Hétvégi melléklet

2019. október 5.

1005

Latour napja

Vers

Vörösmarty Mihály: (Setét eszmék borítják…)

Emlékkönyvbe
 

Setét eszmék borítják eszemet.
Szivemben istenkáromlás lakik.
Kivánságom: vesszen ki a világ
S e földi nép a legvégső fajig.
Mi a világ nekem, ha nincs hazám?
Elkárhozott lélekkel hasztalan
Kiáltozom be a nagy végtelent:
Miért én éltem, az már dúlva van.
Ily férfitól, nemes hölgy, mit kivánsz
Emléklapodba? Inkább adj nekem
Hitet, sejtelmet, egy reménysugárt,
Hogy el nem vész, hogy él még nemzetem.
Koldulni járnék ily remény-hitért,
Megvenném azt velőm – és véremen.
Imádkozzál – te meghallgattatol –
Az tán segíthet ily vert emberen.
 

Gebe, 1849. október 10.

„Hazámért ezt is szívesen!”

A pesti vértanúk

„...megszökhettem volna úgy, mint a többi miniszterek, de én a szökést éppen úgy, mint az öngyilkosságot, gyávaságnak tartom”

Faggyas Sándor

A magyar szabadságharc osztrák–orosz leverését követő kíméletlen megtorlás legsötétebb napja 1849. október hatodika volt. Százhetven éve e napon kora reggel Aradon főbe lőtték Kiss Ernő, Dessewffy Arisztid, Schweidel József tábornokokat és Lázár Vilmos ezredest, utánuk felakasztották Poeltenberg Ernő, Török Ignác, Láhner György, Knezić Károly, Nagysándor József, Leiningen-Westerburg Károly, Aulich Lajos, Damjanich János és Vécsey Károly tábornokokat, majd este Pesten főbe lőtték Batthyány Lajost, az első független magyar felelős kormány miniszterelnökét.

Jelen tudásunk szerint 1849–1850 folyamán százötven–százhatvan személyt végeztek ki a szabadságharcban játszott szere­péért, osztrák értelmezés szerint lázadásért és felségárulásért. Több mint ezer embert bebörtönöztek, több tízezer honvédet és tisztet évekre besoroztak a császári hadseregbe, s ezrek kényszerültek emigrálni.

A honvéd tábornokok és az első magyar miniszterelnök kivégzésének napja 2001 óta hivatalosan is nemzeti gyásznap. Noha a nemzeti emlékezetben tizenhárom aradi vértanút tartunk számon, ma már köztudott, hogy valójában tizenhatan voltak.

A tizenhárom említett katonán kívül Aradon végezték ki Ormai (Auffenberg) Norbert (1849. augusztus 22.) és Kazinczy Lajos (1849. október 25.) honvéd ezredest, majd Ludwig Hauk alezredest, volt bécsi forradalmárt is ott akasztották fel 1850. február 19-én. S tulajdonképpen a tizenhetedik aradi vértanúként emlékezhetünk Lenkey János honvéd tábornokra (a Galíciából 1848. május végén huszárszázadával hazaszökött, Petőfi híres költeményében és Sára Sándor 80 huszár című filmjében is megörökített vitéz kapitányra), akit társaival együtt állítottak a császári hadbíróság elé, a per folyamán megőrült, emiatt nem ítélték el, de ő is Aradon, a börtönben halt meg, 1850. február 9-én.

Perényi Zsigmond portréja 
Grimm Rezső litográfiája, 1861, ltsz.: 8640 
Perényi Zsigmond portréja, Grimm Rezső litográfiája, 1861, ltsz.: 8640 
Forrás: Magyar Nemzeti Múzeum

A százhetvenedik évfordulón a hős katonákon és a mártír miniszterelnökön kívül méltó megemlékeznünk azokról a vértanú országgyűlési képviselőkről is, akikről sokkal kevesebbet tud a közvélemény. Őket éppúgy 1849 októberében Pesten, ugyanazon a helyen végezték ki, mint Batthyány Lajos grófot. Csány Lászlót és Jeszenák János bárót október 10-én, Perényi Zsigmond bárót és Szacsvay Imrét október 24-én akasztották fel a pesti Újépület melletti fapiacon (az 1926-ban felavatott Batthyány-örökmécses helyén).

Ők éppúgy a Habsburg-udvar tudatos, nyers politikai bosszújának áldozatai voltak, mint maga a miniszterelnök, akinek a halálos ítéletét már jóval az olmützi formális hadbírósági pere előtt eldöntötték Bécsben. Jellemző, hogy Julius Haynau táborszernagy, a magyarországi és erdélyi császári-királyi hadsereg főparancsnoka az utolsó magyar erőd, Komárom október 2–4-ei kapitulációja után azonnal utasította helyettesét, hogy Batthyány halálos ítéletét október 6-án, Latour halálának évfordulóján kell végrehajtani. Latour grófot, osztrák császári hadügyminisztert pontosan egy évvel korábban lincselték meg a bécsi felkelők, s mivel Batthyányt is felelőssé tették az előző évi októberi bécsi forradalom kitörésében, ily módon „Latour napját” Aradtól Pestig akasztófákkal kívánta emlékezetessé tenni a kegyetlenségéről hírhedt „bresciai hiéna”.

Feltételezések szerint személyes motívumok is közrejátszottak abban, hogy Batthyány nem kapott kegyelmet. Így például az, hogy huszonéves ifjúként egy Habsburg-főherceg érdekeit sértve küzdött atyai örökségéért, s a forradalom előtt néhány évvel női hiúságában megsértette a nem éppen vonzó külsővel megáldott Zsófia főhercegnőt (Ferenc József édesanyját).
Más nézet szerint 1848 nyarán, amikor Innsbruckban magyar államférfiak arra igyekeztek rávenni a forradalmi Bécsből elmenekült Ferdinánd királyt, hogy jöjjön Magyarországra, Zsófia „rikácsolva tiltakozott”, holott ő nem volt a döntéseket hozó államtanács tagja. Batthyány rendreutasította a gőgös főhercegnőt, aki ezt nem felejtette el. Mellette Schwarzenberg herceg, az osztrák császári miniszterelnök is gyűlölte Batthyányt, nem titkolva, hogy „a legvisszataszítóbb fajtából való arisztokratának” tartja, mint a legtöbb magyar mágnást.

Pedig Batthyány alig hat hónapig állt az uralkodó által kinevezett, első független felelős magyar kormány élén, s mindvégig az áprilisi törvények betűjének és szellemének megfelelően igyekezett megfelelni a nemzeti érdekeknek és az alkotmányos uralkodó iránti hűségnek. Teljes meggyőződéssel védekezett úgy az ellene folyó koncepciós per során, hogy ő ezeket a törvényeket védte – „akár fentről, akár lentről támadták azokat” –, mert esküt tett rájuk, és a király is megesküdött betartásukra. Mivel ellene volt minden törvénytelenségnek, de a két malomkő – a nemzet és az uralkodó – között őrlődve, Jelačić horvát bán főparancsnoki kinevezése és támadása után nem tudta többé betartatni az áprilisi törvényeket, inkább félreállt.

Batthyány 1848. október elején lemondott miniszterelnöki tisztségéről, országgyűlési képviselői mandátumáról is, és nem vett részt az önvédelmi háborúban, ennek ellenére a bécsi udvarban a „magyar lázadás” Kossuthtal egyenrangú főbűnösének tartották, s amikor 1849 elején császári fogságba került, már arról cikkeztek a német újságok, hogy halálra fogják ítélni.

Batthyány Lajosra – a személyes ellenszenven túl – valószínűleg azért sújtott le teljes erővel a császári önkényuralom kíméletlen megtorló gépezete, mert a szabadságharc legfelső politikai vezetői közül viszonylag kevés személyt tudtak kézre keríteni, miután Kossuth kormányzó-elnök és a Szemere-kormány tagjainak többsége külföldre menekült. Batthyány mellett Csány László volt 1848–49 legmagasabb rangú polgári vezetője, akit halálra ítéltek.

A Zala vármegyei nagy múltú középbirtokos nemesi család sarjaként 1790-ben született katolikus Csány jogásznak készült, de a napóleoni háborúk idején katonának állt, huszártisztként harcolt – többször meg is sebesült –, 1815-ben Széchenyi István gróf bajtársaként részt vett a nápolyi hadjáratban, majd főhadnagyi rangját megtartva kilépett a hadseregből. Vármegyei közéleti pályafutása 1823-ban kezdődött, s hamarosan életre szóló barátságot kötött birtokszomszédjával, Deák Ferenccel, akinek szabadelvű reformpolitikáját a legerőteljesebben ő támogatta.

Az 1840-es években fokozatosan Kossuth hatása alá került, és oroszlánrészt vállalt a Védegylet zalai osztályainak szervezésében, ő alapította meg a nagykanizsai takarékpénztárt. Részt vett az Ellenzéki Párt megalakításában és programkészítésében, a pesti Ellenzéki Kör tagjaként bekapcsolódott a március 15-i forradalomba, majd a pesti nemzetőrség megszervezésébe. Júniustól királyi biztosként irányította a Dráva-vonal védelmét, s nagy szerepe volt a Je­lačić serege elleni szeptember 29-i pákozdi győzelem kivívásában. Októbertől az Országos Honvédelmi Bizottmány kormánybiztosaként segítette Görgei Feldunai Hadseregének újjászervezését, 1849 január elején a fő szervezője a főváros kiürítésének, a kormány és az országgyűlés Debrecenbe költöztetésének. Január végétől Erdély teljhatalmú kormánybiztosa, Bem tábornok katonai sikereinek egyik kovácsa, május közepétől a Szemere-kormány közmunka- és közlekedésügyi minisztere. Csányt június 15-én a keszthelyi választókerületben országgyűlési képviselővé választották, július 28-án Szegeden a nemzetiségi törvény vitájában szólalt fel először – és utoljára – képviselőként. Az augusztus 9-ei temesvári csatavesztés után Aradon energikusan támogatta, hogy Kossuth adja át a polgári és katonai főhatalmat Görgei tábornoknak, s a kormányzó és a kormány lemondása – és elmenekülése – után csatlakozott Görgei seregéhez. A világosi fegyverletételt követően orosz fogságba esett, s amikor barátai a komáromi erődbe akarták menekíteni, az 59 éves, sokat próbált politikus azt válaszolta: „Meg akarom mutatni honfitársaimnak, hogyan kell egy magyarnak meghalnia a hazáért.”

Miután az oroszok átadták a császáriaknak, Pesten, szeptember 26-án felségárulás vádjával hadbíróság elé állították, Csány minden tettéért vállalta a felelősséget, s másnap halálra ítélték. „…megszökhettem volna úgy, mint a többi miniszterek, de én a szökést éppen úgy, mint az öngyilkosságot, gyávaságnak tartom. Ha használni nem bírtam hazám ügyének, annak tudok mártírja lenni” – írta október 9-én búcsúlevelében a gyámfiának, Schmidegg Kálmán grófnak. Másnap reggel Jeszenák Jánossal együtt akasztották fel, akinek kivégzését hidegvérrel nézte végig, és – Degré Alajos író visszaemlékezése szerint – ezek voltak az utolsó szavai: „Hazámért ezt is szívesen!”

A Csánynál tíz évvel fiatalabb Jeszenák János báró Pozsonyban született gazdag evangélikus família fiaként, jogi képesítést szerzett, s már fiatalon önállóan gazdálkodott birtokain. Született mágnásként 1825-től politizálni kezdett a reformkori országgyűléseken, sokáig Széchenyi híveként, majd Batthyány és Kossuth hatása alá került, s az utolsó rendi országgyűlésen már a liberális arisztokrata ellenzék egyik hangadó képviselője volt. A Batthyány-kormány 1848 júniusában Nyitra vármegye főispánjává, szeptemberben pedig teljhatalmú kormánybiztosává nevezte ki.

Jeszenáknak döntő szerepe volt a Prágából és Bécsből támogatott szlovák felkelők legyőzésében és az országból történő kiűzésében, másik fontos cselekedete Lipótvár stratégiai fontosságú erődjének birtokba vétele és magyar kézben tartása volt a szabadságharc számára. A császári erők koncentrált támadása miatt 1849 januárjában Komáromba ment, ahol a várőrség ellátásának szervezésében kulcsszerepe volt. Nyitra vármegye áprilisi felszabadítását követően újjászervezte a közigazgatást, levezényelte az újoncozást, és sikeresen segítette a júniusban a Vág mentén ellentámadásra felvonuló magyar fősereg ellátását.

A túlerőben levő Haynau vezette császári fősereg előrenyomulása miatt Jeszenák jú­lius közepén elhagyta a vármegyéjét, de nem a biztos menedéket nyújtó Komáromba, hanem – Görgei elvonuló seregéhez csatlakozva ő is – Aradra ment. Világos után az oroszok átadták a császári hatóságoknak, Pestre vitték, ahol szeptember 29-én állították a hadbíróság elé. A bosszúszomjas Haynau azt írta a katonai kerületparancsnoknak, hogy „a forradalomban való közismerten elvetemült részvételéről ismert egyén” halálos ítéletét haladéktalanul végre kell hajtani.

A báró családja és befolyásos ismeretsége minden követ megmozgatott, még Mária Dorottya főhercegné, az 1847-ben elhunyt Habsburg József nádor özvegye is megpróbált közbenjárni Kempen altábornagynál (a későbbi rendőrminiszter), aki azonban nem mert szembeszegülni Haynauval. Így Jeszenák Jánost is felakasztották október 10-én reggel a pesti Újépület falai mellett. Az előző napon délben felkereste őt és úrvacsorával látta el Székács József evangélikus lelkész (későbbi püspök), akinek azt mondta: „Én nem magamat sajnálom, hanem önöket, én szabad leszek, ha kivégeznek, önökre halálig tartó s a hazára örökös rabság vár.”

Jeszenák János vértanúsága a felvidéki magyar nemzettudat máig fontos része azért is, mert dédunokája, Esterházy János gróf a csehszlovákiai magyarság szellemi vezetőjeként vált a kommunista diktatúra mártírjává.

Szacsvay Imre portréja, Szamossy Elek litográfiája, 1873, ltsz.: 54.1240
Szacsvay Imre portréja, Szamossy Elek litográfiája, 1873, ltsz.: 54.1240
Forrás: Magyar Nemzeti Múzeum

A legidősebb pesti vértanú az 1783-ban, Beregszász mellett született Perényi Zsigmond báró, a legfiatalabb a 31. születésnapja előtt egy héttel kivégzett Szacsvay Imre volt, őket 1849. október 24-én akasztották fel Csernyus Emmánuel pénzügyminisztériumi tanácsossal együtt. Az egyik legrégebbi főúri nemzetségből származó Perényi több mint négy évtizedes közéleti pályafutása során összesen kilenc országgyűlésen volt jelen, s az 1848–49-es első népképviseleti országgyűlés központi személyisége volt. A reformellenzéket támogató ugocsai főispán 1848 nyarán az új felsőház másodelnöke, őszén az Országos Honvédelmi Bizottmány elnökhelyettese lett, ily módon lényegében Perényi a végrehajtó hatalmat képviselte a felsőházban. Főszerepe volt az 1849 elején Debrecenbe költöző felsőház munkájának vezénylésében, majd az április 14-én a debreceni református Nagytemplomban elfogadott Függetlenségi Nyilatkozat szövegének véglegesítésében és hitelesítésében.

A kész dokumentumot Almásy Pál képviselőházi alelnök és Szacsvay Imre képviselőházi jegyző mellett a felsőházat ténylegesen vezető Perényi Zsigmond írta alá, ami a fő felségárulási vádpont volt a császári hadbíróság halálos ítéletében. Az október 24-én utolsóként felakasztott ősz, büszke báró, aki „még a halálban is igazi nagyúr volt” és a – szónoki tehetsége és markáns ellenzékisége miatt – a negyvenes évek második felében már a „bihari kis Kossuthként” emlegetett fiatal köznemes, Nagyvárad első választott képviselője személyében a magyar törvényhozás (tágabb értelemben a magyar politikai elit) derékhadát akarta megsemmisíteni a Habsburg-önkényuralom.

Perényi Zsigmond és Szacsvay Imre tragédiájában különösen fájó, hogy éppen a kivégzésük utáni napon a bécsi kormányzat – nemzetközi nyomásra, illetve tiltakozásra – a kivégzések végrehajtásának felfüggesztésére utasította a véres kezű Haynaut. Október 25-e után tisztán politikai jellegű ’48–49-es tevékenysége miatt polgári személyt már nem fosztottak meg az életétől.

„Hazámért ezt is szívesen!”

Deputáció az Úristenhez

„...a magyarul csupán káromkodni tudó huszártiszt esküt tett a magyar alkotmányra, és annak védelmében rántott szablyát”

Babucs Zoltán
Az aradi vértanúk. Bellony László színes olajnyomata, 1900
Az aradi vértanúk. Bellony László színes olajnyomata, 1900
Forrás: Babucs Zoltán gyűjteményéből

Az utókor hajlamos félistenként tisztelni nemzeti nagyjait, mint ahogy teszi ezt az aradi vértanúk esetében is, holott ők is ugyanolyan emberek voltak, mint mi, erényekkel és hibákkal.

Dessewffy Arisztid derűsen láthatta a jövőt, hiszen a nyári hadjárat kellős közepén vette nőül Szinyei Merse Emmát. Nem sokkal később a turai lovassági ütközetben mérte össze szablyáját az oroszokkal.

„Zerinden megszólít egy Olga-huszár kapitány – jegyezte fel Degré Alajos, a Károlyi-huszárok alszázadosa – Mi ismerjük egymást. – Azt hiszem, kardjaink találkoztak. – Mégpedig derekasan mindkét részről. Ugye Turánál? – Amint az egyenruhájáról látom, igen. – Én is arról ismertem rád. Ej, csak azt a püspököt láthatnám, aki ott veletek harcolt. Az valóságos halál angyala volt, oly irtást vitt végbe. – Velünk püspök? – Igen; veres dísz­ben, mellén nagy kettős kereszttel. Visszagondolkoztam. – Ah, tudom már, az nem püspök, hanem Dessewffy tábornok volt.”

Az osztrák és a magyar hadügyminisztérium egyezsége alapján 1848 augusztusábanSchweidel József őrnagy volt az, aki hazahozta a 4. Sándor-huszárezred zömét Bécsből. Később a kormány mindenkori székhelyének volt helyőrségparancsnoka, és Béla fia huszárkapitányként szolgálta Kossuthot. Agyonlövetése előtt az őt kísérő lelkészt kérte meg, hogy a kezében fogott kis ezüst feszületet a halála után adja át Aradon raboskodó fiának.

Lázár Vilmos csak Világos után lépett elő ezredessé, de a IX. hadtest parancsnokaként tette le a fegyvert Karánsebesnél, ezért került az aradi várbörtönbe. A császári hadsereg kilépett hadnagya 1848-ig a Középponti Vasúttársaság főpénztárnokaként tevékenykedett. Báró Reviczky Máriát vette feleségül, és az asszony első házasságából származó három gyermeket sajátjaként nevelte.

Kiss Ernő 1818-ban lépett be a császári ármádiába, és mivel a békeidőszakban lassan lehetett feljebb jutni a ranglétrán, azt huszárosan oldotta meg, előfordult, hogy évente nyolcvanezer forintot költött arra, hogy rangban idősebb tiszttársai nyugdíjazásukat kérjék, s ő a helyükbe léphessen. A délvidéki nábob 1845-ben ezredesként a 2. Hannover-huszárezred parancsnokává neveztetett ki, és arra is volt gondja, hogy ezredét új mundérba öltöztesse. Nem véletlenül nevezték a Hannovereket „csecse”-huszároknak. Kedvelte a kitüntetéseket, a hannoveri Guelf-rend és a pápai Krisztus-rend lovagkeresztje mellé 1849-ben megkapta a magyar katonai érdemrend 2. osztályát.

Az osztrák Poeltenberg Ernő lovag 1848 nyarán a Sándor-huszárok rangban legidősebb főszázadosa volt, amikor ezrede menetparancsot kapott Magyarországra. Kérelmekkel „bombázta” a bécsi hadügyminisztériumot, vezényeljék inkább Itáliába, még előléptetési lehetőségéről is lemond, csak ne Magyarhonba kerüljön. A sors másként rendelte, a magyarul csupán káromkodni tudó huszártiszt esküt tett a magyar alkotmányra, és annak védelmében rántott szablyát.
Török Ignác 1848 előtt egy ideig a Magyar Nemesi Testőrség állományát oktatta erődítéstanra, tanítványai közé tartozott Görgei Artúr és Klapka György is. Nagy szerepe volt abban, hogy 1849 januárjában Komárom magyar kézen maradt. Nem tagadta meg önmagát, még kivégzése éjszakáján is Vauban egyik erődítési munkáját olvasgatta, utolsó útjára hű kutyája is elkísérte, „szomorúan nézve urára”.

Láhner György nem a harctéren jeleskedett, hanem Bécs szemében sokkal nagyobb bűnt követett el. Ő volt az, aki az Állami Országos Fegyvergyár létrehozásával fegyvert és muníciót adott a honvédek kezébe, ők pedig ezek segítségével seperték ki az országból a császáriakat, így kellett azoknak szégyenszemre a cár segítségét kérniük.

A horvát Knezić Károly két testvére szintén a császár kabátját hordta. Bátyja, József 1848 tavaszán esett el az itáliai hadszíntéren. Öccse, János, a 19/III. Schwarzenberg-sorgyalogzászlóalj hadnagyaként vett részt a rácok elleni délvidéki „kisháborúban”.

A szolgálatot 1849. január elején megtagadta, internálták, aztán május elején elengedték. Csatlakozott a Budát védő császári helyőrséghez, ahol az 5. varasd-kőrösi határőr gyalogezred III. zászlóaljába kapott beosztást. Amikor Görgei cernírozta a várat, és Knezić megtudta, hogy öccse a védők között van, az ostrom idejére átadta a III. hadtest parancsnokságát Leiningennek, mert nem akart a testvére ellen küzdeni. János hadifogságba esett, hadbíróság elé került, de báty­jára tekintettel nem ítélték el.

Nagysándor József Kiss Ernő és Vécsey gróf alatt szolgált a Hannover-huszároknál, amikor 1846-ban mellbaja miatt nyugállományba vonult főszázadosként. Kossuth és a respublika feltétlen híve volt, kalapján ezért is hordott vörös strucctollat, és véleményét még Görgei előtt sem rejtette véka alá. „Egyike volt, ha nem is a legszerencsésebb, de bizonyára leghazafiasabb érzelmű tábornokainknak” – jegyezték fel a forrófejű huszártisztről.

Kezdetben nagy volt a bizalmatlanság a német birodalmi gróf, Leiningen-Westerburg Károly személye iránt, ami nem csoda, hiszen családja a magyarok ellen harcolt. Leveleit rendre felbontották, csakúgy, mint Poeltenbergét. A magyart törte, de emberei rajongásig szerették, és szó szerint képesek voltak érte a tűzbe menni. Nem félt a haláltól, és fiait is arra biztatta, ne hajolgassanak a golyók elől. Tápióbicskénél épp szivarra gyújtott, amikor egy golyó mellette süvített el, „és inkább ösztönből, mint félelemből, orrom közeli érintkezésbe jött lovam sörényével. Tüstént mellettem termett Kiss uram, és mélyen hajlongva mondta: »Alázatos szolgája!«, és természetesen vihogó nevetésben tör ki az egész zászlóalj. A fiúknak nagy az öröme, hogy egyszer engem is megcsíptek. Kiss uramnak egy aranyat ajándékoztam, és megígértem…, hogy mindig
fizetek egy aranyat, valahányszor rajta­érnek, hogy egy golyónak bókolok. Ezt a második aranyat sohasem kellett megfizetnem.” A maga harminc évével ő volt a leg­fiatalabb aradi vértanú.

A német anyanyelvű Aulich Lajos a napóleoni háborúk óta viselt egyenruhát, élete a hadsereg volt. Rá bizton számíthatott Görgei az 1849. eleji felvidéki visszavonulás és a tavaszi hadjárat során. Amikor köszvénye elhatalmasodott rajta, átvette a hadügyi tárca vezetését. Nem volt híve a cicomának, Buda ostromakor is „közhonvéd atillát viselt, durva posztóból, minden kitüntető jelvény nélkül, és fénymázas vászonnal bevont csákót”.

A legtöbb történet a „rácok ostoráról”, Damjanich Jánosról ismeretes. Még százados volt, amikor 1848 tavaszán a magyarság védelmére kelt a temesvári hadosztály akkori parancsnokával, báró Haynau altábornaggyal szemben. Egykettőre Itáliában találta magát, de végül hazavezényelték, és átvette a szegedi 3. honvédzászlóalj parancsnokságát. A herkulesi termetű, akkor még borotvált arcú tisztet nem fogadták nagy ovációval a honvédek. Küldöttséget menesztettek hozzá, megüzenve, köszönjön le a parancsnokságról. Erre csattanós választ adott, az egyik küldött akkora nyaklevest kapott, hogy elterült. A másik menekülőre fogta, de akkora fenékberúgás érte, hogy a tornácnak repült. „Adjátok által annak a sok prókátornak, ez a válaszom.” Szerette a bort, a pálinkát és a szivart. A győztes váci ütközet után gróf Zichy Hyppolit plébánosnál ütötte fel kvártélyát, és amint egy kispappal találkozott, rögvest megkérdezte: „Fratres, van-e pálinkátok?” Mire a válasz: „Nincs, de majd kerítek mindjárt tábornok úr.”

Vécsey Károly gróf maradt utoljára az akasztásra ítéltek sorában. E „kegyet” apja járta ki neki, fiának végig kellett néznie bajtársai haláltusáját. Damjanich régi haragosa utolsó gesztusként letérdelt a nagy termetű rác holtteste elé, és bocsánatkérésként megcsókolta kezét.

„Szép kis deputáció megy az Úristenhez, hogy a magyarok ügyét képviselje” – mondta Poeltenberg, amikor elindultak az akasztófákhoz. Igaza volt. Tizenhárom különböző tiszt, ember, családi háttér, életút, ám egy valamennyiükben közös volt: hittek és küzdöttek a magyar ügy igazáért, tetteiket emelt fővel vállalták bíráik előtt. Nem volt mind­egyikük született magyar, de az aradi tizenhárom példája számunkra örök: hogyan kell a haza függetlenségéért, alkotmányos vívmányaiért harcolni és ha kell, meghalni azokért.

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom