„Az Istenért, édes vitéz öcsém, kegyelmed serkenjen fel, nyúljatok kézzel immár az dologhoz, mert most szintén az ideje mindennek”
Faggyas Sándor
Ha Bethlen Gábor a cseh rendi felkelés támogatására nem indít támadást II. Ferdinánd ellen, lehet, hogy nem kellett volna vértanúságot szenvednie három katolikus papnak
Ha Bethlen Gábor erdélyi fejedelem négyszáz évvel ezelőtt nem szánja el magát, hogy a – harmincéves háború nyitányát jelentő – cseh rendi felkelés támogatására támadást indít II. Ferdinánd magyar király és német-római császár ellen, lehet, hogy nem kellett volna vértanúságot szenvednie 1619. szeptember 7-én, Kassán három katolikus papnak. A tragikus eseményhez vezető okokat még vázlatosan is nehéz összefoglalni, mert a korabeli Közép-Európát szinte áttekinthetetlenül bonyolult, szövevényes, szerteágazó kül- és belpolitikai, vallási, társadalmi és gazdasági ellentétek, konfliktusok terhelték.
A Szent István által alapított és Hunyadi Mátyás alatt regionális nagyhatalommá emelkedő Magyar Királyság az agresszív oszmán terjeszkedés következtében 1526-ban két, majd 1541-ben három részre szakadt. Nyugati és északi vármegyéi a Habsburg-házi magyar királyok fennhatósága alá tartoztak, középső és déli része másfél évszázadig török hódoltság lett, keleti harmada pedig az erdélyi fejedelmek uralma alatt állt. A három államban élő magyarság megosztott volt közjogilag, politikailag és vallásilag is, de szétszakítva is összetartozott, és egymást követő nemzedékei elszántan küzdöttek „két pogány közt egy hazáért”, az ország és nemzet újraegyesítéséért. Ezt a törekvést azonban időről időre meghiúsította a Magyarországot egyaránt saját tartományának tartó Habsburg- és Oszmán Birodalom.
Az első s egyetlen győztes szabadságharcunkat (1604–1606) vezető, a „magyarok Mózesének” is nevezett Bocskai István a tizenöt éves háborút lezáró bécsi békével elérte, hogy a „nagy két császár” elismerje (a török hódításon kívüli) Magyarország rendi alkotmányosságát és vallásszabadságát, Erdély mint különálló és belügyeiben önálló fejedelemség létét, de az ország újraegyesítésére 1606 végén bekövetkező halála miatt nem volt esély. A Bocskai példáját követő, politikai-vallási hagyatékát továbbépítő, szintén református hitű Bethlen Gábor 1613-ban történt fejedelemmé választása után néhány év alatt békés, stabil, gazdaságilag, kulturálisan virágzó és katonailag viszonylag erős országgá tette Erdélyt. Ugyanakkor már 1614 tavaszán megfogalmazott politikai koncepciójában túl is lépett a Bocskai végrendeletében foglalt programon, ami így hangzott:
„Valameddig pedig a magyar korona ott fenn, nálunknál erősebb nemzetségnél, a németnél lészen, és a magyar királyság is a németeken forog, mindenkor szükséges és hasznos egy magyar fejedelmet Erdélyben fenntartani, mert nékik javokra, oltalmokra lészen. Ha pedig az Isten adná, hogy a magyar korona Magyarországban magyar kézhez kelne egy koronás király alá, úgy az erdélyieket is intjük: hogy attól nemhogy elszakadnának, vagy abban ellent tartanának, de sőt segéljék tehetségek szerént és egyenlő értelemből, azon korona alá, a régi mód szerént adják magokat.”
Bethlen a (felvidéki és dunántúli) királyi Magyarországot el akarta foglalni a Habsburgoktól, hogy a saját koronás királyi uralma alatt egyesítse Erdéllyel, és azután – az európai protestáns hatalmak remélt segítségével – akarta felszabadítani a török hódoltság alatt levő középső és déli országrészeket, így helyreállítandó a Szent István-i és Hunyadi Mátyás-i Magyar Királyság állami-területi, nemzeti és kulturális egységét. Evégett – mivel Erdély egyedül jóval gyengébb volt mindkét ellenséges hatalomnál – kénytelen volt az egyikkel összefogni a másik ellen, s az adott körülmények és erőviszonyok miatt a törököt tartotta a kisebbik rossznak, bár volt olyan pillanat, amikor a magyar érdeket szem előtt tartva kész lett volna a Habsburg-házzal összefogni a török ellen.
Az erdélyi fejedelem kétségkívül bonyolult, már-már fantasztikus tervének megvalósításához akkor látta elérkezettnek az időt és kedvezőnek az alkalmat, amikor a katolikus restaurációt vezető abszolutista Habsburg-uralommal szemben 1618 májusában kirobbant a protestáns cseh rendi felkelés.
A felkelés – és annak körvonalazódó páneurópai protestáns támogatása – a Habsburg-hadsereg jelentős részét lekötötte. Mivel az erdélyi fejedelmek külpolitikailag az Oszmán Birodalomtól függtek, Bethlennek meg kellett szereznie, meg is kapta a sztambuli porta hozzájárulását a Habsburgok elleni katonai fellépéshez. Ezzel párhuzamosan szövetségre lépett a magyarországi protestáns főurakkal, akiknek anyagi-vagyoni érdekeit, alkotmányos rendi előjogait és vallásszabadságát veszélyeztette, nemegyszer ténylegesen sértette az energikusan térfoglaló és térítő Habsburg-ház.
A magyar főurakon keresztül Bethlen a cseh-morva rendek vezetőivel is érintkezésbe lépett, akik kaptak az erdélyi fejedelem szövetkezési ajánlatán, sőt a cseh koronát is kilátásba helyezték neki arra az esetre, ha Magyarországon megválasztják királynak. Annak, hogy az erdélyi sereg segítséget tudjon nyújtani a cseh-morva hadaknak, elengedhetetlen feltétele volt a Pozsony, illetve Bécs felé – az akkori Felső- és Alsó-Magyarországon, azaz a Felvidéken át – vezető felvonulási út szabaddá tétele.
Mivel Kassa volt a Felvidék keleti részének legjelentősebb városa, egyúttal a felső-magyarországi főkapitányság székhelye, ezért – a magyar történelemben nem először és nem is utoljára – stratégiai jelentőségű volt a birtoklása. Nem véletlenül itt, az úgynevezett „királyi házban” rendezte be Bocskai is fejedelmi udvarát, amely mintegy két évre fölvillantotta Mátyás király udvarának visszavágyott fényét és tekintélyét. Bethlen természetesen jól ismerte Kassát, hiszen nagy szerepe volt Bocskai fejedelemmé választásában, s mellette szolgált tanácsosként, diplomataként és generálisként is.
Bethlen saját jól képzett és felszerelt, tizenötezer főnyi hadseregén túl természetesen számított a királyi Magyarország protestáns főurainak, vármegyéinek és városainak katonai és pénzügyi támogatására is. Mielőtt a kiváló hadvezérként már sokszor bizonyított fejedelem a serege élén elindult 1619. augusztus 26-án Gyulafehérvárról, hogy a Várad–Debrecen–Tokaj–Kassa vonalon haladjon előre nyugat felé, a magyarországi nagyurakat körlevélben figyelmeztette:
„…ha én kegyelmetekért ilyen dologra vöttem magamat, életemet, országomat, békességes, csendes, szép, bizonyos fejedelemségemet kockára vetettem, kincseimnek elköltését nem szánom, kegyelmetek is úgy viselje magát, hogy az kegyelmetek igíretiben meg ne fogyatkozzam.”
Bethlen Gábor egyik legszorosabb és leghűségesebb felső-magyarországi szövetségese az ifjú Rákóczi György (Rákóczi Zsigmond volt erdélyi fejedelem fia és későbbi erdélyi fejdelem), a térség legnagyobb és legtekintélyesebb földbirtokosa, borsodi főispán és ónodi kapitány volt. Ő vállalta az erdélyi fejedelem nagyszabású hadjáratát előkészítő Habsburg-ellenes felkelés megszervezését, irányítását és nagyrészt finanszírozását is. Kulcsszerepe volt a fegyveres hajdúság vezetőinek megnyerésében, ami nagyon fontos volt, hiszen Bocskai is a katonai sikereit nagyrészt a komoly ütőerőt képviselő, zömmel református hitű hajdúknak köszönhette, akiknek egy része azonban máskor, több ízben is császári zsoldban harcolt.
Miután Rákóczi kézhez kapta Bethlen augusztus 18-án kelt levelét, amelyben arra biztatta ifjú hívét és szövetségesét: „Az Istenért, édes vitéz öcsém, kegyelmed serkenjen fel, nyúljatok kézzel immár az dologhoz, mert most szintén az ideje mindennek”, azonnal a dologhoz nyúlt. Megtalálta az utat Széchy Györgyhöz, Bocskai fejedelem hajdani testőrparancsnokához is, aki vele együttműködve vett részt a felkelésben.
Rákóczi gyorsan összegyűjtött csapataival – köztük a vele szövetséges hajdúkkal – szeptember 4-ére virradóra érkezett Kassához, amelyet a katolikus Dóczy András Habsburg-hű főkapitány (Bethlen régi ellensége) védett. A magas kőfalakkal és bástyákkal erődített szabad királyi város túlnyomó részben lutheránus (evangélikus) vallású polgársága – élén a kassai bíróval – meggátolta, hogy a főkapitány a bástyákról lövessen a felkelőkre, s a városi tanács küldöttséget menesztett Rákóczi táborába, hogy elkerüljék az ostromot. A református főúr megígérte, hogy ha a kassai polgárok békésen viselik magukat, és a kezére adják Dóczy főkapitányt, a zavarok okozóját, az evangélikusok esküdt ellenségét, akkor nem esik bántódásuk.
A város vezetői gyorsan megegyeztek Rákóczival a kapunyitás feltételeiről. Miután Rákóczi és alvezérei garancialevelet adtak arról, hogy Kassa minden régi kiváltságát érintetlenül hagyják, és a polgárok biztonságát és vallásszabadságát megoltalmazzák, szeptember 5-én a város kitárta kapuit, a felkelés vezére százötven lovassal és ötven gyalogossal bevonult a városba, és a főkapitányt vasra verette.
Másnap megjelentek Kassán Eperjes, Lőcse, Bártfa és Szeben városok követei, és egyezséget kötöttek Rákóczival. Ezeknek az erődített városoknak a csatlakozásával szabaddá vált az észak-felvidéki hadiút a nyugati előnyomulásra. A déli, bányavidéki utat Széchy György katonái biztosították Bethlen közeledő seregének.
Az ifjú Rákóczi György elégedetten költözött be a kassai „királyi házba”, ahol másfél évtizeddel korábban Bocskai apródjaként katonáskodott. Bethlen első dicsérő levelét szeptember 5-én írta neki a baratkai táborból, amikor a felkelés kirobbanásáról értesült. Méltatta szövetségese öntevékenységét, egyúttal javasolta neki Kassa elfoglalását és a város oltalmazását addig is, amíg ő odaérkezik. Kassa birtoklása nélkül nehéz lenne a hadjárat, írta a fejedelem, aki természetesen nem tudhatta, hogy a várost éppen aznap foglalta el – egyetlen puskalövés és kardcsapás nélkül – Rákóczi. Aki egyébként nem sokat időzött Kassán, de még éppen az ott-tartózkodása alatt történt meg a tragikus eset: három ártatlan katolikus pap brutális megkínzása és megölése.
A különböző emlék-, illetve történetírók (felekezetüktől függően is) egymástól eltérően örökítik meg a szeptember 6–7-én történteket, mást neveznek a kegyetlen gyilkosság felbujtóinak és végrehajtóinak, de az tény, hogy a kassai vértanúk halálát sem Rákóczi, sem a város vezetői nem akadályozták meg.
Maga Rákóczi egyébként már szeptember 7-én elhagyta Kassát, és Sárospatakra ment, ahová magával vitte a fogoly Dóczy főkapitányt is. Néhány nap múlva Bethlen elé indult, aki seregével szeptember 12-én már Debrecen mellett táborozott, s a „kálvinista Rómából” intézett körlevelet a felső-magyarországi főurakhoz, vármegyékhez és városokhoz – tudatta velük, hogy a vallás és a nemzet szabadságáért fogott fegyvert.
Az erdélyi fejedelem – oldalán Rákóczival – szeptember 20-án vonult be Kassára, ahol fogadta a rész-országgyűlésre összejött felső-magyarországi rendek hódolatát, akik „elöljárójuknak és fő gondviselőjüknek” választották, de facto uralkodói jogkörrel. Helyettese és egyúttal a felső-magyarországi főkapitány Rákóczi György lett. Miután szeptember 26-án Bethlen aláírta a kassai gyűlés végzéseit, az egyesült – immár húszezer fős létszámú – erdélyi–magyarországi sereg két hadoszlopban elindult nyugat felé, szinte ellenállás nélkül vette birtokba Felső-, majd Alsó-Magyarországot, s a kulcsos szabad királyi városok is követték Kassa példáját.
Bethlen október 14-én elfoglalta Pozsonyt, s a várral együtt a Szent Korona is a kezére került. Ide hívta össze november 11-ére az országgyűlést, ahová (három kivételével) valamennyi vármegye elküldte követeit, és a katolikus Forgách Zsigmond nádorral együtt a főrendek többsége is megjelent. Miután január elején a pozsonyi országgyűlés Magyarország fejedelmévé választotta Bethlen Gábort, ő konföderációra lépett a cseh, morva, sziléziai, lausitzi, valamint az alsó- és felső-ausztriai rendekkel, egyúttal kedvező feltételekkel fegyverszünetet kötött a szorult helyzetbe került II. Ferdinánd császárral.
Ekkor egy pillanatra kézzelfogható közelségbe került Erdély és a királyi Magyarország újraegyesítése, Bethlen álma azonban – igaz, nem az ő hibájából – csakhamar szertefoszlott. De amikor az ellenséges túlerő miatt később (többször is) visszavonulót kellett fújnia, Kassa városába mindig hazatérhetett.
S a „lutheránus Róma” majdan a Rákóczi fejedelmekkel is többnyire jó viszonyt ápolt.
