Hétvégi melléklet

2019. október 26.

1026

Kiskanász

Vers

Wang Wei: Őszi este a hegyekben

Eső után a hegy oly őszi,
üres, kietlen, hallgatag.
A hold a fenyves-barlangot tetőzi,
kristály-követ görgetget a patak.
A bambusz ifjú lányokról susog,
bárkák előtt imbolygó lótuszok.
De mégse kérdezem, hogy visszajő-e
a szép tavasz s órája perceg-e, –
hisz itt vagy én velem e bús időbe,
barátom, ó Barátok Hercege.
 

Fordította: Kosztolányi Dezső

Művész Páholy

Táncpillérek

„Rengeteget dolgoztunk, minden vágyunk az volt, hogy bebizonyítsuk a világnak: az az akarat, ami bennünk van, értéket képvisel”

Petrovics Gabriella
Kiss János: A sikernél múlandóbb dolog nincs. Ma sikeres volt az előadás, legördült a függöny, de másnap mindent a nulláról kell kezdeni
Kiss János: A sikernél múlandóbb dolog nincs. Ma sikeres volt az előadás, legördült a függöny, de másnap mindent a nulláról kell kezdeni
Forrás: MH/Purger Tamás

Kiskanászból lett neves balettművész Kiss János, a november elsején negyvenedik születésnapját ünneplő Győri Balett társulatának igazgatója. A Kossuth-díjas, Érdemes művésszel egyebek mellett kiváló mestereiről, balettigazgatóvá válásáról, a táncművészeti pálya szépségeiről, nehézségeiről, valamint az MMA Kiadó gondozásában nemrég megjelent reprezentatív jubileumi albumról beszélgettünk. Majd azt is elárulta, munkája során miért veszi körbe magát fiatalokkal.

– Van az a mondás, hogy a tánc szinte egyidős az emberiséggel. Mikor és hogyan kezdődött a táncművészet iránti szenvedélye?

– Ez a szenvedély kisgyerekkoromban kezdődött. Mindenhova követtem ugyanis a nővérem, aki a Május elseje úti – ma Hermina úti – általános iskolába járt. Itt volt egy nagyszerű tornatanárnő, Luci néni –
a teljes nevére már sajnos nem emlékszem –, és neki volt egy néptánc csoportja, ahová eljártunk táncolni. Édesapám pedig birkózott, így hétvégente a Körcsarnokban néztünk ökölvívó meccseket vagy birkózómérkőzéseket. Azt szerette volna, ha bokszoló vagy birkózó leszek. Aztán végül a táncnál kötöttem ki. A Ganz-Mávag Művelődési Házban debütáltam kiskanászként a néptánccsoportban, amit nagyon élveztem. Ráadásul az Erzsébet királyné útján, ahol laktunk, mindenféle ember élt: bárónő, matematikus professzor, építész, kétkezi munkások és persze különböző korú gyerekek, akikkel együtt játszottam, kirándultam, így már gyermekkoromtól kezdve meghatározó élmény volt számomra a közösség.

– Mégis, hogy került a néptáncból és ebből a közegből a balett világába?

– Pici gyerekként a Jókai térre jártam balett­ra Réti Piroskához, majd a televízió­ban volt egy felhívás, hogy az Állami Balett­intézet felvételt hirdet általános iskolás gyerekek részére, s édesanyám elvitt oda. Abban az időben hihetetlenül vonzó volt
a táncos pálya, egyfajta kitörési pontnak számított. Az akkori sztárok közé tartozott többek között Kun Zsuzsa, Lakatos Gabriel­la, Orosz Adél, Fülöp Viktor, Róna Viktor, Havas Ferenc és Dózsa Imre. A több rostából álló felvételin rengeteg jelentkező volt, az utolsó rostán nem mentem át, így nem nyertem felvételt, amit hatalmas drámaként éltem meg. Aztán három-négy héttel később, legnagyobb meglepetésünkre érkezett egy levél Hidas Hedvigtől, az Állami Balettintézet akkori igazgatónőjétől, amelyben azt írta, mindenféle szempontból megfeleltem, helyhiány miatt utasítottak el. Azt ajánlotta, hogy egy évig járjak az Akácfa utcába Dózsa Imre magán balettiskolájába.

– Mi történt egy év múlva?

– Sikerült a felvételim. És azóta is boldog és hálás vagyok, hogy elsőre nem vettek fel, hiszen akkor nem kerültem volna be ebbe a legendás évfolyamba, s nem Lőrincz György lett volna a mesterem.

– Ha már szóba hozta az egyik mesterét, képzelje, nemrég olvastam a balett titokzatos világáról egy könyvet, amelyben azt nyilatkozta az egyik táncos, nincs olyan klasszikus balettművész, akinek ne lett volna egy vagy két meghatározó mestere…

– Ez valóban így van, és azt gondolom, hogy a pedagógusokon hatalmas felelősség van. A Balettintézetben fantasztikus tanáraim voltak: Kálmán Etelka, Roboz Ágnes, Vadadi Ágnes, Rábai Lia, illetve az előbb már említett Lőrincz György. És olyan szerencsénk volt, hogy már az első évfolyamtól szerepeltünk az Operaház gyerekdarabjaiban, például A diótörőben, de más előadásokban is statisztaként. Az Operaház légköre így igen korán beszippantott.

– Milyen emlékei vannak a mestereiről?

– Hálás vagyok, mert fegyelemre neveltek, de a szigor nagy szeretettel párosult. Nekünk még mindenféle táncot meg kellett tanulnunk, és zongoráznunk is kellett. Csodálom a mestereimet, ugyanis volt idejük és energiájuk arra, hogy meghívjanak bennünket a lakásukra. Rábai Liáéknál például néztük a szőtteseket, népzenét hallgattunk, viseleteket mutatott, és beszélgettünk – ezeknek az alkalmaknak összetartó ereje volt. Ezután egy olyan mérföldkő következett, ami az egész életünket befolyásolta.

– Lőrincz György lett az évfolyamuk vezető balettmestere.

– Igen, ő volt akkoriban az Operaház balett­igazgatója. Az orosz klasszikán kívül megpróbálta becsempészni a nyugati tánchatásokat. Olyan koreográfusokat tudott megnyerni, mint George Balanchine, vagy – aki ránk a legnagyobb hatást gyakorolta – Maurice Béjart. Lőrincz mesternek is feljártunk a lakására, együtt néztünk operaelőadásokat, valamint koncertekre jártunk a Zeneakadémiára.

– És ezután elvarázsolta az évfolyamot Maurice Béjart Tűzmadara Markó Iván előadásában…

– Beültünk a Tűzmadár című előadás főpróbájára, amelyben partizánok táncolnak. Mindenki elhullik, csak egyetlen partizán marad életben, aki piros trikóban a forradalmat szimbolizálja. A Tűzmadár után pedig jönnek a főnixmadarak. Teljesen az előadás hatása alá kerültünk, értettük, hogy mit táncoltak, mit akartak elmondani. És Markó Iván táncolta a Tűzmadarat. Az előadás után berohantunk az öltözőjébe, majd meghívtuk egy beszélgetésre a Balettintézetbe, s tulajdonképpen akkor meggyulladt a forradalom lángja. Ilyet vagy hasonlót szerettünk volna mi is táncolni.

– Miért épp Győrben akartak balett-társulatot létrehozni?

– Az egyik évfolyamtársunk édesapja győri volt, ő szólt, hogy a városban színház épül. Épp Szentendrén, a fiatal művészek fesztiválján vettünk részt egy fórumon, ahol bejelentettük a jelen lévő kultuszminiszternek, Pozsgay Imrének, hogy szeretnénk alapítani egy balettegyüttest. Ezek után Pozsgay Krámer Györgyöt és engem meghívott
a minisztériumba egy találkozóra, ott mondtuk el neki tizenhét évesen, reszketve, hogy szeretnénk a Győrben épülő színházban az évfolyammal társulatot alapítani, amelynek a világhírű Markó Iván lenne a vezetője. Pozsgay Imre pozitívan állt a dologhoz, meggyőztük őt és mindenki mást is.

– Ezek szerint minden simán ment.

– Nem teljesen, majdnem meghiú­sult a tervünk, mivel a kultuszminiszter szakvéleményt kért a Magyar Táncművészek Szövetségétől. A dokumentumban az állt, hogy Győrben nincs szükség balettegyüttesre, mert a városban nincsenek tánchagyományok, Győr egy iparváros, és egyál­talán, elvetélt maga a gondolat is, hogy a balett itt gyökeret ereszthet. Markó Iván pedig még életében nem koreografált,
bár neves táncos volt.

– Mi történt ezután?

– Nagyon megijedtünk. Elkezdtünk házalni, minden követ megmozgatni, mindenkit meggyőzni. Abban az időben az volt a szokás, hogy a diploma átvétele után lehetett szerződni, de a győri színház igazgatójának garancia kellett, hogy hozzájuk szerződünk. Ráadásul nehezítette a helyzetet az is, hogy Király Melinda és én kaptunk Moszkvába egy egyéves ösztöndíjat. Azonban tavasszal bejelentettük, hogy nem Moszkvába, hanem Győrbe megyünk a végzős évfolyammal együtt. Ebből összetűzés lett, aminek az lett a vége, hogy megszakadt a kapcsolat a két intézmény között.

– Végül aláírták a szerződést Győrbe?

– Igen, márciusban Cserhalmi Imrével, a győri színház igazgatójával az Andrássy úti Negró presszóban –, ami egyébként Pilinszky János törzshelye is volt – titokban aláírtuk a szerződést. Megfogadtuk, hogy senkinek sem szólunk róla. Másnap reggel nyolc órakor elkezdődött a balettgyakorlat, nem sokkal később hívatott az igazgatónő, a Kossuth- és Liszt Ferenc-díjas Kun Zsuzsa, akit előtte a minisztériumból vontak felelősségre. Kétségbeesve kérdezte: ugye nem igaz, hogy aláírtuk a szerződést Győrbe? De igaz – feleltem. Fel voltam készülve, hogy ezek után kirúgnak. Szerencsére nem ez történt. A vizsgaelőadáson bemutathattuk Markó Iván: A Nap szerettei című darabját, majd ezerkilencszázhetvenkilenc november másodikán, vagyis halottak napján megszületett az együttes. Rengeteget dolgoztunk, minden vágyunk azt volt, hogy bebizonyítsuk a világnak: az az akarat, ami bennünk van, értéket képvisel.

– Nem bánta meg, hogy nem ment Moszkvába?

– Szakmai szempontból nagyon fontos lett volna, de egyáltalán nem bántam meg, hogy itt maradtam, hiszen létrehoztunk valami egészen egyedülállót, a Győri Balettet. S mindezt úgy, hogy megválasztottuk vezetőnknek Markó Ivánt.

– És a műveinek szinte minden főszerepét eltáncolta. Melyik volt a legemlékezetesebb?

– Nagy élmény volt A Nap szeretteiben a Napot táncolni a világ különböző pontjain, Moszkvától Szöulig. A csodálatos mandarinban pedig a Mandarint eltáncolni volt fantasztikus élmény. Utóbbi darabban Markó nem az eredeti, Bartók-librettót alkalmazta, hanem Gombár Judit librettóját, ami a huszadik század szennyét dolgozta fel.

– Markó Iván azonban ezerkilencszázkilencvenegyben otthagyta a társulatot. A médiát és a közönséget azóta is az érdekli, mi volt a távozásának az oka. Kiderül ez valaha?

– Az köztudott, hogy Iván elhagyta a társulatot, ez a hír szerepelt akkoriban a napilapok címlapján. Az ő távozása benne volt a levegőben, de nem gondoltuk, hogy be fog következni. Tettünk egy fogadalmat, hogy nem áruljuk el, mi történt, miért ment el, és ezt azóta sem mondtam el. Major Rita tánctörténész átfogó esszét írt abba a kötetbe, amely a Győri Balett negyven évét mutatja be, s nemrég jelent meg az MMA Kiadó gondozásában. Rita azt mondta, János, ezt nem úszhatjátok meg, egyszer ki fog derülni az igazság. Úgy gondolom, vannak bizonyos dolgok, amelyek családi titkok, senki másra nem tartoznak. Épp emiatt nem kívánok erről beszélni azóta sem. Ebből az egészből az a legfontosabb, hogy egy közösség újra tudta kezdeni az életét.

– Milyen időszak következett Markó távozása után?

– A Győri Balett elmúlt negyven éve tele volt hatalmas sikerekkel és fájdalmakkal is. Iván távozásával a nulláról kellett felépíteni mindent, s titkos szavazással engem választott meg az együttes új igazgatónak. Ezt az időszakot az ellenségemnek sem kívánom, s ebben a kilátástalan helyzetben egyszer csak felhívtak a püspöki kartól azzal, hogy II. János Pál pápa augusztusban Magyarországra látogat, és egy balettelőadást kellene a tiszteletére adni a Népstadionban. A Szent Margit legendát állítottuk színpadra, ötvenezer ember és a Szentatya előtt debütált az újjászülető Győri Balett – erre mindig azt szoktam mondani, hogy szó szerint pápai áldással kezdtük a második életünket.

– Nem lehetett könnyű dolga.

– Rengeteget dolgoztunk, és három év múlva már Párizsban léptünk fel. Egy ekkora váltás után próbáltam olyan vendégkoreográfusokat hívni, és alkotókat megnyerni a társulaton belül, akiknek az alkotói szándéka egy irányba vitt bennünket. Nem akartam az együttes profilját megváltoztatni. A mai napig szeretem például a dramatikus, nagyívű darabokat, ugyanakkor a megújulás is nagyon fontos.

– Mennyit változott a balett ezerkilencszázhetvenkilenc óta?

– Nagy vita van erről, de én azt gondolom, hogy a huszadik század elején nagy hatást gyakorolt a színházművészet a táncművészetre, míg ugyanennek a századnak a vége felé a táncművészet hatott erőteljesen a színházművészetre. Ma egy prózai darabban is megjelenik a táncművészet. A klasszikus balett mellett a kortárs technikát is tudniuk kell a táncosoknak, így sokkal összetettebb tánctudásra van szükség, mint negyven évvel ezelőtt, amikor mi kezdtük a pályánkat.

– Mikor hagyta abba a táncot?

– Minden átértékelődött ezerkilencszázkilencvenegyben. Egyrészt családi okok miatt hagytam abba, ugyanis előtte nem sokkal született meg a fiam, másrészt pedig Iván távozása miatt. Liszt Ferenc önéletrajzi könyvében azt írja: ha egy napig nem gyakorolt, megérezte saját magán, ha két napig nem gyakorolt, megérezte a zenekar, és ha három napig nem játszott, megérezte a közönség – s ugyanez elmondható a balettról is. Ha nincs napi tréning, három nap kell, mire az ember felhozza magát egy bizonyos szintre. Kisebb szerepeket ugyan még táncoltam, de főszerepeket már nem vállaltam, mert ott volt helyette a balettegyüttes vezetése.

– Ahogy ön is kifejtette az imént, a balett nap mint nap keményen igénybe veszi a testet, ám hatalmas fegyelmet és mentális felkészültséget is igényel.

– Ha esik, ha fúj, minden egyes nap oda kell állni a balettrúdhoz, és az embernek bármije fáj, ott össze kell szednie magát,
a testét. Ez egy gyönyörű, de nagyon nehéz pálya. Mindenkinek azt szoktam mondani, hogy a táncművészet a legjobb kulturális immunerősítő. Testtudatot ad, óriási fegyelemre tanít, és persze lélek is kell hozzá.

– Hogy állunk a balettművészek utánpótlásával?

– Az utánpótlás-nevelésben a lányok terén jobban állunk, mint a fiúkkal, s ennek nagyon összetett okai vannak, amelyek egyebek mellett az életpályamodellben keresendők, hiszen harminc-harmincöt évesen véget ér a tánckarrier. Azt gondolom, a mi felelősségünk az utánpótlás kinevelése. A feladatunk, hogy továbbadjuk mindazt, amit kaptunk. Mindig arra törekedtem, hogy fiatalokkal vegyem körbe magam, s azt szoktam mondogatni nekik: higgyétek el, hogy a sikernél múlandóbb dolog nincs. Ma sikeres volt az előadás, legördült a függöny, de másnap mindent a nulláról kell kezdeni.

– Milyen a táncművészet helyzete idehaza?

– A Magyar Táncművészek Szövetségének társelnökeként fontosnak tartom az összetartást, és azt, hogy tudjunk egymás sikereinek örülni. A magyar táncpaletta ráadásul nagyon színes: a magyar néptánckultúra rendkívül gazdag, arról nem is szólva, hogy a kortárs tánc mennyire szerteágazó. Mindig a pénz határozza meg a táncegyüttesek működését, ezért is fontos, hogy minél több forrást tudjunk találni a táncművészet támogatására. Azt látom, hogy nagyon pozitív kezdeményezések vannak. Igaz, volt vihar a Nemzeti Táncszínház körül, mindazonáltal örülnünk kell, hogy egyáltalán van egy ilyen intézményünk. Megérdemelte a magyar tánctársadalom, hogy egy tiszta profilú táncszínháza legyen, s hozzáteszem, ez külföldön is ritkaságszámba megy.

– A Győri Balett mára a magyar táncélet egyik meghatározó együttesévé vált. Valahol azt írták: megrendít, elkápráztat és örömet ad a közönségnek, de mi a hazai és nemzetközi siker titka?

– A siker titka egyrészt a darabválasztásban van, hiszen a nyolcvanas évek elején, amikor Markó Iván volt a vezetőnk, bátran vittünk darabokat színpadra. De ott van például Velekei László Ne bánts! című előadása, amely tabutémát dolgoz fel, a családon belüli erőszakról szól. Nem volt olyan előadás, hogy egy vagy két ember zokogva ne rohant volna ki a nézőtérről. És kétezernyolcban a Fiatalok a fia­talokért művészeti nevelési programban középiskolásoknak mutattuk be a Tóth Ilona emlékére ’56 című darabunkat, fantasztikus volt látni, ahogy a diákok a produkció után megnyíltak, és beszélgettek velünk. Azt gondolom, minden alkotáshoz hatalmas bátorság kell. Másrészt a megújulás legalább ennyire fontos, hiszen mit vár a néző, amikor beül egy táncelőadásra – vagy tulajdonképpen bármilyen előadásra –, azt várja, hogy lepje meg.

– Idén nyáron immár tizenötödik alkalommal rendezték meg a Magyar Táncfesztivált Győrben, ami a magyar hivatásos táncegyüttesek legnagyobb országos seregszemléje. Hogyan zárult az esemény?

– Kialakult egy táncot szerető közönség, s most már ott tartunk, hogy egyre többen keresnek meg külföldről, hogy ők is csatlakozni szeretnének. A fesztivál kinőtte magát. A gyerekre is gondolunk, arról nem beszélve, hogy a közönség a néptánctól a kortárs balettig válogathat a különböző táncműfajok között. A tematikus napok, táncházak programjain pedig mindig bebizonyosodik, hogy a tánc felszabadítja a lelkeket, s van egyfajta örömünnep jellege is.

– Beszéljünk a jövőről is. Velekei László egykori táncművész kétezertizenöt óta a Győri Balett művészeti vezetőjeként dolgozik. Számos saját darab kötődik a nevéhez, köztük a Belső hangok, az előbb már említett Ne bánts!, a Romance – Kodály Zoltán műveire, A skarlát betű, vagy a PianoPlays – etűdök Liszt és Wagner műveire. Jövőre, amikor lejár a megbízatása, neki szeretné átadni az igazgatói széket.

– Úgy gondolom, hogy a fiataloknak át kell adni a lehetőséget. Bejelentettem, hogy negyven év után már nem akarok igazgató lenni. Tudatosan kerestem és neveltem ki az utódomat, aki továbbviszi az együttes szellemiségét, ezért öt évvel ezelőtt kineveztem Velekei Lászlót művészeti vezetőnek, majd helyettesemnek. Bízom benne, hogy a jövőben olyan szövetségesekkel, alkotókkal fog együtt dolgozni, akik hasonló módon gondolkoznak a világról, a táncművészetről, mint mi, s olyan alkotásokat hoznak így létre, ami a Győri Balett profiljával egybevág. A háttérből persze mindenben segítem a társulatot továbbra is.

– November másodikán ünneplik a Győri Balett fennállásának negyvenedik évfordulóját, ebből az alkalomból az Anna Karenina című balettelőadást mutatják be november kilencedikén a Győri Nemzeti Színházban, majd december huszonegyedikén a Művészetek Palotájában…

– Tolsztoj világhírű regénye a tizenkilencedik század második felének legnagyobb társadalmi regénye és egyben társadalomkritikája. Ezt a művet dolgozza fel nagyon érzékenyen a balettelőadás, amelyet Velekei László koreografál.

– Győri Balett 40 címmel az MMA Kiadó egy több mint háromszázötven oldalas albumot adott ki a jubileumi évfordulóra. Mit tartalmaz ez a kiadvány?

– A Győri Balett negyven évét, szellemiségét mutatja be az MMA Kiadó reprezentatív jubileumi kötete, amelybe a korábban már említett Major Rita írt tánctörténeti tanulmányt. A kiadvány interjúkat is tartalmaz, amelyekben a társulat elmúlt négy évtizedének legfontosabb szereplői, köztük koreográfusok és táncművészek is mesélnek, felelevenítik élményeiket, emlékeiket, ám a könyv nagy részét a fotográfiák teszik ki.

– Díszoklevelet vett át nemrég, hiszen negyven éve végzett az Állami Balettintézetben. Mit jelent önnek ez az oklevél?

– Egyfajta elismerés ez számomra, amely azt igazolja, hogy nem hoztam szégyent az intézményemre, a mestereimre, valamint a táncművészetre. És a Győri Balett számára is egy dicsőség ez, hiszen amikor megalakultunk, semmi mást nem akartunk, csak megváltani az egész világot.

Művész Páholy rovatunk az MMA támogatásával készült

Válogatás Mikszáth Kálmán műveiből

A nagy Regdon Mihály

„…természetesen szintén ott könyökölt a nagy titkokon”

 (1.)

1883

Minden igaz az alábbiakból, csak a nevek nem. De hát talán nincsenek is már igaz nevek!

Pedig érdekes lesz mégis keresni az igazi neveket.

Én restelltem kiírni, mert egy képviselő van szóban, akit mindnyájan nagyon szeretünk, ha nem is egészen olyan nagyon, mint ő magát.

Történetem az Almássy-összeesküvésből ered. Egy nagy meséből egy kis kiágazó mese!

Regdon Mihálynak kereszteltem hősömet, mert igazán hős volt. Nem volt bátorsága nem annak lenni; kikereste hát, hogy lehet azzá a legolcsóbban.

Szerette a szép frázisokat, de barátja volt a rideg filozófiának is. Csinos kis konfliktus!

„Ha részt veszek az összeesküvésben – így okoskodék –, elfoghatnak, felakaszthatnak, az pedig szintén nem lesz nekem kellemes, de az országnak sem lesz hasznos.”

„De ha részt nem veszek az összeesküvésben, rám kiáltják a hazafiatlanságot, az pedig szintén nem hasznos az országnak, de nekem is kellemetlen.”

„Azért hát részt veszek az összeesküvésben, de úgy, hogyha akarom, mégse legyek benne részes.”

No, ez elég egyszerű taktika. És a kivitele sem volt nehéz. Az okos ember mindent kitalál. A nagy Regdon Mihály is kitalálta.
Ki kellett mennie néhányszor az összeesküvés ügyében „őhozzá” Olaszországba, hát erre nézve van ám ott elég talján, aki sokra nézi a titokban nőtt szűz dohányt. Mert nagyszerű plánta az, hogy olyan rettenetes háborúságot tudott hozni a népek és királyok közé.

A mi Regdonunk mindenekelőtt kontraktust kötött egy olasszal, hogy ennyi meg ennyi dohányt tartozik neki szállítani. Sose szítt olyan olcsó jó portékát a jámbor olasz. S a derék Regdon még azt a kis pénzt is otthagyta nála; jó helyen van, hadd kamatozzék, mindössze egy kis írást vett mindig az átadásról. Már csakhogy igazán ritka becsületes emberek ezek a magyar szomszédok. Isten növessze meg nagyra a vetéseiket.


Azok a vetések pedig nőttek is azalatt – a hazafiúi fantáziákban.

A „Köztelek” volt a színhely. Ott tartották az összeesküvők titkos gyűléseiket. Titkosakat? No'iszen éppen mi tudunk titkolózni!

Regdon természetesen szintén ott könyökölt a nagy titkokon. Mert ez is hozzátartozott akkor a „chic”-hez. Csakhogy nem tette lábát most sem a Köztelekbe addig, míg egy szobát nem bérelt az „Angol királynő”-ben – éppen a Deák Ferenc szomszédságában.

S ha már ott lakott, minek járt volna ebédelni is egyebüvé? Az öregúrral evett egy asztalnál az emeleti ebédlőben.
Az ebéd minden okos elme szerint egy kényelmetlen küzdelem a feketekávéhoz. A feketekávénál megindul a füst a szivarokból s tervek, remények, egyszóval a másik füst, az aranyosabb… Ez is, az is felhőket csinál.

Regdon is mindig elmondta a „Deák-asztalnál”, miről beszéltek, mit végeztek a Köztelekben. Szellemes csevegő volt, gyermekded naivság s kedély nyilatkozott a felfogásában. Akármit beszélt, érdekessé vált előadásában. Csodálatos volt ez a Regdon. Aranyat tudott csinálni a sárból: azért tudott talán sarat is csinálni az aranyból.

Deák e mozgalommal szemben azt az álláspontot foglalta el: „Nem bánom, akármit csináltok”. És nem bánta. Legalább látszólag nem. Valószínű azonban, hogy bizalmas forrásokból folyton értesült a történetekről. De a Miska fecsegéseire sohasem volt semmi megjegyzése. Meghallgatta, nevetett is, ahol nevetni kellett, de nem vette semmibe. Hadd csevegjen szegény Miska. Miért ne beszélhetne mindenki arról, amiről szeret?

Egyszer aztán úgy fordult a dolog, hogy Regdon egy délben nem jelent meg a nagy asztalnál. Nem lehetett neki. Bevitték a Neugebäudéba, és ráfordították a kulcsot. Az ilyen mulatság gyakran megesett akkoriban az embereken.

S amilyen könnyű volt bejutni az Újépületbe, éppen olyan nehéz volt belőle kijutni. Ilyen bolondos természete volt annak.
Hanem valami nagyon unalmas nemigen lehetett ott, mert volt arra nézve egy rendes hivatalnok, hogy a bekerült vádlottakat maga elé vezettetve, órák hosszáig mulattassa a kérdezősködéseivel.

A hivatalnokot Koporka Jánosnak nevezték. Magas, szikár ember, epés arccal, zöldes kígyószemekkel. Az isten is arra teremtette, hogy egy egész országra haragudjék. Az arca, mint mondom, valóságos mesterségéhez tartozó eszköz volt. Az egyik fülét levágták neki a forradalomban a mieink.

Hát ez a Koporka János kezdte vallatni Regdont németül.

– Miért járt ön Olaszországban három ízben?

– Miért jártam? – szólt naiv titkolózással. – Hiszen éppen ezt nem mondhatom meg az úrnak.

– Ugye, he? – kiáltott fel Koporka eltitkolhatatlan örömmel. – Hát nem mondhatjuk meg, ugye? De beismeri ön, hogy tiltott cselekményt végzett?

– Beismerem, de…

– Tollnok! – szól oda Koporka a segédjének. – Jegyezze a Nr. 20-nak vallomását.

A Nr. 20 erre nagy akadozva előadta, hogy csakugyan tiltott cselekedetben járt Olaszországban három ízben: szűzdohányt szállított oda egy kundsaftjának, mert mi tagadás, ő bizony csempészettel foglalkozott, de becsületére mondja, még vesztesége volt mellette, nemhogy kárt tett volna vele, a magas aerariumnak. Az olasz is megcsalta. Mai napig kapja a pénzét. Íme, itt vannak a hiteles elismervényei. Tessék megnézni a dátumokat.

Koporka János a fogait csikorgatta mérgében.

– Gyík, valóságos gyík! – S dühösen csapkodta az aktákat, lineákat és ceruzákat.

Másnap megint felhozatta Regdont a börtönéből.

– Megtudtam, hogy ön titkos gyűlésekre járt a Köztelekbe! Mit keresett ön ott? És miről tanácskoztak? S kik tanácskoztak?

– Miről tanácskoztunk volna? Egyszerű gazdasági dolgokról, ipar, kereskedelem, földmívelés, állattenyésztés…

– Hagyja el! – sziszegte Koporka gúnyosan. – Nem ilyen tárgyak voltak azok! Engem el nem ámít…

Azután gondolkozva vakarta meg füle helyét, melyre penészszín hajából volt befésülve egy hosszabbra hagyott fürt.

– Önök bűnös dolgokról tanácskoztak!

De már erre felpattant Regdon Mihály.

– Én nem tudom, uraim, mit tartanak önök bűnös dolognak, csak egyet tudok, hogy az nem lehet bűnös, amiről Deák Ferenc is tud. Mindent közöltem vele!

Folytatjuk

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom