Joco apó

„...amikor a bolgárok nemcsak hálásan, de jóindulattal is néztek a szabadságáért szintén sokat küzdő Magyarországra”

Veliko Tarnovo, az egykori bolgár főváros szimbolikus jelentőségű a bolgár történelemben: itt kiáltotta ki országa függetlenségét 1908-ban Ferdinánd, a magyar származású bolgár cár. A város erődítményét a modern Bulgária születése után azonnal helyreállították

Forrás: Arató György

„Balkáni” – szól a magyar, sőt a nyugati világ köznyelvének elmarasztaló ítélete, ha valami elfogadhatatlant, civilizációs értelemben alacsonyabb rendűt vagy kompromisszumra képtelen, önérvényesítő magatartásformát lát maga körül, és az összképet kívánja jellemezni a részletek taglalása helyett. Pedig az elmaradottság és könyörtelenség szinonimájává tett jelző olyan vidékről vette eredetét, amely természeti értékénél és gazdag történelmi-kulturális hagyományánál fogva bármely országnak büszkeségévé válna. A félszigetnek nevet adó Balkán-hegység, amely kelet-nyugati irányban szeli át az itt élő szláv népek legidősebbje, a bolgárok otthonát, egy titokzatosságával és vadságával együtt gazdag múltú táj.

A helyiek nem is Balkánnak, hanem Öreg Hegységnek, Sztara Planinának hívják már évszázadok óta, azelőtt pedig a térségben honos hellén civilizáció a Haemus névvel illette. Az általunk ismert „Balkán” név az oszmán-török nyelvből ered, amely „erdős hegyként” azonosította a – magyaros változatban – Sztaroplaninát, és amely évszázadokon át éreztette erőszakos uralmát az itt élők fölött. (A nyugati világgal egyébként Verancsics Antal esztergomi érsek, I. Ferdinánd király 16. század közepi diplomatája ismertette meg a hegység bolgár nevét: isztambuli követjárásakor írt latin nyelvű naplójában említi a Haemust Ztara Planina alakban.)

Az persze, hogy az oszmán-török név vált negatív értékjelzővé, nem véletlen. A magyar történelemnek is egyik legsötétebb időszakaként tartjuk számon a török hódoltság százötven évét: különösebb történelmi búvárkodás nélkül el lehet képzelni, mit okozott mindez a bolgárok társadalom- és államfejlődésében, ha ötszáz évig tartott.

A török rabiga lerázásáért persze voltak összehangolt vagy legalábbis párhuzamos kísérletei mindkét népnek a Hunyadiak balkáni hadjárataitól –, amelyről gazdag folklórkincs maradt fenn a délszlávok körében – kezdve a Bocskai-felkelésen át az 1680-as évek magyarországi felszabadító hadjárataihoz csatlakozó bulgáriai felkelésekig. A két ország legintenzívebb kapcsolattartása a bolgár újjászületés utolsó évtizedeiben érkezett el.

Volt egy kis idő a 19. század közepétől, amikor a magyar kultúra látványos elemekkel járult hozzá a modern bolgár állam keleti vonásokat elhagyó, európai arculatának kialakításához, amely a hosszúra nyúlt török uralom lezárásával és a modern Bulgária megszületésével tetőzött be a század végére. Bulgária a 19. század közepére műveltségében és eszményeiben is magára talált, a török megszállás és a görög ortodox befolyás ellen sikerrel küzdő nemzeti mozgalom alig maradt el a magyar reformkor hevületétől. A párhuzam azonban hamarosan közvetlen hatássá és kapcsolattá vált.

Kossuth Lajos sumeni háza, 1949 óta múzeum

Forrás: Arató György

Az orosz segédlettel levert 1848–49-es magyar szabadságharc emigrációjának Kossuth Lajoshoz csatlakozó szárnya 1849 őszén az Oszmán Birodalom felé, bolgár földre indult. Kossuth útjának egyik legismertebb epizódja a szeptember 12-én, Vidinben, a mai Északnyugat-Bulgáriában kelt levele, amelyben Görgei Artúrt vádolta a szabadságharc bukásával. A kormányzó Vidinből néhány héttel később emigráns társaival tovább indult keletre, pontosabban a Fekete-tengerhez közelebb eső Sumenba, magyaros nevén Sumlába internálták őket néhány hónapra.

A szabadságharc magyar és lengyel résztvevőinek sumeni tartózkodása maradandó emlékké vált a városban, amely ekkor kereskedelmi kapcsolatainak köszönhetően már egy ideje polgárosultabb és kicsit módosabb volt Bulgária településeinek többségénél. Ez a relatív jómód azonban nem jelentett kiváltságos státust. Sumen keresztény lakói éppúgy a kiszámíthatatlan és erőfölényét rendre éreztető, elnyomó török uralom alatt éltek, mint az országban máshol. Sztiliján Csilingirov (1881–1962) sumeni bolgár író gyermekkorában hallott történetek alapján döntött úgy, hogy felgyűjti a helyi öregeknek azokat a történeteit, amelyek a város múltjához, különösen a Kossuth-emigrációhoz kapcsolódnak. A múlt század elején összeszedett anyagot Magyarok és lengyelek Sumenban címmel adta közre, és néhány éve magyarul is hozzáférhető Arató György fordításában.

A sumlai Kossuth-hagyomány már csak azért is jelentős, mert a magyar-lengyel csoport szervezett keretek között tulajdonképpen csak négy hónapot töltött itt. A helyiek számára ez mégis olyan erős élményt jelentett, hogy a kormányzó és kísérete kultusza utóbb – és ebben egyedülálló a világban – magyarok aktív részvétele nélkül, bolgár kezdeményezésre alakult ki, Kossuth Lajos sumeni háza pedig 1949 óta múzeum.

A történetek idén kerek százhetven évvel röpítenek vissza az időben, abba a világba, amikor Kossuthék érkezése fölforgatta Sumen városát.

„Először a magyarok és lengyelek büszke önérzetére csodálkoztak rá, amely a török hatalom és hagyomány egész megkövesedett rendszerével szemben állt. (…) A megkérdezett öregek közül sokan vallják, hogy olyan új világ lakóinak kezdték érezni magukat, amelyet a szabadság szelleme s a dolgok más rendje vezérel” – írja Csilingirov.

Ennek az újfajta, a török uralommal szembeni önérzetes szabadságnak persze többféle színtere volt a disznóhússal kapcsolatos muzulmán tilalmak negligálásától az első bulgáriai sörfőzde megalapításáig.

Igaz, mire Sumenba érkezett, az emigráció ki is ábrándult a törököknek tulajdonított „romantikus Kelet” képéből: nem esett nehezükre reális helyén, az európai normákhoz mérten és bátrabban kezelni a helyzetet.

A bolgárok azelőtt csak nagy ritkán, titokban mértek disznóhúst a templom mellett, aránytalanul drága – és az átlag török számára megfizethetetlen – tűzifa árusításával leplezve. A muzulmán hatalom a keresztény alattvalók – ráják – számára is tiltotta a fogyasztását, ezért ha olykor mégis disznót vágtak, csak becsomagolva, fa közé rejtve lopták be a városokba. A magyarok ezzel szemben egyáltalán nem törődtek a tilalommal, nem csak vágtak, de leplezés nélkül hordták nyílt utcán a disznóhúst. Amikor egy helyi muszlim elöljáró kérdőre vonta az egyik emigránst, az nemhogy bűnbánatot tanúsított volna, inkább széles mozdulatokkal és nevetve meglóbálta a török arca előtt az ebédnekvalót.

A 20. század elején a sumeni öregek emlékeztek olyan történetre is, hogy a magyarok disznóhússal verték el a török őrjáratot, vagy olyanra, hogy pörzsöléskor figyelmetlenségből felgyújtottak egy házat. Az előbbi sorból egyébként Kossuth sem lógott ki: az emigránsok hogyléte felől érdeklődő, magas rangú isztambuli tisztviselő látogatásakor udvarán épp egy levágott, megpörzsölt koca lógott.

A csoport tagja volt egy Kárpáti István nevű emigráns altiszt, aki civilben mészároslegény volt, ezért Bulgáriában mészárszéket és hentesboltot nyitott. A kolbász hamarosan olyan népszerű lett, hogy a helyiek megtanulták elkészíteni, és ma is – ugyanezen név alatt – kapható a boltokban.

A hússal kapcsolatos tilalmak semmibe vétele mellett hasonló önérzetességről tanúskodik egy másik történet. Egy emeletes kávézó alatt sétáló magyar emigránst körülnézés nélkül, véletlenül leköpött valamelyik fönt dohányzó török, a katona erre fölment, és a törököt kihajította az emeletről a hóra.

A ma már komikusnak tűnő és legfeljebb a polgári engedetlenség definíciójába sorolt jelenetek csodálatot, a törökök körében félelmet váltottak ki a helyiekből. Ez az önérzetes magatartás egy olyan nép számára, amely a 14. század óta tűrni kényszerült az idegen vallású, idegen civilizációjú állam megszállását, egészen újszerű volt. A 19–20. századi bolgár irodalom bőséggel festi elénk a rabságban sínylődő ország szokásait, törökök és alattvalók viszonyát. Egyes területeket ráadásul a 18. századtól félnomád, gyakran szintén muzulmán alattvalói csoportok tartottak rettegésben: a bolgárok jól ismerték tehát a tőlük kapott verést, fizetés nélküli rabszolgamunkára kényszerítést, a nőkkel szembeni erőszakot vagy azt, hogy szélsőséges esetben kérdés nélkül levágtak bárkit.

A nők védelmében alakítottak ki például módosabb bolgár házakban, mint Kossuth sumeni lakhelyén is, rejtett helyiséget, ahová a ház fehérnépét elmenekíthették a török „vendégek” érkezésekor, hogy biztonságban maradhassanak. A nők egyébként is lefátyolozva, a muzulmánokhoz hasonlóan és szigorúan csak nappal közlekedtek.

„Ott, ahol leigázottak élete tartósan, generációk óta volt kiszolgáltatva a birodalmi szeszélynek és önkénynek, nem beszélhetünk szervezett társadalomról, sőt a személyiség nyilvános megjelenéséről sem” – írja Csilingirov. A közösségi élet egyetlen valódi színhelye a család, a családi ház volt, a helyi közösségi életbe leginkább munkájukkal kapcsolódtak be: legyen szó a sumeni kézművességről vagy éppen a világhírű bolgár gyümölcs- és zöldségkultúráról, amely még ma is messze jobb minőségű, mint a környező országok bármelyikében.

A magyarok ezzel szemben kocsmát és kávézót nyitottak, éjszakába nyúlóan italoztak együtt, szerencsejátékot játszottak, biliárdoztak és tekepályát építettek a derviskolostor mellett. A Csilingirovnál olvasható visszaemlékezések alapján társasági életük részeként elegáns, vékony papíros cigarettákban szívták a dohányt, énekeltek és hangszereken játszottak, a magyar nőkkel együtt táncoltak, és olykor színielőadást rögtönöztek. A reggeli-esti mosakodás pedig még a legkeményebb téli hidegben, hófúvásban sem maradt el. Ez utóbbi a meleg vizes fürdőkbe járó törökökre is hatott.

Kossuthék „franciásnak” mondott európai öltözetét szintén lenyűgözve figyelte az idegenség külső jegyeit korábban csak bugyogós keleti viseleten és turbánokban megtapasztaló bolgár lakosság: a fejér gyapjúruha, cipő, nadrág és zsebóra hatására a sumeni fiatalok is néhány év alatt nadrágba-ingbe-kabátba bújtak, nyakkendőt és kemény gallért kezdtek hordani. A kalapos-krinolinos lengyel és magyar nők pedig hét-nyolc év elteltével a bolgár asszonyokkal dobatták el régimódi, házilag egybeszabott köntösüket, és már nem siettek haza sötétedés előtt az összejövetelekről sem.

Az emigránsokhoz fűződik néhány gazdasági kezdeményezés is, közülük az egyik legizgalmasabb kétségkívül a sörfőzés gyakorlatának bulgáriai meghonosítása. A Kossuth-emigráció – a maga igényeinek kielégítésére – megtalálta a módját, hogy ne kelljen nélkülöznie a népszerű italt. Kezdetben csak egy kicsi üstöt használtak, majd elkészült egy malátadaráló is, a helyiek pedig annyira megkedvelték, hogy a magyar emigráció továbbállásával sem hagytak föl vele. Megalakult a helyi, immáron bolgár Sumeni Sörgyártó Társaság, amely magyar minták alapján folytatta az előállítást. A magyar kezdeményezéssel ugyan nem folytonos, de a ma is legelterjedtebb – és remek minőségű – Sumenszko sör bizony ennek a hagyományteremtő ötletnek köszönheti a létét. A sikeren fölbátorodva szeszüzemet is alapított a magyar-lengyel közösség, ez azonban nem tudta fölvenni a versenyt a szőlőből főzött illatos, erős bolgár pálinkával, a rakijával.

Nem kevésbé látványos és maradandó értékteremtés volt a sumeni emigráns, Sáfrány Mihály kezdeményezése, aki tehetséges, jó fülű fiatal katonaként megszervezte Bulgária első zenekarát olyan hangszerekkel, amelyeket a bolgárok addig legfeljebb csak török katonazenekaroknál láthattak és hallhattak. Repertoárjukban polkák, mazurkák, csárdások, polonézek és keringők, valamint klasszikus darabok tételei szerepeltek. Népszerű volt a Rákóczi-induló is, sőt Csilingirov szerint Sáfránynak köszönhetően terjedtek el azok a dallamok, amelyekből később a győzelmes bolgár harci induló, a Sumi Marica, azaz a régi bolgár himnusz megszületett. Sáfrány egyébként azok közé tartozik, akik Kossuthtal ellentétben nem mentek tovább, hanem letelepedtek Bulgáriában, és bolgár nőt vettek feleségül.

A zenekari zenélés mellett az első színitársulat is magyar kezdeményezésre jött létre: a jogvégzett katona, Pap János szervezte meg, hogy eljátsszák a Szökött katona és a Két pisztoly című színműveket, amely később útnak indította a bolgár nemzeti színjátszást.

A magyar vonatkozású újdonságok – részben a kossuthi emigrációs körön túlmutató – sorát még hosszan lehetne folytatni az első bulgáriai gőzmalomtól az első bulgá­riai gyógyszergyár alapításán át a szertorna és a testnevelési szemlék meghonosításáig, de mind-mind ugyanoda vezetne. A bolgár nemzeti újjászületés zenitjén Sumenba érkező Kossuth-emigráció a helyi megújulás egyik fontos katalizátora lett, amely több terepen segítette elő a bolgár nép fölszabadító harcát.

Kossuth Lajos neve Sumenban szimbólum lett, kíséretével együtt állandó beszédtémájává vált törököknek és bolgároknak egyaránt. „A bolgárok Kossuthot szinte királyi alaknak tekintették, aki magatartásával, cselekedeteivel és életmódjával azoknak az időknek múltba vesző emlékét ébresztette föl, amikor őnekik is voltak saját népükből való királyaik és előkelőik” – írja Csilingirov. A kormányzónak még azt is megbocsátották, hogy egyszer hintajával véletlenül elütött egy kisfiút. A gyermek – Csilingirov nagybátyja – életben maradt, családja pedig megtiszteltetésnek vette, hogy az eset után ez a nagy férfiú szóba állt velük, és bocsánatot kért tőlük.

Kossuth Lajos 1850 februárjában elhagyta Bulgáriát, emigráns közösségének egy része helyben maradt, más része követte őt vagy szétszéledt. „A városban csak szabadságszerető szellemüket hagyták hátra, amely rábírta a bolgárokat arra, hogy felemeljék fejüket, s többé ne viseljék zúgolódás nélkül a török hatalom és lakosság önkényeskedését” – összegez Csilingirov.

Ezernyolcszázötvenben azonban messze volt még Bulgária föltámadása. Ekkoriban már három-négy nemzedék óta akadtak jelek, amelyek arról tanúskodtak, hogy létezik nemzeti alternatíva a megszálló török állammal és az ószláv – azaz óbolgár – liturgiát és papságot kiszorítani igyekvő, korrupt görög ortodoxiával szemben, amely közös nyomás alatt tartotta a bolgár társadalmat. A bolgárok Közép-Európával folytatott kereskedelme a 18–19. század fordulójára kiformált egy tehetősebb réteget, amely saját falusi-városi közegében az oktatásba, az analfabetizmus visszaszorításába invesztált.

Beszédes adat, hogy ez az alulról szerveződő rendszer olyannyira működött, hogy amikor 1902-ben térkép készült a balkáni népek körében az írni-olvasni tudás arányáról, Bulgária adatai kiugróan jók voltak, nem a többi balkáni országéhoz, hanem Magyarországéhoz hasonlítottak.

A szellemi föllendülésben szerepet játszott Paiszij Hilendarszki Szláv-bolgár történelem című munkája, amely 1762-től kéziratos formában terjedt – hatvan másolatról és húsz szövegváltozatról biztosan tudunk –, de éppígy Petar Beron (1795–1871) ábécéskönyve is, amelyet Brassóban adott ki 1824-ben. Az 1860–70-es évek fordulójára külföldön tanult bolgár fiatalok álltak a formálódó szabadságharc élére: a fegyveres felkelés koncepcióját Georgi Rakovszki fogalmazta meg először, de a forradalmárok között van a bolgár Petőfiként emlegetett Hriszto Botev író, költő, újságíró, Ljuben Karavelov és a Kossuthtal párhuzamba állított, 1873-ban kivégzett Vaszil Levszki is.

A felkelést végül 1876. április 26-án orosz és szerb beavatkozásban reménykedő, lelkes forradalmárok robbantották ki. Június elejére az Oszmán Birodalom azonban – több tízezer fő áldozattal, számos civillel köztük – vérbe fojtotta. A mészárlás nyomán a nyugati közvélemény rábólintott az orosz intervencióra, a bolgár függetlenség ügye így az 1877–78-as orosz-török háborúba torkollt. Bulgária teljes helyreállítása viszont egyik nagyhatalomnak sem állt érdekében. Amikor 1878-ban a San Stefanó-i és néhány hónappal később a berlini konferencián békét kötöttek, csak egy korlátozott szuverenitású Bolgár Nagyhercegség született meg a Balkán-hegységtől északra, miközben a délre eső, szintén bolgárok lakta vidéket Kelet-Rumélia tartomány néven közvetlen török fennhatóság alatt hagyták.

A következő év tavaszán az ország történelmi fővárosában, a Balkán-hegység északi lejtői közti Veliko Tarnovóban összeült az alkotmányozó nemzetgyűlés. A város főutcáján ma regionális emlékmúzeumként működik az egykori török elöljárósági épület, amely otthont adott a tanácskozásnak.

A múzeumban külön tárlat szól a bolgár egyház függetlenségi harcairól, valamint a tarnovói és környékbeli lakosság 19–20. századi életéről is. Az újjászületés egyik érdekessége magyar szemmel a bolgár nemzeti zászló, amely háromszínű, de a szláv országokhoz képest nem fehér-kék-piros, hanem fehér-zöld-piros színekből áll.

Veliko Tarnovo egyébként is szimbóluma a bolgár önállóságnak. A 12–13. században főváros volt, az ekkor uralkodó Aszen-dinasztia erődítményét a modern Bulgária megalakulása után szinte rögtön helyreállították, napjainkban pedig emlékmű hirdeti az egykori uralkodóház dicsőségét. (Mindez a Jantra folyóval nem mellesleg varázslatos látképet nyújt az óvárosból.) II. Ivan Aszen építtette a Negyven vértanú templomát is, amely ma gazdag történetisége miatt szintén múzeumként ismert. A hely érdekessége többek között, hogy itt temették el először a szerbek nemzeti szentjét, Szent Száva hittérítőt is, mellette pedig több bolgár uralkodó sírja található.

Veliko Tarnovo szerepére jellemző, hogy amikor Bulgária és Kelet-Rumélia egyesülését követően, 1887-ben uralkodóvá választották Szász-Coburg-Gothai Ferdinánd magyar huszártisztet, és ő 1908-ban visszaállította a bolgár cárságot, itt kiáltotta ki az ország teljes függetlenségét. Pedig a főváros ekkor már harminc éve Szófia volt. Ferdinánd cár nagyanyja nem mellesleg az első magyar zeneszerző nő, Koháry Antónia volt, ő maga Bécsben született, kiválóan beszélt németül és magyarul, Magyarországon kilencvennél is több birtokkal és a Habsburgok magyar ágának rokonságával rendelkezett.
A „Balkán rókája” ragadványnevű uralkodónak elvitathatatlan érdemei vannak Bulgária föllendülésében, az osztrák–magyar mintájú, de bolgár hagyományokra épített modern állam megszervezésében, amely lényegében néhány évtized alatt behozta az ötszáz éves török uralom okozta civilizációs és kulturális lemaradást.

Szófia fontosabb középületei, a város elrendezése vagy a Kossuth Lajos alakja köré szőtt sumeni hagyományok mind-mind magukon hordozzák ezt a kettősséget, a történelmi sorsban és a szabadságszeretetben gyökerező rokonságot.

Ferdinánd szorgalmazta az első bolgár vasútvonalak kiépítését, amelyben kezdetben magyar mérnökök is szerepet vállaltak, kitanítva lényegében az első bolgár vasútmérnök generációt. Hogy mit jelenthetett a vasút az itteni vidék számára, azt jól megvilágítja a bolgár Jókaiként számon tartott író, Ivan Vazov egyik elbeszélése. A történet szerint Joco apó, aki a felszabadító háború idején elveszítette látását, de vakként megérte a szabad Bulgária születését, arra vágyott, hogy valami módon megtapasztalja az új világot, és „meglássa azt, ami bolgár”, ami több, mint a törökök eltűnése a Balkán-hegységben fekvő falujából. Eltelt pár év a felszabadulás óta, amikor az 1880-as évek végén felröppent a hír, hogy vasutat építenek a falu alatti Iszkar-völgyben, Joco apónak pedig eszébe jutott, hogy fiatal korában azt hallotta: ezen a kietlen, sziklás tájon még francia mérnökök, milliókból sem tudnának sínt fektetni.

„Úgy látszik, okosabb mérnökökre találtak valahol: nagy a világ… Tán franciák ezek is?” – indul a párbeszéd, amelyben a vak öreget felvilágosítják, hogy bizony bolgár mérnökök dolgoznak a vasúton, és már millióik is vannak, amiből megépülhet. Joco apót pedig mindez lenyűgözi.

„Most, ami bolgár volt, ámulatba ejtette, erejével meghökkentette és lelkét büszkeséggel töltötte meg: bolgár kéz vágja a hegyeket, bolgár elme talál ki olyan dolgokat, amelyek csodálatba ejtik és elképesztik az embert! (…) Amikor meghallotta az első sziklarobbantásokat a lezúduló szikla robajával, ruhájának ujjával megtörölte a szemét, mert könnybe lábadt. Gondolataiban a vasút a szabad Bulgária fogalmához kapcsolódott. Robogása világosan beszélt neki az új, a bolgár időkről.”

Aligha véletlen, hogy a szabadság–vasút gondolattársítás épp annak az Ivan Vazovnak a tollából született, aki Petőfi Sándor verseit megismertette a bolgárokkal. Petőfi pedig a Vasúton című versében így ír: „Száz vasútat, ezeret! / Csináljatok, csináljatok! / Hadd fussák be a világot, / Mint a testet az erek. // Ezek a föld erei, / Bennök árad a müveltség, / Ezek által ömlenek szét / Az életnek nedvei. // Miért nem csináltatok / Eddig is már?… vas hiányzott? / Törjetek szét minden láncot, / Majd lesz elég vasatok.”

A szabad Bulgária történetében volt ötven-hatvan év egyhuzamban, amikor a bolgárok nem csak hálásan, de jóindulattal is néztek a szabadságáért szintén sokat küzdő Magyarországra. Ez a jóindulat pedig egyedülálló abban a térségben, ahol évszázadok óta csak a gyűlölet szervezi a népeket egymás ellen, okot adva a „balkáni” jelző ma ismert jelentéstartalmának kialakulására és használatára. Pedig balkáni a Hunyadi-hadjáratok sora, balkáni a történelmi főváros, Veliko Tarnovo kulturális gazdagsága, és balkáni az első bolgár vasút is.

Ennek az öt-hat évtizednek köszönhető egyébként az is, hogy a bolgárok – a balkáni népektől eltérően – rokonszenvvel néztek az 1956-os magyar forradalomra és szabadságharcra. A kommunizmus idején pedig, amikor ismét közös iga alatt nyögött a két nép, néhány értelmiségi generáció számára kölcsönösen a másik ország jelentette a szellemi feltöltődést.

Nagy László költőnk fordításai a bolgár népköltészetből, iszkázi házának rodopei bolgár stílusban berendezett szobája, Juhász Péter tudományos és irodalmi munkája vagy a két ország közötti intézményes kulturális kapcsolatok éppúgy erről tanúskodnak, mint a tavaly Balassi-karddal kitüntetett bolgár költő-műfordító, Marin Georgiev vallomása. „Budapestet látva, 1982-ben arra gondoltam: hát, itt kezdődik Európa, csak éppen szebb annál. Magyarország mindazt megadta nekem, amit Bulgária akkor megtagadott: a szabadság érzését, a lázadás szellemét, az elismerést” – mondta az éppen lapunkban megjelent interjúban másfél éve.

Lehet, hogy ideje volna rehabilitálnunk vagy legalább árnyalnunk a „balkáni” jelzőt.