Hétvégi melléklet

2019. október 19.

1019

Kapcsok

Vers

Arany János: Hagyaték

„Hát csak írni, mindég írni
  A manó se tudja, mit?
Nosza, már a közönség is
  Lásson egyszer valamit!”
 

Nem akarok több izgalmat:
  Mert – betegnek – izgalom,
Ha olvassák itt is, ott is,
  S bírálgatják új dalom.
 

Hadd maradjon, mint tizenkét
  Év során belém fagyott!
És ne haljak meg, mint koldus,
  Aki semmit sem hagyott.
 

(1877 dec. 11)

Jelek és jelrendszerek

Népkarakterek

„...a belső grammatika mondatja velünk a mítoszt, a mesét és a mondát, ez táncoltatja a táncot és énekli az éneket”

Vitéz Anita
Hoppál Mihály: A tárgyakat elhasználjuk és kidobjuk, de a folklór mindig a kultúra hosszú távú emlékezete marad 
Hoppál Mihály: A tárgyakat elhasználjuk és kidobjuk, de a folklór mindig a kultúra hosszú távú emlékezete marad 
Fotó: MH/Purger Tamás


Egy olyan világban, ahol egyik nap egyik fogkrém a legjobb, másik nap meg már egy másik, kell valami, amiben az ember megállhat; a hagyományok tartják meg az embereket a helyes úton – mondta lapunknak Hoppál Mihály Széchenyi-díjas etnológus, folklorista. A kutatóval sámánokról, etnikai identitásról és Arany Toldijáról is beszélgettünk.

– A hónap végén tölti be a hetvenhetedik életévét. Mondhatnánk, hogy népmesei a szám, de egy folkloristát ennyi aligha győzne meg. Negyven esztendeje kutatja a sámánokat egész Ázsiában, foglalkozott amerikás magyarokkal és irodalomtörténeti témákkal is. Vannak még sámánok, van mit kutatni?

– Egy sor olyan népet, népcsoportot látogattam meg az elmúlt évtizedekben, amelyeknél az etnikai identitás megélése éppen most kerül csak elő, mert korábban nem volt rá lehetőség. A szibériai kis népek körében a szovjet politika, az orosz nyelv, orosz iskola miatt, Kínában pedig a kínai iskola miatt. Kínában több mint félszáz hivatalosan elismert kisebbség van – valójában persze még ennél is több –, és a szellemi kulturális örökség védelméről szóló UNESCO-egyezmény miatt most államilag is komolyan veszik őket. Ők pedig ugyancsak meg akarják őrizni hagyományaikat, sámánjaikat, hiszen a sámánok őrizték meg számukra a folklórt.
Megható élmény volt látni, hogy a sárga ujguroknál, ahová Kőrösi Csoma Sándor is igyekezett, de már nem jutott el, mekkora rokonszenvvel fogadtak minket. De mondhatnám a mandzsukat is.

– A mostani föllendülés és az autentikus népi kultúra közé ékelődő kommunista időszak ellenére van folytonosság?

– Persze! Egyrészt az öregek megtartották a nyelvüket, másrészt a fiatalok már igénylik, hogy az orosz vagy kínai iskola után újratanulják a népük nyelvét. A fennmaradást néhány nép folklórja esetében magyar kutatók is segítették, Schmidt Éva pél­dául fáradhatatlanul gyűjtötte legközelebbi nyelvrokonaink, az ugor hantik folklórját, meggyőződésem, hogy a következő évtizedekben és évszázadokban neki fogják majd megköszönni, hogy ez a szellemi örökség fennmaradhatott. Hihetetlen anyagot gyűjtött össze, jegyzett le, és a fiatal tudósnemzedékeket emellett archiválásra tanította.

– Mikor járt először kutatóúton külföldön?

– Éppen ötven éve, Moszkvában.

– Ott talált rá a sámántémára?

– Sámánizmus, ha úgy tetszik, mindenütt van, mert mindenütt vannak helyi gyógyítók. Korábban többféle néven nevezték őket, de most már egységesen sámán a neve ennek a népi gyógyító figurának, mert így el lehet őket helyezni a nemzetközi szakirodalomban. Pedig nagy különbségek vannak a helyi gyógyítók között. A nanajok és a mandzsuk mondták egyedül erre a típusú helyi gyógyítóra, hogy „szaman”.

– Tőlük ered a név?

– Innen került be az orosz szakirodalomba, ahonnan nemzetközi címkévé vált. Mondok még példát: a török népeknél ugyanezt
a gyógyítót „kám”-nak nevezik, a mongoloknál meg „bő”-nek vagy „otgán”-nak.

– Hogyan kell elképzelni egy mai sámánt?

– Mint egy teljesen normális embert. Csak abban különböznek másoktól, hogy ők a hagyomány egy szeletének a hordozói. A gyakorlat persze ennél egy fokkal összetettebb: két kategória van ma. Az egyik az a sámán, aki még megkapta a beavatásnak-tanításnak egy aránylag jó részét valamely öreg ismerősétől vagy rokonától, a másik pedig az, aki „kitanulta” és piaci alapon szolgáltatja tudását. Ilyen fiatalt is láttam, aki diplomatatáskával érkezett meg Tuva fővárosában, Kizilben a sámán gyógyítóközpontba, elvégezte
a szertartást, majd eltette a pénzt. Az érdeklődés megélénkülése persze azt is magával hozta, hogy show-t kerítenek a sámánok köré, akik erre kosztümöt és dobot csináltatnak, hogy amikor jönnek a moszkvai kutatók vagy a japán filmesek, tüzet gyújtsanak, és viseletben ugráljanak körülötte.

– Igen, szerintem nagyjából így képzeljük el a hagyományos, transzban lévő sámánt.

– Pedig régen nem voltak ilyen magamutogatók. Csak egy-két, tizennyolcadik századi ábrázolást ismerünk, amely ezt a tűz körüli ugrálást mutatja be… A transz különben is olyan állapot, amiben nem lehet ugrálni, mert akkor az ember kiesik belőle. Egy idő után megtanultam, hogy a nagy lila köd nem létezik.

– És a titokzatosság lila köde?

– Az sem létezik, mert annak a helyét meg a pénz vette át. A sámánok régen ingyen gyógyítottak.

– Ha már a pénznél tartunk, a közép-európai kultúrában ma talán a tévés táv­­gy­ógyászok vannak hasonló hatással a tömegekre…

– Igen. De a helyzet az, hogy az emberek nagy része hinni akar. Nem bírunk hit nélkül létezni, és ez nem is annyira a tételes vallásra vonatkozik. Egy olyan világban, ahol egyik nap egyik fogkrém a legjobb, másik nap meg már egy másik, kell valami, amiben az ember megállhat, aminek odaadhatja a gondolkodását, amihez viszonyulhat az életében. A hagyományok azok, amelyek megtartják az embereket a helyes úton. A kulturális hagyomány egy olyan rendszer, amit évszázadok alatt csiszolgatott egy kis közösség – akiket nevezhetünk magyaroknak, székelyeknek, palócoknak, baszkoknak vagy skótoknak, mindegy. És a kulturális hagyomány még a köszönés módjára is kiterjed. Láttam egyszer egy japán kolléganőn, hogy ha japánul beszélt egy férfival, akkor fölállt és hajlongott. Még úgy is, hogy a férfi a telefonvonal túlsó végén volt csak. Ezek beidegződött dolgok, amelyektől mi is erősnek és helyünkön lévőnek érezzük magunkat, mert gyermekkortól megvannak. Abban a pillanatban, hogy ez megbillen – mert például amerikai filmekben az emberek íróasztalra tett lábbal telefonálnak –, a gyengébb ember összezavarodhat, mert ez már egy másik viselkedési minta.

– A magyaroknál hogyan lehet megfogni ezeket a hagyományelemeket?

– Ha vizsgálódunk, mindig van rajtunk egy szemüveg, a saját kultúránké, ami itthon vakká tesz bennünket. Ezért jó, ha külföldről kutatják a magyar kultúrát. Ma már a résztanulmányok elég jól eligazítanak bennünket, és hát van egy csaknem kétszáz éves tudományos módszertanunk is, viszont még ma is kérdéses, hogy mi a jelentése az egyes megtalált elemeknek.

– Mire gondol?

– Mondok egy példát: a népviselet szerepe régen az volt, hogy már messziről megismerték a saját falubelit vagy más falubelit. A Palócföldön egy szoknya ringásáról meg tudták mondani, hogy hová valósi a lány. Az ételekre ugyanez vonatkozik, az ízek abszolút fontos etnikus specifikumok, amelyek gyerekkortól beivódnak, ezért van, hogy a nagyanyánk főztje evidens kötődés. Egyébként az amerikás magyarok között tanultam meg ezt, hogy mennyire időtálló. A néprajzkutatás egyik legfontosabb eredménye, hogy ha ezeket az elemeket jól rakjuk egymás mellé, akkor egyszer csak kirajzolódik, hogy kik vagyunk mi.

– És megszületik a népkarakter.

– Igen. Amerikában pláne jól megmutatkozott az idegen közegben élő magyar népkarakter. A South Bend-i magyarok – ezerkilencszáznegyvenötös felső középosztály, majd ötvenhatosok – két magyar templomot is építettek a saját pénzükön, centről centre összeadva a pénzt. Az amerikaiak között nagy becsülete volt a magyar munkásoknak, rendkívül jónak tartották őket, a Studebaker autógyárban például több magyar is dolgozott. Amikor a különböző nemzetiségű bevándorlók munkára jelentkeztek, az amerikaiak már tudták, hogy akin csizma van, azt kell fölvenni, mert az a magyar, és az a jó munkás. Hát ennyit a népkarakterről. Aztán szerencsém volt, mert a Studebaker gyár alapításának századik évfordulóján – régen még lovas kocsikat gyártottak – egy magyar családot választottak ki, hogy bemutassák a gyári munkáscsaládok életét.

– Az anyanyelvüket megtartották ezek a közösségek?

– Meg, de már angol iskolába jártak. A gyerekek már kétnyelvűek vagy inkább angolosak voltak, aztán az unokák, dédunokák kezdtek mindig visszahajolni a család etnikai identitásához, ők érdeklődtek a magyar múlt iránt.

– Mit jelent az etnikai identitás ma Közép-Európában?

– Az identitás kérdése manapság kulcsprobléma, szerintem az egész világon. Egyrészt a globalizmus miatt a világ nagy részéről eltűnőben van, másrészt az előbb említett jelenségek ezzel épp ellentétesek. Itt, Közép-Európában érdekes világot eredményezett, hogy hosszan tartoztunk a szocialista táborhoz. Az ismert hátrányok mellett ez azzal az előnnyel járt viszont, hogy sokkal érzékenyebbek lettünk a nemzeti identitással összefüggő kérdésekre. Hiszen csak meghagytak valamennyit a történelmi ünnepeinkből a szocializmus idején is, és hiába volt agymosás, ez csak megtanított a sorok között olvasni. E tekintetben dörzsöltebbek lettünk, mint a nyugat-európai vagy a tengerentúli társadalom, amely viszont az amerikai típusú agymosáson esett át.

– Szívesen meghallgatnánk egy példát.

– A fogyasztói társadalom kitermelte az olcsóság és a mellébeszélés kultúráját. Éppen az amerikai terepmunkám idején, egy munkáscsaládnál lakva szembesültem azzal, hogy otthon a néni két műsort nézett mindennap a tévében, szappanoperát és vetélkedőket. A vetélkedő tetszett, éreztem az itthoni hiányát, hogy nem tudnak vetélkedni az emberek. De közben a műsorokat olyan reklámdömping szakította meg, hogy az egészen más hatással járt. A reklámok azt üzenik, hogy sem állandóság, sem állandó érték nincs, mindig a legújabb a legjobb, másnap már egy másik jobb, mint tegnap, és ezt kell megvenni. Ez értékrelativizálás és hazugságra nevelés, ami, ha beül az ember agyába, akkor mindent eszerint kezd működtetni. Közép-Európában mi azt érzékeltük, hogy nem lehet ugyan beszélni nagyon sok mindenről, de attól még pontosan tudjuk, hogy a szibériai hadifogság milyen volt, vagy éppen mennyire nincs áru a GUM áruházban.

– Mégis a Szovjetunióban tett utaknak köszönhetően jutott el az etnoszemiotikáig.

– Igen, fél évszázada Moszkvában, a legelső utamon belekeveredtem az orosz strukturalisták körébe. Papp Ferenc, kiváló nyelvész az orosz tanszéken jó barátom volt, ő az egyik első szemiotikus volt itthon. Adott egy ajánlólevelet, pontosabban egyik jegyzetfüzetébe befirkált két sort, aztán fogta a lapot, kitépte és odaadta. Olyan volt, mint egy bevásárlólista, de azt mondta, erről fogják tudni, hogy én megbízható vagyok. A dolog bejött, fantasztikus emberekkel találkoztam, az orosz szemiotikusok zseniális dolgokat írtak. Itthon pedig Voigt Vilmossal, aki addigra már hazajött Finnországból, szintén megfertőzve szemiotikával, megtartottuk az első kurzust. Ebből megszületett itthon az etnográfia és etnológia mellett egy új módszer, az etnoszemiotika, azaz a népi vagy lokális kultúrára fókuszáló jeltudomány. Ez teljességgel kettőnk fejéből pattant ki, tulajdonképpen büszke vagyok rá. Utánanéztünk, egy orosznak jutott csak eszébe ez, meg a román Mihail Popnak, aki egyébként remekül beszélt magyarul.

– Ez több jó román tudósról elmondható.

– Régen a műveltebb románok tudtak magyarul, a magyar kultúrának ugyanis hihetetlen vonzereje volt. Trianon előtt a magyar állam sosem nyomta el a nemzetiségeit. Sőt, Ipolyi Arnold a Magyar Történelmi Társulat fejeként szorgalmazta, hogy a nemzetiségek nyelvén adjanak ki elemi iskolai tankönyveket – nekünk köszönhetik, hogy egyáltalán volt oktatási anyaguk a saját anyanyelvükön.

– Óhatatlanul fölmerül az emberben, hogy utólag nézve jó döntés volt-e Ipolyitól mindez…

– Pedig ezt a kérdést föltenni sem lenne szabad. Akkor politikailag ez volt a korrekt, és egyébként is joga van minden népnek ahhoz, hogy az anyanyelvén váljék tudóssá – csak hogy Bessenyei György gondolatához visszatérjünk. Más kérdés, hogy a nacionalizmus és az etnikai identitás felfújása, hogy „nekünk is jár egy ország”, az már tud torzulni.

– Az etnoszemiotikára azóta is épít a tudomány, emlékszem, hogy mi is tanultuk az egyetemen. De mi ment át ezekből a köztudatba?

– Amikor én az Arany János Toldijának mitológiai hátteréről szóló dolgozatomat megírtam és bevittem az Új Írásba Juhász Ferenchez, nagyon megdicsérte, pedig volt vagy negyven oldal, plusz óriási bibliográfia. Azonnal lehozta. Amikor megjelent, elolvasta néhány középiskolai tanár, és egyikük diafilmen a negyven oldalamat három és félre rövidítette, és egyben ajánlotta is a kollégáknak, hogy irodalomórán tanítsák. Évek múltán találkoztam vele, amikor mondta, hogy az én kutatási eredményeim alapján tanítják ma a Toldit. Nagyon jó érzés volt, ez például egyértelműen átlépte a tudományos érdeklődés határait.

– Hogy került közel a Toldi-témához? Nem tipikus néprajzi forrás.

– Nem, de az emberben folyamatosan dolgoznak az elméletek, aztán egyszer csak megvilágosodik. Ilyenkor egy hajnalon rájön, hogy milyen összefüggés van az általánosan ismert szépirodalom és a folkloristaként kutatott szájhagyomány között. Istvánovits Mártonnak mondtam el először ezeket az összefüggéseket, ő pedig rögtön arra biztatott, hogy írjam meg.

– A tanulmányban leírja, hogy a Toldival történt események, mint például a hármas küzdelem, valamint a történések közege, az oppozíciók milyen mitológiai elemekkel mutatnak hasonlóságot Franciaországtól Szibériáig. Mégis az fogott meg, hogy Arany műve nem folklór, hanem egy teljesen tudatos alkotás, amin mégis leplezhetetlenül átsüt a hagyomány.

– Mindig is arra törekedtem, hogy kimutassam a kultúrában azokat a mintákat, amelyek visszatérnek, amelyektől az adott kultúra az lesz, ami. A Toldi esetében rög­eszmém volt, hogy attól lett ennyire zseniális alkotás, hogy Arany János gondolatait és kezét az a mély kulturális emlékezet mozgatta a mű születésekor, ami a magyar kultúra sajátja. És amire így a költő ösztönösen strukturálta az anyagot. Lehet, hogy volt valami köze a Toldi családhoz Nagyszalontának, de azt a formáját, amiben mi ma ismerjük a történetet, Arany János rakta össze – illetve maga a kulturális emlékezet rakta össze.

– Forrásértékűbb lett Arany Toldija, mint az, amiből ő merített, Ilosvai Selymes Péteré?

– Tulajdonképpen igen, mert a kultúra belső grammatikája süt át belőle. Ez a belső grammatika mondatja velünk a mítoszt, a mesét és a mondát, ez táncoltatja a táncot és énekli az éneket. A néprajzi kutatás egyik lényege, hogy egy-két olyan dolgot fogjunk meg, ami megfogja az egész világot. Bartók ezért lehetett világhírű, mert az ő kompozícióiban olyan harmóniák vannak, amelyek mindenki számára ismertek és otthonosak. De mondhatnám példaként Csajkovszkijt, Verdit, Bachot is. Ezek a harmóniák szerintem az adott helyi kultúra működéséből, grammatikájának erejéből következnek. Igaz, hogy mindig kell hozzá egy zseni, akinek a fejében összeáll, de attól még a kultúra működteti az embert. Vagy ahogy Claude
Lévi-Strauss, a francia etnológus és antropológus mondta: a mítosz meséli önmagát.

– Szintén a Toldi-tanulmányban írja, hogy Toldi azért lehetett össznemzeti hős és jelkép – ahogy Sőtér István fogalmazott –, mert az egész nép etnikai identitástudatának mélyéig gyökerezik a mű. Hogy állunk ma az etnikai identitástudattal?

– Létezik, de erősen átalakulóban van. Van egyfajta kultúravesztés, ami a globalizáció terméke. Csak hogy egy közeli példát említsek, a németországi bevándorló egy idő után meg fogja kérdezni, hogy mi közöm nekem Goethéhez, és tulajdonképp jogos, ha nem is akarja megtanulni. Bőven lehet, hogy neki az arab csillagászathoz több köze van, mint a német irodalomhoz, és éppen ezért vigyázni is kell a kulturális imperializmusokkal. Egy kedves példával érzékeltetve ezt, a könyv szó, ami azért mégiscsak kultúrára vall, az oroszban és a szláv nyelvek nagy részében például török eredetű: kniga. Sokkal több a rokonság és átvétel, mint ahogyan azt a hétköznapi életünkben sejtenénk.

– Ha már az etimológia szóba került, létezik népek között nyelvrokonság és genetikai rokonság is. Ennek analógiáján beszélhetünk például etnikai-folklorisztikai rokonságról? Kik a mi rokonaink?

– Csak a Toldi-tanulmányhoz visszatérve, a budapesti kínai nagykövetség előtt láttam egy képkiállítást, amelyen egy hui nemzetiségű fiatal fiú egy stadion közepén bikát fékez. A fiún Adidas cipő volt, de ránéztem, és egyből beugrott Arany Toldija. Kínában és Belső-Mongóliában ez ma is egy népi játék, a Toldit pedig nyilván nem ismerik. De a legjobb, hogy aki meg tudja csinálni ezt a bikafékezést, azt utána úgy hívják, hogy „bator”. Nem hiszek abban, hogy vannak véletlen egyezések… Ezeket a dolgokat egymás mellé kell raknunk, és ha a sok kis adat megvan, akkor gondolkodhatunk el rajta, hogy van-e összefüggés köztük – jelen esetben úgy, hogy tudjuk, valahonnan onnan jöttünk. A nyomok rettentően távoliak, sok a hiányzó láncszem, és egyszerűbb azt mondani, hogy lehetetlen megtalálni a kapcsot. De például mi az esély arra, hogy a szogd nyelvben, amelynek volt írásbelisége, a páncélinget véletlenül hívják „ing”-nek? Vagy a férjet, uramat „kend”-nek? Nagyon nehéz ezeket a szálakat összekötni, de azért nem sokkal nehezebb, mint a vogulokkal volt – és ővelük is sikerült kimutatni a rokonságot.

– Az etimológia nagyon izgalmas, de nekem mindig az volt az érzésem, hogy könnyű elcsúszni rajta.

– A történelemkönyveket a történészek egy-egy új adat alapján kéthetente átírhatják, de vannak olyan kulturális mélyrétegek, amelyek nagyon lassan változnak. Az etimológiától távolabb lépve, megtörtént velem, hogy konferencián egy kanadai kolléganő az Amur-menti népek közt végzett folk­lórgyűjtéséről számolt be. Kiderült, hogy él a körükben egy olyan történet, ami egy az egyben a nálunk is ismert Rózsa és Ibolya mese menekülős motívuma. Vagy a jakutok mitológiájában az első sámán egy sastól teherbe esett nő – mint Emese története. Nem hiszem, hogy ennyi véletlen egybe­esés van, legfeljebb nem tudunk még mindent megmagyarázni. Vannak motívumok, amelyek Tűzföldig is elmennek. Lévi-Strauss írja, hogy a sas fiókáit kígyótól megmentő hős motívuma megvan az észak-amerikai indiá­noknál és a Jenyiszej mentén is… Hát mikor voltak ezek a kontinensek legutóbb közel egymáshoz? Ez a kulturális emlékezet és ez a köznépi emlékezet hosszabb távú, mint az egyéni. A tárgyakat elhasználjuk és kidobjuk, de a folklór mindig a kultúra hosszú távú emlékezete marad.

– Mik a további tervei?

– Egész életemben néphittel foglalkoztam, ennek az eredményeit szeretném még kiadni, beleértve Ipolyi Arnold Magyar Mythológiájának folytatását is. Ipolyi remek, de újra kell írni. Módszertanilag hihetetlen érdekes, hogy a tizenkilencedik században jóval kevesebb adat alapján, de helyes következtetéseket vont le. Finn barátaimmal kitaláltam, hogy meg kell csinálni az uráli népek mitológiai szótárát is, kész van már öt kötet, azt is folytatni kéne. Ebben egyébként kiderült, hogy a magyar mitológia rettentően kilóg ebből az uráli rendszerből, ahová a finnugor vagy más néven uráli őshazát feltételezik.

– És akkor mi hová tartozunk?

– Hát ez az! Jött egy kubai professzor, aki megnézte a finn adatokat, és közölte, hogy a finnek ősei soha el nem barangoltak sehová, tízezer éve ott élnek, ahol ma. Kontinui­tás van! Mi lesz akkor így a finnugor őshazával? Kellemetlen kérdés, mert a nyelvész,
a történész és az antropológus mást gondol, és még egy harmadik dolog, hogy mondjuk mit látok én a mitológiában. Mitológiáját tekintve a magyar rendszer nem finnugor rendszer. Rengeteg az iráni hatás az egykori őshaza területén élő népeknél, például a voguloknál, osztjákoknál. Emellett pedig ha megnézzük a feltételezett őshaza területét, ott tavak, mocsár és erdő van, hatalmas szúnyogokkal, szeptembertől májusig pedig hó – normális ember ott nem akar élni. Orosz kollégám szintén azt mondta, hogy az itt megtalált hősepikát nem a vogulok találták ki, hanem iráni eredetű. Ezek most még csak adatok, de hetvenhét éves koromban, néhány nap múlva a hetvennyolcadikba lépve itt az idő, hogy rendszerezzem és összegezzem őket.

Válogatás Mikszáth Kálmán műveiből

A kis húgom virágai

„...ici-pici magok voltak, mint a köles, csakhogy koromfeketék”

1881

Mikor Teleki gróf itt járt néhány nap előtt, abban állapodtunk meg, hogy az első dolog fölé, amit írok, odajegyzem: „Üdvözlet Teleki Sándornak.”

Nem tudom, jó szokás-e ez az átkiabálása a köszöntésnek negyvennyolcezer fülön keresztül (őiránta való udvariasságból használom ezt a számot a „Pesti Hirlap” olvasóinak megjelölésére), de ha már ő egyszer megkezdte, bátran utána lehet indulni.

Noha én sokkal öregebb író vagyok őnála, még sincsenek annyi emlékeim, mint neki, ki amit ír, előbb átélte, s ki sokat élt át, amit meg sem ír, míg én sokat írok, amit át sem élek. Könnyű neki igazabbnak, jobbnak lenni.

De némi emlékeim nekem is vannak s az „emlékek” íróját nem üdvözölhetem egyébbel csak egy emlékkel.

Nem olyan régen volt még…, nem megyek vissza a nagyanyáinkhoz… (Hála istennek! fogja mondani Teleki Sándor), szegény kis
húgocskámnál állapodom meg.

Az ő idejében is még nem volt szokásban, hogy a fiatal emberek körmönfont bókokkal, émelygős dicséretekkel rontsák meg a fiatal leányok kedélyét, – szerelmes levelek váltása pláne világbontó bűneset lett volna – hanem a fiatal ember, ha valami kisleányt nagyon megszeretett, könyveket küldözött neki olvasni és a költők útján beszélgetett vele. Azért voltak valaha olyan nagy becsben az írók, mert ők voltak (mai udvarlási műnyelven szólva) az elefántok.

Ha valahol egy régi könyvet találtok, amelyikben egy-egy érzelgős mondat alá van húzva ceruzával… vegyétek le a kalapot ilyenkor, mert ezt a lapot az Amor isten lehelete sárgította meg valaha.

A mi írásainkat már alá nem húzza a fiatalság, mely már az első napon többet mer egymásnak elmondani, mint amennyit mi megírni. Mi már csak unaloműzők vagyunk és nem titkos, bizalmas meghittjei az édes fájó érzelmeknek. Nem is érünk már mi valami nagyon sokat.
Hanem az még szép idő volt. Arany karperecre, gyémánt nyakékre nem vágytak még akkor az asszonyok; ha nagy örömet akart ismerősük, jó barátjuk szerezni, fogta magát, hozott nekik valami ritka virágmagot. No, ennek aztán szívükből örültek, tavasz elejétől ősz végéig, amint kikelt, nőtt, rügyöt vetett és kinyílott és amíg el nem hervadt.

Ilyen ritka virágmagokat kapott egyszer az én kis húgom. Olyan ici-pici magok voltak, mint a köles, csakhogy koromfeketék. Az, aki küldte, odaírta, hogy ezeket a magokat a schönbrunni park egyik kertészétől szerezte, gyönyörű virágok lesznek belőlük, ha megszeretik a földet, liliomfehérek piros pettyekkel, duplák és illatosak, ezen a vidéken még olyat nem láttak.

Meg is voltak hát ezek a virágmagok becsülve. Én magam is jelen voltam annál az ünnepélyes aktusnál, mikor a húgom elültette három részre osztva őket: az egyik részt a kis virágos kertbe, s ha ott tán meg nem fogamzanának, frissen hozott erdei földdel rakott virágcserepekbe a másik részt, míg   többit a szegény kis öcsénk sírjára a temetőben. Akármilyen kényes portékák is, valahol csak mégis kikelnek!

Hanem bizony nagyon ínséges és száraz esztendő következett. Az anyaföld, melyre idegenek vetették ki, hogy mennyi jövedelmet kell hoznia, megkötötte magát ez egyszer, hogy tessék, csináljátok ti a magatok költségvetését előre, de én majd csak alszom az idén.

Aludt is és nemcsak a mindennapi kenyeret nem hozta meg, de aki alszik, nem gondolkozik, elmaradtak még a mindennapi gondolatai is: a virágok.

A becses virágmagoknak nagyon nehéz, forró volt a temetői föld. Nem keltek ki benne; az erdei föld pedig túlságosan könnyű volt: abban sem keltek ki; csak a kerti pad hozott kedvetlenül néhány palántát, de az is mintha megsajnálta volna amit tett, kiégette őket lassankint. Amiket pedig megmentett az öntöző kanna, azokat a dér vitte el zsákmányul.

Nem maradt meg csak egyetlen szál. Hanem ez aztán szép haragoszöld volt, mintha megacélozódott volna a sanyarúságokban, úgy tört fölfelé a szürke rögöcskék közül, mint egy gyíkleső.

Az én kis húgocskám százszor is megnézte egy nap. Jaj, de szép, de gyönyörű, hát még milyen lesz, ha nagy lesz? Csak már szaporábban nőne. Istenem, istenem, de nehéz kivárni!

S míg ő édelegve gondolt arra a napra, mikor teljes pompában nyitja ki majd kelyhét – azalatt egy nagy sárga tyúk bement a kertbe. Végig sétált a bokrok között. Odaállt a virágpadhoz, szétterpesztette háromszögletes piszkos lábát és elkezdett vele kaparni.

Mikor húgom reggel odajött, a virágszálacska a földön hevert fonnyadva, haldokolva. Egy harmatcsöpp csillogott rajta. Úgy nézett ki ott, mint egy nyitott, panaszkodó szem.

Húgom vigasztalhatlan volt, a kicsike füvet keservesen, érzékenyen megsiratta.

– Én vagyok az oka, miért nem gondoztam. Odakünn hagytam a veszedelemnek, szélnek, fagynak, aszálynak, kártékony állatoknak. Át kellett volna ültetnem a virágcserepembe.

Egyszóval a magok kivesztek gonoszul. Csak ahol senki sem gondolta volna, ahova nem ültette, ahol nem is gondolta, a nagy márványszobron, mely a temetőben állott, elhullott egy mag… (Később jutott eszünkbe, hogy mikor a kis Péter sírját vetettük virággal, oda voltak a szobor talapzatára téve a papírba csavart magocskák) elhullott és kikelt. Utak pora meggyűlt a szobor talapzatán, a mag megszerette ezt a gyülevész port, megnőtt benne és kinyílott.

…Liliomfehérek voltak a virágai, piros pettyekkel, duplák és illatosak. Ezen a vidéken még olyat nem láttak…
Lett nagy öröm, mikor megtaláltuk!

– De szép, de gyönyörű – mondá húgom. – Csakhogy ez a talaj nem biztos. A bohó virág egy nagy csalódásban él. Hogy még a virágok is csalódnak!… Azt hiszi, erős földben van, azért nőtt meg, azért nyílik, pedig ha tudná… de nem, nem, itt nem hagyhatom, hiszen itt nem is nőhet egyenesen, most már okosabb leszek… átültetem a cserepembe, megápolom, megnyesegetem…

Át is ültette gondosan, meg is nyesegette, meg is ápolgatta… de a virág nem fogadott szót, nem akart, nem tudott így megmaradni, rügyeit ki nem nyitotta, elszáradtak, leestek s ő maga is lankadni, összeaszni kezdett.


Szegény kis húgom, ezt is megsiratta.


– Jaj, minek is hoztam el, minek nyesegettem? Minek is nem hagytam, hogy szabadon nyíljék?
Mondanom sem kell, hogy ez a kis visszaemlékezés abból az alkalomból jön, hogy Teleki Sándor „Egyről-másról” című emlékeit olvasom, s hogy a kritikusok megjegyzései is előttem fekszenek.

Vége

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom