Kisöcsi

„Vannak olyan szerzeményeim, amelyek másfél hónapig készültek, és vannak olyanok, amelyek pár óra alatt születtek meg”

Frenreisz Károly: Szerintem a zenészember a szabadság hírnöke, aki önfeledten muzsikál, és nem érdekli semmi más

Forrás: MH/Hegedüs Róbert

Száz ember közül is felismered a fekete szemüvegéről. (Lehet, hogy abban is alszik?) Ha pedig játszani kezd, füledbe csengenek azok a dallamok, amelyeket a Metro, az LGT és a Skorpió zenekarokkal éltél át, olykor tízezer ember között vagy a televízió képernyője előtt. Egykoron az ifjúság bálványozott alakja, ma, hetvenen túl is megkerülhetetlen zenésze a rocknak, aki rangot és megbecsülést vívott ki magának idehaza és külföldön. Ezért is Kossuth-díjas művész. Frenreisz Károlynak hívják.
 
– Mikor dőlt el véglegesen, hogy zenész lesz, és ezzel a pályával köti össze az életét?

– Ötéves koromban kezdtem el zongorázni, amikor még a betűket sem ismertem. Édesanyám észrevette, hogy abszolút hallásom van, s megkért egy zongoratanárt, hogy tanítson. Utólag ennek nagyon örültem, mert a zongora minden hangszer édesanyja. Tizennégy éves koromig napi másfél órát zongoráztam. Volt egy pillanat, amikor majdnem felvettek a konzervatórium klasszikus zongora szakára, de aztán ez nem történt meg. Aki zongorázni tud, tisztában van a hangszereléssel, az összhangzattannal, az mindent tud. Tizenkét évesen kezdtem a fúvós hangszerekkel ismerkedni. Jártam másfél évig egy nagyon helyes, akkor még zeneakadémista fiúhoz, aki később tanár lett, klarinétművész, és utána klarinétszakra jelentkeztem a Bartók Béla Zeneművészeti Gimnáziumba. Felvettek, és ott érettségiztem. A konzervatóriumban is volt zongora melléktanszak. Azt is végigcsináltam. Szerencsére, nem a zongorát választottam. A klasszikus zongoraművész élete nagyon kemény. Legalább négy órát kell mindennap gyakorolnia, hogy frissek maradjanak az ujjai. S ha nem zseni, akkor iparossá válik, és a nemzetközi szerepléstől távol esik. És én akkor már elkalandoztam, a dzsessz, majd a rockzene irányába…

– Mikor volt először szaxofon a kezében?

– A szaxofont a konzervatóriumban tiltották, mondván, hogy nem klasszikus hangszer. „Ha meghallom, hogy szaxofonoztok, abból baj lesz” – szólt a pedagógiai intelem.

– Kétségtelen, hogy a szimfonikus zenekarokban soha nem vált otthonossá. Messze a legjelentősebb szerepet a dzsessz­zenében játssza.

– Ezért kötődtem hozzá. Tizenöt éves voltam, amikor vettem egy szaxofont, és alkalmi zenekarokba beálltam zenélni. Székesfehérváron voltak fellépéseim, és egyszer Budapesten is, de nem vették észre.

– A klarinét miért vonzotta?

– A fúvós hangszerek iránt volt valamilyen affinitásom, elsősorban a dzsessz miatt. Charlie Parker híres dzsesszzenész fantasztikus élményt jelentett. Az, hogy a klarinét mindenfajta zenei stílusban szerepel, nekem nagyon jól jött.

– A legismertebb klarinétdarab alighanem Mozart Klarinétötöse és Klarinétversenye.

– De megemlíthetnénk Bartók Kontrasztok című klarinétművét, amit a mester Benny Goodmannak írt, és már itt is van egy híres összefonódás a zenei stílusok között.

– Beszélgessünk egy kicsit a szüleiről. Milyen viszonyban volt velük? Támogatták az elképzeléseit vagy ellenérzéseik voltak
a döntéseivel szemben?

– Nagyon jó volt a viszonyom velük, mindkettőjüket nagyon szerettem. Polgári család voltunk. Orvos édesapám arra kapacitált mindhármunkat – féltestvéremet, Latinovits Zoltánt és édestestvéremet, Bujtor Istvánt –, hogy végezzünk el egy egyetemet, mert ha diploma van a kezünkben, avval jobban lehet érvényesülni. Ezt szisztematikusan hangoztatta. Ismeretes a történet: Zoltánt a ciszterci gimnázium egyik amatőr előadásán Bajor Gizi látta, és ott mondta neki, hogy „Magának színésznek kell lennie”. Ennek ellenére Zoltán elvégezte a Műegyetem építészmérnöki szakát; István a Közgáz külker szakán diplomázott, és engem is felvettek a fogorvosi egyetemre, miközben már a Metróban játszottam. A művészpályáról az volt a szüleim véleménye, hogy ne legyen a gyerek középszerű, mert az maga a halál, ha viszont kiugró teljesítményt nyújt, akkor támogatni kell.

– Fiatalságunk költője, Jevtusenko írta le egyik versében: „Nem, ne legyen közepes… / Bűn a középszerűség, akárcsak / a hazug szó: elfajulás (…) Naggyá nem lenni – gyalázat. / Mind naggyá legyetek!”

– Egyikünket sem készítette fel senki a művészi pályára, de amikor látták a szüleim, hogy jó úton járok, nem ellenezték a zenészpályát. S akkor elmentem másfél évre külföldre zenélni. Amikor visszajöttem, elindult a hazai karrierem is.

– A szülőkkel való jó viszony halálukig megmaradt?

– Igen. Édesapám viszonylag korán, hetvenöt éves korában halt meg. Egész életében baja volt a szívével. Végighordott egy gyerekkori szívizomgyulladást, talán ezért lett kardiológus. Mindnyájan a balatonszemesi temetőben nyugszanak. A testvéreim is. Édesanyám fejfájára az van írva: Dr. Frenreisz Istvánné Gundel Katalin 1910–2010. Öt héttel élte túl századik születésnapját. Miközben átvészelte a Tanácsköztársaságot, az első és a második világháborút, a Rákosi-korszakot, ezerkilencszázötvenhatot…

– A szemesi családi ház megvan még?

– Igen, de amíg édesanyám élt, nem nyúltunk hozzá, mert lent volt az évből mindig legalább négy-öt hónapot. Amikor elment, lebontattuk a házat, mert már nagyon rossz állapotban volt, és egy hasonló zsánerű, nagyobb házat építtettünk a telekre, úgyhogy az unokáim most oda járnak.

– Yehudi Menuhin írta Az ember zenéje című könyvében: „A rock részben annak köszönheti vonzerejét, hogy közös részvételt, együttlétet kínál.”

– A népszerűség jó érzés. Valamikor kellemetlen, de nagyon sok szerethető dolog van benne…. Ma is sok ember megállít, és azt mondják: „Kareszkám, ekkor és ekkor, amikor ott játszottatok… Ott ismertem meg a feleségemet…” A rock olyan élményt nyújthat, ami jó értelemben adrenalinszint-emelkedést eredményezhet. A rockzene elvitte ezt a szórakozási formát afelé, hogy a tömegben mindenki együtt tapsol, énekel, ugrál, és úgy érzi az ember, hogy ez is egy hatalmas zenekar, amelynek tagjai együtt játszanak, csak nincs hangszer a kezükben. Azért járnak rockkoncertekre olyan sokan, mert az élményben eggyé válik a nézőtér és a színpad.

– Nagyon sokszor tízezres publikum előtt játszottak. A pártállam idején hogyan kezelték „odafönt” ezeket a koncerteket?

– Kezdem azzal, hogy szerintem a zenész­ember a szabadság hírnöke, aki önfeledten muzsikál, és nem érdekli semmi más. Kettő: a proletárdiktatúra önmagában is undorító, megalázó helyzet volt, amit a családunk nehezen emésztett meg. Mi zenészek pedig úgy éreztük, hogy a rockzene – ami Angliából, Amerikából jött – kicsit ide fújja a szabadság szelét. És ezt akartuk táplálni. A pozitív életérzést. Ahol viszont annyi ember összesereglett, ott az ellenzékiség is érződött. A rendszer elítélése, bírálata. Jó hangulatú összekacsintás volt ez az emberek között.
A kádári politika „t” betűjét tudomásul vettük – tűrjük, tiltjuk, támogatjuk, mi a tűrt kategóriába sorolódtunk –, de hatalmas kontroll alatt voltunk. Jelentéseket készítettek rólunk. De nem nagyon mertek hozzánk nyúlni, mert egy nagy védőpajzs volt előttünk: a közönség.

– Körbejárták egész Európát, Ázsiába és Amerikába is eljutottak. A kiutazásokat engedélyezték?

– Üzleti vállalkozásnak minősültek a koncertek. A nemzetközi koncert igazgatóság szervezte az útjainkat, és a gázsi bizonyos százaléka őket illette. A problémák abból eredtek, hogy a papírjainkat nem sikerült mindig időben elintézni. Például Angliában volt egy négynapos fesztivál, ahová az angolokon és amerikaiakon kívül Európából csak egy belga zenekart, a Focust és az LGT-t hívták meg. Magyarországon volt egy olyan rendelet, hogy naponként csak egy vízumot kérhet ki a koncertiroda, illetve egy vízumot kérhet be. Az angol vízumhoz munkavállalási engedély kellett, a belga, német, osztrák vízummal együtt négy nap. Az osztrákok jelezték, hogy ha hozzájuk fordulunk, azonnal megkapjuk az osztrákot. A válasz az volt, hogy engem behívtak a minisztériumba, és közölték velem, hogy ne siettessem a vízumokat, ne ugráljak, mert baj lesz. Nem kaptuk meg időben az osztrák vízumot, ezért Csehszlovákián keresztül mentünk… Autópálya meg sehol… Harminchat órát utaztunk egyhuzamban, de odaértünk. Nagyon nagy élmény volt, és jól is szerepeltünk.

– Feltételezem, hogy a vámnál is akadt gondjuk.

– A hangszereinket, az erősítőket, a kábe­leinket ugyanis csak külföldön tudtuk beszerezni, mert belföldi kereskedelem nem volt. Mindig felkészültünk arra, hogy kedveskedjünk valamivel a vámosoknak, általában azonban felismertek minket, és barátkoztak velünk.

– Ravel mondta a zeneszerzésről: „Az ihlet nem más, mint mindennapi fizetsége a muzsikusnak.” Avasson be a zeneszerzés titkaiba. Ahogyan ön dolgozott és alkotott.

– Nekem több módszerem volt, amire tudatosan nem készültem. Az élethelyzet szülte a pillanatot. Az alaphelyzet az volt, hogy leültem a zongora mellé, és elkezdtem írni egy dalt, aminek a szövegötletét már úgy-ahogy elképzeltem. Ezek voltak az egyszerűbb dolgok. A bonyolultabb eset például az volt, hogy ültem a Rudas gőzfürdőben, és eszembe jutott egy marha jó dallam. És tudtam azt, hogy ezt azonnal valahová le kell írnom, mert elfelejtem. Kirohantam a kabinomhoz, elővettem egy gyufásdobozt, ráhúztam öt vonalat és már írtam is azt a dallamot, ami eszembe jutott. Így lett belőle egy jó dal. Vannak olyan szerzeményeim, amelyek másfél hónapig készültek, és vannak olyanok, amelyek pár óra alatt születtek meg.

– Akadnak, akiknek a kiemelkedő pillanatai többet érnek a végső megmérettetésnél, a hosszú éveknél.

– Olyan is volt, ami két perc alatt jutott eszembe, és kiderült, hogy úgy jó, ahogy van. A zeneszerzés abszolút kreatív munka, melynek során a szöveg sem mellékes. De a maradandó a zene.

– Tőlünk újságíróktól nemegyszer megkérdezik, mi a véleményünk az ihletről, és akkor én azt szoktam mondani, hogy az ihlet a – muszáj. Iksz időpontra ipszilon terjedelemben készen kell lennie az anyagnak.

– Amikor lemezt készítettünk, sokszor előfordult, hogy a határidő engem is szorított, ezért az utolsó napokban elmentem otthonról, mert csak egyedül tudtam befejezni azt, amire vállalkoztam.

– Ismeretes az anekdota az istenáldotta tehetségű Vujicsics Tihamérról, aki Budapesttől Miskolcig, a vonaton írta meg, amire kérték, és utána a mozdonyvezetővel küldte vissza a partitúrát.

– A határidők ellenére soha nem éreztem semmiféle kényszert az alkotásban. Egy bizonyos idő elteltével persze felmerül az emberben a kérdés, hogy mit csinált volna másképp. Én azt mondom, hogy a lehetőségeimhez képest többet írhattam volna. Bevált, hogy minden évben jöjjünk ki egy nagylemezzel, de nem léptünk tovább. Film­zenéket is írtam közben, de most érzem azt, hogy van bennem még egy csomó dallam. Régebben kellett volna erre erősebben ráfeküdni.

– Milyen emlékek fűzik a rádióhoz?

– Nagyon fontos helyszín volt életemben a rádió, mert a karrierem meghatározó állomásai fűződnek hozzá. Egy csomó lemezfelvételünk ott készült. A Pagoda hangulata pedig semmihez nem volt hasonlítható, ahol mindenféle művész találkozott a rádió szakembereivel, és sistergett az élet. Hasonló ikonikus hely volt a Fészek Klub is Királyhegyi Pali bácsitól Szenes Ivánig vagy Bodrogi Gyuláig és Latinovits Zoltánig. Zártkörű klub, ahová jó volt betérni. Ma már mindkettő megszűnt, és előbb-utóbb feledésbe merül. Jut eszembe, tízéves koromban Pescetti Allegro című zenedarabját adtam elő zongorán a hatos stúdióban! Élő adás volt. Van is egy fényképem róla. Erre mindig emlékezni fogok, kár, hogy a felvételt nem tudtam előteremteni. Egyébként az emlékekkel elég cudarul bánok, mert sokkal jobban kellett volna félretenni bizonyos dolgokat. A hetvenes években eszméletlen fényes ruhákban jártam, kár, hogy ezeket kidobtam. A cipőmnek tizenöt centiméteres sarka volt, csak a talp tíz centi magas. A Rockmúzeumban régi gitárok, lemezek, erősítők, hangszerek, fellépőruhák, plakátok láthatók. Felhívtak engem is, hogy nem őrzök-e valami hasonlót, de sajnálattal kellett megmondanom, hogy a régi kellékek közül semmim sincs. Annyira rohanó világban éltünk, hogy erre már nem figyeltünk.

– Hogyan jutott el a basszusgitárhoz?

– Ez is véletlen volt. A Metro együttesben énekeltem és szaxofonoztam. A basszusgitár egy nagyon kiváló ember, a népszerű Metro-dalokat szerző Schöck Ottó kezében volt. Ottó azt mondta: „Karesz, figyelj ide! Én elsősorban zongorista vagyok, szeretném, ha kicsit zongorázhatnék, billentyűs hangszeren játszhatnék, pár szám erejéig szálljál be, és kezdjél el a basszusgitárral foglalkozni.” Beleegyeztem. A könnyebbség az volt, hogy klasszikus zenei tanulmányaim során tisztában voltam a zenével, és csak a hangszerrel való játékot kellett elsajátítanom. De a zene már a fejemben volt. Emlékszem az első dalra, amiben basszusgitároztam. Eric Burdon and the Animals: Bring it on home to me. Nagyjából nyolc basszushang volt benne, igen lassú egymásutánban, és megpróbáltam görcsösen lejátszani. De megtetszett a dolog, és elkezdtem erősen gyakorolni. Egyre több számban basszusgitároztam, s a végén teljesen átvettem. És Ottó már csak zongorázott.

– Hogyan lehet jellemezni a basszusgitárt?

– A lényege az, hogy a zenei harmóniák alapjait a basszusgitár adja meg, de lehetőség van a szólókra és a virtuózabb játékra is. A nagybőgő a popzenében a basszusgitár. Fontos hangszer, és ha a basszusgitárt elhagyjuk, megszűnik a harmónia.

– Ha felhőtlen óráiban otthon zenét hallgat, milyen számok kerülnek a korongra?

– Jó kérdés. Vannak olyan speciális zenék, amiket nem a főirányból veszek, de közel állnak hozzám, mondhatni, teljesen az én stílusomnak felelnek meg. Ezen kívül az ismert nagy rockzenekarok közül a Pink Floyd az, amit szívesen hallgatok, mert nagy ívű, veretes, párját ritkító zene az övék. Egyébként dzsessz, dzsessz-rock, és a könnyebb fajsúlyú, de bonyolult harmóniaeffektusokat kedvelem. Nagyon szeretek öreg dzsesszzenészeket hallgatni. Mostanában az autómban van egy Tony Bennett-CD, Diana Krall-lal duettben, a kilencvenhárom éves művész ma is fantasztikusan énekel. Lágy, finom zene, egy kicsit a rohanás ellentéte. Van, amikor a zenész is a csendet kedveli…

– A komolyzene mennyire része az életének?

– A televízió szimfonikus hangversenyeit lehetőség szerint meg szoktam nézni, és a kocsiban is szól néha a komolyzene.

– Új foglalkozási ágat is művel, hiszen hang-, fény- és színpadtechnikával foglalkozó családi vállalkozása van. Hogy alakult ez ki?

– A nyolcvanas években a külföldi zenekarok hatalmas felszereléssel jöttek Magyar­országra, de nem volt normális hang- és fénytechnikájuk. Az Omegával összeálltunk, és elhatároztuk, hogy mi majd a saját erőnkből – mert pénzünk nem volt – megteremtjük a feltételeket. Építettünk egy nagyméretű felszerelést, de egy idő után nem kísérte figyelem, mindenki a saját zenéjével volt elfoglalva. S amikor az omegások kiszálltak a vállalkozásból, elhatároztam, hogy felfejlesztem a piac szintjére. Fiam, aki jogot végzett, örömmel lett a társam, és ma már az egész operatív munkát remekül végzi,
én csak az irányításban és a megbeszéléseken veszek részt.

– Ha Frenreisz Károllyal beszélget az ember, minduntalan előjön a testvérek neve: Latinovits Zoltáné és Bujtor Istváné.
Az évek múlásával változott-e a restaurá­ciós kép, amely hozzájuk fűzi? Jó beszélni róluk vagy fájdalmas?

– Jó beszélni róluk és fájdalmas. Megrázó volt a haláluk: Zoltán negyvenöt évesen, István hatvanhét évesen távozott a földi világból. Ez máig feldolgozatlan bennem. Volt még egy félelmetes dolog az életemben. Egyszer, húszéves koromban kaptam egy televíziós filmszerepet, amelyben együtt játszottam Domján Edittel, aki negyvenéves korában öngyilkos lett; Dégi Istvánnal, aki ötvenhét évesen halt meg, ott volt még Őze Lajos, akit negyvenkilenc évesen temettek el, és Latinovits Zoltán a negyvenöt évével… Ez a tévéfilm, amelyben szerepeltem, a zalai olajmezőkről szólt, az ottani olajmérnökök sorsáról, családjukról, Dömölky János volt a rendező. Dömölky hatvannyolcban leadta a filmet, a párt illetékesei megnézték, és nem engedték bemutatni, majd ledobták a filmet a tévé egyik raktárának a legaljára. Amiről én akkor nem tudtam: a zalai olajmezőkből politikai probléma lett, az oroszok azt mondták, nem kell nekik, az amerikaiak azonban meg akarták venni, és autópályát akartak építeni Bécstől az olajmezőkig. Természetesen ebből sem lett semmi. A filmet hét-nyolc évvel ezelőtt Kelecsényi László Latinovits-kutató találta meg, és le is vetítették a televízióban. Mélyrétegben – ez volt a címe. A testvéreimre visszatérve, ők mind a ketten olyan maradandót alkottak, hogy jó érzés a testvérüknek lenni. Az én feladatom, hogy életben tartsam az emlékezetüket a haláluk után is. A filmjeik után, a szerepeik után. Úgy érzem, hogy nem múlik az irántuk érzett szeretet és kíváncsiság. Mert ki ne nézne meg bármikor újra egy Szindbádot vagy egy Pogány Madonnát…

– Nagy beszélgetésekre emlékszik-e?

– Igen, emlékszem. Elsősorban abban az időben, amikor én még nagyon fiatal voltam, és együtt laktunk a Ferencvárosban. Esténként családi vacsorák voltak, és ilyenkor sokat beszélgettünk erről és arról. Természetesen a politika is szóba került, nem volt a család a kommunisták tapsolója. Istvánnál csak négy és fél évvel voltam fiatalabb, Zoltán bátyámnál tizenöt évvel. Úgy is szólítottak, hogy Kisöcsi… Szó volt a művészetekről is, és előfordult, hogy Zoltán a vacsora után József Attila-verseket szavalt nekünk. Csak nekünk. Ezek feledhetetlen esték voltak.

– A szülei örültek, hogy a zenészpályát választotta?

– Egy idő elteltével büszkék lettek rám. Megnyugodtak. Az elején nem voltak biztosak abban, hogy boldogulni fogok.

– Mit jelent önnek a Balaton?

– Rengeteget jelent. Mi, ugye, pestiek voltunk, de egyéves koromtól felfelé minden nyáron három hónapot töltöttem Szemesen. Ez meghatározó volt az életemben. A víz, a vitorlázás, a focizás, a számháborúk – fantasztikus volt. Hat-hét éve vettem egy vitorlást, amely ott áll a kikötőben. Amikor csak tudok, lemegyek. Szemes csendes kis falu maradt. Csak azok élnek ott, akik egész évben ott is laknak, meg akiknek nyaralójuk van. A turisták elkerülték, ezért nagyon szeretjük. Minden szál Szemeshez köt. Ha a temető mellett elmegyek, ott fekszik az egész családom.

– Kik azok az emberek, akik a legnagyobb hatással voltak a zenészre?

– Fiatal koromban komoly hatások értek a dzsesszzenében. A már említett Charlie Parker, John Coltrane, Stan Getz, Miles Davis és még sorolhatnám. Amikor aztán bejött a popzene, a Beatles, a Rolling Stones valamennyiünket megrángatott.

– Én is úgy gondolom, hogy a rockmuzsikára világszerte a Beatles együttes volt a legnagyobb hatással.

– A Beatles stílusa és a dalaik ma is hatnak a rock fejlődésére. A tinédzser korabeli élmények pedig végigvonulnak az ember egész életében. Ezért szerettem a Rolling Stonest is. Az a zene, ami akkor szólt, a fülemben
a kedvenc.

– A meghalt emberek közül kivel szeretne találkozni?

– Somló Tamással, aki énekes volt, basszusgitáros, szaxofonon is játszott, dalszerző, artista és jogász. Nagyon jó barátok voltunk, nagyon hiányzik.

– Melyik korszakát élné újra?

– Azt hiszem, az egészet még egyszer szívesen végigcsinálnám. Tizennyolc éves érettségiző diák voltam, amikor a Metro-korszak elkezdődött. Népszerűek voltunk, jól is játszottunk, jók voltak a zenész kollégák. Ez volt az az idő, amikor a közönségünkkel egykorúak voltunk. Aztán jött az LGT, amely egy profibb társaság volt, robbantottunk a szakmában, majd következett a Skorpió, amellyel nagyon komoly sikereket értünk el, és hát a mai napig működünk. Még szeretik azt a zenét, amit mi megtestesítünk. Napjainkban a hatások gyakran olyan bonyolult áttételeken keresztül érvényesülnek, hogy néha már képtelenek vagyunk látni a tegnapot. De újra végigélni mindazt, ami mögöttünk van, gondolatban is varázslatos játék lenne.

– Mi hozza ki a sodrából?

– Egy értelmetlen beszélgetés, egy buta ember, egy hülye sofőr… Hétköznapi dolgok. A nagyobb gondokat nyugodtan próbálom megoldani.

– Mit jelent az elismerés?

– Nincs olyan művész, aki ne venné szívesen. A kitüntetés visszajelzés, hogy érdemes volt fáradni, küszködni. A díszpolgári címnek azért örültem, mert igazi pesti srácnak érzem magam. Abban az évben, amikor a kitüntetést megkaptam, Sztálinnak törölték a díszpolgári címét. Ehhez nem kell kommentár. De ugyanekkor lett Budapest díszpolgára Elvis Presley is, akiről három-négy éve derült ki, hogy írt egy dalt ötvenhatban, amelyben Magyarország megsegítésére hívta fel a nemzeteket. A Kossuth-díj átvétele életem legnagyobb élménye volt, elismerése ötven év munkájának. Köszönet érte!

– Mit gondol, megmarad valami az utókornak abból, ami a nevéhez fűződik?

– Nem tudom. A Citromízű banán Metro-sláger volt, vagy az Azt beszéli már az egész város a Skorpióval… Talán… Remélem…