Hétvégi melléklet

2019. szeptember 7.

0907

Vértanúság

Vers

Reményik Sándor: Az álorcás magyar (részlet)

Bethlen Gábor halála háromszázadik évfordulójára
Makkai Sándornak
 

Az új mulatság más magyart kívánt:
Kardos magyart, de álorcásat is,
Sok ellenség közt zúzott csontjait
Bölcsen forgató, „praktikás” magyart.
 

Ő lett az új, az álorcás magyar,
Ki váltogatott, száz álarc alatt
Híven hordozta s változatlanul
Örök-egy arcát, faját, Istenét.
 

Sziklák közt folyt véres bujócska-játék:
Előre két lépés, meg vissza három,
Kettő kelet, kettő nyugat felé...
Csillogtak messze Mátyás csúcsai
 

Nagyvárad, 1929. október 7.

Katolikus papok megkínzása

Kassa 400

„Az Istenért, édes vitéz öcsém, kegyelmed serkenjen fel, nyúljatok kézzel immár az dologhoz, mert most szintén az ideje mindennek”

Faggyas Sándor
Ha Bethlen Gábor a cseh rendi felkelés támogatására nem indít támadást II. Ferdinánd ellen, lehet, hogy nem kellett volna vértanúságot szenvednie három katolikus papnak
Ha Bethlen Gábor a cseh rendi felkelés támogatására nem indít támadást II. Ferdinánd ellen, lehet, hogy nem kellett volna vértanúságot szenvednie három katolikus papnak
Forrás: MTI/Reprodukció

Ha Bethlen Gábor erdélyi fejedelem négyszáz évvel ezelőtt nem szánja el magát, hogy a – harmincéves háború nyitányát jelentő – cseh rendi felkelés támogatására támadást indít II. Ferdinánd magyar király és német-római császár ellen, lehet, hogy nem kellett volna vértanúságot szenvednie 1619. szeptember 7-én, Kassán három katolikus papnak. A tragikus eseményhez vezető okokat még vázlatosan is nehéz összefoglalni, mert a korabeli Közép-Európát szinte áttekinthetetlenül bonyolult, szövevényes, szerteágazó kül- és belpolitikai, vallási, társadalmi és gazdasági ellentétek, konfliktusok terhelték.

A Szent István által alapított és Hunyadi Mátyás alatt regionális nagyhatalommá emelkedő Magyar Királyság az agresszív oszmán terjeszkedés következtében 1526-ban két, majd 1541-ben három részre szakadt. Nyugati és északi vármegyéi a Habsburg-házi magyar királyok fennhatósága alá tartoztak, középső és déli része másfél évszázadig török hódoltság lett, keleti harmada pedig az erdélyi fejedelmek uralma alatt állt. A három államban élő magyarság megosztott volt közjogilag, politikailag és vallásilag is, de szétszakítva is összetartozott, és egymást követő nemzedékei elszántan küzdöttek „két pogány közt egy hazáért”, az ország és nemzet újraegyesítéséért. Ezt a törekvést azonban időről időre meghiúsította a Magyarországot egyaránt saját tartományának tartó Habsburg- és Oszmán Birodalom.

Az első s egyetlen győztes szabadságharcunkat (1604–1606) vezető, a „magyarok Mózesének” is nevezett Bocskai István a tizenöt éves háborút lezáró bécsi békével elérte, hogy a „nagy két császár” elismerje (a török hódításon kívüli) Magyarország rendi alkotmányosságát és vallásszabadságát, Erdély mint különálló és belügyeiben önálló fejedelemség létét, de az ország újraegyesítésére 1606 végén bekövetkező halála miatt nem volt esély. A Bocskai példáját követő, politikai-vallási hagyatékát továbbépítő, szintén református hitű Bethlen Gábor 1613-ban történt fejedelemmé választása után néhány év alatt békés, stabil, gazdaságilag, kulturálisan virágzó és katonailag viszonylag erős országgá tette Erdélyt. Ugyanakkor már 1614 tavaszán megfogalmazott politikai koncepciójában túl is lépett a Bocskai végrendeletében foglalt programon, ami így hangzott:

„Valameddig pedig a magyar korona ott fenn, nálunknál erősebb nemzetségnél, a németnél lészen, és a magyar királyság is a németeken forog, mindenkor szükséges és hasznos egy magyar fejedelmet Erdélyben fenntartani, mert nékik javokra, oltalmokra lészen. Ha pedig az Isten adná, hogy a magyar korona Magyarországban magyar kézhez kelne egy koronás király alá, úgy az erdélyieket is intjük: hogy attól nemhogy elszakadnának, vagy abban ellent tartanának, de sőt segéljék tehetségek szerént és egyenlő értelemből, azon korona alá, a régi mód szerént adják magokat.”

Bethlen a (felvidéki és dunántúli) királyi Magyarországot el akarta foglalni a Habsburgoktól, hogy a saját koronás királyi uralma alatt egyesítse Erdéllyel, és azután – az euró­pai protestáns hatalmak remélt segítségével – akarta felszabadítani a török hódoltság alatt levő középső és déli országrészeket, így helyreállítandó a Szent István-i és Hunyadi Mátyás-i Magyar Királyság állami-területi, nemzeti és kulturális egységét. Evégett – mivel Erdély egyedül jóval gyengébb volt mindkét ellenséges hatalomnál – kénytelen volt az egyikkel összefogni a másik ellen, s az adott körülmények és erőviszonyok miatt a törököt tartotta a kisebbik rossznak, bár volt olyan pillanat, amikor a magyar érdeket szem előtt tartva kész lett volna a Habsburg-házzal összefogni a török ellen.

Az erdélyi fejedelem kétségkívül bonyolult, már-már fantasztikus tervének megvalósításához akkor látta elérkezettnek az időt és kedvezőnek az alkalmat, amikor a katolikus restaurációt vezető abszolutista Habsburg-uralommal szemben 1618 májusában kirobbant a protestáns cseh rendi felkelés.

A felkelés – és annak körvonalazódó pán­európai protestáns támogatása – a Habsburg-hadsereg jelentős részét lekötötte. Mivel az erdélyi fejedelmek külpolitikailag az Oszmán Birodalomtól függtek, Bethlennek meg kellett szereznie, meg is kapta a sztambuli porta hozzájárulását a Habsburgok elleni katonai fellépéshez. Ezzel párhuzamosan szövetségre lépett a magyarországi protestáns főurakkal, akiknek anyagi-vagyoni érdekeit, alkotmányos rendi előjogait és vallásszabadságát veszélyeztette, nemegyszer ténylegesen sértette az energikusan térfoglaló és térítő Habsburg-ház.

A magyar főurakon keresztül Bethlen a cseh-morva rendek vezetőivel is érintkezésbe lépett, akik kaptak az erdélyi fejedelem szövetkezési ajánlatán, sőt a cseh koronát is kilátásba helyezték neki arra az esetre, ha Magyarországon megválasztják királynak. Annak, hogy az erdélyi sereg segítséget tudjon nyújtani a cseh-morva hadaknak, elengedhetetlen feltétele volt a Pozsony, illetve Bécs felé – az akkori Felső- és Alsó-Magyarországon, azaz a Felvidéken át – vezető felvonulási út szabaddá tétele.

Mivel Kassa volt a Felvidék keleti részének legjelentősebb városa, egyúttal a felső-magyarországi főkapitányság székhelye, ezért – a magyar történelemben nem először és nem is utoljára – stratégiai jelentőségű volt a birtoklása. Nem véletlenül itt, az úgynevezett „királyi házban” rendezte be Bocskai is fejedelmi udvarát, amely mintegy két évre fölvillantotta Mátyás király udvarának visszavágyott fényét és tekintélyét. Bethlen természetesen jól ismerte Kassát, hiszen nagy szerepe volt Bocskai fejedelemmé választásában, s mellette szolgált tanácsosként, diplomataként és generálisként is.

Bethlen saját jól képzett és felszerelt, tizenötezer főnyi hadseregén túl természetesen számított a királyi Magyarország protestáns főurainak, vármegyéinek és városainak katonai és pénzügyi támogatására is. Mielőtt a kiváló hadvezérként már sokszor bizonyított fejedelem a serege élén elindult 1619. augusz­tus 26-án Gyulafehérvárról, hogy a Várad–Debrecen–Tokaj–Kassa vonalon haladjon előre nyugat felé, a magyarországi nagy­urakat körlevélben figyelmeztette:
„…ha én kegyelmetekért ilyen dologra vöttem magamat, életemet, országomat, békességes, csendes, szép, bizonyos fejedelemségemet kockára vetettem, kincseimnek elköltését nem szánom, kegyelmetek is úgy viselje magát, hogy az kegyelmetek igíretiben meg ne fogyatkozzam.”

Bethlen Gábor egyik legszorosabb és leghűségesebb felső-magyarországi szövetségese az ifjú Rákóczi György (Rákóczi Zsigmond volt erdélyi fejedelem fia és későbbi erdélyi fejdelem), a térség legnagyobb és legtekintélyesebb földbirtokosa, borsodi főispán és ónodi kapitány volt. Ő vállalta az erdélyi fejedelem nagyszabású hadjáratát előkészítő Habsburg-ellenes felkelés megszervezését, irányítását és nagyrészt finanszírozását is. Kulcsszerepe volt a fegyveres hajdúság vezetőinek megnyerésében, ami nagyon fontos volt, hiszen Bocskai is a katonai sikereit nagyrészt a komoly ütőerőt képviselő, zömmel református hitű hajdúknak köszönhette, akiknek egy része azonban máskor, több ízben is császári zsoldban harcolt.
Miután Rákóczi kézhez kapta Bethlen augusztus 18-án kelt levelét, amelyben arra biztatta ifjú hívét és szövetségesét: „Az Istenért, édes vitéz öcsém, kegyelmed serkenjen fel, nyúljatok kézzel immár az dologhoz, mert most szintén az ideje mindennek”, azonnal a dologhoz nyúlt. Megtalálta az utat Széchy Györgyhöz, Bocskai fejedelem hajdani testőrparancsnokához is, aki vele együttműködve vett részt a felkelésben.

Rákóczi gyorsan összegyűjtött csapatai­val – köztük a vele szövetséges hajdúkkal – szeptember 4-ére virradóra érkezett Kassához, amelyet a katolikus Dóczy András Habsburg-hű főkapitány (Bethlen régi ellensége) védett. A magas kőfalakkal és bástyákkal erődített szabad királyi város túlnyomó részben lutheránus (evangélikus) vallású polgársága – élén a kassai bíróval – meggátolta, hogy a főkapitány a bástyákról lövessen a felkelőkre, s a városi tanács küldöttséget menesztett Rákóczi táborába, hogy elkerüljék az ostromot. A református főúr megígérte, hogy ha a kassai polgárok békésen viselik magukat, és a kezére adják Dóczy főkapitányt, a zavarok okozóját, az evangélikusok esküdt ellenségét, akkor nem esik bántódásuk.

A város vezetői gyorsan megegyeztek Rákóczival a kapunyitás feltételeiről. Miután Rákóczi és alvezérei garancialevelet adtak arról, hogy Kassa minden régi kiváltságát érintetlenül hagyják, és a polgárok biztonságát és vallásszabadságát megoltalmazzák, szeptember 5-én a város kitárta kapuit, a felkelés vezére százötven lovassal és ötven gyalogossal bevonult a városba, és a főkapitányt vasra verette.

Másnap megjelentek Kassán Eperjes, Lőcse, Bártfa és Szeben városok követei, és egyezséget kötöttek Rákóczival. Ezeknek az erődített városoknak a csatlakozásával szabaddá vált az észak-felvidéki hadiút a nyugati előnyomulásra. A déli, bányavidéki utat Széchy György katonái biztosították Bethlen közeledő seregének.

Az ifjú Rákóczi György elégedetten költözött be a kassai „királyi házba”, ahol másfél évtizeddel korábban Bocskai apródjaként katonáskodott. Bethlen első dicsérő levelét szeptember 5-én írta neki a baratkai táborból, amikor a felkelés kirobbanásáról értesült. Méltatta szövetségese öntevékenységét, egyúttal javasolta neki Kassa elfoglalását és a város oltalmazását addig is, amíg ő odaérkezik. Kassa birtoklása nélkül nehéz lenne a hadjárat, írta a fejedelem, aki természetesen nem tudhatta, hogy a várost éppen aznap foglalta el – egyetlen puskalövés és kardcsapás nélkül – Rákóczi. Aki egyébként nem sokat időzött Kassán, de még éppen az ott-tartózkodása alatt történt meg a tragikus eset: három ártatlan katolikus pap brutális megkínzása és megölése.

A különböző emlék-, illetve történetírók (felekezetüktől függően is) egymástól elté­rően örökítik meg a szeptember 6–7-én történteket, mást neveznek a kegyetlen gyilkosság felbujtóinak és végrehajtóinak, de az tény, hogy a kassai vértanúk halálát sem Rákóczi, sem a város vezetői nem akadályozták meg.

Maga Rákóczi egyébként már szeptember 7-én elhagyta Kassát, és Sárospatakra ment, ahová magával vitte a fogoly Dóczy főkapitányt is. Néhány nap múlva Bethlen elé indult, aki seregével szeptember 12-én már Debrecen mellett táborozott, s a „kálvinista Rómából” intézett körlevelet a felső-magyarországi főurakhoz, vármegyékhez és városokhoz – tudatta velük, hogy a vallás és a nemzet szabadságáért fogott fegyvert.

Az erdélyi fejedelem – oldalán Rákóczival – szeptember 20-án vonult be Kassára, ahol fogadta a rész-országgyűlésre összejött felső-magyarországi rendek hódolatát, akik „elöljárójuknak és fő gondviselőjüknek” választották, de facto uralkodói jogkörrel. Helyettese és egyúttal a felső-magyarországi főkapitány Rákóczi György lett. Miután szeptember 26-án Bethlen aláírta a kassai gyűlés végzéseit, az egyesült – immár húszezer fős létszámú – erdélyi–magyarországi sereg két hadoszlopban elindult nyugat felé, szinte ellenállás nélkül vette birtokba Felső-, majd Alsó-Magyarországot, s a kulcsos szabad királyi városok is követték Kassa példáját.

Bethlen október 14-én elfoglalta Pozsonyt, s a várral együtt a Szent Korona is a kezére került. Ide hívta össze november 11-ére az országgyűlést, ahová (három kivételével) valamennyi vármegye elküldte követeit, és a katolikus Forgách Zsigmond nádorral együtt a főrendek többsége is megjelent. Miután január elején a pozsonyi országgyűlés Magyarország fejedelmévé választotta Bethlen Gábort, ő konföderációra lépett a cseh, morva, sziléziai, lausitzi, valamint az alsó- és felső-ausztriai rendekkel, egyúttal kedvező feltételekkel fegyverszünetet kötött a szorult helyzetbe került II. Ferdinánd császárral.
Ekkor egy pillanatra kézzelfogható közelségbe került Erdély és a királyi Magyarország újraegyesítése, Bethlen álma azonban – igaz, nem az ő hibájából – csakhamar szertefoszlott. De amikor az ellenséges túlerő miatt később (többször is) visszavonulót kellett fújnia, Kassa városába mindig hazatérhetett.

S a „lutheránus Róma” majdan a Rákóczi fejedelmekkel is többnyire jó viszonyt ápolt.

Katolikus papok megkínzása

Az ostrom mártírjai

„...Pongráczot székre ültették, és fejét szíjjal szorították össze úgy, hogy szemei csaknem kiugrottak a helyükről...”

Vitéz Anita

A bethleni hadjárat során megostromlott „lutheránus Róma” paradox módon négyszáz éve éppen ezen a napon adott három vértanút, később szentet a katolikus egyháznak. A felső-magyarországi főkapitánysági székhely megvételének szinte egyetlen erőszakos epizódját ugyanis Kőrösi Márk, drávántúli származású esztergomi kanonok, Grodecz Menyhért lengyel és Pongrácz István magyar jezsuita misszionárius elfogatása, majd halálra kínzása jelentette 1619. szeptember 7-én.
Jóllehet, a városvezetés és a csapatok élén álló Rákóczi György későbbi erdélyi fejedelem megállapodott Kassa békés elfoglalásában, a protestáns hajdúk fölött nem maradt kontrollja, ők hamar kézre kerítették a városban működő katolikus papokat.

Felső-Magyarországon a katolikus hitnek ekkorra már több bázisa is volt. A rekatolizáció előmozdítójaként többek között az a Forgách Zsigmond lépett föl, aki a katolikus erdélyi fejedelem, Báthory István udvarában apródoskodott, majd 1611-ben felső-magyarországi főkapitány lett Kassa székhellyel, 1618-ban pedig az ország második közjogi méltósága, nádor. A kassai vértanúk kultusza szempontjából azonban élete egyik legfontosabb eseménye 1608-ban Pálffy Katalinnal kötött házassága volt, amelyről alább még szót ejtünk. A város bevételét követően – Rákóczi György jóváhagyásával – előbb letartóztatták és házi őrizetbe parancsolták a három papot: sem elmenniük, sem üzenetet küldeniük nem volt szabad, lakásuk köré a hatóság szeptember 5-én katonai őrséget állított. A vértanúk némileg elfogult monográfusa, Henning Alajos szerint Pongrácz István ekkor társai nevében megkérte Rákóczit, hogy engedélyezze számukra a hívekkel való érintkezést, a lelkipásztori hivatással járó közösségi szolgálatot, és ne fossza meg így a katolikus híveket a lelki segítségtől.

Pongrácz emellett vállalta volna azt is, hogy igazságos ítélőszék elé állítsák őket, és amennyiben Rákóczinak valami kifogása van működésük ellen, rendes bírói vizsgálaton védhessék meg magukat. A kezdeményezés süket fülekre talált, a három hitsorsos pedig két napig magára marad étlen-szomjan, a külvilágtól elzárva. Életük utolsó éjszakája hosszúra nyúlt.
Hármuk közül a legfiatalabb, Kőrösi Márk mindössze harmincnégy éves volt, de a két jezsuita is csak alig idősebb, Grodecz Menyhért harmincöt, Pongrácz István pedig harminchét. Kőrösi drávántúli származása után kapta nevét. Grazban és Rómában, a Colle­gium Germanicum et Hungaricum növendékeként tanult, előbbi helyen ráadásul Pázmány Péter tanítványaként. Pappá 1615-ben szentelték, a következő évben, Pázmány esztergomi érseki kinevezésével egy időben
a főpap közbenjárására esztergomi kanonoki stallumot kapott, 1619-ben pedig már Felső-Magyarországon, Kassa környékén szolgált lelkipásztorként.

Kőrösi a jezsuiták homonnai kollégiumában tartott augusztusi lelkigyakorlatát követően indult a rend kassai templomába, itt találkozott Grodecz Menyhérttel és Pongrácz Istvánnal. Mindketten Brünnben léptek a jezsuita rendbe, 1603 óta ismerték egymást, egyszerre kerültek Kassára is 1618-ban. Igaz, Pongráczot, aki 1615-től már a környéken volt, megelőzte a híre. Alvinczi Péter – Pázmány híres, kálvini hitű vitapartnere – egyenesen azt mondta, felekezetének addig nem lehet nyugta, amíg ez a jezsuita él.

Elzárásuk alatt, kétnapi éheztetés után Rákóczi hajdúitól mégis érkezett egy látszólagos ultimátum: a három pap, ha megtagadja hitét, és Kálvin tanítására tér, visszakapja szabadságát, sőt Kőrösit még a széplaki apátság birtokaival is megkínálták. Miután meggyőződtek a három pap hajlíthatatlanságáról, szeptember 7-ére virradóra mindegyiküket halálra kínozták.

Vértanúaktáik, amelyeket még Pázmány Péter szorgalmazására állítottak össze a mielőbbi kanonizáció reményében, részletesen vallanak a mártírok utolsó óráiról. Fogságuk három napján hiába kértek vizet és egy darab kenyeret fogvatartóiktól, azok nem adtak nekik, sőt pénteken szándékosan hússal kínálták őket, amit a böjtre való tekintettel mindhárman visszautasítottak. A hajdúk ez idő alatt magukhoz követelték a kápolna kulcsait is, Pongrácz felszólítása pedig, hogy a liturgiához szükséges kegyszereket érintetlenül hagyják, szintén süket fülekre talált. A kápolna kifosztása után készpénzt próbáltak behajtani az atyákon, de minthogy magánvagyonuk nem volt, a hajdúk halálosan megfenyegették őket.

Kérdésükre, hogy miért kellene nekik halállal bűnhődniük, azt felelték: „Mivel pápisták vagytok!”, nyilvánvalóvá téve ezzel, hogy a papokat egyedül hitük miatt tartják fogva. Pongrácz erre állítólag hangosan fölkiáltott: „E címen ugyan örvendve megyünk a halálba!” A három papot káromkodva agyba-főbe verték, megtaposták, Pongráczot székre ültették, és fejét szíjjal szorították össze úgy, hogy szemei csaknem kiugrottak a helyükről. Még élt, amikor ezután kezeit gerendára kötve lelógatták, fáklyával sebet égettek oldalába, és bőrén-csontján át belső szerveit is látni lehetett. A kontrollálatlan garázdálkodás közben szüntelenül hittagadásra szólították fel őket.

Kőrösi és Grodecz sem járt jobban. Mindketten szinte ugyanazt szenvedték el, mint Pongrácz: lerángatva róluk ruhájukat, megkötözték, buzogánnyal ütötték, karddal vagdalták, földre sújtották, megcsonkították, fáklyákkal égették őket, miközben várták, hogy megtagadják majd a hitüket.

Egyik kínzója meg is kérdezte Kőrösitől, miért nem tart a „magyar hitűekkel”, azaz a kálvinistákkal, de ez azt felelte, „soha sincs azok ellen, kik a haza javát keresik, sőt mindenkor azokkal tart és érez, akik a hazának igazi javát keresik”. Hitét azonban nem tagadta meg. Miután halálra kínozták őket, mindhármuk testét egy pöcegödörbe dobták, Kőrösi fejét pedig még előbb levágták.

Pongrácz István azonban nem halt meg azonnal. A szennygödörben még mintegy húsz órán át élt, erről tanúskodik Eperjessy Istvánnak, a kápolna volt harangozójának beszámolója, aki meghallotta a pap nyöszörgését. Pongrácz utolsó szavaival is még az állhatatos hitre buzdította Eperjessyt, majd kilehelte lelkét.

Eltemetésüket a város lutheránus bírója nem engedélyezte. Néhány nappal később csupán egy hóhért küldött a testek kiemelésére azzal a paranccsal, hogy a pöcegödörnek egy szárazabb részében ássa el őket: a méltó temetésre még várni kellett. Az országot azonban hamar bejárta a hír, a közvéleményt felháborította a papok kínhalála, ami több katolikus túlkapást is eredményezett. A méltó temetésre végül a hagyomány szerint egy „fordított Salome-tánc” segítségével került sor. A már említett Forgách Zsigmond nádor felesége, Pálffy Katalin részt vett Bethlen Gábor kassai díszlakomáján 1620-ban, ahol a fejedelem fölkérte táncolni a nádornét, de az két ízben visszautasította. Harmadjára végül csak úgy volt hajlandó elfogadni, ha Bethlen cserébe kiadja neki a vértanúk holttestét, hogy saját birtokán eltemethesse őket. A fejeldelem, noha ráállt az alkura, kikötötte, hogy csak éjjel és csendben emeltetheti ki a vértanúk maradványait eddigi nyugvóhelyükből.

A három vértanú köré szőtt legendás elbeszélésben nem nehéz fölfedezni a passió reminiszcenciáit: a háromnapi szenvedéssel Krisztusnak a sír fogságában töltött idejére, a pénteki böjti nap említésével a nagypénteki eseményekre emlékeztetik a jámbor híveket. A hittagadásra történő felszólításban és a papok állhatatosságában pedig éppúgy megjelenik a péteri tagadás ellenpontja, mint ahogyan Heródes és Salome – Keresztelő Szent János életébe kerülő – táncának ellenpontja Bethlen és Pálffy Katalin között.

Az utóbbira persze aligha került sor. Bá­thory Orsolya 2015-ös tanulmánya tisztázta, hogy a történet először egy Mitosinka György nevű nagyszombati bölcsészhallgató szakdolgozatában került elő 1730-ban, forrásmegjelölés nélkül. Ezt vette át utóbb több szerző, köztük Henning Alajos is.

A vértanúk szenvedésének bibliai párhuzamokkal teli emlékezete azonban nem egyedülálló a magyar katolikus hősideál történetében, mint ahogy a felekezeti színezetű erőszakosság sem ért véget a kassai vértanúk életével. Néhány évtizeddel később Thököly Imre kurucaitól kísértetiesen hasonló atrocitásokat kellett elszenvedniük a pálos rend felső-magyarországi misszióiban lelkipásztorkodó szerzeteseknek, akik közül a legismertebb, Csepellényi György, 1674-ben halt vértanúhalált. A három kassai pap kanonizációja még Pázmány Péter érseksége idején elkezdődött. A bíboros 1628-ban rendelkezett arról, hogy minden velük összefüggő eseményt dokumentáljanak. Ekkor gyűjtötték föl a harangozó, Eperjessy István emlékeit is, aki utóbb eskü alatt vallotta, hogy haláluk után a vértanúkat éjjelente látta a kápolna oltáránál. Több csodás gyógyulás, megtérés is történt a vértanúk sírjánál vagy közbenjárásukra, többek között Pálffy Katalint is az mentette meg szívbetegségéből, hogy a vértanúk egy csontját a szívére szorította.

A boldoggá, majd szentté avatásra azonban sokáig nem került sor. Csak 1905-ben, Szent X. Pius pápa engedélyezte nyilvános tiszteletüket január 15-én, egy népes magyar küldöttség jelenlétében. Szentté avatásukra pedig kilencven évvel később, 1995. július 2-án került sor Kassán – ezt már Szent II. János Pál pápa pontifikálta.

A világ persze sokat változott 1619 vagy 1905 óta. A drávántúli, a magyarországi és a lengyel származású vértanúk áldozata, ahogyan ezt a jezsuiták fogalmazták meg a közelmúltban, rámutat a közép-európai nemzeteket és egyházakat hídként összekötő krisztusi hit erejére. Hazánk felekezetei is megbékéltek azóta, Szent II. János Pál pápa pedig, amikor 1991-ben Magyarországon járt, Debrecenbe is ellátogatott, hogy az 1670-es évek katolikus túlkapásainak áldozatul eső gályarab-prédikátorok emlékhelyét megkoszorúzza.

A tavaly novemberben indult és 2019. szeptember 7-én záruló emlékévnek egyik nagy eredménye pedig az lett, hogy április 30-án Kassán, a teológiai fakultáson bemutatták Kőrösi Márk, Pongrácz István és Grodecz Menyhért rekonstruált arcképét.

Grodecz Menyhért (felül), Kőrösi Márk (középen), Pongrácz István (alul) ez évben rekonstruált arcképei. A Cicero Moraes brazil specialista vezette szakcsoport, együttműködve a Cseh Köztársaság, a Szlovák Tudományos Akadémia, a Comenius Egyetem, a szlovákiai Jézus Társaság és az Esztergom–Budapesti Főegyházmegye szakembereivel a legújabb tudományos módszer eredményeként – a kassai vértanúk koponyaereklyéi segítségével – alkotta meg a szentek képmását
Grodecz Menyhért (felül), Kőrösi Márk (középen), Pongrácz István (alul) ez évben rekonstruált arcképei. A Cicero Moraes brazil specialista vezette szakcsoport, együttműködve a Cseh Köztársaság, a Szlovák Tudományos Akadémia, a Comenius Egyetem, a szlovákiai Jézus Társaság és az Esztergom–Budapesti Főegyházmegye szakembereivel a legújabb tudományos módszer eredményeként – a kassai vértanúk koponyaereklyéi segítségével – alkotta meg a szentek képmását
Forrás: Kassai Főegyházmegye

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom