Hétvégi melléklet

2019. augusztus 24.

0824

Kisöcsi

Vers

Ady Endre: Őrizem a szemed

Már vénülő kezemmel
Fogom meg a kezedet,
Már vénülő szememmel
Őrizem a szemedet.

Világok pusztulásán
Ősi vad, kit rettenet
Űz, érkeztem meg hozzád
S várok riadtan veled.

Már vénülő kezemmel
Fogom meg a kezedet,
Már vénülő szememmel
Őrizem a szemedet.

Nem tudom, miért, meddig
Maradok meg még neked,
De a kezedet fogom
S őrizem a szemedet.

Abszolút hallás

Dallam a Rudasban

„Vannak olyan szerzeményeim, amelyek másfél hónapig készültek, és vannak olyanok, amelyek pár óra alatt születtek meg”

Kő András
Frenreisz Károly: Szerintem a zenészember a szabadság hírnöke, aki önfeledten muzsikál, és nem érdekli semmi más
Frenreisz Károly: Szerintem a zenészember a szabadság hírnöke, aki önfeledten muzsikál, és nem érdekli semmi más
Forrás: MH/Hegedüs Róbert


Száz ember közül is felismered a fekete szemüvegéről. (Lehet, hogy abban is alszik?) Ha pedig játszani kezd, füledbe csengenek azok a dallamok, amelyeket a Metro, az LGT és a Skorpió zenekarokkal éltél át, olykor tízezer ember között vagy a televízió képernyője előtt. Egykoron az ifjúság bálványozott alakja, ma, hetvenen túl is megkerülhetetlen zenésze a rocknak, aki rangot és megbecsülést vívott ki magának idehaza és külföldön. Ezért is Kossuth-díjas művész. Frenreisz Károlynak hívják.
 
– Mikor dőlt el véglegesen, hogy zenész lesz, és ezzel a pályával köti össze az életét?

– Ötéves koromban kezdtem el zongorázni, amikor még a betűket sem ismertem. Édesanyám észrevette, hogy abszolút hallásom van, s megkért egy zongoratanárt, hogy tanítson. Utólag ennek nagyon örültem, mert a zongora minden hangszer édesanyja. Tizennégy éves koromig napi másfél órát zongoráztam. Volt egy pillanat, amikor majdnem felvettek a konzervatórium klasszikus zongora szakára, de aztán ez nem történt meg. Aki zongorázni tud, tisztában van a hangszereléssel, az összhangzattannal, az mindent tud. Tizenkét évesen kezdtem a fúvós hangszerekkel ismerkedni. Jártam másfél évig egy nagyon helyes, akkor még zeneakadémista fiúhoz, aki később tanár lett, klarinétművész, és utána klarinétszakra jelentkeztem a Bartók Béla Zeneművészeti Gimnáziumba. Felvettek, és ott érettségiztem. A konzervatóriumban is volt zongora melléktanszak. Azt is végigcsináltam. Szerencsére, nem a zongorát választottam. A klasszikus zongoraművész élete nagyon kemény. Legalább négy órát kell mindennap gyakorolnia, hogy frissek maradjanak az ujjai. S ha nem zseni, akkor iparossá válik, és a nemzetközi szerepléstől távol esik. És én akkor már elkalandoztam, a dzsessz, majd a rockzene irányába…

– Mikor volt először szaxofon a kezében?

– A szaxofont a konzervatóriumban tiltották, mondván, hogy nem klasszikus hangszer. „Ha meghallom, hogy szaxofonoztok, abból baj lesz” – szólt a pedagógiai intelem.

– Kétségtelen, hogy a szimfonikus zenekarokban soha nem vált otthonossá. Messze a legjelentősebb szerepet a dzsessz­zenében játssza.

– Ezért kötődtem hozzá. Tizenöt éves voltam, amikor vettem egy szaxofont, és alkalmi zenekarokba beálltam zenélni. Székesfehérváron voltak fellépéseim, és egyszer Budapesten is, de nem vették észre.

– A klarinét miért vonzotta?

– A fúvós hangszerek iránt volt valamilyen affinitásom, elsősorban a dzsessz miatt. Charlie Parker híres dzsesszzenész fantasztikus élményt jelentett. Az, hogy a klarinét mindenfajta zenei stílusban szerepel, nekem nagyon jól jött.

– A legismertebb klarinétdarab alighanem Mozart Klarinétötöse és Klarinétversenye.

– De megemlíthetnénk Bartók Kontrasztok című klarinétművét, amit a mester Benny Goodmannak írt, és már itt is van egy híres összefonódás a zenei stílusok között.

– Beszélgessünk egy kicsit a szüleiről. Milyen viszonyban volt velük? Támogatták az elképzeléseit vagy ellenérzéseik voltak
a döntéseivel szemben?


– Nagyon jó volt a viszonyom velük, mindkettőjüket nagyon szerettem. Polgári család voltunk. Orvos édesapám arra kapacitált mindhármunkat – féltestvéremet, Latinovits Zoltánt és édestestvéremet, Bujtor Istvánt –, hogy végezzünk el egy egyetemet, mert ha diploma van a kezünkben, avval jobban lehet érvényesülni. Ezt szisztematikusan hangoztatta. Ismeretes a történet: Zoltánt a ciszterci gimnázium egyik amatőr előadásán Bajor Gizi látta, és ott mondta neki, hogy „Magának színésznek kell lennie”. Ennek ellenére Zoltán elvégezte a Műegyetem építészmérnöki szakát; István a Közgáz külker szakán diplomázott, és engem is felvettek a fogorvosi egyetemre, miközben már a Metróban játszottam. A művészpályáról az volt a szüleim véleménye, hogy ne legyen a gyerek középszerű, mert az maga a halál, ha viszont kiugró teljesítményt nyújt, akkor támogatni kell.

– Fiatalságunk költője, Jevtusenko írta le egyik versében: „Nem, ne legyen közepes… / Bűn a középszerűség, akárcsak / a hazug szó: elfajulás (…) Naggyá nem lenni – gyalázat. / Mind naggyá legyetek!”

– Egyikünket sem készítette fel senki a művészi pályára, de amikor látták a szüleim, hogy jó úton járok, nem ellenezték a zenészpályát. S akkor elmentem másfél évre külföldre zenélni. Amikor visszajöttem, elindult a hazai karrierem is.

– A szülőkkel való jó viszony halálukig megmaradt?

– Igen. Édesapám viszonylag korán, hetvenöt éves korában halt meg. Egész életében baja volt a szívével. Végighordott egy gyerekkori szívizomgyulladást, talán ezért lett kardiológus. Mindnyájan a balatonszemesi temetőben nyugszanak. A testvéreim is. Édesanyám fejfájára az van írva: Dr. Frenreisz Istvánné Gundel Katalin 1910–2010. Öt héttel élte túl századik születésnapját. Miközben átvészelte a Tanácsköztársaságot, az első és a második világháborút, a Rákosi-korszakot, ezerkilencszázötvenhatot…

– A szemesi családi ház megvan még?


– Igen, de amíg édesanyám élt, nem nyúltunk hozzá, mert lent volt az évből mindig legalább négy-öt hónapot. Amikor elment, lebontattuk a házat, mert már nagyon rossz állapotban volt, és egy hasonló zsánerű, nagyobb házat építtettünk a telekre, úgyhogy az unokáim most oda járnak.

– Yehudi Menuhin írta Az ember zenéje című könyvében: „A rock részben annak köszönheti vonzerejét, hogy közös részvételt, együttlétet kínál.”

– A népszerűség jó érzés. Valamikor kellemetlen, de nagyon sok szerethető dolog van benne…. Ma is sok ember megállít, és azt mondják: „Kareszkám, ekkor és ekkor, amikor ott játszottatok… Ott ismertem meg a feleségemet…” A rock olyan élményt nyújthat, ami jó értelemben adrenalinszint-emelkedést eredményezhet. A rockzene elvitte ezt a szórakozási formát afelé, hogy a tömegben mindenki együtt tapsol, énekel, ugrál, és úgy érzi az ember, hogy ez is egy hatalmas zenekar, amelynek tagjai együtt játszanak, csak nincs hangszer a kezükben. Azért járnak rockkoncertekre olyan sokan, mert az élményben eggyé válik a nézőtér és a színpad.

– Nagyon sokszor tízezres publikum előtt játszottak. A pártállam idején hogyan kezelték „odafönt” ezeket a koncerteket?

– Kezdem azzal, hogy szerintem a zenész­ember a szabadság hírnöke, aki önfeledten muzsikál, és nem érdekli semmi más. Kettő: a proletárdiktatúra önmagában is undorító, megalázó helyzet volt, amit a családunk nehezen emésztett meg. Mi zenészek pedig úgy éreztük, hogy a rockzene – ami Angliából, Amerikából jött – kicsit ide fújja a szabadság szelét. És ezt akartuk táplálni. A pozitív életérzést. Ahol viszont annyi ember összesereglett, ott az ellenzékiség is érződött. A rendszer elítélése, bírálata. Jó hangulatú összekacsintás volt ez az emberek között.
A kádári politika „t” betűjét tudomásul vettük – tűrjük, tiltjuk, támogatjuk, mi a tűrt kategóriába sorolódtunk –, de hatalmas kontroll alatt voltunk. Jelentéseket készítettek rólunk. De nem nagyon mertek hozzánk nyúlni, mert egy nagy védőpajzs volt előttünk: a közönség.

– Körbejárták egész Európát, Ázsiába és Amerikába is eljutottak. A kiutazásokat engedélyezték?

– Üzleti vállalkozásnak minősültek a koncertek. A nemzetközi koncert igazgatóság szervezte az útjainkat, és a gázsi bizonyos százaléka őket illette. A problémák abból eredtek, hogy a papírjainkat nem sikerült mindig időben elintézni. Például Angliában volt egy négynapos fesztivál, ahová az angolokon és amerikaiakon kívül Európából csak egy belga zenekart, a Focust és az LGT-t hívták meg. Magyarországon volt egy olyan rendelet, hogy naponként csak egy vízumot kérhet ki a koncertiroda, illetve egy vízumot kérhet be. Az angol vízumhoz munkavállalási engedély kellett, a belga, német, osztrák vízummal együtt négy nap. Az osztrákok jelezték, hogy ha hozzájuk fordulunk, azonnal megkapjuk az osztrákot. A válasz az volt, hogy engem behívtak a minisztériumba, és közölték velem, hogy ne siettessem a vízumokat, ne ugráljak, mert baj lesz. Nem kaptuk meg időben az osztrák vízumot, ezért Csehszlovákián keresztül mentünk… Autópálya meg sehol… Harminchat órát utaztunk egyhuzamban, de odaértünk. Nagyon nagy élmény volt, és jól is szerepeltünk.

– Feltételezem, hogy a vámnál is akadt gondjuk.

– A hangszereinket, az erősítőket, a kábe­leinket ugyanis csak külföldön tudtuk beszerezni, mert belföldi kereskedelem nem volt. Mindig felkészültünk arra, hogy kedveskedjünk valamivel a vámosoknak, általában azonban felismertek minket, és barátkoztak velünk.

– Ravel mondta a zeneszerzésről: „Az ihlet nem más, mint mindennapi fizetsége a muzsikusnak.” Avasson be a zeneszerzés titkaiba. Ahogyan ön dolgozott és alkotott.

– Nekem több módszerem volt, amire tudatosan nem készültem. Az élethelyzet szülte a pillanatot. Az alaphelyzet az volt, hogy leültem a zongora mellé, és elkezdtem írni egy dalt, aminek a szövegötletét már úgy-ahogy elképzeltem. Ezek voltak az egyszerűbb dolgok. A bonyolultabb eset például az volt, hogy ültem a Rudas gőzfürdőben, és eszembe jutott egy marha jó dallam. És tudtam azt, hogy ezt azonnal valahová le kell írnom, mert elfelejtem. Kirohantam a kabinomhoz, elővettem egy gyufásdobozt, ráhúztam öt vonalat és már írtam is azt a dallamot, ami eszembe jutott. Így lett belőle egy jó dal. Vannak olyan szerzeményeim, amelyek másfél hónapig készültek, és vannak olyanok, amelyek pár óra alatt születtek meg.

– Akadnak, akiknek a kiemelkedő pillanatai többet érnek a végső megmérettetésnél, a hosszú éveknél.

– Olyan is volt, ami két perc alatt jutott eszembe, és kiderült, hogy úgy jó, ahogy van. A zeneszerzés abszolút kreatív munka, melynek során a szöveg sem mellékes. De a maradandó a zene.

– Tőlünk újságíróktól nemegyszer megkérdezik, mi a véleményünk az ihletről, és akkor én azt szoktam mondani, hogy az ihlet a – muszáj. Iksz időpontra ipszilon terjedelemben készen kell lennie az anyagnak.

– Amikor lemezt készítettünk, sokszor előfordult, hogy a határidő engem is szorított, ezért az utolsó napokban elmentem otthonról, mert csak egyedül tudtam befejezni azt, amire vállalkoztam.

– Ismeretes az anekdota az istenáldotta tehetségű Vujicsics Tihamérról, aki Budapesttől Miskolcig, a vonaton írta meg, amire kérték, és utána a mozdonyvezetővel küldte vissza a partitúrát.

– A határidők ellenére soha nem éreztem semmiféle kényszert az alkotásban. Egy bizonyos idő elteltével persze felmerül az emberben a kérdés, hogy mit csinált volna másképp. Én azt mondom, hogy a lehetőségeimhez képest többet írhattam volna. Bevált, hogy minden évben jöjjünk ki egy nagylemezzel, de nem léptünk tovább. Film­zenéket is írtam közben, de most érzem azt, hogy van bennem még egy csomó dallam. Régebben kellett volna erre erősebben ráfeküdni.

– Milyen emlékek fűzik a rádióhoz?

– Nagyon fontos helyszín volt életemben a rádió, mert a karrierem meghatározó állomásai fűződnek hozzá. Egy csomó lemezfelvételünk ott készült. A Pagoda hangulata pedig semmihez nem volt hasonlítható, ahol mindenféle művész találkozott a rádió szakembereivel, és sistergett az élet. Hasonló ikonikus hely volt a Fészek Klub is Királyhegyi Pali bácsitól Szenes Ivánig vagy Bodrogi Gyuláig és Latinovits Zoltánig. Zártkörű klub, ahová jó volt betérni. Ma már mindkettő megszűnt, és előbb-utóbb feledésbe merül. Jut eszembe, tízéves koromban Pescetti Allegro című zenedarabját adtam elő zongorán a hatos stúdióban! Élő adás volt. Van is egy fényképem róla. Erre mindig emlékezni fogok, kár, hogy a felvételt nem tudtam előteremteni. Egyébként az emlékekkel elég cudarul bánok, mert sokkal jobban kellett volna félretenni bizonyos dolgokat. A hetvenes években eszméletlen fényes ruhákban jártam, kár, hogy ezeket kidobtam. A cipőmnek tizenöt centiméteres sarka volt, csak a talp tíz centi magas. A Rockmúzeumban régi gitárok, lemezek, erősítők, hangszerek, fellépőruhák, plakátok láthatók. Felhívtak engem is, hogy nem őrzök-e valami hasonlót, de sajnálattal kellett megmondanom, hogy a régi kellékek közül semmim sincs. Annyira rohanó világban éltünk, hogy erre már nem figyeltünk.

– Hogyan jutott el a basszusgitárhoz?

– Ez is véletlen volt. A Metro együttesben énekeltem és szaxofonoztam. A basszusgitár egy nagyon kiváló ember, a népszerű Metro-dalokat szerző Schöck Ottó kezében volt. Ottó azt mondta: „Karesz, figyelj ide! Én elsősorban zongorista vagyok, szeretném, ha kicsit zongorázhatnék, billentyűs hangszeren játszhatnék, pár szám erejéig szálljál be, és kezdjél el a basszusgitárral foglalkozni.” Beleegyeztem. A könnyebbség az volt, hogy klasszikus zenei tanulmányaim során tisztában voltam a zenével, és csak a hangszerrel való játékot kellett elsajátítanom. De a zene már a fejemben volt. Emlékszem az első dalra, amiben basszusgitároztam. Eric Burdon and the Animals: Bring it on home to me. Nagyjából nyolc basszushang volt benne, igen lassú egymásutánban, és megpróbáltam görcsösen lejátszani. De megtetszett a dolog, és elkezdtem erősen gyakorolni. Egyre több számban basszusgitároztam, s a végén teljesen átvettem. És Ottó már csak zongorázott.

– Hogyan lehet jellemezni a basszusgitárt?

– A lényege az, hogy a zenei harmóniák alapjait a basszusgitár adja meg, de lehetőség van a szólókra és a virtuózabb játékra is. A nagybőgő a popzenében a basszusgitár. Fontos hangszer, és ha a basszusgitárt elhagyjuk, megszűnik a harmónia.

– Ha felhőtlen óráiban otthon zenét hallgat, milyen számok kerülnek a korongra?

– Jó kérdés. Vannak olyan speciális zenék, amiket nem a főirányból veszek, de közel állnak hozzám, mondhatni, teljesen az én stílusomnak felelnek meg. Ezen kívül az ismert nagy rockzenekarok közül a Pink Floyd az, amit szívesen hallgatok, mert nagy ívű, veretes, párját ritkító zene az övék. Egyébként dzsessz, dzsessz-rock, és a könnyebb fajsúlyú, de bonyolult harmóniaeffektusokat kedvelem. Nagyon szeretek öreg dzsesszzenészeket hallgatni. Mostanában az autómban van egy Tony Bennett-CD, Diana Krall-lal duettben, a kilencvenhárom éves művész ma is fantasztikusan énekel. Lágy, finom zene, egy kicsit a rohanás ellentéte. Van, amikor a zenész is a csendet kedveli…

– A komolyzene mennyire része az életének?

– A televízió szimfonikus hangversenyeit lehetőség szerint meg szoktam nézni, és a kocsiban is szól néha a komolyzene.

– Új foglalkozási ágat is művel, hiszen hang-, fény- és színpadtechnikával foglalkozó családi vállalkozása van. Hogy alakult ez ki?

– A nyolcvanas években a külföldi zenekarok hatalmas felszereléssel jöttek Magyar­országra, de nem volt normális hang- és fénytechnikájuk. Az Omegával összeálltunk, és elhatároztuk, hogy mi majd a saját erőnkből – mert pénzünk nem volt – megteremtjük a feltételeket. Építettünk egy nagyméretű felszerelést, de egy idő után nem kísérte figyelem, mindenki a saját zenéjével volt elfoglalva. S amikor az omegások kiszálltak a vállalkozásból, elhatároztam, hogy felfejlesztem a piac szintjére. Fiam, aki jogot végzett, örömmel lett a társam, és ma már az egész operatív munkát remekül végzi,
én csak az irányításban és a megbeszéléseken veszek részt.

– Ha Frenreisz Károllyal beszélget az ember, minduntalan előjön a testvérek neve: Latinovits Zoltáné és Bujtor Istváné.
Az évek múlásával változott-e a restaurá­ciós kép, amely hozzájuk fűzi? Jó beszélni róluk vagy fájdalmas?

– Jó beszélni róluk és fájdalmas. Megrázó volt a haláluk: Zoltán negyvenöt évesen, István hatvanhét évesen távozott a földi világból. Ez máig feldolgozatlan bennem. Volt még egy félelmetes dolog az életemben. Egyszer, húszéves koromban kaptam egy televíziós filmszerepet, amelyben együtt játszottam Domján Edittel, aki negyvenéves korában öngyilkos lett; Dégi Istvánnal, aki ötvenhét évesen halt meg, ott volt még Őze Lajos, akit negyvenkilenc évesen temettek el, és Latinovits Zoltán a negyvenöt évével… Ez a tévéfilm, amelyben szerepeltem, a zalai olajmezőkről szólt, az ottani olajmérnökök sorsáról, családjukról, Dömölky János volt a rendező. Dömölky hatvannyolcban leadta a filmet, a párt illetékesei megnézték, és nem engedték bemutatni, majd ledobták a filmet a tévé egyik raktárának a legaljára. Amiről én akkor nem tudtam: a zalai olajmezőkből politikai probléma lett, az oroszok azt mondták, nem kell nekik, az amerikaiak azonban meg akarták venni, és autópályát akartak építeni Bécstől az olajmezőkig. Természetesen ebből sem lett semmi. A filmet hét-nyolc évvel ezelőtt Kelecsényi László Latinovits-kutató találta meg, és le is vetítették a televízióban. Mélyrétegben – ez volt a címe. A testvéreimre visszatérve, ők mind a ketten olyan maradandót alkottak, hogy jó érzés a testvérüknek lenni. Az én feladatom, hogy életben tartsam az emlékezetüket a haláluk után is. A filmjeik után, a szerepeik után. Úgy érzem, hogy nem múlik az irántuk érzett szeretet és kíváncsiság. Mert ki ne nézne meg bármikor újra egy Szindbádot vagy egy Pogány Madonnát…

– Nagy beszélgetésekre emlékszik-e?

– Igen, emlékszem. Elsősorban abban az időben, amikor én még nagyon fiatal voltam, és együtt laktunk a Ferencvárosban. Esténként családi vacsorák voltak, és ilyenkor sokat beszélgettünk erről és arról. Természetesen a politika is szóba került, nem volt a család a kommunisták tapsolója. Istvánnál csak négy és fél évvel voltam fiatalabb, Zoltán bátyámnál tizenöt évvel. Úgy is szólítottak, hogy Kisöcsi… Szó volt a művészetekről is, és előfordult, hogy Zoltán a vacsora után József Attila-verseket szavalt nekünk. Csak nekünk. Ezek feledhetetlen esték voltak.

– A szülei örültek, hogy a zenészpályát választotta?

– Egy idő elteltével büszkék lettek rám. Megnyugodtak. Az elején nem voltak biztosak abban, hogy boldogulni fogok.

– Mit jelent önnek a Balaton?

– Rengeteget jelent. Mi, ugye, pestiek voltunk, de egyéves koromtól felfelé minden nyáron három hónapot töltöttem Szemesen. Ez meghatározó volt az életemben. A víz, a vitorlázás, a focizás, a számháborúk – fantasztikus volt. Hat-hét éve vettem egy vitorlást, amely ott áll a kikötőben. Amikor csak tudok, lemegyek. Szemes csendes kis falu maradt. Csak azok élnek ott, akik egész évben ott is laknak, meg akiknek nyaralójuk van. A turisták elkerülték, ezért nagyon szeretjük. Minden szál Szemeshez köt. Ha a temető mellett elmegyek, ott fekszik az egész családom.

– Kik azok az emberek, akik a legnagyobb hatással voltak a zenészre?

– Fiatal koromban komoly hatások értek a dzsesszzenében. A már említett Charlie Parker, John Coltrane, Stan Getz, Miles Davis és még sorolhatnám. Amikor aztán bejött a popzene, a Beatles, a Rolling Stones valamennyiünket megrángatott.

– Én is úgy gondolom, hogy a rockmuzsikára világszerte a Beatles együttes volt a legnagyobb hatással.

– A Beatles stílusa és a dalaik ma is hatnak a rock fejlődésére. A tinédzser korabeli élmények pedig végigvonulnak az ember egész életében. Ezért szerettem a Rolling Stonest is. Az a zene, ami akkor szólt, a fülemben
a kedvenc.

– A meghalt emberek közül kivel szeretne találkozni?

– Somló Tamással, aki énekes volt, basszusgitáros, szaxofonon is játszott, dalszerző, artista és jogász. Nagyon jó barátok voltunk, nagyon hiányzik.

– Melyik korszakát élné újra?

– Azt hiszem, az egészet még egyszer szívesen végigcsinálnám. Tizennyolc éves érettségiző diák voltam, amikor a Metro-korszak elkezdődött. Népszerűek voltunk, jól is játszottunk, jók voltak a zenész kollégák. Ez volt az az idő, amikor a közönségünkkel egykorúak voltunk. Aztán jött az LGT, amely egy profibb társaság volt, robbantottunk a szakmában, majd következett a Skorpió, amellyel nagyon komoly sikereket értünk el, és hát a mai napig működünk. Még szeretik azt a zenét, amit mi megtestesítünk. Napjainkban a hatások gyakran olyan bonyolult áttételeken keresztül érvényesülnek, hogy néha már képtelenek vagyunk látni a tegnapot. De újra végigélni mindazt, ami mögöttünk van, gondolatban is varázslatos játék lenne.

– Mi hozza ki a sodrából?

– Egy értelmetlen beszélgetés, egy buta ember, egy hülye sofőr… Hétköznapi dolgok. A nagyobb gondokat nyugodtan próbálom megoldani.

– Mit jelent az elismerés?

– Nincs olyan művész, aki ne venné szívesen. A kitüntetés visszajelzés, hogy érdemes volt fáradni, küszködni. A díszpolgári címnek azért örültem, mert igazi pesti srácnak érzem magam. Abban az évben, amikor a kitüntetést megkaptam, Sztálinnak törölték a díszpolgári címét. Ehhez nem kell kommentár. De ugyanekkor lett Budapest díszpolgára Elvis Presley is, akiről három-négy éve derült ki, hogy írt egy dalt ötvenhatban, amelyben Magyarország megsegítésére hívta fel a nemzeteket. A Kossuth-díj átvétele életem legnagyobb élménye volt, elismerése ötven év munkájának. Köszönet érte!

– Mit gondol, megmarad valami az utókornak abból, ami a nevéhez fűződik?

– Nem tudom. A Citromízű banán Metro-sláger volt, vagy az Azt beszéli már az egész város a Skorpióval… Talán… Remélem…

Válogatás Mikszáth Kálmán műveiből

A Filcsik uram bundája

Válogatás Mikszáth Kálmán műveiből „Hosszú, sárga alkotás ez, széles fekete báránybőr-gallérral”

(1.)

1882

Egy ember, akit jókedvében talán mosolyogva teremtett az isten. Maga a faragatlan őshumor. Már az arca elég, hogy nevető hatást ébresszen, pedig rendes, tisztességes arc, vastag, szürkülő bajusszal, magas, felhőtlen, ránc nélküli homlokkal, mely alatt értelmes, okos szemek villognak fiatal tűzzel, mintha csak gúnyolni akarnák a bajusz szürkeségét. Hány éves, senki sem tudja. Egyszer a tiszteletes úr nézte az anyakönyvben s azt találta, hogy hatvanéves.

No, de már ez mégis lehetetlenség, ilyen viruló arccal, ilyen deli termettel! De a szent könyv elvégre is nem hazudhat, s tiszteletes úr a Recsky uramék keresztelőjén nem átallott egy szép mondókát penderíteni, melyben Filcsik István uramra emelvén poharát, kifejti a természet csodálatos kedvezését, mely a hatvanéves aggot annyira megkímélte.

A jelenlevő Filcsik uram azonban egész ünnepélyesen protestált, mennyre-földre esküdözve, hogy ő még nem annyi esztendős.

– Ön lehetetlent mond, majszter úr, a matrikula hiteles bizonyíték.

– Matrikula ide, matrikula oda, tiszteletes uram. Igaz kálvinista hitemre mondom, hogy a negyven közt evezek. Ha nem hiszi, fogadjon velem. Felteszem a bundámat öt pint ellen.

– Áll a fogadás!

Másnap a jámbor férfiú újra felütötte a tiszteletre méltó protokollumot, hol is hosszas keresés után még egyszer megtalálta Filcsik István uramat (ugyanazon apától és anyától), mint aki most lépte át a harmincnegyedik év küszöbét.

Ohó! Hiszen ez meg valóságos abszurdum s merő lehetetlenség! Maga a tiszteletes úr múlt tavaszon lesz harminc esztendeje jött az eklézsiába s akkor már (tisztán emlékszem) embernyi ember volt Filcsik Pista.

Nosza, még egyszer nekiesni a század valamennyi református szülöttének, hol szörnyű álmélkodásra harmadszor is megtalálta Filcsik István uramat, negyvenhét évesnek, (atyja Filcsik Pál, anyja ns. Csúz Borbála).

A tiszteletes úr haragosan csapta össze a megfoghatatlan dokumentumot, s elküldötte az öt pint bort azzal az üzenettel, hogy a mennydörgős mennykő érti a Filcsik uram dolgát.

Az érdemes csizmadia (mert az volt az ő világi foglalkozása) édesden mosolygott azon a kedélyes furfangon, min még a pap sem tud eligazodni.

Pedig hát nagyon egyszerű dolog lehetett a maga nemében. Néhai Filcsik Pál uram, alkalmasint elhalván az elsőszülött István, a következő csemetéjét is (a bunda birtokosát s beszélyünk hősét) az első magyar király nevével ruházta fel
a keresztségnél. Midőn végre hosszú időre számtalan Jánosok, Ferencek, Imrék után ismét egy fiú született, s a családi biblia hátulsó üres lapja annyira tele volt a sarjadékok neveivel, hogy a következő családtag már a „margó”-ra szorult volna ki, néhai Filcsik Pál fogta magát (persze még a nevekből is kifogyott), Istvánnak kereszteltette az új világpolgárt is, mit az említett kapcsos könyvben azzal jelzett, hogy a középső István nevét veres ceruzával vastagon aláhúzta, mintegy jelezve, hogy ez a tétel duplán fordul elő a familiában.

Hősünk valószínűleg a középső István, ki miután az utósó István korán elhalt, nevének különösen az újoncozásoknál sok hasznát vette, mert mikor az első István volt katonasorban, ő természetesen gyerek lévén, szóba sem jöhetett, míg ellenben a második István sem ő volt, mert az, mint hitelesen kimutatva lett, meghalálozott. – Ahogy meg aztán a harmadik István jutott volna glédába, Filcsik uram egyszerűen őszülő bajuszára utalt, s szelíd furfanggal mosolygott az ősi kaptafa mellett.

Ekképp konstatálván a tiszteletes úr fejébe mai napig sem férő esemény mibenlétét, s helyreállítván a szent könyv hiteles tartalmán látszó csorbát, egész nyugodt lélekkel foghatunk ama hatalmas tárgy ecseteléséhez, mely az egész környéken bámulat és tisztelet tárgya.

Ez a Filcsik bundája.

Jaj volna annak az embernek, aki máskint emlékeznék meg ez irigylendő jószágról, mint a legmelegebb tisztelettel, aki becsmérőleg méregetné szemével, vagy gúnyos nevetéssel szólna felőle! Az öreg Filcsik jó ember, aki sokat képes eltűrni embertársaitól, de a bundáját ne bántsa senki fia. Olyan bunda több nincs ezen a cudar világon. Ahhoz képest még a muszka császáré is csak „vattás lajbli”.

Erre az egy dologra nagyon érzékeny Filcsik uram.

Ha a feleségét szidja valaki, nevetve von vállat, ha a lányáról szólnak rosszat, az sem veszi ki nyugalmából; még a mesterségével is csúfolhatják, csak a bundát ne bántsa senki.

Ami a feleségét illeti, nem is valami kímélnivaló portéka, szegény. Már évek óta vak az egyik szemére, s amit látás dolgában vont meg tőle az anyatermészet, azt azon módon oda pótolta a nyelvéhez. Leányában, Terkában sem sok öröme telik az öregnek. Minek lett ténsasszony az istenadta? Minek bolondult utána annak a tintanyaló városi írnoknak. Azt sohasem fogja neki megbocsátani. Ő a pilinyi molnárnak ígérte, aki tisztességes magaszőrű ember, minek volt neki feljebb vágyakozni, oda, ahová már a Filcsik uram szeretete nem hat el.

No, a mesterségével meg éppen legkevesebbet gondol. A dologkerülés faj-virtusa olyan nagy mértékben van benne kifejlődve, hogy a karácsonyra rendelt csizmát sohasem készíti el elébb pünkösdnél. Emiatt aztán természetesen csak hébe-hóba vetődik egy-egy veleszületett tulajdonságaival ismeretlen megrendelő.

Hanem ez, mint mondom, olyan gyér esemény, hogy maga az „isten csizmadiája” is, amint Filcsik uramat csúfolják, nagyot bámul a szerencsétlen halandón, ki tőle csizmát követel. Miután néhai Filcsik Pál éppen semmi vagyont sem hagyott a sok magzatnak, ennélfogva felesleges említeni, hogy az „isten csizmadiája” nagyon szegény ember.

No, de ő nem tartja magát annak: meg van elégedve sorsával, büszke, mint egy spanyol grand és hencegő, mint egy francia hadnagy.

Ha valaki kíváncsi volna, mire büszke hát, és odáig vinné a vakmerőség, hogy ezt meg is kérdezze tőle, hamarjában bizony nem tudna válaszolni; de utójára mégis végigpillantva a világ valamennyi dolgán elméjében, mik csak némileg alkalmasak, hogy valami fényt kölcsönözzön tőlök, a bundánál állapodnék meg.

Hosszú, sárga alkotás ez, széles fekete báránybőr-gallérral, melynek két végén in natura lóg le a bárányláb körmöstől, bojtnak.

A bunda két alsó csücskén egy-egy zöld tulipán kihímezve skófiummal. Távolabb különféle madarak láthatók, rendesen vörös színben, hátul pedig híres Miskolc városa van kistikkelve számtalan házával és valamennyi templomával; még
a kálvinista kakas is ott áll az egyik tornyon. A nyaknál ezüst csat pompázik, melynek egyik része alatt „F”, a másik része alatt pedig ékes „I” betű jelzi a tulajdonos névbetűit. Igazi remekmű ez, melynél nem kímélt sem fáradságot, sem anyagot a szűcs. Még ha félrőfnyit hajt is föl, gombokra szedve alól, akkor is a földet sepri a bundák bundája. Nem közönséges ember volt, aki készítette. Leghíresebb szűcs egész Miskolc városában, ki egy fél esztendeig dolgozott a világ eme kilencedik csodáján, s míg megcsinálta, teljesen megrontotta szeme világát az apró finom munkában.

Hogy mint jutott Filcsik uram e kincshez, azt eleven ember nem tudja, annak dacára, hogy az öreg már egy negyed század óta minden áldott este ennek történetét beszéli, a „Patyolat-ing”-hez címzett csárdában, barátainak, de sohasem juthat a végére, mert a bundáról kezdvén beszélni, annyira elérzékenyül s oly gyakran nyúl az erősítő üveghez, s azonfölül annyi mindenféle mellékkörülményre terjeszkedik ki, hogy mielőtt a történet megoldásához juthatna, feje fáradtan konyul le a „Patyolat-ing” összeöntözött asztalára, s akadozó nyelve elnémul, tért adva a helyettesítő hortyogásnak. Csupán annyi részlet jött eddig napvilágra, hogy a bunda valami külországi herceg számára készült, de az aztán sokallta az árát s a dolog abban maradt.

No, de akármilyen nevezetes ruhadarab volt is, s akármint jutott hozzá és büszkélkedett vele Filcsik uram, azért az idő vas-foga előtt mégsem volt respektusa. Az csak olyan gorombán bánt azzal is, mintha csak a nótáriusék jurista fiának téli bekecse lett volna. Meg volt már viselve nagyon. A hímzés színtelen, foszladozott, a sárga alapbőr pedig piszkos, zsíros.

Folytatjuk

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom