Hétvégi melléklet

2019. augusztus 31.

0831

Sündörgés

Vers

Kosztolányi Dezső: A húrba markol a szokott újj…

A húrba markol a szokott újj
Aztán lecsügged a kezem.
Ha jő a szellemnépes éjjel
Lantom remegve szerelem.
De tilt dalolni, énekelni
A szerelem, a szerelem...

Egykor remegve lángra szított
S az égbe száguldott velem.
Most vas-nehéz bilincs gyanánt csüng
Szárnyas dalomról szüntelen
S a porba húz le az egekből
A szerelem, a szerelem...


 

1905

Művész Páholy

Őszi lehalászás

„...az a lét, ami osztályrészül jutott nekem, talán nem olyan volt, amilyennek lennie kellett volna”

Mészáros Márton
M. Novák András: Abszolút szabadságban tobzódunk, ma mindenki művész, és minden művészet. Ezt nehéz megélni
M. Novák András: Abszolút szabadságban tobzódunk, ma mindenki művész, és minden művészet. Ezt nehéz megélni
Forrás: MH/Purger Tamás

M. Novák András festőművész két hete töltötte be hetvenötödik életévét. A kaposvári gyökerű Munkácsy-díjas festőművész, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja lapunknak többek közt arról beszélt, hogy a pártállami idők csökött beidegződései szinte máig kísértik. Meglátása szerint elveszett az a csend, amely Magyarországot a század közepén jellemezte, a világot pedig manapság az ember taszítja pusztulásba, miközben számtalan műalkotás esetében nehéz elválasztani a kóklerséget az értéktől.

– Újlipótváros szívében vagyunk, egy polgári lakóház legfelső emeletén kialakított viszonylag tágas, világos helyiségben.
Mióta dolgozik ebben a műteremben?

– Valamikor a főiskola elvégzése után, ezerkilencszázhetven táján vettem birtokba. A pártállami idők csücskében ez lehetett Magyarország utolsó társbérlete, valaha egy szekszárdi ember otthonaként össze volt nyitva a mellette lévő lakással. Amikor már nem lehetett társbérletet kiutalni, akkor a művelődési minisztérium egy kis hamis papírozással valahogy csak kiutalta annak a pályakezdő szerencsétlen flótásnak, aki akkoriban voltam. A társbérlő persze gyűlölködött, utálta a művészeket és azt hitte, idővel övé lesz ez a lakrész is. Akkoriban meglehetősen le volt pusztulva, de fiatal házasként nagyon boldog voltam, amiért megkaptam, hosszú ideig itt laktam, a gyerekeim
ide születtek. De onnantól fogva, hogy a gyerekek kirepültek, már csak műteremként használom. Rákoshegyen van egy szép, öreg, szakadt házam, de ide, a béke paradicsomába megéri bejönni.

– Hetvenöt évvel ezelőtt Kaposváron született, ott kezdte általános iskolai tanulmányait. Milyen emlékeket őriz a Somogy megyei városról a század közepéről?

– Kaposvár számomra maga volt a béke, ott laktak nagyapáék, a szülők. Szép kisváros volt, akkoriban ott is állt az idő. Valaha volt egyfajta csendje a városnak, az országnak. Amikor az ember elkezdi ezeket mesélni, némiképp olyan, mintha egy disszidens mesélne, mert az én életem fele pártállami volt, a másik pedig „szabad" létezés egy gyökeresen átalakult világban, amihez ugyancsak meg kellett tanulni alkalmazkodni. A negyvenes években megállt az idő Magyarországon. A szomszédok név szerint ismerték egymást, a bolt ugyanott volt tavaly és tavalyelőtt, Pesten viszont – némi túlzással – egy év elteltével már az utca sem állt ugyanott. Kaposvárnak volt egy kispolgári békéje a háború után, ezt mutatja az is, hogy a filmnézés jelentette a legnagyobb eseményt. Amikor megjött a Vörös Csillag moziba a heti film, akkor nem volt kérdés, hogy a család elmegy megnézni.

– Rendszeresen visszajár Kaposvárra, az utóbbi évtizedekben több kiállítást tartott a városban. Már idegenként szemléli
a várost?

– Kaposvárra visszajárok kiállítani, de ez már nem az a Kaposvár, ahol felnőttem. A ház, hogy úgy mondjam, eladódott, az új tulaj be sem akart engedni. Elmondhatatlanul fájdalmas, amikor az ember elveszti az életének egy részét. Egyszer bekéredzkedtem, de a kertet, ahol az öcsémmel lábtengóztunk, mostanra beépítették.

– Az ötvenes években családjával együtt Budapestre került. Miért költöztek el?

– A szüleim kiskoromban elváltak, idővel Budára került a családom. Azt tudni kell, hogy az apám horthysta volt, vagyis még éppen felavatott tiszt, aztán ezért rajta csattantak a kemény ötvenes évek. Nagyjából ezerkilencszázötvennégytől Budán volt egy szép otthonunk, de akárcsak a műteremlakásom, az is társbérlet volt. Áldatlan körülmények jellemezték a lakáshoz jutást azokban az években. Jellemző módon a társbérletek a legszebb helyen voltak, nekünk háborús időkben deportált zsidóktól vagy őket elhurcoló náciktól elrekvirált villában volt, de akkoriban egészen más volt a főváros.
A kor közbiztonságát galádnak tudnám leírni, a budai hegyekben még vetkőztetések is voltak. Az igazat szólva, hiába a szép díszlet, embertelen körülmények között éltünk. A kaposvári iskolában én voltam a rossz pesti gyerek, Pesten pedig semmi se voltam, csak egy közepes csendes ember.

– Nem sajnálja, hogy nem szülővárosában, hanem a fővárosi Képző- és Iparművészeti Gimnáziumban kezdte meg középfokú tanulmányait?

– Gyerek voltam egy szétesett családban, a körülmények alakítottak az életünkön. Utólag visszanézve semmire nem való gyermeknek látom magamat, csak az segített rajtam, hogy az általános iskolai rajztanár szerint mutattam valami készséget a rajzoláshoz. Ezért kerültem be a Képző- és Iparművészeti Gimnáziumba. Mellesleg ilyen szakirányú középiskolából akkoriban csak ez az egy volt az országban. Máig tartó, szinte testvéri közösség alakult ki a gimnáziumban. Az oktatók általában deklasszált, egyetemről elcsapott tanárok voltak. És innentől kezdve – részben a főiskola, a barátok és barátnők révén – automatikusan budapesti lakos lettem, ami ellen máig ágálok.

– MNA: humántapéták, művészi falvédők, óriásposzterek címmel tizenöt éve jelent meg albuma a hatvanadik születésnapjához időzítve rendezett kiállításához kapcsolódóan. Ebben a munkában azt írja, aki tudja, milyen volt „ikszesnek” lenni az előző rendszerben, az el tudja képzelni annak gyermek- és fiatalkorát, viszont azoknak a későbbi generációknak, akiknek nincsen emléke erről, nem éri meg elmagyarázni. Miért ez a lemondás?  

- Gyermekként nem sokat érzékeltem a megkülönböztetésből, fiatalon sem határozta meg a mindennapjaimat. Most készülök egy kiállításra, Őszi lehalászás a címe, egyfajta elszámolás az élettel. Nem tudom, kinek adresszáljam a sérelmemet arról, hogy az a lét, ami osztályrészül jutott nekem, talán nem olyan volt, amilyennek lennie kellett volna. Az életem korai szakasza többek között a származás, a szétesőben lévő, majd felbomlott család miatt vált olyanná, amilyenné. A válás után az apámmal maradtam abban a társbérletben, ahol két család lakott egy fedél alatt úgy, hogy nem volt fürdőszoba, csupán egy falikút, ahova a férfiak vizelni jártak. A konyhán két vadidegen família osztozott. Ennek az időszaknak az emlékei máig megnyomorítanak. Az enyém még egyike volt az utolsó generációnak, amelyik tulajdonképpen nem utazhatott a szocializmusban. Amikor már kicsit utazni tudtam, rögvest felfigyeltem rá, hogy egy polgári társadalomban a középosztálybeli fiatal a történelmet, a földrajzot személyesen élheti meg azáltal, hogy beutazza a kontinenst. Mások nyelvet tanultak, illemórákat vettek – én nem tudtam sem táncolni, sem kézcsókot adni. Egyszóval, a hinterland, ami egy normális családban járna egy gyereknek, nem adatott meg. A háború utáni költözésekben még a könyveinknek is nyoma veszett.

– Mikor figyelt fel arra, hogy van érzéke a képzőművészethez?

– Egyszer lerajzoltam a kezemet, ez egy nem értelmiségi közegben nagymérvű siker­élményt jelent. Persze, galád rossz rajz volt.

– Hány éves volt ekkor?

– Nyolcadikos voltam. A történethez hozzátartozik, hogy nekünk minden értelemben a Balaton volt az orvosság és a menhely, nyaranta oda jártunk le. Ott több festőművész akvarellezett, ami engem is megragadott. Ahogy az lenni szokott, valami művészféle azt mondta, egész tehetséges ez a gyerek. Egy frászt volt az, de mindegy. Akkoriban egészen mást jelentett a művészi indulás, mint ma. Ha láttak készséget egy olyan gyereknél, mint amilyen én voltam, akkor a janicsárképzőbe kiemelték, vagyis betették az említett szakgimnáziumba. Ha ezt összevetem a mai startokkal, amikor fia­talon, papír nélkül egészen sajátos életutak indulnak, akkor ez olyan volt, mint az inasok sorsa a reneszánszban. Tanultuk a mesterséget, tapasztalatot gyűjtöttünk, éppen ezért egy bizonyos időnek el kellett telnie ahhoz, hogy ráállhassunk a saját pályánkra. Időközben azt is megtanultuk, hogy művésznek lenni nem játék. A képzőművészetnek van egy formai oldala, amelyet nem lehet hanyagolni, amellett a tartalmi elhalványulhat. Aztán ahogy beleöregedtünk, egyre nehezebbé vált a pálya. Ha még hozzávesszük azt is, hogy a pártállami alkalmazott jelleg – az, hogy a képzőművészek akkoriban üveg­ablakot, mozaikot, gobe­lint is készítettek – megszűnt, akkor némi túlzással azt állíthatom, hogy mára feleslegességig magunkra hagyott szabad emberek vagyunk.

– Ebből sok minden következik. Talán jó és rossz is.

– Igen, mert a mi indulásunk boldog start volt. Megtanultunk szénrajzot készíteni, elsajátítottuk a festékkezelést, modellt ültek nekünk. De hiába tanul meg valaki briliánsan rajzolni, csak felmerül a kérdés, miért, minek hozza létre a műalkotó a sok gyönyörű képet? Az elmúlt évtizedekben a tartalmi oldal felerősödött. Mindmáig él bennem a kettősség, hogy vajon megtalálom-e a formát ahhoz, amit elgondolok. A változás élménye az is, hogy ma már szétesik a művészet, a fiatalok sokkal inkább gondolati tartalmakat látnak maguk előtt, a tartalomhoz pedig már nem mindig kapcsolják hozzá a formát. A mai hetvenesek generációja brilián­san tud rajzolni, de a fejük üres.

– Egyáltalán hátrány ez?

– Ki tudja, mindenesetre leginkább az következik ebből, hogy a kép nagyon szép, a nézőnek vagy a vevőnek tetszik, csak egy kalap szart sem ér.

– Megfelelt Önnek a rendszerváltás előtti értékrend?

– Bajosan, az előző rendszerben az értékrenddel volt a legnagyobb bajom. Történetesen azzal, hogy úgy adták a Munkácsy-díjat, hogy azt egy tehetséges embernek, és három párttagkönyvnek ítélték oda. A zsűri a pártcsoport tagjaiból állt össze. Azért, hogy valakinek legyen színes képe a katalógusban, ökölharcot kellett vívni, hiszen csak három színes oldalra volt pénz.

– Boldog volt akkoriban?

– Többnyire az maradtam, például huszonegy éves főiskolás koromban hihetetlenül szerelmes lettem egy osztrák kislányba, akivel a Balatonnál találkoztam. Most gondolja el, nem lehetett utazni, mi ketten pedig benne voltunk egy posztkamaszkorban, amikor minden a leggyönyörűbb. A lány, meg az idegen nyelv varázsa is. Aztán véget ért a nyár,
ő hazament, s onnantól fogva jöttek ezek a vacak kis levelek, amik jószerivel semmit sem értek.

– Többé nem látták egymást?

– Mivel nem lehetett szabadon utazni, meg volt kötve a kezünk. Az egész három évig tartott, de halálra volt ítélve a kapcsolat. Ezt az érzelmi- és idegállapotot nem lehet modellezni, hiszen az ember abban az életkorban minden nap fogná minimum a kezét a lánynak. Ötven vagy hány év elteltével megkerestem a közelmúltban. A dühöngő Bécsben találkoztunk, ott ültünk egy vendéglátóhelyen, körbeölelt minket a város agresszív, újgazdag világa. A közepesnél kicsivel jobb német nyelvtudásommal, enyhe süketségemmel és az előtörő emlékekkel küszködve próbáltam megértetni magamat vele.

– A Képzőművészeti Főiskolán Kmetty János, Barcsay Jenő és Szentiványi Lajos volt a mestere. Kitől tanulta a legtöbbet?

– A főiskola tanári karát Bernáth Aurél, Domanovszky Endre, Kmetty bácsi, Barcsay adta, aztán az, hogy kinek melyik jutott, a jó szerencsén múlt. Én Szentiványit kaptam meg. A hallgatók akkoriban a mesterektől tanultak, a mesterek meg a hallgatóktól. A főiskolán egyébként is akadtak idősebb kollégák, akik kiemelkedtek valami önálló hangütéssel, netán ecsetkezeléssel. Érdekes számomra, hogy nálunk a kortárs művészlét kicsit hasonlít a futballisták életére, fél szemmel sandítunk arra, hogy a másik hova fejlődött, miként halad a pályán.

– Ki volt a generációs példakép?

– Voltak ideáink, ilyen volt Domanovszky Endre, aki a római iskolás indíttatása után baromi csorrintott, tasiszta képeket készített. Aztán a bernáthi piktúrával mai napig hergeljük egymást. „Széles ecset, adj neki, na, meg a gesztusok, azokra figyelni!” Csak adalék, de én azt hiszem, rideg józansággal nem lehet gesztust alkotni. Ezek az útmutatások teljesen beépültek az életünkbe. Aztán egyszer csak hirtelen megszűnt a zárt világ, amelynek bukását nem is bántam. Ezek a mesterek meghaltak, véget ért a művészeti alap, helyére belépett a képzőművészetbe egy csomó avantgárd gyerek, akik provokálták a befogadót, hiszen a nyugati művészetet kukkolták, s akiket a rendőr gumibottal vert. Akadtak köztük tehetségesebbek, velük összehaverkodtunk.

– Említette, hogy manapság egészen más a képzőművészeti pályakezdés, mint egykoron. Ön hetvenhárom óta kiállító művész, miként írná le a debütálást?

– Utat kerestem, és utat is találtam, azt hiszem, így. De ma más a helyzet. Abszolút szabadságban tobzódunk, ma mindenki művész, és minden művészet. Ezt nehéz megélni. Lehet, mi részben kényeztetett lieblingek voltunk a pártállamban, de a főiskolai évfolyam akkor harminc emberből állt, ma ezren járnak felsőfokú művészeti képzésre, s nem kizárólag a fővárosban van erre lehetőségük. Mi a pályakezdés idején megtanultuk a munka becsületét. Anyagban akartunk megjeleníteni, ma már az sincsen, mert sok alkotás virtuá­lisan születik. A lehetőségek sem azonosak, annak idején a menyasszonyt vagy a barátnőt sem tudtuk behozni év végi főiskolás kiállításra. Arról nem is szólva, hogy a főiskolásnak nem szabadott a kiállítási életben részt vennie. A ránk kényszerített lassú építkezéssel szemben a mai képzőművészeket individuális önmegvalósítás jellemzi, sokszor a mesterség abszolút másodlagos, a mestert pedig utálják vagy lenézik.

– Egyesek akár úgy érezhetik, Önnek savanyú a szőlő...

– Persze, hihetik akár ezt is, nem is alaptalanul, de én még egészen szerencsés voltam a műterem miatt. Szóval, ez az idős fazon nem a részleges elkényeztetést siratja, inkább az bánt, hogy mértéktelenség van. Mi a helyzet az értékrostával, az értékközvetítéssel? Rettenetesen nagy a kínálat, túl sok kerül az emberek elé. Ha bemegyek egy könyvesboltba, tonnaszámra állnak a könyvek, de mivel profitorientált a piac, a fene tudja, hogy akadok rá arra a kettő-háromra, ami valóban értékes. Az alapokra visszatérve, még annyit hadd mondjak, azok, akik jó művészek lettek, autonóm személyiségek voltak. Bukta Imre már eleve hozott egy világot, azt a csodát, amire ő képes, nem lehet főiskolán oktatni.

– Mi az érték, ki állapítja meg?

– Azt mondják, az ízlések szabad dolgok, mindenki maga ítélkezhet. Mi, akiknek tanult mestersége a képzőművészet, függetlenül attól, hogy fakezűek vagyunk-e vagy sem, tudjuk a szakmát. Magam például a különböző izmusokat kellő toleranciával, szeretettel élem meg, sok esetben mégsem találom meg az értéket egy műalkotásban. Kétségtelen, hogy nem egyszerű bizonyos tevékenységeknél a kóklerséget a minőségtől elválasztatni. Ellenpéldának pedig vegyük Kovács Péter kollégám esetét. A Kossuth-díj ellenére nem ismerik eléggé, sem itthoniak, sem külföldiek. Grafikus indíttatásból építkezve gyönyörű vonalritmust teremtett, megszívlelendően gazdag volt a pályafutása. Most júliusban, drámai módon meghalt. Rákoshegyen, ahol lakom, egyszerű, aranyos emberek a szomszédok. Addig, amíg nem látják a képeimet, szeretnek, ha valahogyan ráakadnak egy-egy művemre, akkor már kevésbé. Meséltem nekik, hogy hetvenhat évesen elment ez a kolléga. És tudja mit, féltem megmutatni a képeit ezeknek az embereknek, mert tudtam, hogy abszolút nem szólalnak meg nekik. Ugyanakkor a szakmában nem csak a mi generációnkat nyűgözte le rajzi kultúrája, amely tulajdonképpen emberroncsokat ábrázolt életünk törékenységének tükrében. Kovács példája is azt mutatja, rengeteg képben rejlik érték, de az átlagnéző nem feltétlenül hevül arra.

– A kilencvenes években indult be igazán a pályafutása, de miként élt a hatvanas és hetvenes évek fordulóján?

– Boldogultam úgy-ahogy, bár a világháborútól kezdődően elég cudar idők jártak
a művészekre. A pártállam a művészeti életre is kiterjesztette a maga követeléseit, nem állíthatott ki akárki, a műkereskedelmet pedig szabályozták, az érzékeltetéshez ennyi is elég. Másrészt akkoriban inkább a ráeszmélés határozta meg az életemet. A mesterséggel való ismerkedés után jött a szembesülés az előző korokkal. Jelesül az oktrojált vallási tartalmakkal, a formakövetelménnyel. Mi mindig mögé néztünk a mesterségbeli trükköknek, például valóban érdekelt, hogy Frans Hals hogyan festett meg egy kezet.

– Miként élte meg a rendszerváltozást és az azt követő éveket egy festőművész?

– Nem vagyok örök elégedetlen, inkább enyhén nyavalygó. A rendszerváltozást követően magukra maradtak a képzőművészek, miközben dübörögve bejött a nyugati attraktív geg, a biennálék világa. Utóbbi egyik oldalról jó brahi, másikról „csak” egy gazdag állam gazdag tobzódása. Vagy minek nevezzem azt, hogy akkora Marilyn Monroe-képet alkotnak, hogy az ember, aki benéz a szoknyája alá, tizenkétszer kisebb, mint az egykori filmsztár? Az, hogy a művész miként boldogul egy új világban, összetett választ igényel. Már csak azért is, mert aki képzőművészettel foglalkozik, az más, mint egy hasznos ember. Egy orvos, mérnök, ügyvéd vagy szakmunkás hasznosabb feladatot lát el. A művész meglehetősen kötött tevékenységet végez. Ennél fogva a magamféle olyan semmiféle ember. Igazi régi vágású értelmiségi, amilyen Márai Sándor lehetett. Az értelmiségi szerepemet a következők határozzák meg: sokat olvasni, morfondírozni, aggódni elvesző dolgokért. Olyan, mintha egy hajtányon ülnék, és a végtelenben futnának össze a sínek mögöttem s előttem is. A mai embernek elment a kedve szinte mindentől. A filozófia értelmetlen, úgysem old meg semmit. A bűn és a büntetés nem nagy ügy, az erkölcs feleslegessé vált. És van egy bőséges, hedonista fogyasztói kiállás, ami sok változást hozott. A korábbi normák megkérdőjeleződtek. A tapasztalat az, hogy a tudás újabb nem tudást szül. Olvasom Szemadám György könyvét az ember eredetéről. Végül mondom neki, te, cseszd meg, semmivel nem lettem okosabb a könyved után. És tudja, mit felelt? Azt, hogy nem is lehet okosabbnak lenni.

– Szakmai szinten mit hozott a szép, új világ?

– A főiskolai tanulmányaimat követően alig volt önálló kiállításom, a kilencvenes évektől ez jelentősen változott, de a kései megmutatkozásért nem szeretném kizárólag a szocia­lizmust okolni. A pályakép nyitja vélhetően abban lehet, hogy lassan érő alkotó vagyok. Változást jelentett az is, hogy az előző rendszerben szinte nem tudtunk megélni, viszont a jövő korokban meg lehet, hogy agyon kell már csapni az olyanokat, mint amilyenek mi vagyunk. A műveim, legalábbis jó ezt hinni, reflektálnak arra a jelenre, amelyben születnek. Az első poszteremet kilencvenegyben állítottam ki, amelyben – akárcsak a későbbiekben – természetes, hogy nagy adag társadalomkritika volt. És ez a társadalmi érintettség bennem még a mai napig megvan, de egyre erősödik a kétely, hogy megéri-e foglalkozni a minket körülvevő világgal. Abból, hogy nincsen egy achillesi pont, az jön ki, hogy mindent lehet. A mindent lehet pedig számomra azt jelenti, hogy fenntartásokkal kell kezelni mindent.

– A kilencvenes évektől nem csak egyre több önálló tárlata volt, hanem a szakmai közvélemény is felfigyelt a munkáira. Húsz éve vehette át a Munkácsy Mihály-díjat, nyolc esztendeje pedig a Magyar Művészeti Akadémia tagja lett.

– Az előző évezred végétől egyre inkább belemásztam a közelmúlt történelmébe, egyre inkább kitárulkoztam. Azt az alkotói korszakot, amely nagyjából kilencventől kezdődően tizenöt éven át tartott, kiválóan jellemzi a már említett kétezernégyes katalógusom, amelyet egyedül csináltam. A művészettörténészek nem tudtak mit kezdeni azzal, hogy nem ők írnak veretes dolgokat az életművemet összegző könyvembe, hanem én szövegeltem benne. Az, hogy többek között a Nemzeti Kulturális Alapprogram Képzőművészeti Kuratóriumának címzett kérvényeim, leveleim idézésével elmeséltem, miként kellett kuncsorognom a lóvéért, szintén nem jött be sokaknak. Az, hogy akadémikus vagyok, óriá­si segítés öregkoromra. Néha mondom is a nejemnek, hogy mindig szegények voltunk, most pedig olyan bűntudatom van, amiért kapom ezt a havi apanázst. Arról nem is beszélve, hogy elvesztettem az összes barátomat, akik nem kerültek be, hiszen rendkívüli kultúrharc és gyűlölködés folyik.

– Mi ihlette az utóbbi időszakból legjelentősebbnek számító, Agyfogyatkozás című beszédes kiállítását?

– Egészen egyszerűen az, hogy az ember ma már nem használja az agyát. Ezért a nálam már szokásos, viszonylag fakó színekkel, az agy kocsonyás jellegét is feltárva azt mutattam meg, hogy többek között a média hatására milyen agymosottak lettünk.

– Min dolgozik jelenleg?

– Nézzen arra, ott az a realista kép. Csak sündörgök körülötte már egy hete, de legalább ezzel foglalkozom, nem úgy, mint a műhely másik felében álló, a rendszerváltozást bemutató képpel. Ebben az agyfogyatkozás vastagon benne van. Ha odapillant, láthatja az elhalt agyrészt, az ott pedig az elolvadó jegeink és ivóvízkészletünk maradványa akar lenni. Valahova kellene még egy élő fű, az is a ránk leselkedő környezeti veszélyt jelezné. Mások látványból festenek, én a gondolati tényezőkből alkotok látványt. Igaz, meg kell küzdenie a befogadónak, hogy megértse.

Művész Páholy rovatunk az MMA támogatásával készült

Válogatás Mikszáth Kálmán műveiből

A Filcsik uram bundája

Válogatás Mikszáth Kálmán műveiből „Pedig hát mi volt a vétke? Ahhoz ment férjhez, akit szeretett...”

(2.)


1882

A molyok is megtették a magokét, kivált a bélésben és gallérban okozva botrányos kárt. De Filcsik uram, mint a szerelmes férj, ki bájait hullató feleségét naponkint mindig a régi állapotban látja, nem vett tudomást e szomorú átalakulásról; ő mindig a régi jó bundát látta az ócskában, s fogadás közben való gangos szójárása: „felteszem a bundámat”, sohasem veszített kevély jellegéből körömnyit sem.

Egy nagy, fényesre csiszolt szögön függött télben-nyárban a tükör mellett, hogy ha a kaptafa mellett ült a gazda, szemben legyen vele, örökké láthassa. Hogy miért szerette olyan nagyon azt a bundát, bizony nem lehetett elgondolni.
Ez a bolondos ragaszkodás egészen megfoghatatlanná tette a környéken a kőszívű embert, mert így is nevezték, amiért leányát, a szép Terkát, annyira kivetette atyai szeretetéből, hogy maga elé nem bocsátá többé; hallani sem akart felőle. Pedig hát mi volt a vétke? Ahhoz ment férjhez, akit szeretett, Pintyi Dezsőhöz, a város írnokjához. A pilinyi molnár derék ember lehet, de ha egyszer nem tetszett neki, ki tehet arról?

Aztán meg a majszterné asszony is a Pintyi részén volt.

Igaz, hogy nem lett belőle semmi haszna, mert meghalt, mielőtt tervei valósulhattak volna. Nem élte meg a Terka „teensasszony” rangját!

Mikor megkérte az írnok, az öreg Filcsik egyszerűen azt mondta:
– Nem adom a leányt; már oda ígértem a pilinyi molnárnak.

– Hiába ellenzi ön – mondta az úrfi –, Terka engem szeret, a szerelem pedig nem ismer korlátokat, elébb-utóbb enyim lesz.

– Soha. Áll a bundám, öt kopek ellen, ha tetszik az úrnak!

Pintyi úr nem szólt semmit, hanem még azon az éjszakán megszöktette Terkát valahová Pestre, s addig a környékre sem hozta, míg meg nem esküdtek.

Az öreg Filcsik elvesztette moraliter a bundáját. Terka a Pintyié lett s a pilinyi molnár azt kérdé egy este a „Patyolat-ing”-nél Filcsik uramtól:

– Kegyelmed is férfi-számba esik, Filcsik uram?

– Hm! Az meglehet, hogy nem – felelte sötét arccal –, de nem bizonyos.

A kedélyes, tréfás ember azóta láthatólag komorabb lett, kevesebbet beszélt, s egy álló hétig még a bundáját sem említette.

Nagyon bántotta a pilinyi molnár kérdése.

Mikor aztán Terka mosolyogva, bűnbánó arccal beállított férje karján hetek múlva, hogy a szülőket kiengesztelje, az öreg Filcsik elfordult: nincs szerencséje ismerni a teensasszonyt; leakasztotta bundáját a szögről, s úgy elment hazulról, hogy vissza nem jött addig, míg a fiatal házaspár el nem ment.

A falusi pletyka arany napokat élt ez idő óta; nem győzte eléggé törni a fejét, hogy miért haragszik Pintyire az öreg, holott örülhetne rajta kolduslétére, hogy tisztességes főkötő alá jutott Terkája. Igaz, hogy gyönyörűséges szép leány volt, messze páratlan, de azért csak mégsem vehette el őfelsége. A pilinyi molnárnál pedig mégis csak különb szerencse a délceg úri ember. Bizony kő van annak az embernek a szíve helyén, hogy úgy bánik a saját egyetlen gyermekével.

Az öreget meg is támadták emiatt nemegyszer; de ő mosolygott.

– Hagyjanak engem – mondá –, hát bántom én Pintyinét? Tettem én neki valamit? Megmondtam, hogy nem adom oda feleségül az úrfihoz; ha mégis elment, tehetek én róla? Nekem csak az esett nehezemre az egészben, hogy nem mulathattam a lakodalmán.

Ilyen tréfás hangon válaszolt, de humorában volt valami nagyon, nagyon keserű.

Csakhogy a keserűséget senki sem gyaníthatta, szokott bohókás kedélyhangulatának kérge alatt.


Egy másik ismerősének azt mondta egyszer:
– Nem szeretem az olyan urakat, akik nem úri lányt vesznek nőül.

Valaki előtt meg úgy nyilatkozott: ha „egy közönséges burgonya császárkörték közé kerül, elébb rothad meg”.

Annyi mindenfélét mondott erről a tárgyról az öreg, hogy végre is valamelyik mondása betelt.

A kis Pintyiné híres menyecske lett az úri körökben. Vármegyei szépség, emlegetett hölgy. Még az újságba is kiírták a nevét. Mindenki róla beszélt. Egyszer a fiatal főispán mellett, annak kocsiján utazott keresztül a falun. Filcsik éppen a »Patyolat-ing«-hez ballagott, ahogy a robogó hintóról utána kiáltott: „Apám, édesapám!” Az öreg felnézett, lekapta nagy alázatosan a süvegét, aztán odább ment szó nélkül.

Bizony kő van annak az öreg embernek a szíve helyén.

Azután később még többet lehetett a szép Pintyinéről hallani. Biz az, a lelkem, egészen eltanulta az úri módot. Hogy, hogy nem, Pintyi uramat csakhamar elcserélte a méltóságos főispán úrral. Azzal is Pesten esküdött meg. (Ezt a Terka egyik hiú nagynénje állította.)

Filcsik uramnak csupán az a megjegyzése volt, hogy szeretne azzal a becsületes lelkiatyával koccintani egyet, aki összeadta őket!

Már akármint történt, elég az hozzá, hogy a szép Filcsik Terka ott lakott a fényes grófi kastélyban; négylovas kocsin, selyemruhában járt, szobalányai voltak, éppen mint a marjalaki grófnőnek. Csakhogy a marjalaki grófnő olyan rút volt, mint az éjszaka, Filcsik Terka pedig olyan szép, mint a hajnal.

Üzenet üzenetet váltott, hogy látogassa meg az ő édesapja ott a fényes kastélyban, kocsit küldenek érte, selyem vánkosra ültetik, mézes pálinkát ihatik éjjel-nappal, megbecsülik, megtisztelik, ahogy a szülő apát szokás, a gróf maga is szívesen cserél vele parolát, csak jöjjön, mert Terka már nem mer elmenni az apai házhoz.

Az öreg oda sem hederített az üzeneteknek. Pedig nagyon ráfért volna egy kis jólét. Az isten csizmadiája nagyon vékonyan volt földi javak dolgában. A múlt héten már az ezüst csat is lekívánkozott a bundáról a „Patyolat-ing”-hez. Ott is van azóta a „Száli” kasznijában. A ruházat is vedlett rajta; újra meg nem telt.

Folytatjuk

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom