„...megszökhettem volna úgy, mint a többi miniszterek, de én a szökést éppen úgy, mint az öngyilkosságot, gyávaságnak tartom”
Faggyas Sándor
A magyar szabadságharc osztrák–orosz leverését követő kíméletlen megtorlás legsötétebb napja 1849. október hatodika volt. Százhetven éve e napon kora reggel Aradon főbe lőtték Kiss Ernő, Dessewffy Arisztid, Schweidel József tábornokokat és Lázár Vilmos ezredest, utánuk felakasztották Poeltenberg Ernő, Török Ignác, Láhner György, Knezić Károly, Nagysándor József, Leiningen-Westerburg Károly, Aulich Lajos, Damjanich János és Vécsey Károly tábornokokat, majd este Pesten főbe lőtték Batthyány Lajost, az első független magyar felelős kormány miniszterelnökét.
Jelen tudásunk szerint 1849–1850 folyamán százötven–százhatvan személyt végeztek ki a szabadságharcban játszott szerepéért, osztrák értelmezés szerint lázadásért és felségárulásért. Több mint ezer embert bebörtönöztek, több tízezer honvédet és tisztet évekre besoroztak a császári hadseregbe, s ezrek kényszerültek emigrálni.
A honvéd tábornokok és az első magyar miniszterelnök kivégzésének napja 2001 óta hivatalosan is nemzeti gyásznap. Noha a nemzeti emlékezetben tizenhárom aradi vértanút tartunk számon, ma már köztudott, hogy valójában tizenhatan voltak.
A tizenhárom említett katonán kívül Aradon végezték ki Ormai (Auffenberg) Norbert (1849. augusztus 22.) és Kazinczy Lajos (1849. október 25.) honvéd ezredest, majd Ludwig Hauk alezredest, volt bécsi forradalmárt is ott akasztották fel 1850. február 19-én. S tulajdonképpen a tizenhetedik aradi vértanúként emlékezhetünk Lenkey János honvéd tábornokra (a Galíciából 1848. május végén huszárszázadával hazaszökött, Petőfi híres költeményében és Sára Sándor 80 huszár című filmjében is megörökített vitéz kapitányra), akit társaival együtt állítottak a császári hadbíróság elé, a per folyamán megőrült, emiatt nem ítélték el, de ő is Aradon, a börtönben halt meg, 1850. február 9-én.
Perényi Zsigmond portréja, Grimm Rezső litográfiája, 1861, ltsz.: 8640
Forrás: Magyar Nemzeti Múzeum
A százhetvenedik évfordulón a hős katonákon és a mártír miniszterelnökön kívül méltó megemlékeznünk azokról a vértanú országgyűlési képviselőkről is, akikről sokkal kevesebbet tud a közvélemény. Őket éppúgy 1849 októberében Pesten, ugyanazon a helyen végezték ki, mint Batthyány Lajos grófot. Csány Lászlót és Jeszenák János bárót október 10-én, Perényi Zsigmond bárót és Szacsvay Imrét október 24-én akasztották fel a pesti Újépület melletti fapiacon (az 1926-ban felavatott Batthyány-örökmécses helyén).
Ők éppúgy a Habsburg-udvar tudatos, nyers politikai bosszújának áldozatai voltak, mint maga a miniszterelnök, akinek a halálos ítéletét már jóval az olmützi formális hadbírósági pere előtt eldöntötték Bécsben. Jellemző, hogy Julius Haynau táborszernagy, a magyarországi és erdélyi császári-királyi hadsereg főparancsnoka az utolsó magyar erőd, Komárom október 2–4-ei kapitulációja után azonnal utasította helyettesét, hogy Batthyány halálos ítéletét október 6-án, Latour halálának évfordulóján kell végrehajtani. Latour grófot, osztrák császári hadügyminisztert pontosan egy évvel korábban lincselték meg a bécsi felkelők, s mivel Batthyányt is felelőssé tették az előző évi októberi bécsi forradalom kitörésében, ily módon „Latour napját” Aradtól Pestig akasztófákkal kívánta emlékezetessé tenni a kegyetlenségéről hírhedt „bresciai hiéna”.
Feltételezések szerint személyes motívumok is közrejátszottak abban, hogy Batthyány nem kapott kegyelmet. Így például az, hogy huszonéves ifjúként egy Habsburg-főherceg érdekeit sértve küzdött atyai örökségéért, s a forradalom előtt néhány évvel női hiúságában megsértette a nem éppen vonzó külsővel megáldott Zsófia főhercegnőt (Ferenc József édesanyját).
Más nézet szerint 1848 nyarán, amikor Innsbruckban magyar államférfiak arra igyekeztek rávenni a forradalmi Bécsből elmenekült Ferdinánd királyt, hogy jöjjön Magyarországra, Zsófia „rikácsolva tiltakozott”, holott ő nem volt a döntéseket hozó államtanács tagja. Batthyány rendreutasította a gőgös főhercegnőt, aki ezt nem felejtette el. Mellette Schwarzenberg herceg, az osztrák császári miniszterelnök is gyűlölte Batthyányt, nem titkolva, hogy „a legvisszataszítóbb fajtából való arisztokratának” tartja, mint a legtöbb magyar mágnást.
Pedig Batthyány alig hat hónapig állt az uralkodó által kinevezett, első független felelős magyar kormány élén, s mindvégig az áprilisi törvények betűjének és szellemének megfelelően igyekezett megfelelni a nemzeti érdekeknek és az alkotmányos uralkodó iránti hűségnek. Teljes meggyőződéssel védekezett úgy az ellene folyó koncepciós per során, hogy ő ezeket a törvényeket védte – „akár fentről, akár lentről támadták azokat” –, mert esküt tett rájuk, és a király is megesküdött betartásukra. Mivel ellene volt minden törvénytelenségnek, de a két malomkő – a nemzet és az uralkodó – között őrlődve, Jelačić horvát bán főparancsnoki kinevezése és támadása után nem tudta többé betartatni az áprilisi törvényeket, inkább félreállt.
Batthyány 1848. október elején lemondott miniszterelnöki tisztségéről, országgyűlési képviselői mandátumáról is, és nem vett részt az önvédelmi háborúban, ennek ellenére a bécsi udvarban a „magyar lázadás” Kossuthtal egyenrangú főbűnösének tartották, s amikor 1849 elején császári fogságba került, már arról cikkeztek a német újságok, hogy halálra fogják ítélni.
Batthyány Lajosra – a személyes ellenszenven túl – valószínűleg azért sújtott le teljes erővel a császári önkényuralom kíméletlen megtorló gépezete, mert a szabadságharc legfelső politikai vezetői közül viszonylag kevés személyt tudtak kézre keríteni, miután Kossuth kormányzó-elnök és a Szemere-kormány tagjainak többsége külföldre menekült. Batthyány mellett Csány László volt 1848–49 legmagasabb rangú polgári vezetője, akit halálra ítéltek.
A Zala vármegyei nagy múltú középbirtokos nemesi család sarjaként 1790-ben született katolikus Csány jogásznak készült, de a napóleoni háborúk idején katonának állt, huszártisztként harcolt – többször meg is sebesült –, 1815-ben Széchenyi István gróf bajtársaként részt vett a nápolyi hadjáratban, majd főhadnagyi rangját megtartva kilépett a hadseregből. Vármegyei közéleti pályafutása 1823-ban kezdődött, s hamarosan életre szóló barátságot kötött birtokszomszédjával, Deák Ferenccel, akinek szabadelvű reformpolitikáját a legerőteljesebben ő támogatta.
Az 1840-es években fokozatosan Kossuth hatása alá került, és oroszlánrészt vállalt a Védegylet zalai osztályainak szervezésében, ő alapította meg a nagykanizsai takarékpénztárt. Részt vett az Ellenzéki Párt megalakításában és programkészítésében, a pesti Ellenzéki Kör tagjaként bekapcsolódott a március 15-i forradalomba, majd a pesti nemzetőrség megszervezésébe. Júniustól királyi biztosként irányította a Dráva-vonal védelmét, s nagy szerepe volt a Jelačić serege elleni szeptember 29-i pákozdi győzelem kivívásában. Októbertől az Országos Honvédelmi Bizottmány kormánybiztosaként segítette Görgei Feldunai Hadseregének újjászervezését, 1849 január elején a fő szervezője a főváros kiürítésének, a kormány és az országgyűlés Debrecenbe költöztetésének. Január végétől Erdély teljhatalmú kormánybiztosa, Bem tábornok katonai sikereinek egyik kovácsa, május közepétől a Szemere-kormány közmunka- és közlekedésügyi minisztere. Csányt június 15-én a keszthelyi választókerületben országgyűlési képviselővé választották, július 28-án Szegeden a nemzetiségi törvény vitájában szólalt fel először – és utoljára – képviselőként. Az augusztus 9-ei temesvári csatavesztés után Aradon energikusan támogatta, hogy Kossuth adja át a polgári és katonai főhatalmat Görgei tábornoknak, s a kormányzó és a kormány lemondása – és elmenekülése – után csatlakozott Görgei seregéhez. A világosi fegyverletételt követően orosz fogságba esett, s amikor barátai a komáromi erődbe akarták menekíteni, az 59 éves, sokat próbált politikus azt válaszolta: „Meg akarom mutatni honfitársaimnak, hogyan kell egy magyarnak meghalnia a hazáért.”
Miután az oroszok átadták a császáriaknak, Pesten, szeptember 26-án felségárulás vádjával hadbíróság elé állították, Csány minden tettéért vállalta a felelősséget, s másnap halálra ítélték. „…megszökhettem volna úgy, mint a többi miniszterek, de én a szökést éppen úgy, mint az öngyilkosságot, gyávaságnak tartom. Ha használni nem bírtam hazám ügyének, annak tudok mártírja lenni” – írta október 9-én búcsúlevelében a gyámfiának, Schmidegg Kálmán grófnak. Másnap reggel Jeszenák Jánossal együtt akasztották fel, akinek kivégzését hidegvérrel nézte végig, és – Degré Alajos író visszaemlékezése szerint – ezek voltak az utolsó szavai: „Hazámért ezt is szívesen!”
A Csánynál tíz évvel fiatalabb Jeszenák János báró Pozsonyban született gazdag evangélikus família fiaként, jogi képesítést szerzett, s már fiatalon önállóan gazdálkodott birtokain. Született mágnásként 1825-től politizálni kezdett a reformkori országgyűléseken, sokáig Széchenyi híveként, majd Batthyány és Kossuth hatása alá került, s az utolsó rendi országgyűlésen már a liberális arisztokrata ellenzék egyik hangadó képviselője volt. A Batthyány-kormány 1848 júniusában Nyitra vármegye főispánjává, szeptemberben pedig teljhatalmú kormánybiztosává nevezte ki.
Jeszenáknak döntő szerepe volt a Prágából és Bécsből támogatott szlovák felkelők legyőzésében és az országból történő kiűzésében, másik fontos cselekedete Lipótvár stratégiai fontosságú erődjének birtokba vétele és magyar kézben tartása volt a szabadságharc számára. A császári erők koncentrált támadása miatt 1849 januárjában Komáromba ment, ahol a várőrség ellátásának szervezésében kulcsszerepe volt. Nyitra vármegye áprilisi felszabadítását követően újjászervezte a közigazgatást, levezényelte az újoncozást, és sikeresen segítette a júniusban a Vág mentén ellentámadásra felvonuló magyar fősereg ellátását.
A túlerőben levő Haynau vezette császári fősereg előrenyomulása miatt Jeszenák július közepén elhagyta a vármegyéjét, de nem a biztos menedéket nyújtó Komáromba, hanem – Görgei elvonuló seregéhez csatlakozva ő is – Aradra ment. Világos után az oroszok átadták a császári hatóságoknak, Pestre vitték, ahol szeptember 29-én állították a hadbíróság elé. A bosszúszomjas Haynau azt írta a katonai kerületparancsnoknak, hogy „a forradalomban való közismerten elvetemült részvételéről ismert egyén” halálos ítéletét haladéktalanul végre kell hajtani.
A báró családja és befolyásos ismeretsége minden követ megmozgatott, még Mária Dorottya főhercegné, az 1847-ben elhunyt Habsburg József nádor özvegye is megpróbált közbenjárni Kempen altábornagynál (a későbbi rendőrminiszter), aki azonban nem mert szembeszegülni Haynauval. Így Jeszenák Jánost is felakasztották október 10-én reggel a pesti Újépület falai mellett. Az előző napon délben felkereste őt és úrvacsorával látta el Székács József evangélikus lelkész (későbbi püspök), akinek azt mondta: „Én nem magamat sajnálom, hanem önöket, én szabad leszek, ha kivégeznek, önökre halálig tartó s a hazára örökös rabság vár.”
Jeszenák János vértanúsága a felvidéki magyar nemzettudat máig fontos része azért is, mert dédunokája, Esterházy János gróf a csehszlovákiai magyarság szellemi vezetőjeként vált a kommunista diktatúra mártírjává.
Szacsvay Imre portréja, Szamossy Elek litográfiája, 1873, ltsz.: 54.1240
Forrás: Magyar Nemzeti Múzeum
A legidősebb pesti vértanú az 1783-ban, Beregszász mellett született Perényi Zsigmond báró, a legfiatalabb a 31. születésnapja előtt egy héttel kivégzett Szacsvay Imre volt, őket 1849. október 24-én akasztották fel Csernyus Emmánuel pénzügyminisztériumi tanácsossal együtt. Az egyik legrégebbi főúri nemzetségből származó Perényi több mint négy évtizedes közéleti pályafutása során összesen kilenc országgyűlésen volt jelen, s az 1848–49-es első népképviseleti országgyűlés központi személyisége volt. A reformellenzéket támogató ugocsai főispán 1848 nyarán az új felsőház másodelnöke, őszén az Országos Honvédelmi Bizottmány elnökhelyettese lett, ily módon lényegében Perényi a végrehajtó hatalmat képviselte a felsőházban. Főszerepe volt az 1849 elején Debrecenbe költöző felsőház munkájának vezénylésében, majd az április 14-én a debreceni református Nagytemplomban elfogadott Függetlenségi Nyilatkozat szövegének véglegesítésében és hitelesítésében.
A kész dokumentumot Almásy Pál képviselőházi alelnök és Szacsvay Imre képviselőházi jegyző mellett a felsőházat ténylegesen vezető Perényi Zsigmond írta alá, ami a fő felségárulási vádpont volt a császári hadbíróság halálos ítéletében. Az október 24-én utolsóként felakasztott ősz, büszke báró, aki „még a halálban is igazi nagyúr volt” és a – szónoki tehetsége és markáns ellenzékisége miatt – a negyvenes évek második felében már a „bihari kis Kossuthként” emlegetett fiatal köznemes, Nagyvárad első választott képviselője személyében a magyar törvényhozás (tágabb értelemben a magyar politikai elit) derékhadát akarta megsemmisíteni a Habsburg-önkényuralom.
Perényi Zsigmond és Szacsvay Imre tragédiájában különösen fájó, hogy éppen a kivégzésük utáni napon a bécsi kormányzat – nemzetközi nyomásra, illetve tiltakozásra – a kivégzések végrehajtásának felfüggesztésére utasította a véres kezű Haynaut. Október 25-e után tisztán politikai jellegű ’48–49-es tevékenysége miatt polgári személyt már nem fosztottak meg az életétől.
