy Regdon Mihályt a rabságból.

*
Egy fiatal politikus beszélte el az országházi folyosón ezt az esetet. Megtetszett nekem, s mindjárt elmondtam egy öreg politikusnak.

– Én már tudtam ezt – szólt nevetve. – Miska mindig ilyen volt! Pszt! Éppen itt jön!...

Csakugyan a nagy Regdon Mihály ment el mellettünk; hatalmas léptei alatt szinte repedezni látszott a szürke szőnyeg, nagy, idomtalan kezével hetykén integetett szervuszt a dii minorumoknak.

– Ki, kérem, ez az öreg úr? – kérdé a hátam mögött egy vidéki deputáció.

– Ez Regdon!

Áhítattal néztek utána, míg csak el nem tűnt erős alakja a könyvtár-szögletnél.

– Nagy múltja van! – jegyzé meg a deputáció vezetője elábrándozva.

Nagy múlt! Nagy múlt!... Mosolyognom kellett. Olvasóim, mosolyogjanak önök is.

Vége

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom